SLAVOJ ŽIŽEK A MULTIKULTURALIZMUS PARADOXONJAIRÓL (3)
2013 július
Noha Žižek kétli az egyéni erőszak eredményességét, nem sugallja, hogy a spontán dühkitörések változatos formáiban az emberi természet eredendő agresszivitása érhető tetten, ahogy például Peter Sloterdijk.1 A passzióvandalizmus vagy a szélsőséges ideológiákból fakadó erőszak mögött mindig ott rejtőzködik a struktúra szemmel nem látható finom szövete, amelynek fölfejtése hosszadalmas és fájdalmas munkát követel. Több sikerrel kecsegtet számot vetni a ténnyel, hogy a globális kapitalizmus olyan szociológiai-gazdasági rend, amely lehetetlenné teszi, hogy totalizáló jelentésekkel írjuk le. A kapitalizmusnak nincs egységes kultúrája és „világnézete”; voltaképpen mindenevő, mert egyaránt képes a keresztény, a buddhista vagy éppen a hindu kultúrához alkalmazkodni. A kortárs kapitalizmus „globális dimenziója a jelentés nélküli igazság szintjén lokalizálható, ami végső soron globális piaci mechanizmusok ‘valóságaként’ jelenik meg.”2
egykedvűen és derűsen
Már ez a paradox definíció is nyilvánvalóvá teszi, mennyire elhamarkodott, igazságtalan és értelmetlen a párizsi elővárosok migránsainak spontán vandalizmusát összekeverni az iszlám fundamentalisták terrorakcióival. A terrorista akciók hátterében abszolút vallási, ideológiai elkötelezettség áll, és egyértelmű, racionális célja van: az istentelen, a modern természettudományokon alapuló nyugati világ Way of Life-jának elpusztítása. De még ez a meghatározás is pontatlan, mert a valódi vallási fundamentalisták – legyen szó tibeti buddhistákról vagy amerikai amisokról – mindenféle gyűlölettől mentes, jámbor emberek, akik egykedvűen és derűsen viszonyulnak a rajtuk kívüli világhoz. Ha az iszlám „fundamentalisták” megtalálták volna a végső igazságot, teljesen értelmetlen lenne fenyegetniük a nyugati világ „hitetlen kutyáit”. Amikor egy buddhista szembetalálja magát egy nyugati hedonistával, nem átkozódik, „egyszerűen csak szelíden megállapítja, hogy a boldogságnak az a fajta keresése, amellyel a hedonista próbálkozik, nem vezet sehová. Ellenben a terrorista pszeudo-fundamentalisták egyszerre érzik magukat fenyegetve és lelkesítve a bűnös hitetlenektől. Néha olyan érzése támad az embernek, hogy a mások elleni harcukkal a saját gyengeségüket és hitbeli erőtlenségüket leplezik. Ezek az állítólagos keresztény vagy iszlám fundamentalisták csak szégyent hoznak a valódi fundamentalistákra.”3 Ezért akkor járunk el helyesen, ha a protestáló migránsokban és a harmadik világ anonim lázadóiban nem a totalitárius vagy a különböző populista eszmék képviselőit látjuk, hanem a késő modern kapitalizmus „abszolút kizsákmányoltjait és jogfosztottjait”, akiknek nincs esélyük, hogy érdekeiket (vagy személyes sérelmeiket) az általános igazság rangjára emeljék. Igaz, részei a globális kapitalizmusnak, de nem résztvevői.
