SLAVOJ ŽIŽEK A MULTIKULTURALIZMUS PARADOXONJAIRÓL
AVAGY HARC A SZABADSÁGÉRT, INTOLERANCIÁVAL [2013 február]
Ha áttekintjük az utóbbi évtizedek jellegzetes „értelmiségvitáit”, a multikulturalizmus szerepével és értékével kapcsolatos vélemények bizonyosan a toplista élén találhatók. Tény, hogy ezekben a vitákban kristályosodnak ki az „egyetemességpárti”, illetve „partikularista” érvek és állásfoglalások, amelyek eddig is az értelmiségi lét dilemmáit firtató vizsgálódásaim fókuszában álltak. A problémakör újabb szemszögének elemzésekor – immár közvetlenül kapcsolódom a multikulturalizmus paradox megítéléséhez.1 Zygmunt Bauman értelmiség-könyvéről szólva csak érintettem, ezúttal azonban árnyaltabban szeretném körbejárni a témát.2
Mindenekelőtt abból – a sokak számára még ma is érvényes tévhitből – érdemes kiindulni, hogy a liberálisnak, haladónak, progresszívnek vagyi éppen baloldalinak (olykor balliberálisnak) nevezett értelmiségiek szinte egyöntetűen (úgyszólván természetükből fakadóan) multikulturalizmus-pártinak tekinthetők, bármit is jelentsen ez a kifejezés. Ezzel ellentétben a jobboldali vagy konzervatív gondolkodású entellektüelek, ha nem is feltétlenül ellenségei vagy ellenfelei a multikulturalizmusnak, de nagyon tartózkodóan foglaltak (foglalnak) állást. Természetesen ezek a vélekedések jó esetben is féligazságokat állítanak, mert a valóság ennél sokkal összetettebb és ellentmondásosabb.
elismerést követeltek
A multikulturalizmus napjaink egyik divatos témája, az utóbbi két évtizedben sokat beszéltek-írtak róla a médiában és a társadalomtudományokban. Teoretikus kérdéseiről nemcsak külföldön, de magyar nyelven is számos olyan munka látott napvilágot, amelyekből megfelelően tájékozódhatunk.3 A multikulturális hozzáállás és értékrend fontossága és hasznossága mellett érvelők általában arra hivatkoznak, hogy a második világháború után a nyugati államok többsége végérvényesen soknyelvű, sokkultúrájú és sokvallású országgá alakult az immár globális gazdasági, politikai stb. migráció következtében, illetve a korábban el nem ismert és némaságra kényszerített kisebbségek és őslakosok is kollektív (tehát nem pusztán magánemberi!) elismerést követeltek maguknak a többségi nemzetek tagjaitól, pontosabban ez utóbbiak érdekeit képviselő államoktól. A posztmodern világ egyúttal multikulturális világ, amelyet egyaránt jellemez a nagy elbeszélések hitelvesztése (azaz a lemondás az egyetemesen érvényes igazságról) és az etnokulturális sokféleség. A legkülönbözőbb kollektív identitások (pl. a fogyatékkal élők, a homoszexuálisok, vallási kisebbségek) is kiléptek az addig „négy fal közé” zárt és anonimitásba burkolódzó világukból, és egyre határozottabban ragaszkodnak kollektív reprezentációik megjelenítésének jogához. Mindezek ismeretében a kérdés nagyon egyszerűnek tűnhet: van-e olyan demokratikus és szabadságszerető ember, aki ne osztaná ezeknek a törekvéseknek a jogosságát, és ne értene egyet az elismerés kollektív formáinak folyamatos szélesítésével. Igen, elvben szinte mindenki egyetért az elismerés politikájának szélesítésével, hiszen napi tapasztalatunk, hogy mindig megszólalnak olyan jobb- vagy baloldali értelmiségiek, akik támogatják ennek vagy annak a csoportnak (népnek, vallásnak, kultúrának) a kollektív elismerését. Noha a konzervatívok jóval óvatosabbak az elismerés kiterjesztésének lehetőségeit illetően, és inkább csak a nyelvi, kulturális és vallási kollektív identitások elismeréséért állnak ki – az alternatív nemi identitásúak jogaiért kevésbé –, de ez sem egészen igaz! Példa erre a leginkább konzervatív kereszténynek tekinthető német kancellár, Angela Merkel, aki éppen két évvel ezelőtt jelentette be a német multikulturális társadalom eszményének bukását (nyilván a többmilliós németországi muzulmán kisebbség integrációs nehézségeire gondolt), ugyanakkor természetesnek tekinti, hogy a kormányában lévő miniszterek nyilvánosan megvatlják „meleg” identitásukat.4 A képlet tehát sokkal összetettebb, mint az első pillanatra látszik, s nem árt óvakodni az elhamarkodott általánosításoktól.
