RAGÁLYOK KORA – TÖPRENGÉSEK RENDKÍVÜLI ÁLLAPOT IDEJÉN 2.

Írásom első részében azt a meghökkentő (egyébként nagyon is természetes) jelenséget igyekeztem bemutatni, hogy mennyire eltérően vélekednek korunk meghatározó gondolkodói a koronavírus-világjárvány társadalmi, gazdasági, politikai és ökológiai hátteréről. De legalább ennyire fontos, hogy ezek a szerzők milyen egymásnak teljesen ellentmondó víziókat vetítenek az emberi nem jövőjéről. A tudomány világában megszokott gyakorlat, mi több, elvárt norma, hogy a résztvevők vitatkozzanak, igazolják vagy éppen cáfolják egymás érveit és helyzetértékeléseit. Csakhogy most ennél többről van szó: szembesülnünk kell a ténnyel, hogy a pandémia következményeit illetően olykor az ugyanahhoz a politikai táborhoz soroltak is homlokegyenest ellentmondó következtetésekre jutnak. A radikális baloldaliként ismert Giorgio Agamben a „járványkezeléshez” kapcsolódó, jórészt a nemzetállamok kormányai által életbe léptetett intézkedésekben cáfolhatatlan bizonyítékát látja régóta hangoztatott meggyőződésének, hogy a nyugati demokráciákban a rendkívüli állapot végérvényesen normává vált. A világ minden táján meghozott rendeletek és szabályok leleplezték a liberálisnak mondott politikai rendszerek „naivitását”, ugyanis a jelen történései egyértelműen tanúsítják, hogy a biopolitika változatos eszköztárát mozgósítva a legelemibb szabadságjogoktól is könnyedén meg lehet fosztani a polgárokat. Agamben elsősorban az olaszországi rendkívüli intézkedéseket kifogásolja, amelyeket rendszerint „őrültnek” és „abszolút indokolatlannak” nevez. Olyan totalitárius állam rémképét vetíti előre, amely alig különbözik napjaink Kínájának politikai berendezkedésétől.

generális félelem és zavarodottság

De Agamben „baloldali” pesszimizmusa a „pandémia-interpretációnak” csak egyik lehetséges változata. Slavoj Žižek merőben másként ítéli meg a helyzetet. Žižek úgy véli, a koronavírus-világjárvány által keltett generális félelem és zavarodottság mögött valamiféle pozitív „emancipatorikus energia” rejtőzhet, ami a globális kapitalizmus elleni összefogásra és hatékony fellépésre ösztönözheti a rendszer nyilvánvaló veszteseit. A százmilliókat, akik most csendben vannak, és szinte láthatatlanok, mivel az újkonzervatívok kendőzetlen kapitalizmus-apológiája és a baloldalinak mondott értelmiség árulása bénultságra ítélte őket. Végső soron hiteles baloldali „politikai virológia” megteremtését sürgeti a szlovén filozófus. Szerinte a rendszerkritikát nem a racionális argumentációra és az egyszerű emberek számára nem túlságosan vonzó absztrakt teóriákra kell építeni, hanem a „forradalmi ragályra”.

A célként kitűzött „globális nyájimmunitás” elérése több annál, hogy csak hatékony járványkezelési technikát lássunk benne. Végre reális esély nyílik egy újfajta „világméterű szolidaritásközösség” létrehozására. Vagyis kísérletet kell tenni olyan világ megteremtésére, amelyben a „szolidaritás-mémek” vagy „szolidaritás-vírusok” mintegy maguktól sokszorozódnak.