Maga Žižek – némileg viccesen – fogalmazza meg a dilemmát: annál, hogy a multik kizsákmányolnak bennünket, van rosszabb opció is. Nevezetesen, amikor már arra sem méltatnak, hogy kizsákmányoljanak. Žižek itt valóban túllép a klasszikus marxizmus kapitalizmusértelmezésén, amely a tőkések és a munkások osztályellentétére szűkíti a rendszer lényegét. Gyakran idézi Fredric Jamesont, aki szerint a kizsákmányolás új struktúrája nem a munkások által előállított értéktöbblet elsajátításán alapul, hanem a strukturális munkanélküliségen. Végső soron azokat a legkifizetődőbb kizsákmányolni, akiknek még munkájuk sincs, ideértve egész régiókat és nemzeteket.4 Žižek, szokásának megfelelően, ismert orosz viccel illusztrálja a helyzetet. A Szovjetunió felbomlását követő orosz újkapitalizmus kialakulása idején megkérdezik Rabinovicstól: „Ön miért gondolja úgy, hogy kizsákmányolt?” – „Két okom is van rá. Először: amikor dolgozom, a tőkés eltulajdonítja az általam megtermelt értéktöbbletet.” „De maga már évek óta munkanélküli, tehát senki sem tulajdoníthatja el a maga által megtermelt értéktöbbletet, hiszen nem termel semmit.” „Éppen ez a másik ok, ami miatt kizsákmányoltnak érzem magamat.”5 Mindezek a változások azt mutatják, hogy a kapitalizmus a társadalmi formák igazi Houdinije. Nincs olyan szorult helyzet, amiből ne tudná kivágni magát. Elméletileg korunk kapitalizmusát sokkal könnyebb félreérteni, mint megérteni. Žižek szerint még az olyan kiváló szellemek is, mint Michel Foucault, Giorgio Agamben és Antonio Negri sem tudják feltárni a kapitalizmus működéslogikáját. A biopolitika eszközrendszerén alapuló hatalomgyakorlás szellemes dekonstrukciója – ezt kínálják Agamben és Foucault elemzései – nem jut el a rendszer radikális kritikájáig, s főképpen nem lehet rá pozitív programot építeni. De az se megoldás, ha a kapitalizmus fogalmát az imperializmus fogalmával helyettesítjük, s azt a látszatot keltjük, hogy a megoldásra váró probléma nem magában a kapitalista gazdasági rendszerben rejlik. Mintha elég volna a hatalom helyét és aktuális működését átrendeznünk, s ha megvan bennünk a jó szándék, a hatalomgyakorlás elnyomó változatait egyszerűen helyettesíthetjük a közvetlen demokrácia uralommentes formáival.
átállás a materiális termelésről
Tehát téved Antonio Negri, amikor messzemenő következtetéseket von le abból a banális igazságból, hogy napjainkban az immateriális vagy kognitív munkát tekinthetjük az értékteremtés első számú forrásának. Negri jól látja, hogy az értéket ma már nem a létrehozásához szükséges munkaidővel mérik, hanem az innovatív teljesítménnyel. Az innováció pedig az agysejtek „szabad játékához” kötődik, s így „a szabadságot tekinthetjük a valódi állótőkének, mivel ez a tőke az emberek agyában található.”6 A Negri által (Marx nyomán) general intellectnek nevezett társadalmi tudás totális légiesítése mégis távol áll a valóságtól. Olykor ugyan elrugaszkodhatunk a szilárd talajtól, s átmenetileg felfüggeszthetjük a tömegvonzás fizikai törvényét, de előbb-utóbb szembesülünk az igazsággal. Mint a rajzfilmben szereplő macska: átugrik a szakadékon, majd tovább repül a magasba, és csak akkor kezd zuhanni, amikor lenéz, és észreveszi, hogy nincs szilárd talaj a lába alatt. Negri és Hardt feltételezik, hogy a digitális és információs forradalomban már a kommunizmus első szakaszát kell látnunk, mivel az átállás a materiális termelésről a szimbolikus javak előállítására szinte automatikusan széttöri a centrális-hierarchikus hatalmi struktúrákat, és megnyitja az utat egy multi-centrikus, autopoietikus és kooperatív világtársadalom kiépítése előtt. „Ezen a ponton Negri látszólag hűen követi Marx tanítását. Megpróbálja bemutatni, hogy Marxnak igaza volt, és az általános intellektus felemelkedése hosszú távon összeegyeztethetetlen a kapitalizmussal.7 Csakhogy a posztmodern kapitalizmus ideológusai ennek pontosan az ellenkezőjét állítják: a marxista elmélet (és gyakorlat) az állami kontroll hierarchikus és centralizált kényszereinek fogságában rekedt, és nem tudott mit kezdeni az információs forradalom társadalmi következményeivel. S hogy a kapitalizmus védelmezői ezt állíthatják, annak empirikus okai vannak. A történelem iróniája, hogy éppen a kommunizmus szétesése példázza legmeggyőzőbben, hogy továbbra is érvényes a termelőerők és a termelési viszonyok dialektikájának hagyományos marxista tétele, amire egyébként a marxizmus a kapitalizmus meghaladásának lehetőségét építette. Mert ami alapjaiban szétzúzta a kommunista rendszereket, az éppen a képtelensége volt, hogy alkalmazkodjon az információs forradalom által létrehozott új társadalmi logikához.”8 A bukott szocialista rezsimek megpróbálták központilag irányítani a digitális forradalmat, mintha azt továbbra is be lehetett volna gyömöszölni az ötéves tervek kényszerzubbonyába. Mindebből meglehetősen különös levonni a következtetést – Negri ezt teszi –, hogy az információs forradalom mintegy automatikusan vezet a kapitalizmus meghaladásához. Éppen fordítva: a digitális és információs forradalom az úgynevezett súrlódásmentes kapitalizmus szülőanyja, és szinte észrevehetetlenségig képes maszkírozni a kizsákmányolás objektív törvényeit. A Negri által elkövetett hiba lényege, mondja Žižek, hogy rosszul értelmezi Marx A politikai-gazdaságtan bírálatának alapvonalai 1857/58 című munkájának egyik gondolatát, hogy a termelés magas fokú automatizáltságának szintjén a „munkás a termelési folyamat mellé lép, és a termelési folyamat puszta felügyelője és regulátora lesz”.
