RAGÁLYOK KORA – TÖPRENGÉSEK RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT IDEJÉN 3.

Sylvia Sasse^[1] írja, hogy Giorgio Agamben és Slavoj Žižek elemzéseit olvasva „eszébe jutott” Valerij Brjuszov 1905-ös elbeszélése a különös és rendkívül ragályos betegségről. „Brjuszov valójában nem az influenzára, a pestisre vagy a tífuszra gondolt, hanem Tolsztojra.”^[2] Az elbeszélésben Tolsztoj alakja és filozófiája csak az események hátterében sejlik fel, hiszen a mű fikció, remek disztópia.

díszletelemek

A Dél Keresztje Köztársaság című elbeszélés a fővárost (Csillagváros) sújtó katasztrófa kiteljesedését, illetve a járvány racionálisan alig-alig magyarázható megszűntét írja le. Az elbeszélő Csillagvárost a modern ipari civilizáció csodájaként mutatja be, amelyben mindent geometriai pontossággal terveztek meg − kíméletlenül pusztítva a növény- és állatfajokban amúgy sem gazdag, rideg klímájú vidéket. A Déli-sarkkör környékén létrehozott állam fővárosában még az utcák is „(…) a délkörök mentén futottak szét a városházától, a délkörösöket pedig más utcák metszették, amelyek párhuzamos körökben haladtak. Minden építmény magassága és az épületek külseje – egyforma volt. Ablakok nem voltak a falakban, mert az építményeket belülről, villannyal világították.”^[3] A Köztársaság alkotmánya látszólag igazodott a tudományos és műszaki precizitással tervezett hétköznapokhoz, „külső ismérveit tekintve a legtökéletesebb népuralom megtestesülésének látszott.”^[4] A gyári munkások szokatlanul magas életszínvonalon éltek, kitűnően működött az orvosi ellátás és az oktatás, a dolgozók önművelésére színházak, könyvtárak és múzeumok tucatjai álltak rendelkezésre. A demokratikus külsőség máza azonban csak a politikai rendszer lényegének leplezésére szolgált, mert valójában „önkényuralom és tirannizmus” uralkodott. A választott parlamenti képviselők csak díszletelemek voltak, az igazi hatalom az igazgatók Tanácsának kezében összpontosult. „Ők vették föl a megrendeléseket, osztották szét a gyárak között (…). Milliárdokra rúgó, óriási pénzösszegek mentek át a kezükön.”^[5] A viszonylagos jólétnek hála, a lakosok többsége elfogadta a totalitárius rendszert, s az erősen cenzúrázott újságokban kizárólag a diktatúra áldásos működéséről lehetett olvasni. A város gyárai hemzsegtek a Tanács ügynökeitől. Ha valaki hangot adott akár a legcsekélyebb elégedetlenségének, rögtön színre léptek az ügynökök, és a sebtiben összehívott „villámgyűléseken” rövid úton jobb belátásra térítették a kételkedőt. „Általános vonásokban ilyen volt a Dél Keresztje Köztársaság és fővárosa életének rendje. A jövő történészének feladata lesz megállapítani, mennyire hatott ez annak a végzetes járványnak a kitörésére és elterjedésére, amely Csillagváros, sőt talán az egész fiatal állam pusztulásához vezetett.”^[6]

A május elején kitört járványos kórnak − jobb híján − az „ellentmondásban való megbetegedés” nevet adták az orvosok. Mint minden rendes betegségnek, ennek is volt roppant tudományosan hangzó latin neve: mania contradicens. Rendszerint afáziás tünetekkel kezdődött a betegség: „a beteg ’igen’ helyett azt mondja: ’nem’; kedves szavakat akar mondani beszélgetőtársának, mégis szitkokkal halmozza el stb.”^[7] A verbalitásban megjelenő ellentmondást hamarosan tettek követték: szándéka szerint a beteg balra akart menni, mégis jobbra kanyarodott, le akarta venni a kalapját, de még inkább a szemére húzta. Fokozatosan felborult a szervezet fiziológiai működésének szokott rendje, ezért kétségbeesésükben egyre többen öngyilkosságba menekültek. „A betegség majdnem mindig halálos kimenetelhez vezet; a kigyógyulás esetei rendkívül ritkák.”^[8] A járványos kór újabb, ha lehet még félelmetesebb fokozatát az orvosok és az egészségügyi dolgozók megbetegedése hozta: „(…) egy ’ellentmondásban’ szenvedő orvos olyan gyógyszert rendelt egy kislánynak, amely kétségtelenül halálos volt, így a páciens meg is halt.”^[9] Az „önagresszió” idővel átment „idegen agresszióba”; az óvodákban a dadák átmetszették a rájuk bízott gyerekek torkát, s a megbetegedett rendőrök tüzet nyitottak a békés járókelőkre. A Városi Tanács, amely „normál viszonyok” közepette kézben tartotta a dolgokat, most tehetetlennek bizonyult. A kihirdetett egészségügyi „vészhelyzet” nem járt szinte semmilyen „pozitív” következménnyel, az önkény és az általános anarchia uralta el a fővárost. A lakosság tömegesen menekült a világ minden irányába, elsőként persze a városvezetők és családtagjaik. Akik maradtak, azoknak az erőszak és a pusztítás fékezhetetlen kitöréseivel kellett együtt élniük. Miután a Városi Tanács által hozott intézkedések hatástalannak bizonyultak, a városatyák egy Oraz Diville nevű bátor és vállalkozó szellemű polgárt nevezték ki „diktátori hatalommal” felruházott Város Parancsnoknak. A további eseményekről jórészt a Diville által vezetett naplóból értesült az utókor. Divillének a „józan ész” nevében kiadott rendeletei csak lassították, de nem állították meg az apokaliptikus erőszakot, aminek végül ez a derék ember is áldozatává vált. A vandalizmus július 22-én kulminált, amikor a megvadult tömeg bevette a Városházát, a védőket lemészárolták. „Diville holttestét eddig még nem sikerült felkutatni”^[10], rögzíti az elbeszélő.