Eretneknek tűnő ötlete védelmében Žižek számos régi és új filozófust idéz meg tanúnak. Hivatkozik Schellingre, hogy lét és az élet nagy titkainak feltárása során mindig eljutunk valamilyen titkos alaphoz, egy teljesen soha meg nem ismerhető és nem megszüntethető maradékhoz, amit manapság vírusnak, génnek vagy legújabban mémnek szokás nevezni.

gyermekeket bombázó információtömeg

Az „elme vírusairól” és a „mémek ön-sokszorozódó képességeiről” olyan ismert amerikai elmefilozófusok írtak, mint Richard Dawkins és Daniel Dennett. És úgy látom, ellentétben Žižek szinte felhőtlen optimizmusával, hogy Dawkins és Dennett jóval árnyaltabban fogalmaznak, amikor leírják a vírusok és a mémek „önsokszorozó” képességeinek fenomenológiáját. Dawkins szerint elég könnyen belátható, hogy a kisgyermek a vírusfertőzésre emlékeztetően sajátítja el az ismereteket, „(…) a gyerekek anyanyelvük alapvető eszközeit hónapok alatt képesek elsajátítani. A beszélt nyelv hatalmas szótára, a megbeszélni való témák enciklopédiája, a beszéd bonyolult szintaktikai és szemantikai szabályai tökéletesen átadódnak az idősebb agyakból a gyermek-agyba, még mielőtt elérné felnőtt méretének a felét.” A gyermekeket bombázó információtömegnek megvannak az árnyoldalai is, folytatja Dawkins. „Olyan sok ’elmebyte’ kerül letöltésre, annyi ’gondolatkódon’, hogy nincs mit csodálkozni azon, mennyire hiszékeny egy gyermek, milyen nyitott minden sugallatra, védtelen a rászedéssel szemben, könnyű préda az ámítók, szekta-próféták és kedvesnővérek számára. Mint az immunhiányban szenvedő betegek, a gyermekek teljesen nyitottak az olyan elmefertőzések előtt is, amelyeket a felnőttek könnyedén képesek hárítani.”^[1]

A számítógép-vírusok ugyanúgy működnek, mint a betegség-vírusok: rövid, de rendkívül hatékony kódokat termelnek, „(…) amelyek beépítik magukat a létező, szándékosan futtatott programokba, és aláássák azok normális működését.”^[2] Igaz, hogy Dawkins általában a pozitív forgatókönyvek megvalósulását vizionálja, vagyis feltételezi egy olyan „virológiai ökoszisztéma” kialakulását, amelyben rendkívül erős védelem formálódik ki a rosszindulatú vírusokkal szemben. Elsősorban a számítógép-vírusokról beszél, ugyanakkor össze is kapcsolja a biológiai és a mesterséges vírusok evolúcióját.^[3] Ez szerencsés esetben azt jelentené, hogy a rendszer erőteljes önkorrekciós képességének köszönhetően a jó vírusok megmaradnak, talán meg is erősödnek, míg a rosszak kipusztulnak. De ugyanez a vírus-logika mutatható ki a kultúra szférájában is, amelyet a fiatalok divathóbortja jelez. Szembeötlő példa az olyan viselkedés, „(…) amelyben több a ragályszerű elem, mint a megfontoltság. Jojó, hulahopp, pogózás a hozzájuk kapcsolt kötött viselkedésmintákkal végigsöpörnek a tanintézeteken, szórványosan terjedve iskoláról iskolára, olyan mintázatokban, amelyek nem sokban különböznek a kanyarójárványtól. Tíz évvel ezelőtt ezer és ezer mérföldet utazhattak volna az Egyesült Államokban, sehol sem láthattak volna olyan baseballsapkát, amelynek a hátulja van elől. Ma mindenütt a fordított baseballsapka a megszokott.”^[4] Dawkins szellemes megfogalmazása szerint leginkább az epidemiológiai kutatásoktól remélhetünk segítséget, ha az egyébként nem veszélyes divathóbort-ragály okait szeretnénk feltárni.