Žižek elismeri, hogy Marx valóban beszél a termelőerők forradalmi fejlődésének lehetőségéről, amelynek eredményeképpen a forgótőke (a társadalmi tudásként értelmezett general intellect) mintegy átveszi az irányító szerepet az állótőkétől (gépek, gyárépületek stb.), s ezzel abszolút nyilvánvalóvá válik a tény, hogy a valódi gazdagság termelése egyre kevésbé függ a munkaidő hosszától, sokkal inkább a társadalmi tudás minőségétől. De következik-e mindebből, teszi fel a kérdést Žižek, hogy innentől „(…) a tőke nem tudja a munkást kizsákmányolni, csak a munkások és az alkalmazottak közötti kooperáció lehet a kizsákmányolás tárgya. Ma már nincs meg a tőkének az a belső funkciója, hogy a közös munka lelkévé váljon, és annak látszatát keltse, hogy a tőkés viszonyokon belül a haladás folytatható. A tőke mára parazita lett, mert nem a termelés Belsőjéhez tartozik, hanem a sokféleség kreatív kapacitásának Külsőjébe került.”9 Žižek válasza inkább nemleges: csak látszat szerint tűnik úgy, hogy az egyéni kognitív teljesítmények valamilyen demokratikus és kollektív tudássá állnak össze, s így mintegy automatikusan megszülethet az önszerveződő, szabad és kizsákmányolásmentes társadalom. Az persze igaz, hogy a szellemi munka kizsákmányolásának specifikus törvényszerűségeiről számot kell adni, hiszen a létezése nyilvánvaló tény, és valahogy meg kell válaszolni a kérdést: miért dolgozik minden erejét összeszedve (szinte a szellemi-lelki összeomlásig) ezer és ezer informatikus Bill Gatesnek, ha a kizsákmányolás immár nem az „idegen munka ellopása”. Valóban arról van csak szó, hogy Gates a programozók önszerveződésének parazitája? Vagy mégiscsak Bill Gates tőkéje kell ahhoz, hogy a programozók számára rendelkezésre álljon a megfelelő kooperációs tér? Negri tézise azt mondja, hogy a kibertechnológiák fejlődésének eredményeképpen a profittermelés nem a munka kizsákmányolásán, hanem az információs termés „learatásán” alapul. De még ha van is igazság Negri állításában, csak az a „régi igazság” bizonyosodik be – szinte szó szerinti értelemben –, hogy a „tulajdon lopás”. Marx gondolatmenetét folytatva sem mondható, hogy a munkafolyamat automatizálása és kibernetizálása elvezet a szabadság birodalmába. A változások, a termelési folyamatok radikális átalakulása nem érinti a társadalmi viszonyok szerkezetét, legfeljebb olyan szférát teremt, amely fölött nem természetes személyek gyakorolják a közvetlen felügyeletet. Ahogy Marx mondja: a természet önmagát kontrollálja.