A multikulturalizmus olyan gyűjtőfogalom, amely számos, egymással sokszor nehezen összeegyeztethető, a kollektív elismerésre irányuló törekvést foglal magában. Vegyük példának a posztkoloniális vagy kulturális tanulmányok elkötelezettjeit, akik az egykori gyarmatosítók által elnyomott kisebbségek alávetett helyzetéből értelmezik a társadalom, a kultúra és a politika kérdéseit, vagyis az „áldozat pozíciójába” helyezkedve, egy alternatív „lokális világtörténetet” próbálnak elmesélni. Az elnyomás lényegét ők abban látják, hogy az európai, ún. fehér (és maszkulin) kultúra képviselői méltánytalanok és intoleránsak a kisebbségi kultúrákkal, mert folyamatosan a saját kulturális és civilizációs kánonjaikat kérik számon, amelyeket a nem európai kultúrák nem, vagy csak deficitesen tudnak teljesíteni. A „Másikkal” szemben megnyilvánuló, „generikus” intolerancia valódi okát a kulturális tanulmányok képviselői mégis abban látják, hogy a fehérek voltaképpen maguk is áldozatok, mert a „bennük” rejtőzködő „idegen” foglyai, s bár ezt folyamatosan igyekeznek elfojtani, a legváratlanabb pillanatokban mégis felszínre tör. Voltaképpen mi történik itt? – teszi fel a kérdést Reinhard Heil, Žižek osztrák monográfusa. A posztkolonialisták szemében – válaszolja – „a politikai-gazdasági harc a ‘szubjektum pszichoanalitikus drámájává’ válik, s ez a dráma kompatibilis a globális kapitalizmussal.”5 Egyszerűbben: az a legkifizetődőbb, ha bagatellizáljuk a problémát. Persze, azt is mondhatnánk, rafinált, nem könnyen felismerhető csalással állunk szemben. Ugyanis Žižek szerint a globális kapitalizmus logikáját minden valószínűség szerint akkor értjük meg igazán, ha emlékezetünkbe idézzük Metternich elhíresült kijelentését, hogy „sok mindennek meg kell változnia ahhoz, hogy minden a régiben maradjon”. Némiképp olyan ez, mint a szexuális hegemónia a modern társadalmakban. „A szex esetében a hegemón beállítódás immár nem a patriarchális elnyomáshoz kapcsolódik, hanem a szabad promiszkuitás formáját ölti magára.”6 Ezért történhet meg, hogy a globális kapitalizmus vezérszereplői olykor „kegyet gyakorolnak”, és nagyvonalúan támogatják az – amúgy sok szempontból valóban tisztességes és elismerést érdemlő – emberbaráti kampányokat, például az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet tevékenységét, a Greenpeace megmozdulásait, a legkülönbözőbb feminista és antirasszista megmozdulásokat. Ezeket az alternatív és emberjogi szervezeteket leginkább akkor foglalkoztatja a média, ha látványelemekben gazdag megmozdulásokat produkálnak, és csak alig észrevehető változásokat idéznek elő. Žižek nem azt állítja, hogy mindig és feltétlenül értelmetlen vállalkozás kiállni az elnyomott kisebbségekért. Csak hogy meg kell különböztetnünk a „kritikai multikulturalizmust” és a „korporatív multikulturalizmust”. Nem vitás: léteznek olyan autentikus társadalmi mozgalmak, amelyek a kizsákmányolás ellen küzdenek – például a mexikói mezőgazdasági munkások szakszervezete. Ezzel szemben az a kockázatmentes, „hétvégi” multikulturalizmus, amely az utóbbi évtizedekben eluralta Amerika értelmiségi és akadémiai köreit, úgyszólván nem rendelkezik kritikai erővel. Ráadásul azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a multikulturalizmus nevében, illetve rá hivatkozva igazolni lehet a legembertelenebb szokásokat is. Žižek Dél-Afrika egykori apartheid rezsimjének érvelésére emlékeztet: hogy miként lehet a multikulturalista argumentációt önmaga ellen fordítani.