Daniel Dennett a Mémek, avagy a képzelet kizsákmányolása című írása már kifejezetten a tudományos és művészi alkotótevékenységre fókuszálva vizsgálja a vírusok, a gének és a mémek önsokszorozó teljesítményeit. Szerinte „a mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja (…). Ha egy tudós egy jó gondolatot hall vagy olvas, továbbadja kollégáinak és tanítványainak. Megemlíti a cikkeiben és az előadásaiban.”^[5] A mém tehát olyasmi, mint a vírus: nem rendelkezik „önálló élettel”, parazita létre rendezkedik be. Ha a mémet hordozó biológiai vagy fizikai objektumok megsemmisülnek, a mém is eltűnik. „A mémek manapság a fény sebességével terjednek, úgy, hogy hozzájuk képest a legyek és az élesztőgombák szaporodása csigalassúnak tűnik. Hordozóról hordozóra, médiumról médiumra ugrálnak alkalomszerűen, és gyakorlatilag megfoghatatlanok.”^[6]

A „kulturális virológia” Žižek által megidézett szellemi nagyságai között nemcsak filozófusokat találunk, hanem művészeket is. Az első helyen Lev Tolsztojt.^[7]

A Tolsztojra hivatkozás akár telitalálat is lehet, hiszen, a Mi a művészet? című nagy tanulmányában az orosz író figyelemre méltó megállapítást tesz: „A művészeti tevékenység abban áll, hogy felidézzük magunkban az egyszer átélt érzelmet, s miután felidéztük, mozdulatokkal, vonalakkal, színekkel, hangokkal, szavak révén alkotott képekkel, úgy fejezzük ki, hogy mások ugyanazt érezzék. A művészet az az emberi tevékenység, amely abban áll, hogy valaki tudatosan, bizonyos külső jegyek révén másokkal közli az általa átélt érzelmeket, s ezek az érzelmek másokra is átragadnak, mások is átélik.”^[8]

jótékony ragály

Bárhogy is értelmezzük a definíciót, Tolsztoj jótékony ragályként vagy járványként határozza meg a szerinte kívánatos művészetet, amely miként a bacilusok és a vírusok, spontán módon terjed át egyik emberről a másikra.^[9] Persze, az író a „művészi ragály” nem minden formáját tekinti kívánatosnak: a modern francia művészeket (pl. Baudelaire, Mallarmé) pusztító kórok terjesztőiként jellemzi, akik csak kárára vannak az emberiségnek. Tolsztoj elképzelése a „művészi ragály” működéséről nem áll távol azoktól a szociológiai és művészetfilozófiai elméletektől, amelyek a tizenkilencedik század utolsó évtizedeiben Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendtek, hogy aztán többségük idővel – némileg méltatlanul – a feledés homályába tűnjenek. Egyikük, a francia szociológus és kriminológus, Gabriel Tarde 1892-ben jelentette meg Az utánzás törvényei című munkáját, amelyben a társadalmiság legfontosabb kötőanyagát az utánzásban, a cselekvések, szokások, viselkedések és eszmék „egyik emberről a másik emberre történő átragadásában” vélte felfedezni.^[10] A francia szociológia történetével foglalkozó munkák egyöntetű megállapítása szerint a tizenkilencedik század végén, illetve a huszadik század elején még vitatott volt, vajon az utókor számára ki lesz a modern francia szociológia „ősatyja” – Gabriel Tarde vagy Émil Durkheim. Sokáig úgy tűnt, a versenyt Durkheim nyeri, aki Tarde pszichologizáló módszerével szemben a markánsabb társadalomtudományi szemléletet jobban érvényre juttató kategóriában, a munkamegosztásban, illetve annak fejlettségi fokában határozta meg a társadalmi kooperáció lényegét. Durkheim nem fukarkodott a kollégáját érintő kritikákkal. Egy ízben például „a majmolás szociológusának” nevezte Tarde-ot, aki képtelen eljutni a társadalmiság fundamentumáig. Az utóbbi két évtizedben változni látszik Tarde elméletének egyoldalú (rendszerint negatív) megítélése. Számos francia szociológus (például Eric Alliez és Bruno Latour), illetve a német Peter Sloterdijk újra felfedezték Tarde „imitációelméletének” értékeit.