az idegfeszültség hatására

Az erőszakkitörések legfurcsábbikát akár a „katartikus élmény” bizarr megnyilvánulásaként is értelmezhetjük. „A hirtelen megbetegedés esetei a színházakban és a gyűléseken igen gyakran tragikus kifejlethez vezettek. Az operában több száz néző, akin úrrá lett a tömegőrület, ahelyett, hogy elragadtatását fejezte volna ki az énekeseknek, felrohant a színpadra, és összevissza verte őket.” A Nagy Drámai Színházban egy hirtelen megbetegedett színész, akinek szerepe szerint öngyilkosságot kellett volna elkövetni, többször a nézőtérre lőtt. A revolver nem volt megtöltve, de a közönség közt az idegfeszültség hatására sok emberben kitört a már lappangó betegség. A zűrzavart még jobban fokozták az őrültek „ellentmondásos” cselekedetei, több tucat embert vertek agyon. Oraz Diville ekkor rendelkezett úgy, hogy „szüntessenek meg a városban minden színházi előadást és hangversenyt.”^[11] Sylvia Sasse jól látja, hogy Brjuszov az „ellentmondásban való megbetegedés” e különös formájával igazából Tolsztojnak és a tolsztojánusoknak üzent, akik a krisztusi szeretet példáját és parancsát „ragályként” terjesztették volna embertársaik között. Tolsztoj − Nordauhoz hasonlóan − tiltakozott a modern művészet, főként a francia szimbolisták „beteges irracionalizmusa” ellen, de kitartott amellett, hogy létezik valamiféle „emancipatorikus energiát” magában hordozó „jótékony ragály”, amely képes egyszer s mindenkorra véget vetni a történelemben szüntelenül újjászülető erőszakspirálnak. Brjuszov „Tolsztoj-ellenes” elbeszélése számomra azért is meghökkentő, mert egy szimbolista költő alkotása.

Irodalomtörténeti közhely, hogy az orosz szimbolisták francia társaikhoz képest is sokkal „elvarázsoltabb” művészek voltak. Andrej Belij, Alekszandr Blok és a legtöbb orosz szimbolista szoros kapcsolatot ápolt antropozófusokkal (Rudolf Steinerrel), teozófusokkal; rajongtak a miszticizmus és az okkultizmus mindenféle változatáért.^[12] De akkor mivel magyarázható a szimbolista Brjuszov józan visszafogottsága, amely az esztétikai élmény „járványszerű” terjedését sem tolerálja? Az orosz irodalom szakavatott ismerői bizonyára megalapozottabb válaszokat adnak, de tény, hogy a 19. század végén és a 20. század első évtizedeiben Oroszországban elmélyült filozófiai és pszichológiai viták folytak a járvány-problematikáról, sokszor Tolsztoj és Nordau munkáihoz kapcsolódva. Sasse emlékezteti az olvasót, hogy például az ismert neurológus és pszichiáter, Vlagyimir Behtyerev a huszadik század elején különbséget tett a „fizikai fertőzések” és a fizikailag nem megragadható fertőzések között, amelyek az úgynevezett contagium psychicum által keletkeznek. „Behtyerev figyelmeztetett arra is, hogy nem lenne jó, ha a ragályról szóló diskurzus széles körben elterjedne, hiszen a ’pszichológiai járványok’ története mindig olyan politikai vagy vallási ideológiával jár együtt, amely azt állítja, hogy maga a nyelv és a művészet a bűnök első számú közvetítője, és ebbe valamiképpen a betegséget szeretné belekeverni.”^[13] Néhány évtizeddel később Lev Vigotszkij, aki nemcsak a pszichológiában, de az irodalomtudományban is jelentős műveket alkotott, találó kommentárban foglalta össze a Tolsztoj-féle ragályelmélet kritikáját. „Ha egy költemény, amely a szomorúságról szól, semmi mást nem szeretne elérni, mint ránk ragasztani a költő szomorúságát, ez magára a művészetre nézve lenne a legszomorúbb.”^[14]