ördögi kör
A múlt század nyolcvanas éveiben a dél-afrikai fehér kisebbség képviselői – nagyon is multikulturalista módon – azzal indokolták a feketék jogfosztottságát, hogy a liberális politikai rendszer végső soron az „európai fehér hímek” találmánya, s ha azt kiterjesztenék a feketék tradicionális elvek szerint működő társadalmára – szétverve a vérségi-törzsi társadalom hagyományos struktúráját –, autonóm és pótolhatatlan értékétől fosztanák meg az emberiség kultúráját. Így a multikulturalisták egyfajta ördögi körben találják magukat: túl sokat, illetve túl keveset ismernek el a „Másik” kultúra különösségéből. „A multikulturalisták – írja Žižek – egyik oldalról tolerálják a Másikat, amennyiben az nem valóságos Másik, hanem csak a modernitást megelőző, az ökológiai bölcsesség és az elbűvölő rítusok aszeptikus Másikja. De a következő pillanatban, amikor már a valóságos Másikkal kell szembesülniük (pl. a klitoriszkimetszés a nőknél vagy a kendő viselés kényszerítése, illetve az ellenség kínvallatása), vagyis amikor meg kell tapasztalniuk, hogy a Másik miként él a maga kulturális specifikumaival, rögtön vége a toleranciának.”7 Ez az ún. passzió-multikulturalizmus a posztmodern világszemlélet különös átalakulása: a szubsztanciájától fosztott tárgybirtoklás szimbolikus formája. Ugyanabba a sorba tartozik, mint a koffeinmentes kávé, az alkoholmentes sör, a cukor nélküli sütemény és a nemi szerelem a nemi szervek igénybevétele nélkül: minden minden nélkül. A posztmodern multikulturalista úgy tolerálja a Másik másságát, hogy megszünteti annak lényegét.
Érdekes jelenség, hogy a nyugati kultúra „találmányának” tekinthető posztmodern és multikulturalista filozófia fő tézisei milyen jól megférnek az Európán kívüli ún. partikuláris kultúrák elismeréséért küzdő posztkolonialista és szubaltern (alávetett) mozgalmak ideológiájával. Mindkét irányzatcsalád tagadja a felvilágosodás észuniverzalizmusát, mert csak a fehér maszkulin kultúra hegemón törekvését látja benne megtestesülni. A lemondás a felvilágosodásról és a zsidókeresztény univerzalizmusról gyakran kellemetlen helyzetbe hozza a radikális multikulturalizmus képviselőit, mert érvelésük szükségszerűen fut paradoxonba.