A kiberdemokrácia spanyol tapasztalatait elemezve lényegében ehhez hasonló következtetésre jut Alonso Andoni, Ignacio Ayestarán és Nicanor Ursua is.10
globális társadalmi tudás
Az Új Gazdaság egyik nagy tanulsága: meg kell különböztetnünk az infoszférát és a nooszférát.11 Az információ és a tudás nem szimmetrikus fogalmak. Amíg az információ tünékeny és átmeneti, inkább az érzéki tapasztalat pillanatnyiságához kötődik, addig a tudás kontextuális és az emlékezetbe ágyazódik. A tudás mindig reflexív információ, amely más információkhoz vagy gyakorlati cselekvéshez kapcsolódik. Ami például a tőzsdespekulációk világában lezajlik – mint a tőzsdeárfolyamok villámgyors tűzijátéka – nem hív életre semmilyen eszmét, amelyet adekvátnak vagy inadekvátnak nevezhetnénk. „A tőzsdén nem eszmék, hanem rövid hírek, tehát zajok, lármák, zörejek jelennek meg.”12 Amit Marx általános intellektusnak nevezett, az egyfajta globális társadalmi tudás, közös nyelvi kompetenciák, tehát az élőmunka szerszámai. „És éppen a posztfordiánus termelésben játszanak szerepet azok a gondolati/szellemi tények, tervek és ötletek, amelyeket sohasem lehet maradéktalanul átvinni az állótőkére, mivel ezek általában az élő szubjektumok közötti interakciókhoz kötődnek, illetve azokban játszanak döntő szerepet. Ebben az össztársadalmi kooperációban konstituálódik a közös intelligencia, és bontakozik ki a már említett általános intellektus is. Napjaink üzemgazdaságtanának redukcionalista nyelvezetében ezt hívják intellektuális vagy kognitív kapitalizmusnak.”13 A spanyol szerzők lényegében megismétlik, hogy az információs kapitalizmusban a nyelvi kommunikáció formái tartóoszlopoknak tekinthetők, amelyeken a termelés nyugszik, s ahol a produktivitást már nem lehet a munkaidő hosszával mérni. Ők is arra a következtetésre jutnak, hogy a valódi kiberdemokrácia – legalábbis még jó ideig – álom, mert a virtuális kapitalizmus változatos eszközei (matematika, software, bioinformatika, internet stb.) mögött továbbra is a reális világ javaiért (nyersanyagok, energiaforrások, termőföld stb.) folyik a harc. „A magunk részéről naiv elképzelésnek tarjuk, hogy a szabad software forradalma olyan társadalom irányába mutatna, amely valóban képes meghaladni a kapitalizmust.”14 Amiben a szerzők reménykednek, az egyfajta hacker aktivizmus. Ezen spontán és világméretű lázadást értenek, amelyet az informatikai világ új-proletárjai folytatnának (a szabad software nevében) a multinacionális cégek és a nemzetállamok információs monopóliumával szemben.
Mindezek után köntörfalazás nélkül kérdezem: ha a kapitalizmusellenesség bemutatott formái nem bizonyulnak hatékony eszköznek a rendszer „felszámolására”, Žižek vajon milyen megoldással rukkol elő? Tudom, roppant nehéz röviden válaszolni, s alig van esélyem elkerülni a vulgarizálást. Mégsem szeretném kivonni magamat a válaszadás kötelezettsége alól, mert még a leegyszerűsített magyarázat is tanulságos lehet.
Žižek szerint a politikai cselekvések területén sem mondhatunk le arról, hogy az univerzális igazság nevében lépjünk fel. Persze mindenki egyedi, mindannyiunknak korlátozott tudáskészlete van és meghatározott történelmi/társadalmi feltételek mellett cselekszünk. Így egyrészt az univerzális igazság érvényesítéséért kell fellépnünk, másrészt le kell mondanunk az egyetlen és kizárólagos igazság birtoklásának igényéről. Mindenesetre könnyebb a helyzetünk, ha arról döntünk, melyek azok a cselekvési eszközök és eszmék, amelyek biztosan kudarchoz vezetnek. Az emberi cselekedetek abszolút többsége szükségszerűen megreked az egyedi és a különös szférájában, mert alkalmatlan arra, hogy a maga erejére támaszkodva felemelkedjen az általánosság szintjére. Žižek több helyen is idézi Hegel megjegyzését a nőiességgel kapcsolatban: „(…) nőiesség – az állam örök iróniája – intrika által a kormányzás általános célját magáncéllá változtatja, általános tevékenységét e meghatározott egyéniség művévé s az állam általános tulajdonát a család birtokává és díszévé. Ezáltal nevetségessé teszi az érett kor komoly bölcsességét (…).”15 Persze nem arról van szó, hogy ezeket a manapság már valóban ódivatúnak tekinthető gondolatokat szó szerint kell vennünk (noha Žižekben van némi rosszmájúság Judith Butlerrel szemben, akit a feminista filozófia „nagyasszonyának” szokás tekinteni). Inkább tudomásul kell vennünk, hogy a kapitalizmuskritikák mindegyike (pl. a feminizmus, a cultural studies, a multikulturalizmus, az információs társadalom, a sokféleség, a harmadikutas posztpolitika stb.) megreked az üres és tehetetlen általánosság szintjén, és a gyakorlatban ezek a tarkabarka eszmekonstrukciók inkább a kapitalizmus affirmációjának, mintsem valódi kritikájának bizonyulnak.16 A huszadik században két nagy kísérlet történt a kapitalizmus legyőzésére. A húszas években a kommunista mozgalom lépett fel egy új társadalmi rend ígéretével, de néhány évtized alatt vereséget szenvedett.