meghatározott terjedelmű cselekmény

Valószínű, hogy Brjuszov az „elszabadult színházi erőszak” jelenettel a művészi élmény és általában a művészet „instrumentalizálásának” veszélyére figyelmeztet. Ha a befogadót csak a médium vagy a rezonátor szerepére redukáljuk, a legbiztosabb úton haladunk, hogy eljussunk az esztétikai élmény, illetve a művészet autonóm értékeinek végleges felszámolásához. Arisztotelész a katarzist a tragédia mimetikus működésén keresztül magyarázta, vagyis a tragédia, amely komoly és meghatározott terjedelmű cselekmény utánzása, „(..) a részvét és a félelem felkeltése által éri el az ilyen szenvedélyektől való megszabadulást.” Csakhogy Brjuszov elbeszélésében a drámai alkotás befogadóiban a „katarzis” éppen fordítva működik: nem megtisztítja a nézőket, hanem szabadjára engedi a bennük rejtőzködő gonosz szenvedélyeket, és bűnös cselekedetek elkövetésére sarkall.

Brjuszov előérzete hamar valóság lett: a huszadik század totalitárius rendszerei mindent megtettek, hogy a „kollektív esztétikai hipnózisban” megjelenő energiákat a maguk primer politikai céljaira használhassák.

Camus A pestis című regényében egy villanásnyira szintén megjelenik a színház valósága és metaforája. Az algériai Oranban a pestisjárvány miatt általános vesztegzárat rendelnek el, és az éppen Oranban tartózkodó színtársulat is karanténba kényszerül. Nem lévén jobb lehetőség, a Városi Operában hetente játsszák Gluck Orpheuszát. (Aztán az Orpheuszt alakító énekes is a járvány áldozata lesz.) Camus regényében a nézők „csendes figyelemmel” követik az erőszakos jelenetekkel tarkított előadást, de a nézőteret elhagyó közönség viselkedése hirtelen megváltozik: „A nők összefogták szoknyájukat, és lehajtott fővel távoztak, nehogy beleütközzenek a pótszékekbe. A mozgás mindinkább sietőssé vált, a suttogás kiáltozássá, s a tömeg özönlött a kijáratok felé, összetorlódott, s a végén már lökdösődött és ordítozott.”^[15] A színházi történés még csak figyelmeztetés – a félelem szülte normaszegés és erőszak rövidesen Camus regényében is a város hétköznapjainak részévé válik, és „(…) a betegség, mely a lakosságot látszólag az ostromlottak érdekközösségébe kényszerítette, egyúttal megtörte a hagyományos összetartozást, s az egyént a maga magányába utalta.”^[16]

szívekbe hatoló sötétség

A magánynak ez az új fajtája a teljes belső kiüresedéssel párosul, „szó sem lehetett már egyéni sorsokról, csak egyetlen kollektív történetről, vagyis a pestisről, és oly érzelmekről, amelyben egyaránt osztozott mindenki.”^[17] A bezártság és a gyakori halál radikálisan átalakítják az emberek viselkedését. Hamarosan fegyveresek rohamozzák meg a katonákkal őrzött városkapukat, mindenfelé gyújtogatnak és rabolnak. „A legtöbb esetben váratlan alkalom vitt rá mindaddig derék embereket helytelen cselekedetekre, melyek tüstént követőkre találtak. Így akadtak olyan őrültek is, akik egy még lángban álló házba rohantak be, magának a tulajdonosnak a jelenlétében, kit elkábított a fájdalom. Közönye láttán az első támadók példája átragadt egy csomó nézőre (…)”.^[18] A lelkekbe és a szívekbe hatoló sötétség lassan elvezet az emberemlékezet óta létező kulturális normák széteséséhez. Az egészségügyi vészhelyzetből fakadó intézkedéseket, mint a tengeri fürdőzés tiltását, még csak-csak el lehet viselni, írja az elbeszélő. De miként lehet elfogadtatni a gyászolókkal, hogy tilos számukra halott rokonaik tisztességes eltemetése? A gyászszertartásokat felgyorsították, „így aztán minden valóban a legnagyobb sebességgel és a legkevesebb kockázattal történt. A családok természetes érzését, legalábbis eleinte, nyilvánvalóan sértette ez. Ám pestis idején oly szempontok ezek, amelyekre lehetetlen tekintettel lenni: a hatékonyság érdekében mindent feláldoztak.”^[19] Megszűnt a postaszolgálat, egyedül a táviratokból lehetett megtudni, mi történik a lezárt városon kívül. A pestis megfosztja az embereket a távlatokban gondolkodás lehetőségétől és értelmétől. Minden az adott pillanat uralma alá kerül. Olyan érzelmek, mint a szerelem és a barátság, a jövőbe vetett hit nélkül értelmüket vesztik.