A szubaltern álláspont ellentmondásos, ha az indiai (hindu) kultúra egyik sajátos intézményét, a szati gyakorlatát értelmezzük. Ma is létező hagyomány, hogy a megözvegyült asszonyoknak „kötelező az önkéntes” rituális tűzhalál. Az angolok egykor betiltották a „barbár és embertelen” szokást, amely fittyet hány az univerzális emberi jogokra. Francesco Fistetti a multikulturalizmusról szóló könyvében szemléletesen mutatja be, hogy a szubaltern filozófia egyik élő legendája, az indiai Gayatri Spivak hogyan érvel e „különös szokás” védelmében. Spivak szerint az angol hatóságok tiltása tipikus nyugati klisé terméke: „a fehér férfiaknak ki kell menteniük a színes nőket a színes férfiak karmai közül”.8 Csakhogy az általános emberi jogokra hivatkozó érvelés is episztemológiai erőszakot tesz az alávetett indiai nőkön. A színes férfiak familiáris hatalmát kiegészíti a fehér európai kultúra hegemón törekvésével, a magabiztossággal, hogy eldönti, mit értünk, illetve mit nem értünk az egyetemes emberi szabadság fogalmán. Az indiai nők pedig kettős szorításban élnek: vagy a patriarchális társadalom, vagy a nyugati imperializmus csapdájába kell lépniük. „Spivak úgy tekinti, hogy itt ahhoz a lényeges ponthoz érkezünk, amelyre Lyotard a différand fogalmát használja. Ez a szembenálló elkülönülés tagadja az angol gyarmatosítók modernizációs ideológiáját, ugyanakkor elutasítja a ‘bennszülött’ ideológiát is, hogy ‘a nőknek igenis meg kell halniuk a férjeik becsületéért’”.9 Spivak szerint itt két radikálisan eltérő diskurzusfajtáról van szó, mert mindkét álláspont a maga szempontjai alapján határozza meg a „nőiséget”. Aztán az indiai filozófusnő mégiscsak olyan érvet vesz elő a szati igazolására, amely kompatibilis lehet a nyugati ember észjárásával is. Abból az evidenciából indul ki, hogy a nyugati gondolkodás eleme a szolidaritás. Csakhogy ez a nyugati ember számára kizárólag a keresztényi vagy az osztályalapú szolidaritást jelenti, amelynek realizálása olykor az emberi élet feláldozását is megköveteli. Spivak az orosz anarchista nők példájára utal, akik hajlandók voltak öngyilkos merényleteket elkövetni, hogy megsemmisítsék a gyűlölt cári rendszert. De ha képesek vagyunk az etnokulturális determinációinkon túllépni, azaz kiszélesítjük a szolidaritás fogalmát, és nemcsak az osztályalapú, de a familiáris szolidaritás létét és értékét is elfogadjuk, miért ne tekinthetnénk a szatit heroikus áldozatnak? Szükségszerű lépcsőfoknak, amelyen magasabb rendű igazsághoz jutunk. „A hagyományos Indiában, a hinduizmus szent szövegeiben úgy tekintenek a nőre, mint a ‘férfi tárgyára’, és összekapcsolják a ‘férjezett nő’ és a ‘jó feleség’ fogalmát. Az ilyen nő önfeláldozásában az égieknek kijáró kárpótlást kell látni, vagyis olyan gesztusként kell értékelni, amely szabaddá teszi a női testet. Az üzenet értelme így: ‘Égesd el magad a férjed máglyáján, és visszanyered női tested az örök újjászületés ciklusában’.”10 Spivak érvelése azért paradox, mert indiai nőként védeni igyekszik saját kulturális hagyománya egyik – legalábbis bizarrnak tekinthető – elemét. Ebben az értelemben „szubaltern partikularista” álláspontot képvisel, ugyanakkor művelt és a nyugati filozófiát kiválóan ismerő teoretikusként megpróbálja az univerzalista álláspont számára is elfogadható „eseménnyé” alakítani a szatit.