A ragály-problematika esztétikai és művészetelméleti hátterének megvilágításához most mégsem Tarde fejtegetéseihez fordulok segítségül, hanem egy másik, ugyancsak méltatlanul feledésre ítélt gondolkodó, Max Nordau híres-hírhedt művészetfilozófiai értekezéséhez, az Elfajzáshoz, amelyben szintén központi szerepet kap a ragály és az utánzás (Nordau szerint rendkívül káros) működésének vizsgálata.

elfajzott művészetek

A lengyel zsidó felmenőkkel rendelkező Nordau (eredeti nevén Südfeld Miksa) Pesten született 1849-ben. Orvosi diplomát szerzett a pesti egyetemen, majd Párizsba költözött. Életének nagyobb részét Franciaországban töltötte, ahol sikeres orvosi praxisa mellett szépirodalmi és filozófiai műveket publikált az anyanyelvén – németül. Az 1890-es években csatlakozott a cionista mozgalomhoz, amelynek Herzl Tivadar halála után szellemi irányítója lett. Legfontosabb műve, az Elfajzás 1893-ben jelent meg. Napjainkból visszatekintve egészen meghökkentő fejlemény, de tény, hogy egy évvel később már az első orosz fordítás is napvilágot látott. Akkoriban Nordau munkája számos orosz gondolkodót és írót lelkesített, többek között Lunacsarszkijt, Plehanovot és Gorkijt. Amikor az ezerkilencszázharmincas évek Szovjetuniójában kanonizálták a szocialista realizmus esztétikai és világnézeti normáit, nem kis részben Nordau munkájának szellemiségét követték. De talán még ennél is megdöbbentőbb, hogy a náci Németországban az „elfajzott művészetek” kigúnyolásának szánt „kiállítást” is jórészt a Nordau-tól „elcsent” gondolatokkal próbálták igazolni.

Noha számos ellentmondással terhes a könyv utóélete, Nordau minden elfogultságával együtt is figyelemre méltó művet alkotott.^[11] Monográfusai rendre kiemelik, hogy az Elfajzás szerzője részben egy Benedicte Morel nevű pszichiáter elméletére támaszkodott, aki a degenerációt szellemi fogyatékosságként határozta meg, illetve felhasználta Charles Feré a kriminalitás és a degeneráltság összefüggéseivel foglalkozó tanulmányait. Feré meg a Nietzsche filozófiai munkáiból és Cesare Lombroso kriminál-antropológiai műveiből kölcsönzött gondolatokat „fejlesztette” tovább. Lombroso a pszichológiai atavizmusban vélte felfedezni az aszociális és kriminális viselkedésmódok mélyebb okait – az ő eszméit vitte át Nordau a művészi alkotótevékenység területeire. „Az elfajzottak nem mindig bűnözők, anarchisták és igazolt őrültek. Olykor írók és művészek is akadnak közöttük. De ezek is ugyanazokat a szellemi – és sok esetben testi – vonásokat mutatják fel, mint az imént említettek. Végső soron ugyanannak az antropológiai családnak a tagjai az elfajzott művészek is, legfeljebb beteges ösztöneiket nem orgyilkos késsel vagy dinamitrudakkal elégítik ki, hanem megelégszenek a tollal vagy az ecsettel. (…) Ez azért nem jelentéktelen különbség. A könyvek és a műalkotások hatalmas szuggesztiót gyakorolnak a tömegekre. Hiszen ezekből meríti a kor a maga erkölcsi és esztétikai eszményeit. S ha az eszmények értelmetlenek és nyíltan társadalomellenesek, a művek is romboló hatással lehetnek az egész emberi nem világszemléletére.”^[12] A baj fő okát Nordau a fin de siècle enervált és apokaliptikus érzelmi hangoltságában látja, és elsősorban a francia művészeket állítja pellengérre. Az elfajzottságnak egyaránt megfigyelhetők szellemi és testi jegyei: narcisztikus viselkedés, impulzivitás, beteges emocionalitás, szellemi/testi gyengeség, pesszimizmus, továbbá cselekvésképtelenség, akaratgyengeség, üres álmodozás, hisztérikus viselkedés stb. Ez az attitűd a művészeket és a befogadó közönséget is jellemzi. Nordau az elfajzottak műveit bizonyos fiziológiai adottságokra vezeti vissza. Az impresszionista festők, a mozaik- és zománckészítők kifejezésmódjai rögvest érthetők lesznek, mondja Nordau, ha megfigyeljük a látás- és hallászavarban, illetve szemteke-remegésben szenvedő embertársainkat, akik mindig felfokozott izgalmi állapotban érzékelik a körülöttük zajló eseményeket.