illúzió
A másik találmány a fasizmus volt, amely kontroll alá akarta vonni a kapitalizmus szélsőségeit, hogy egy „kapitalizmus nélküli kapitalizmust” teremtsen. Már csak ezért is téves a heideggeri kapitalizmus-értelmezés, mondja Žižek, hogy a „hatalom akarásának” eredeti és hiteles (azaz fundamentál-ontológiai) megvalósítása helyett, annak téves (azaz ontikus) realizálását hajtotta végre. Egyúttal feltételezve, hogy elvben mégiscsak létezhet olyan „jó kapitalizmus”, amely belül marad az ontológiai horizonton. De ez illúzió, mert a modern kapitalizmus lényege a szimbiózis a technikával és technológiával, és pontosan ebből fakad „konkrét általános” jellege is, hogy szinte korlátlanul képes bármilyen környezetben átfogó totalitásként újjászületni.
Ezért csak a kapitalizmus radikális kritikája lehet eredményes, amely magában foglalja a kapitalista parlamentarizmus elutasítását is. Még félreérthetetlenebbül fogalmazva: itt már csak egy szociális világforradalom segíthet! Žižek persze jól tudja, hogy az efféle kijelentések döbbenetet váltanak ki a liberális értelmiség körében.
„Mit akar ön, csak nem totalitarizmust?” „De igen, vagy valami olyasmit” – hangzik a szlovén filozófus válasza. Egy kicsit bővebben kifejtve, Žižek gyakran utal arra, hogy tisztában van vele: a liberálisok a kasztrációval egyenértékű veszteségnek tekintik a parlamentarizmus hiányát. Továbbra is ebben a szexista asszociációs körben maradva: a parlamentarizmus olyan, mint a Viagra, a használóját ugyan alkalmassá teszi a közösülésre, de a termékenységet nem tudja megadni neki.
Itt újabb súlyos kérdés jelenik meg: hogyan lehet megkülönböztetni a szubjektív erőszakot a forradalmi erőszaktól. Sloterdijkkel folytatott vitájában Žižek kitart amellett, hogy nem minden erőszakeffektus tekinthető a szubjektív erőszak olyan formájának, amely mögött a ressentiment érzése húzódik meg. Tehát túlzottan leegyszerűsítő a Sloterdijk-féle elmélet, hogy minden lázadás a gyengéknek és a veszteseknek az erősek és nyertesek iránt érzett haragjából és bosszúvágyából ered.17 Žižek azt állítja, egyoldalú és igazságtalan ez a magyarázat, amely ráadásul minden lázadás mögött a baloldali értelmiségiek ármánykodó Linksfaschismus-át látja, s nem sokat foglalkozik a lázadást és tiltakozást kiváltó okok elemzésével.
Žižek kérdése – minden kegyetlenségével együtt – jogos: „Honnan ez a fékeveszett ‘hermeneutikai gyanú’, amely mögött egy Nietzsche-karikatúra rejtőzik? Nem éppen az elfojtott harag, a be nem vallott ressentiment, a minden egyetemes és emancipatorikus állásponttal szemben megnyilvánuló irigység rejtőzik…, ami miatt minden lázadásban egy rakás trágyadombot KELL látnunk, hogy aztán annak tisztaságát kétségbe vonhassuk?”18 Mintha éppen Sloterdijk irigyelné azokat, akik lázadni merészelnek, s mintha éppen ebben az irigységben jelenne meg az etikai univerzalizmus CSODÁJA, amelyet semmiképpen sem lehet valamilyen alacsonyabb rendű, például a „nemi ösztön” által irányított folyamatra redukálni.