sikeresen lehessen kizsákmányolni
Žižek nem a multikulturalizmus ismeretelméleti paradoxonjait vizsgálja, őt egy gyakorlati probléma izgatja, és megkísérli bizonyítani, hogy a multikulturalista eszmék alkalmatlanok a globális kapitalizmus elleni harcban. Sőt, a multikulturalizmus voltaképpen a kapitalizmus legideálisabb ideológiája. Elkötelezettjei – mint a gyarmatosítók – egy üres helyről, „az egyetlen lehetséges globális nézőpontból” értelmezik a lokális kultúrákat. Úgy vélik, először objektíven kell tanulmányozni a bennszülöttek erkölcsét, hogy aztán sikeresen lehessen kizsákmányolni őket. „Vagyis a hagyományos imperialista gyarmatosítás és a globális kapitalista öngyarmatosítás hasonló a nyugati kultúrimperializmus és a multikulturalizmus közötti viszonyhoz. A globális kapitalizmus paradoxonja, hogy gyarmatosító nemzeti központok nélkül ‘gyarmatosít’. A multikulturalizmus a lokális kultúrákkal szemben megnyilvánuló pátyolgató, euro-centrikus távolságtartást/respektust sem a saját partikuláris kulturális hagyományából eredezteti. Vagyis a multikulturalizmus a rasszizmus elfojtott és megfordított alakzata, olyan rasszizmus, amely ‘távolságot tart’, ‘respektálja’ a Másik identitását, a Másikat a maga zárt, ‘autentikus’ közösségébe ágyazottan értelmezi, de olyan távolságot rendel ehhez, amely számára privilegizált helyet biztosít. A multikulturalista olyan rasszista, aki megszabadítja magát mindenkori pozíciójának pozitív tartalmától.”11 Zizek igyekszik megmutatni, hogy a multikulturalizmus ideológiája a nem-cselekvés, a pótcselekvés vagy a látszat-cselekvés ideológiája.
Ugyanakkor azoknak sincs igazuk, mondja, akik a multikulturalizmusban álcázott euro-centrizmust látnak. A multikulturalizmus a globális kapitalizmus általános gyökértelenségéből táplálkozik, amely mögött a kiüresedett univerzalizmus áll. Žižek a látszat-egyetemesség működését az életvilág látszólag bagatell eseményeivel példázza. Az egyik történetet Darian Leader Miért írnak a nők több levelet, mint amennyit elküldenek? című könyvéből veszi. Egy férfi a barátnőjével étterembe megy, s a pincérhez a szokásos „egy kétszemélyes asztalt szeretnék” kifejezés helyett „egy szobát szeretnék két személyre” kéréssel fordul. A szokott freudi magyarázatot (hogy „a férfi a szexre gondolt, amikor az ebédet eltervezte”) meg kell fordítanunk. „Ez a titkos szexuális fantázia egyfajta ernyő, amely védelmi eszköz az orális ösztönnel szemben, s ez számára több, mint a szex.”12 Az anekdota pontosan a fordítottja a Magnum jégkrém reklámjának. (Žižek többször és egymástól eltérő változatban meséli el a történetet, én most megpróbálom a legszellemesebbet felidézni.) A reklámfilmben fiatal pár látható, a floridai tengerparton sétálnak. Egy idő múlva elköszönnek egymástól, de érezhetően a közeli viszontlátás reményében. Ezután csak a lányt látjuk, aki hazafelé menet egy üzlet bejáratánál óvszer-automatára lesz figyelmes. Odamegy, előveszi a pénztárcáját, amelyben pontosan annyi aprópénz van, amennyi egy csomag óvszerre elegendő. Már-már bedobja a pénzt, de észreveszi, hogy az óvszer-automata mellett jégkrém-automata is van. Hezitál, majd elszánt mozdulattal a jégkrémet választja.