A narrátor úgy véli, következményeit tekintve az erőszakkitöréseknél is több kárt okoz a közösségnek a tenni és küzdeni akarás fokozatos eróziója. „Mi sem kevésbé látványos ugyanis, mint egy csapás, s a nagy szerencsétlenségek már tartalmuknál fogva is egyhangúak. Azoknak az emlékezetében, akik átélték, a pestis iszonyatos napjai nem úgy jelentek meg, mint holmi nagy lángok, végeláthatatlanok és kegyetlenek, hanem inkább mint végeláthatatlan topogás, mely mindent ledöngöl, amit útjában talál.”^[20] Noha Camus regényében a pestis tombolása monoton és prózai hangulatot sugall (a betegek kezelése, a halottak számbavétele és elszállítása, szérumbeszerzések stb.), a történet „pozitív” szereplői, elsősorban Bernard Rieux doktor és Jean Tarrou, a járvány elleni küzdelem valódi „hőseivé” válnak. Talán éppen azért, mert Camus „antiheroikus” vonásokkal ruházza fel őket. A fiatal Rieux doktor, a regény központi alakja ugyan „belefáradt abba a világba, amelyben él”, mégsem tekinti üresnek és értelmetlennek az életét.^[21]

Amikor nyilvánvalóvá lesz számára, hogy a ragályos betegség terjedése elől nincs menekvés (ő mondja ki először a sokkoló szót: „úgy látszik, mégiscsak pestis”), csak a feladatára összpontosít: „Itt volt a bizonyosság, a mindennapi munkában. Minden egyéb fonalakon függ, jelentéktelen mozzanatokon nyugszik, nincs mire támaszkodni. Ellátni jól a mesterséget, ez a lényeg.”^[22] Az adott pillanatban csak betegek vannak, akiket gyógyítani kell, mondja Rieux. Most nincs idő reflexióra és elmélkedésre; a tanulságok levonásának ideje csak a ragály megszűnése után jön el.^[23] A szenegáli Mbaye Diop úgy látja, Rieux doktor életfilozófiája erősen emlékeztet a sztoikus erkölcs tanítására. Epiktétosz mondta: „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, mások nincsenek.” Az Oranban kitört pestis − mint napjainkban a Covid-19 pandémia − szinte az előzmény nélküli semmiből tört fel, s azonnali választ követelt.

A bezártság és küzdelem hosszú hónapjait jórészt Bernard Rieux doktor, illetve Jean Tarrou nézőpontjából ismerjük meg. Jean Tarrou csak néhány héttel a járvány kitörése előtt érkezett a városba. Titokzatos figura, nem tudni, honnan jött és pontosan kicsoda. Valószínűleg jómódú ember, mindig mosolyog, szereti az életet anélkül, hogy az élvezetek rabszolgájává válna. „Egyetlen feltűnő szokása az volt, hogy szorgosan látogatta a spanyol táncosokat és muzsikusokat, akik elég nagy számban éltek városunkban.”^[24] Tarrou felajánlja segítségét Rieux-nek a járvány elleni küzdelem megszervezésében. Közreműködik az egészségügyi alakulatok létrehozásában, így maga is cselekvő részes lesz – egészen haláláig. Fontos szerepe van Paneloux atyának – „művelt és harcos jezsuita (…), aki városunkban nagy becsben állott, még azok szemében is, akik vallási dolgokban közömbösek.”^[25] Népszerű előadásokat tart a modern individualizmus káros hatásairól, elmélyült munkákat készül közzé tenni Szent Ágostonról és az afrikai egyház történetéről.

ragályfilozófiai rétegek

Camus regénye persze sokkal árnyaltabban és cselekménygazdagabban mutatja be a járvány kitörését és közel egy évig tartó lefolyását, mint Brjuszov elbeszélése, de talán megengedhetem magamnak, hogy itt csak „ragályfilozófiai” rétegeiről írok.

Bodnár Dániel meghatározásából indulok ki: „A regény két alapkérdése, hogy az emberiség történetében miért történnek időről időre katasztrófák, amelyek emberek százezreinek, millióinak életét oltják ki, és mit tehet az egyén a rombolás erői ellen.”^[26] Az egyik lehetséges megközelítés Paneloux atya első prédikációjában fogalmazódik meg, amelynek vezérgondolata alig-alig különbözik a középkori pestisjárványok idején kialakított „hivatalos” katolikus állásponttól.^[27] Az atya ekkor még Isten büntetéseként értelmezi a pestist, amely valójában csak a gonoszokat sújtja. „Ha most odajutottunk, hogy a pestis veletek néz farkasszemet, az annak a jele, hogy elérkezett a pillanat, amikor magatokba kell szállnotok. Az igazaknak nincs mit félniök tőle, de a gonoszak méltán reszketnek. A mindenség hatalmas csűrében a kérlelhetetlen cséphadaró addig csépeli az embergabonát, amíg a szalmát elválasztja a magjától. Több lesz a szalma, mint a mag, sokan vannak az elhivatottak, de kevesen a választottak, hanem hát nem az Isten akarta ezt a szerencsétlenséget (…) Isten, aki oly sokáig fordította e város felé könyörületes arcát, belefáradt a várakozásba, csalatkozott örök reménykedésében, s egyszerre elfordította tekintetét. Isten világossága elhagyott bennünket, s íme, most jó időre a pestis sötétsége vesz körül!”^[28]