Az elfajzás másik állandó jegye az atavizmus: „Az elfajzottak csak gagyognak és motyognak, ahelyett, hogy rendesen beszélnének. Rendszerint egyszótagú kiáltások törnek fel a torkukból, képtelenek szintaktikailag és nyelvtanilag megformált mondatokat mondani. Úgy rajzolnak és festenek, mint a gyerekek, akik mihaszna kezükkel csak az asztalokat és a falakat képesek bemocskolni. Úgy zenélnek, mint a sárga kelet-ázsiai emberek. Összekeverik a műfajokat, amelyeket olyan ősformákra szándékoznak visszavezetni, mint amilyenekkel a műfaji differenciálódást megelőzően rendelkeztek.”^[13]

Kizárólag a felvilágosodás és a haladás eredményeinek népszerűsítése lehet a helyes válasz erre a perverz atavizmusra, mondja Nordau. A tudati értéket kell helyreállítani a zavaros tudattalannal szemben, és le kell rántani az álarcot a művészet és a tudomány eredményeit tagadó álművészekről. Ugyanakkor Nordau optimizmussal tekint a huszadik századra, mert úgy gondolja, nemsokára végleg bealkonyul az elfajzott művészeknek, mivel nem lesznek képesek alkalmazkodni a társadalom józan többsége által megteremtett egészséges kultúrához. Nordau munkáinak többségében a művészi elfajzottság változatos formáiról írt, kiváltképpen a misztikusokat és az egocentrikus-narcisztikus hajlamú művészeket ostorozta. A misztikus mindenben rejtett titkokat fedez fel, mondja, illetve átengedi magát a korlátokat nem ismerő szabad asszociációknak. Ebbe a körbe tartozik a francia szimbolisták többsége, első helyen Verlaine, Mallarmé vagy Rimbaud.

én-függőségben szenvedő

De a miszticizmus másfajta művészetekben is megjelenthet. Például az angol preraffaeliták vallásos szimbolizmusában, Wagner zenéjében és Tolsztoj tanaiban egyaránt kimutatható az elfajzottság. Rendszerint az én-függőségben szenvedő narcisztikus emberek csoportjából rekrutálódnak a bűnözők, a diabolikusok, a dekadensek és mindenféle egyéb antiszociális figurák. Nordau szerint közéjük tartozik Théophile Gautier is, akinek felszínes és gyengécske művészetfilozófiája messze túlértékeli a formák jelentőségét, vagy Charles Baudelaire, akinek vonzódása a gonosz és visszataszító jelenségekhez közismert.

Ha végigfutjuk Nordau névsorát a „degenerált művészek”-ről, a legmeglepőbbnek Tolsztojt látjuk. Hiszen Tolsztoj jórészt ugyanazokat a francia szerzőket (és ugyanazokkal az érvekkel) ülteti a vádlottak padjára, mint Nordau. Tolsztoj is úgy véli, a francia szimbolista költők és impresszionista festők a feslett erkölcsöt és a kereszténység előtti világ bálványimádását népszerűsítik. Ráadásul Verlaine mesterkélt és természetellenes költészetet művel. Mallarmé költészetében nincs értelem. Ugyanez a helyzet Manet, Monet és Renoir festészetével. Ezek a narcisztikus művészek a mindennapi tapasztalattal ellentétes képi világot produkálnak. De Tolsztoj Beethoven időskori műveivel sincs kibékülve. Szerinte a süket zeneszerző félig kész és gyakran teljesen érthetetlen zenei műveket komponált, amelyek ideges és zavart érzelmekkel fertőzik meg a hallgatókat. A Kreutzer szonátának fontos szerepe lesz elbeszélésében: „veszélyes dologként” jelenik meg a zenemű, amely gyilkosságba is képes „belehajszolni a „műélvezőt”. Tolsztoj szerint csak a népből jött ember adhat át erős és épületes érzelmeket, mert őt még nem rontotta meg a képmutató és hazug városi civilizáció hamis értékrendje.