kőkemény, tiszta ökonómia
A következő kockán már azt látjuk, hogy a boltból kijövő lány élvezettel nyalja a jégkrémet. Mindeközben megjelenik a felirat: „A Magnum fontosabb, mint a szex!” Csakhogy a kibontott jégkrém, mondja Zizek, szinte pontosan úgy néz ki, mint egy hatalmas pénisz. Vagyis a reklámfilmben a verbális „tárgynyelven” megtagadott szex sokszoros erővel tér vissza a képiség „metanyelvén”. És – mutatis mutandis – ugyanez a logika érvényesül a globális kapitalizmus működésében is, amely mindig valamilyen partikuláris tartalomhoz kapcsolódva érvényesíti (és egyben el is rejti) a tőke működésének univerzális törvényszerűségeit. Gondoljunk a japán és az európai üzletemberek közötti tárgyalásokra, ahol a középkori eredetű japán teázási ceremónia kulisszái mögé rejtik a kőkemény, tiszta ökonómiai racionalitást. Világos, a kapitalizmus anonim és embertelen logikáját mindig fogyaszthatóvá kell alakítani, és a látszat kedvéért a valorizált kulturális javak magasságába kell emelni. „Az igazán félelmetes nem is az egymással mindig felcserélhető partikuláris tartalomban van, amely a globális kapitalizmus univerzális logikája mögött rejtőzik, sokkal inkább abban a tényben, hogy a tőke olyan anonim globális gépezet, amely vakon végzi a maga munkáját, nincs szükségünk semmiféle titkos ágensek feltételezésére, akik a háttérből irányítanák ezt a folyamatot.”13 Tehát az a kritikai energia, amelyet a multikulturalizmus a kulturális differenciák elismertetéséért vet be, olyan szelepként működik, amelyik érintetlenül hagyja a kapitalista világrendszer alapvető hegemóniáját.
Žižek egyik harcostársa, a francia Alain Badiou is azt mondja, hogy az angolszász filozófia és a német hermeneutika (mindkettő „szinte megkérdőjelezhetetlen” irányzatnak számít a nyugati egyetemeken) leszűkíti az igazság kérdését, mert kulturális és történelmi meghatározottságok nevében relativizálja azt. „Ennek a máig ható relativizmusnak a szélsőséges formái azt állítják, hogy magát a matematikát is képesek hozzárendelni egy olyan ‘nyugati’ halmazhoz, amellyel bármely tudománytalan vagy szimbolikusan nevetséges fogalomkészlet egyenértékűnek tekinthető, feltéve, hogy képesek vagyunk megnevezni azt az emberi részhalmazt, amely ezt a fogalomkészletet hordozza, s még inkább, ha okunk van hinni, hogy ez a részhalmaz áldozatokból áll. A kulturalista ideológiának és az ember áldozatkénti felfogásának ez a kereszteződése zár el minden utat az egyetemeshez, amely se azt nem tűri, hogy egy partikularitásra vonatkoztassák, se közvetlen kapcsolata nincs azoknak a helyeknek az uralmi vagy áldozati meghatározottságával, ahol állítása felmerül.”14
Mindennek egyenes következménye, hogy a multikulturalizmus felfogásában a társadalom kommunikációképtelen töredékekre hullik, amelyek száma szinte tetszőlegesen szaporítható. „A homoszexuális feketék, a szerb fogyatékosok, a pedofil katolikusok, a mérsékelt iszlámisták, a nős papok, a fiatal környezetvédők, az elnyomott munkanélküliek, a kiöregedett fiatalok!”15
magasabb rendű érdek
Joggal kérdezhetjük: ha a multikulturalizmus fragmentált és partikuláris kapitalizmusellenessége nem több felületi kezelésnél (vagyis a multikulturalizmus depolitizálja a politikai szférát), hogyan lehet a globális világtársadalom keretei között univerzális és hatékony kapitalizmus-kritikával fellépni? A szlovén filozófus válasza – csakúgy, mint Alain Badiou-é – sokkolóan radikális: fel kell függeszteni a törvény neutrális rendjét! Csak egy forradalmi (vagy még inkább) világforradalmi esemény változtathatja meg a dolgok menetét. Kierkegaard ismeret-formuláját parafrazálva, az etikai politikai felfüggesztését ajánlja megoldásként. Persze Žižek nagyon jól tudja, hogy ez az ötlet a szélsőjobboldali politikai filozófia számára is kedves. A Carl Schmitt által kidolgozott kivételes állapot teóriájához kötődik, amely a maga tiszta formájában a liberális demokrácia jogrendjének felfüggesztése egy magasabb rendű érdek nevében. Persze nem mindegy, mi az a cél, aminek nevében felfüggesztjük az erkölcsöt. A szélsőjobboldaliak – a Dreyfus-ellenes értelmiségiektől a nácikon át, egészen Oliver North-ig16 – mindig a megsértett nemzet nevében függesztették fel az erkölcsi univerzalizmus parancsát. Olykor a radikális baloldal is felfüggesztette – de nem egy partikuláris, hanem egy másfajta univerzalizmus érvényesítése érdekében.