Amikor az atya szeme láttára, szörnyű kínok közepette hal meg Othon vizsgálóbíró kisfia, a pap korábbi magabiztossága eltűnik, mert az talán igazolható, hogy a „(…) kicsapongót agyon kell sújtani, de egy gyermek szenvedése már érthetetlen.”^[29] Az atya csatlakozik az önkéntesekhez. Második prédikációjában már „(…) szelídebb és megfontoltabb hangon beszélt, mint az első alkalommal, s a jelenlévők több ízben észrevettek bizonyos tétovázást az előadásában. Még különösebb volt, hogy már nem azt mondta, hogy ’ti’, hanem azt, hogy ’mi’.”^[30] Elismeri, hogy a pestis elől nem lehet sem fizikai, sem pedig „meta-fizikai” értelemben elmenekülni. „Testvéreim, maradni, ez a kötelesség.”^[31] Mindez nem jelenti, hogy Paneloux atyának kétséges volna Isten létezése és jósága. Sőt, a második prédikáció még erősebb hitet közvetít. „A szerzetes ezúttal bevallja, hogy vannak az életben olyan dolgok, amelynek megértése túl van az emberi mércével felfogható tartományon. Ezek az isteni misztériumhoz tartoznak, amely megfejthetetlen titok.”^[32] Ilyen misztérium lehet az ártatlanok szenvedése is. Hinni az olyan evidenciákban, minthogy „ma reggelre megint fordult egyet a Föld a Nap körül”, nem követel különösebb bátorságot az embertől, de a józan ész számára oktalannak tűnő szenvedéssel más a helyzet. Paneloux atya szerint éppen a „hiszem, mert lehetetlen” elfogadása az istenhit valódi bizonyítéka. „A gyermekek szenvedése, a mi keserű kenyerünk, de e nélkül a kenyér nélkül szellemi éhségtől pusztulna el a lelkünk.”^[33]

Camus „etikai szinkretizmusa” leginkább abban az írói leleményben érthető tetten, hogy a regény főszereplői, Rieux doktor, Paneloux atya és Jean Tarrou – merőben különböző világnézetű emberek – képesek összefogni, hogy csapatot alkotva küzdjenek a várost sújtó ragályos kór ellen. Az elhivatott orvos, a Krisztus-követő pap, illetve az istentagadó egykori kommunista egyaránt a szenvedők fájdalmának enyhítését tekinti „legfőbb feladatának”.^[34]

Camus regénye tehát paradoxonra épül: a látványos hősiességtől megfosztott heroizmusra. Mind úgy gondolják, „a rossz, mely a világon van, csaknem mindig a tudatlanságból ered, s a jóindulat, ha nem felvilágosult, ugyanannyi kárt okozhat, mint a gonoszság”^.[35] A legborzasztóbb bűn az a fajta tudatlanság, amely a mindentudás álcáját ölti magára. Az ilyen ember mindenre képes, mondja Tarrou. „A gyilkosnak vak a lelke, pedig nincs igazi jóság és valódi szeretet a lehető legteljesebb tisztánlátás nélkül”^.[36]

Rieux doktor és társai „beváltják korábban tett ígéretüket”, hogy „nemcsak cselekszenek”, de a ragály legyőzése után megpróbálják levonni a tanulságokat. A regény utolsó mondatai a városban történtek „filozófiai szintézisének” is tekinthetők. „Miközben Rieux a városból felszálló örömujjongást hallgatta, arra gondolt, hogy az öröm mindig veszélyben van. Mert ő tudta azt, amit nem tud ez a vidám tömeg, de a könyvekben olvasható, hogy a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyad a bútorokban, a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban, s hogy eljő tán a nap, amikor a pestis, az emberek szerencsétlenségére és okulására, felébreszti majd patkányait, és elküldi őket, hogy egy boldog városban leljék halálukat.”^[37]