A modern francia művészet iránt mutatott általános megvetésben szinte teljes az egyetértés Tolsztoj és Nordau között, tehát akkor fel kell tenni a kérést: Nordau szerint miben áll a tolsztoji művészet és esztétika elfajzottsága.

A válasz nem nehéz: az Elfajzás külön fejezetet szentel Tolsztojnak és a tolsztojanizmusnak. Nordau jórészt a Háború és béke esztétikai hiányosságait veti az író szemére. Szerinte Tolsztoj elvész a részletekben és önkényesen szelektál, a mű alapgondolata sohasem derül ki az olvasó számára. Világképe a preraffaeliták eljárását követi: a pontosan és aprólékosan kidolgozott jelenetek mögött zavaros és misztikus a háttér. A művész Tolsztoj mögött ott rejtőzik egy másik Tolsztoj is: a metafizikus vagy a „vallásalapító”. És az utóbbi talán még veszélyesebb és „elfajzottabb”. A filozófus/vallásalapító Tolsztoj, írja Nordau, a nép, az egyszerű emberek őszinte keresztény hitét szeretné a jobb világ felé vezető útra irányjelzőként kitenni. De Tolsztoj téved. A maga fabrikálta kereszténység inkább emlékeztet a buddhizmus és a spinozai panteizmus keverékére, mint a történeti kereszténységre. És abban is téved, hogy a nép természetes optimizmusát és megelégedettségét a vallásos hit erejének tulajdonítja. Az egyszerű emberek életöröme nem abból fakad, hogy „megértették az élet értelmét”, hanem hogy az „organikus életfunkcióik megfelelően működnek”. Mert sokat vannak szabad levegőn és sok fizikai munkát végeznek. „A ’naiv hit’ csak esetleges kísérőjelensége ennek a természetes optimizmusnak.”^[14] Nyilvánvalóan akkor is téved Tolsztoj, amikor a maga pesszimizmusát általánosan osztott életérzésnek próbálja beállítani. Pedig ez csak egy kiábrándult misztikus hipotézise, ami teljesen idegen a normális emberek „természetes optimizmusától”.

pszeudo-erkölcs

Tolsztoj másik gondolatát, hogy „ne állj ellent erőszakkal a gonosznak!”, ugyancsak ellenszenvesnek és alapjaiban elhibázottnak találja Nordau. Az egészséges emberi értelem számára elfogadhatatlan az effajta pszeudo-erkölcs. „Ha a gyilkost nem rettentené vissza az akasztás, a tolvajt pedig a börtön, akkor a tolvajlás vagy a gyilkosság hamarosan bevett mesterségnek számítana, hiszen sokkal egyszerűbb valakitől elcsórni a kenyerét és a csizmáját, mint egész héten izzadtan dolgozni a mezőn vagy a műhelyben.”^[15] A társadalom harmonikus működése megköveteli, hogy a józan többség nyugalmának és biztonságának érdekében védekezni kell a gyilkosok, a paraziták és más egyéb devianciában szenvedő emberek ellen. Tolsztoj etikájában a jó fogalma nemcsak negatív értelemben meghatározott (ne tégy rosszat senkinek!), de a pozitív meghatározás is megjelenik benne (szeresd embertársaidat!). Ez elvben rendben is lenne, mondja Nordau, de ezt sem lehet feltétlen parancsnak tekinteni. A szeretetet ugyanis ki kell érdemelni. Csak bizonyos feltételek megléte esetén lehet mások szeretetére és együttérzésére igényt tartani. A beteg, idős, magatehetetlen és munkaképtelen embertársainkkal szemben érvényes ez a parancs, de akik tudnának magukon segíteni, ám szimpla lustaságból vagy haszonlesésből nem teszik, azokra nem vonatkozhat. Az a baj Tolsztoj művészetével és etikájával, írja Nordau, hogy nem a racionalitásra, hanem az ösztönökre és az érzelmekre épít. Pedig aki megreked az emocionalitás szintjén, foglya marad saját „ösztönös egoizmusának”. Csak az ész és a tudományos ismeretek méltók arra, hogy „ragályként” terjedjenek, és erre már nem is érdemes dehonesztáló kifejezést használni, mert nem ragályról, hanem racionális belátásról van szó.