mitikus erőszak
Žižek Walter Benjamin isteni erőszakra vonatkozó gondolatait tekinti elméleti alapnak, amelyre a szociális világforradalom grandiózus terve építhető: „A mítosszal minden területen Isten áll szemben, tehát a mitikus erőszakkal az isteni erőszak. A mitikus erőszak jogteremtő, az isteni jogmegsemmisítő: az határokat emel, ez határtalanul romboló; a mitikus erőszak bűnbe taszít és vezeklésre kényszerít, az isteni erőszak föloldoz; az fenyeget, ez sújt; az véres, ez vértelenül halálos. (…) Mert a vér a puszta élet szimbóluma. (…) A mitikus erőszak véres erőszak a puszta élettel szemben s az erőszak kedvéért, az isteni erőszak tiszta erőszak minden élettel szemben s az élők érdekében. Az egyik áldozatot követel, a másik elveszi az áldozatot.”19 Ahogy Reinhard Heil fogalmaz, Žižek szerint az isteni erőszakban nem szabad egy haragvó Isten dühkitörését és büntetését látni. Isten ájultságát, és nem mindenható erejét hivatott kifejezni. Ebben az összefüggésben Isten úgy jelenik meg, mint Jacques Lacan nagy Másikja, azaz a társadalom szimbolikus rendje. A különbség ott van a kettő között, hogy az ember részéről az erőszak „gyakorlatba ültetése” a láthatatlan semmire alapozódik, míg Isten mögött van szimbolikus rend. De ebből nem következik – ahogy Heidegger gondolta –, hogy a jakobinus terror mögött a polgári társadalom jogrendjének „sötét eredete” rejtőzne, amely éppen a terror véres eszközeivel ünnepli az általa megteremtett jogrendet.20 Žižek a jakobinus forradalmi terrorban nem az isteni erőszakot látja, hanem átmenetet az isteni erőszakból a mitikus jogteremtő erőszakba. Az állami terrorban nem a forradalom ellenségeivel szembeni bosszút kell látnunk, hanem a nép önkényes és korlátlan, azaz „isteni erőszakjának” megakadályozását. Nem Robespierre, hanem Danton volt az, aki végrehajtotta a „nép diktatúrájától” az állami terrorhoz vezető (és alig észrevehető) fordulatot. Mindezt egyértelműen tanúsítják Danton szavai: „Hagyjatok minket rettenetesnek lenni, hogy ne a népnek kelljen azzá lennie.”
„A jakobinus Danton számára a forradalmi államterror preventív akció volt, hogy ne kelljen az ellenségen bosszút állni, és megakadályozható legyen a sans-culotte-ok ‘isteni bosszúja’, vagyis maga a népharag. Másként fogalmazva: hagyjatok minket azt tenni, amit a nép elvár tőlünk, hogy ne magának a népnek kelljen azt megtennie.”21
Persze a valóban forradalmi magatartás nem a dantoni, hanem amikor a döntés meghozatala (az ellenség elpusztítása vagy a saját élet feláldozása) már a magára hagyott forradalmárban megy végbe, amikor már nincs mögötte semmilyen szimbolikus rend (a nagy Másik), amire támaszkodhatna, ami társadalmilag igazolná tettét. Az effajta döntés morálon kívüli, de nem amorális, mert „(…) nem igényli az angyali ártatlanságot ahhoz, hogy öljön. Ha azok, akik kívül rekedtek a társadalom strukturált mezején, vakon lesújtanak, azonnal igazságot/bosszút követelnek és gyakorolnak, esetükben már az isteni erőszakkal van dolgunk. Emlékezzünk, mekkora pánik tört ki, amikor néhány éve Rio de Janeiro faveláinak szegényei fellázadtak, megrohamozták a gazdagok városnegyedeit, kirabolták és felégették a szupermarketeket. Ez valóban az isteni erőszak volt…”22 Mindebből az következik, hogy Žižek szerint a szubjektív erőszak akkor lényegül át isteni erőszakká, ha képes szétzúzni a fennálló társadalmi rend kereteit. De mi a garancia, hogy ez valóban bekövetkezik, és a zűrzavarból új és értelmes világrend jön létre, s nem állandósult erőszak vagy éppen újfajta totalitárius rend? A szlovén filozófustól erre a kérdésre nem kapunk választ. Gondolatmenetében idáig jutva leggyakrabban Maót idézi („vereségről vereségre, a győzelemig”), illetve Samuel Beckett Előre vaknyugatnak! című írásának elhíresült mondatát: „Kezdd újra! Bukj újra! Bukj jobban!”