sebezhetőség

Mbaye Diop őszintén hiszi, hogy Camus regényének tanulságai a mostanság tomboló Covid-19 járványra is érvényesek. A koronavírus naponként nyilvánosságra hozott halálozási adatai túlmutatnak a puszta „statisztikai értékeken”, és az egész emberiség sebezhetőségére irányítják a figyelmet. Tagadhatatlan tény, hogy a glóbusz minden lakója egyetlen és oszthatatlan „kockázatközösséget” alkot. A koronavírus gyors terjedése is bizonyítja, hogy ez az „univerzális egymásba fonódottság” a nem kalkulálható kockázatok tömegét rejti magában. Egyúttal feladatul rója ránk, földlakókra, hogy újratanuljuk a kölcsönös függés szabályait, mert le kell számolnunk az illúzióval, hogy ebben a világban bárki izolálhatja magát. Az olyan hamarjában meghozott járványügyi intézkedések, mint a szociális távolságtartás, a kötelező maszkviselés stb., egészségügyi vészhelyzetekben elkerülhetetlenek. S bár paradoxonnak tűnik, még a társadalmi távolságtartásra felszólító utasítások követésében is felismerhetjük az összetartozottság érzésének bizonyítékát. Egyébként A pestisben − hosszú monológja vége felé − Tarrou is hasonló következtetésre jut: „Ezért van az, hogy még ettől a ragálytól sem tanulok semmit, ha csak azt nem, hogy harcolnom kell ellene az ön oldalán. Pontosan tudom (…), hogy mindenki magában hordja a pestist, mert senki a világon nem érintetlen tőle. És hogy szakadatlanul figyelnünk kell magunkra, nehogy egy önfeledt pillanatban másnak az arcába leheljük, és ráragasszuk a fertőzést. A baktérium a természetes. A többi, az egészség, a tisztesség, vagy ha tetszik, a tisztaság, az akarat következménye, méghozzá a lankadatlan akaraté. A becsületes ember, az, aki úgyszólván senkit sem fertőz, nem más, mint az, akinek a lehető legkevesebb az önfeledt pillanata. Ahhoz pedig akarat és feszült lelkiállapot kell, hogy sohase legyünk önfeledtek.”^[38] Amit Jean Tarrou mond, az egyszerre önvallomás és „életfilozófiai program”, és egyúttal mintha azt sugallná, hogy − Brjuszovhoz hasonlóan − Camus sem igen hiszi, hogy léteznének a ragálynak pozitív változatai. Egyébként a Covid kapcsán tapasztalt vészhelyzeti intézkedések (szociális távolságtartás, izoláció, kötelező maszkviselés stb.) a regényben is megjelennek, s ezek itt is ellentmondásosak: elkerülhetetlenek, de a páni félelemig fokozzák az emberek bizalmatlanságát. „Tudják ők jól, hogy senki sem bízhat szomszédjában, mert észre sem veszed, s máris elkapod tőle a pestist. Elhagyod magad, ő meglep téged, és már meg is fertőzött.”^[39]

Korábban írtam, hogy Giorgio Agamben és Slavoj Žižek mennyire ellentétes álláspontot képviselnek az egészségügyi vészhelyzet kapcsán hozott intézkedések lehetséges következményeivel kapcsolatban. Žižek a korlátozó intézkedések szükségessége mellett érvel, és a maga módján következetes is, hiszen tavaly tavasszal hosszú ideig bezárkózva élt ljubljanai otthonában. De bízik abban, hogy a gondolkodó emberek végre feleszmélnek, és felismerik, hogy a pandémia mögött még nagyobb kór rejtőzik: a piacgazdaság terjesztette „kapitalista vírus”. Nagyon is lehetséges, véli Žižek, hogy ezt a „megvilágosodást” újfajta szolidaritásközösségek megteremtése követi, amelyek képesek lesznek a piac (és ezzel együtt a ragályos kórok) zsarnokságától megszabadítani a világot. Kérdés persze, már amennyiben valóban bekövetkezik a Žižek által remélt „kollektív eszmélődés”, hogy érdemes-e ezt a kétségtelenül kívánatos folyamatot a „ragályos terjedés” fogalmával leírni? Korábban számos példával igyekeztem illusztrálni: a történelmi emlékezet arról tanúskodik, hogy a „vírus-logika” mindig is szorosan tapadt a kultúra szférájához. Ugyanakkor, s ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni, az ember sohasem mondhat le az értelem „kontrollfunkciójáról”. A „szellemi-lelki ragály” csak a kezdet, amelyet a megtörtént események racionális feldolgozásának és megvitatásának kell követnie.

a politikai elnyomás normáljelenség

Agamben teljesen másképp értelmezi a járványt és a politikai/egészségügyi intézkedéseket. A Hol vagyunk most? Az epidémia mint politika című könyve a múlt év februárjától októberig követi az Olaszországban, illetve a világ többi részén zajló eseményeket.^[40] Szerinte az egészségügyi vészhelyzetek kihirdetését követően olyan világban találtuk magunkat, ahol a hazugság és a politikai elnyomás normáljelenségnek számít. Az olasz filozófus azt írja, hogy napjainkban a tudomány (kiváltképpen az orvostudomány) egyfajta új vallásként hirdeti a maga vélt vagy valós igazságait, és nem tűri, hogy bárki kételkedjen a kinyilatkoztatott dogmákban. Agamben szerint a modern világban három nagy vallásrendszer létezik egymás mellett: a kereszténység, a kapitalizmus és a tudomány vallása. A modern történelemben ezek időről időre konfliktusba kerültek egymással, de napjainkra megtanultak békében együttélni, és felismerték, hogy akkor járnak a legjobban, ha egymás kölcsönös támogatására rendezkednek be. A háttérben természetesen könyörtelen és elkeseredett konfliktusok alakultak és alakulnak ki közöttük, amit a kívülálló nemigen érzékel. Mára világosan látható, hogy a tudomány szinte kiütéses győzelmet aratott, és döntő szerepe van annak meghatározásában, mit tehetünk és mit nem tehetünk az élet szinte minden területén. Ha olykor még vannak is konfliktusok a vallás, a kapitalizmus és a tudomány között, ezek már nem az elméletet és az általános elveket érintik, csak a kultikus gyakorlatot. „Valójában a tudomány, mint minden vallás, különböző szinteket és formákat ismer, mégpedig azért, hogy megfelelően alakíthassa ki és rendezhesse a struktúráját. Az általa kidolgozott finom és rigorózus dogmatika a gyakorlatban hihetetlenül szerteágazó kultikus szférának felel meg, amit a legcélszerűbb technológiának nevezni.”^[41] Nincs mit csodálkoznunk azon, írja Agamben, hogy a koronavírus-járvány kapcsán létrejött új vallásháborúban a medicina küzd az első sorokban. A kapitalizmushoz hasonlóan a medicinának sincs saját dogmatikája: egyszerűen az élet és a halál fölötti döntés kizárólagos jogát vindikálja magának. Az orvostudomány ugyan a biológiától kölcsönzi alapfogalmait, de gnosztikus-manicheus értelmet ad a biológiai fogalmaknak. Ezeket dualisztikus ellentétpárba rendezi: az egyik oldalon áll Isten, vele szemben pedig egy gonosz elv, azaz maga a koronavírus. „A betegség, amelynek hatóerejét a baktériumokban és a vírusokban ismerhetjük fel, áll az egyik oldalon. A másik oldalon Isten található, illetve egy jóságos princípium, ami már nem is az egészség, hanem maga a gyógymód. És ott vannak a terápiát végző orvosok, vagyis a kultuszszolgák.”^[42]