Hogy mit jelent az etikai felfüggesztése a politikai harc sikere érdekében, azt – szokásának megfelelően – Žižek nem fogalmi érveléssel, hanem irodalmi és filmes példákkal igyekszik szemléletessé tenni. Az egyik az Under Fire című film, amely a nicaraguai forradalom idején játszódik, s a történet szerint egy amerikai fotóriporter nehezen megoldható erkölcsi dilemma elé kerül. „Röviddel a forradalom győzelme előtt Somosa hívei megölik a sandinisták egyik karizmatikus vezérét. A sandinisták arra kérik a fotóriportert, próbálja manipulálni a halott forradalmárról készült fényképet, hogy úgy tűnjön, mintha vezérük – a Somosa-hívek állításával ellentétben – igenis életben volna, s így segítse elő a forradalom mielőbbi győzelmét, illetve akadályozza meg a további vérontást.”’17 Az etika szakemberei nem tanácsolnák az effajta kérés teljesítését, hiszen az újságírót kötelezi az objektivitás imperatívusza, illetve az a szakmai/etikai norma, hogy egyik fél oldalán se avatkozzék be az események menetébe. Az igazi baloldaliak, mondja Žižek, mégis visszautasítják a liberális semlegesség erkölcsi imperatívuszát. De nem is csak a semlegesség felfüggesztéséről van szó. A liberális felfogással ellentétben „semlegesség nem létezik, és a pártatlan liberális magatartás önmagában is elfogultságot takar.”18
Bizonyára sokakkal együtt kétkedve fogadom az effajta okoskodást. De nem is utasítom el könnyedén. Žižekhez hasonlóan magam is egy „háborús” tudósítással kapcsolatos csalás példáját idézem. A múlt század nyolcvanas éveiben egy nagy amerikai tévétársaság helyszíni riportban akart beszámolni az Észak-Írországban kiújult protestáns/katolikus összeütközésekről. Mire a helyszínre ért a stáb, már elültek a zavargások. Hogy a tévénézők mégse maradjanak le a véres eseményekről (és hogy a tévé menedzsmentje mégse tekintse kidobott pénznek az utat), a tévések fiatal suhancokat béreltek fel pénzért, hogy látványos utcai csetepatét produkáljanak. Látszólag a kétfajta csalás között nincs különbség, hiszen ez is meg az is megszegi a „Sohase hazudj!” (pozitív megfogalmazásban: „Mindig mondj igazat”) feltétlen parancsát. De az első esetben egy kegyetlen diktatúra elleni küzdelem sikeres befejezéséért történik a parancs felfüggesztése, a másikat csak a profitmaximalizálás (igencsak partikuláris) érdeke mozgatja. A politika szférájában talán nem megfelelő ragaszkodni a rigorózus erkölcsi elvekhez. Ebben a szférában az értelmiségi nem spórolhatja meg, hogy szembesüljön a legkülönbözőbb paradox szituációkkal, s bizony hozzá kell szoknia, hogy a nehéz helyzetekben is hűséges legyen vállalt értékeihez. Az erkölcsileg hiteles magatartásnak ára van, mert aki mindig tisztán szeretné tartani a kezét és a lelkét, jobban bepiszkolódik, mint gondolná.
folytatjuk