Persze napjaink medicinájának kultikus gyakorlata különbözik a korábbi vallási és orvosi liturgiáktól. Régen ezek a liturgiák átmenetiek és időben korlátozottak voltak (a miséknek, a körmeneteknek megvolt a maguk ideje; csak az előírt gyógyszeradagot kellett bevenni stb.), ma a kultusz soha nem akar véget érni. A fő ellenség, a vírus, mindig jelen van, és szakadatlanul harcolnunk kell ellene. További jellemzője ennek az újfajta kultusznak, hogy kiveszett belőle minden ünnepélyesség.

A medicina, szövetségre lépve a politikai hatalommal, jórészt a szankciókat kilátásba helyező jogszabályokra támaszkodva végzi munkáját. Noha Olaszországban a szív- és érrendszeri megbetegedések következtében hal meg a legtöbb ember, mégsem jut egyetlen orvosnak sem eszébe, hogy jogi következményekkel fenyegesse a betegeket, akik nem tartják be a gyógyuláshoz szükséges életmódbeli és étrendi előírásokat. A szinte korlátlan orvosi hatalom másik látványos megnyilvánulása, Agamben szerint, hogy a katolikus egyház egy szóval sem bírálja a medicina és a politika diktálta jogkorlátozó intézkedéseket. Pedig Ferenc pápának tudnia kellene, hogy Assisi Szent Ferenc korántsem volt a „szociális távolságtartás” apostola, hiszen magához ölelte a leprásokat is.^[43]

Agamben nem fukarkodik az egyetemi szférát érintő bírálatokkal sem. A tavalyi év tavaszi szemeszterében elsőként az olasz egyetemeken rendelték el a távoktatást. A rend kedvéért a hatalom képviselői megkérték a professzorokat, hogy írásban nyilatkozzanak arról, elfogadják-e az intézkedést. A sok ezer egyetemi oktató közül csak pár tucatnyian nyilatkoztak úgy, hogy nem hajlandók a diákokat „távoktatni”. Agamben emlékezteti az olvasót, hogy 1931-ben az olasz egyetemi professzoroknak ugyancsak írásos hűségesküt kellett tenniük Mussolininek, és akkor is nagyjából annyian tagadták meg az aláírást, mint most. „Eljön az a nap, amikor ezt a két névsort együtt emlegetik.”^[44]

Úgy vélem, Agamben érvelésében van némi igazság. Valóban szörnyű lenne, ha a kivételes állapotok megszaporodnának, és innentől a hatalomgyakorlás „normális paradigmájaként” kellene rájuk tekinteni. De tulajdonképpen mivel lehetne helyettesíteni a „hivatalos orvostudományt” és kapcsolt részeit (virológiát, epidemiológiát, gyógyszeripart stb.)? Talán térjünk vissza a sámánokhoz és a javasasszonyokhoz? Ezt valószínűleg Agamben sem szeretné. Más kérdés, hogy egy valódi demokráciában a medicinát sem lehet valamiféle „szakrális térbe” helyezni, és „immunizálni” minden külső kritikával szemben. A modern világban a racionális bírálat alól nem vonhatja ki magát senki és semmi.

egyszerre csak abba marad

A pestisben Rieux mindvégig hiszi, hogy a várost hosszú ideig sújtó járvány „(…) egyszerre csak abba marad, minden ok nélkül.”^[45] És amikor a számok egyértelműen a járvány hanyatlásáról tanúskodnak, Cottard megkérdezi Tarrou-tól, vajon a pestis megváltoztatta-e a város lakóinak életét, avagy minden a régi mederben folyik tovább. „Tarrou úgy vélekedett, hogy a pestis meg is változtatta meg nem is a várost. Polgártársaink leghőbb vágya persze az volt, és az is lesz, hogy úgy cselekedhessenek, mintha mi sem változott volna, és így bizonyos értelemben semmi sem változik meg, viszont más értelemben nem múlik el minden nyomtalanul, bármennyire szeretnénk is, mert nyomot fog hagyni a pestis, ha máshol nem, hát a szívekben.”^[46] A koronavírus-járvány is véget ér egyszer, és szinte biztos, hogy ez sem tűnik el nyomtalanul.

lásd még:

https://ligetmuhely.com/liget/ragalyok-kora-toprengesek-rendkivuli-allapot-idejen-1/

https://ligetmuhely.com/liget/kiss-lajos-andras-ragalyok-kora-2/

1. Sasse, Sylvia: Tolstoj und die Ansteckung. https://geschichtedergegenwart.ch/tolstoj-und-die-ansteckung/ 1. ↑

2. Sasse, i. m. 1. Brjuszov, Valerij: Dél Keresztje Köztársaság. In. Uő: Márványfejecske. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990. 73–110. Ford.: Makai Imre ↑

3. Brjuszov, i. m. 74. ↑

4. I. m. 76. ↑

5. I. m. 77. ↑

6. I. m. 80. ↑

7. I. m. 81. ↑

8. I. m. 82. ↑

9. I. m. 84. ↑

10. I. m. 103. ↑

11. I. m. 92-93. ↑

12. Az orosz ezüstkor okkultizmusáról lásd Rosenthal, B. G. (szerk.): Az okkult az orosz és a szovjet kultúrában. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2004. Az orosz szimbolisták és a Rudolf Steiner-féle antropozófia kapcsolatáról lásd Gut, Taja (Hg.): Andrej Belyj − Symbolismus – Anthroposophie – Ein Weg. Rudolf Steiner Verlag, Dornach, 1997. ↑

13. Sasse, Sylvia I. m. 4–5. ↑

14. I. m. 5. ↑

15. Camus, Albert: A pestis. In. Uő.: Regények és elbeszélések. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983. 411. Ford.: Győry János. ↑

16. I. m. 386-387. ↑

17. I. m. 383. ↑

18. I. m. 387. Az én kiemelésem (K. L. A.). ↑

19. I. m. 390. ↑

20. I. m. 395. ↑

21. A regény értelmezéséhez felhasználtam Bodnár Dániel: A pusztító erők ellen együtt kell küzdenie a hívőnek és a nem hívőnek − Albert Camus: A pestis című írását. Magyar Kurir, 2019. november 3. https://www.magyarkurir.hu/hirek/a-pusztito-erok-ellen-egyutt-kell-kuzdenie-hivonek-es-nem-hivonek-albert-camus-i-pestis-i, valamint Diop, Mbaye: La peste et le coronavirus: une interrogation pour notre monde; comment vivre face à des problématiques nouvelles? Akofea, Octobre 2020. 183–196. ↑

22. Camus, i. m. 275. ↑

23. Más helyütt így foglalja össze Rieux doktor az életfilozófiáját: „(…) én úgy érzem, inkább a legyőzöttekhez tartozom, mint a szentekhez. Nincs hajlamom, azt hiszem, a hősiességhez meg a szentséghez. Embernek lenni, ez érdekel engem.” I. m. 461. ↑

24. I. m. 259–260. ↑

25. I. m. 253–254. ↑

26. Bodnár, i. m. 2. ↑

27. Paneloux atya prédikációjából hiányzik a középkori járványértelmezések szokásos kelléke, az antiszemitizmus. Az egész középkor során feltételezték, hogy a zsidók okozzák a pestisjárványokat. „Ráadásul sok zsidó volt az orvosok között, akik természetesen hivatásszerűen dolgoztak méreggel (vagyis gyógyszerrel). Gyakran vádolták őket kútmérgezéssel, ugyanakkor − paradox módon − azt is feltételezték róluk, ha akarják, különleges ismereteik birtokában meg is fékezhetik a pestist.” Kiss Lajos András: Nagy tér vagy nagy gondolat − Az európai identitás dilemmái. Liget Kiadó, Budapest, 2018. 180–181. ↑

28. Camus, i. m. 321–322. ↑

29. I. m. 432. ↑

30. I. m. 431. ↑

31. I. m. 435. ↑

32. Bodnár, i. m. 3. ↑

33. Camus, i. m. 434. ↑

34. Lásd Bodnár, i. m. 4. ↑

35. Camus, i. m. 353. ↑

36. I. m. 353. ↑

37. I. m. 506. ↑

38. I. m. 458–459. ↑

39. I. m. 409. ↑

40. Agamben, Giorgio: An welchem Punkt stehen wir? Die Epidemie als Politik. Turia + Kant, Wien–Berlin, 2021. Ford.: Frederica Romanini. Eredetileg: A che punto siamo? L’epidemia come politica. Quodlibet, Macerata, 2020. ↑

41. Agamben, i. m. 78. ↑

42. I. m. 79. ↑

43. 2013-ban Ferenc pápa a római Szent Péter téren megcsókolt egy ritka bőrbetegségben szenvedő embert. ↑

44. I. m. 117. ↑

45. Camus, i. m. 420. ↑

46. I. m. 480. ↑

kép | Alfred Freddy Krupa művei, wikiart.org