Igaza van-e Nordaunak?^[16] Részigazságok biztosan vannak kritikus megjegyzéseiben. Kérlelhetetlen pozitivizmusa és gondolkodásának rideg racionalizmusa mégis elfogadhatatlan. Ugyan miféle versek, regények, festmények, zeneművek lennének azok, amelyeket a matematikai tételek levezetésének és bizonyításának mintájára alkotnának meg a művészek? Megbocsáthatatlan bűn volna az emocionalitást kimetszeni az emberi természet és kultúra bonyolult szövetéből.

Folytatjuk

1. Dawkins, Richard: Az elme vírusai. Prae, 2007/3. 5. Ford.: Palatinus Zsolt. Érdemes tekintetbe venni, hogy az interperszonális kapcsolatokban a fertőzés vagy a ragály kifejezések eltérő értelemben, illetve eltérő helyzetekben használatosak. A latin contaminatio, contanimare (szennyezés, fertőzés) eredendően magában foglalja a fizikai érintkezést (cum tactus vagy cum tangere = amikor valaki egy másik embert megérint), de azokban a szituációkban is használatos, amikor csak metaforikus értelmet tulajdonítunk a fogalomnak. Pl. öngyilkossági járvány vagy ragadós ásítás stb. Továbbá lehet szándékosan fertőzni, de történhet a fertőzés akaratlanul is. Egyébként a contanimare kifejezés a teológiából került az orvostudományba. ↑

2. I. m. 6. ↑

3. „A DNS vírusok és a számítógép-vírusok ugyanazon okból terjednek: létezik a környezet, gépekkel felszerelve, amelyek másolják és továbbadják őket, és odaadóan engedelmeskednek a vírusokban rejlő utasításoknak.” I. m. 6. ↑

4. I. m. 11. ↑

5. Dennett Daniel: Mémek, avagy a képzelet kizsákmányolása. Prae, 2007/3. 20. Ford.: Seress Ákos. ↑

6. I. m. 24. ↑

7. A Tolsztojra utalás jelentőségére a német szlavista, Sylvia Sasse egyik írását olvasva figyeltem fel. Egyébként hozzám hasonlóan Sasse is szkeptikus a Žižek-féle politikai virológia eredményességét illetően. A továbbiakban erősen támaszkodom az írásban található gondolatokra. Lásd Sasse, Sylvia: Tolstoi und die Ansteckung. https://geschichtedergegenwart.ch/tolstoj-und-die-ansteckung/ A letöltés időpontja: 2021. 05.22. ↑

8. Tolsztoj, Lev: Mi a művészet? In. Lev Tolsztoj művei. 9. kötet, Tanulmányok, cikkek, vallomások. Magyar Helikon, Budapest, 1967. 451. Ford.: S. Nyírő József. Lásd Lepahin, Valerij: L. Tolsztoj: érzelem és gondolat a műalkotásban. In: A Juhász Gyula Főiskola Tudományos Közleményei, Szeged, 1978. 109–117, ↑

9. Érdekes, hogy a neokantiánus filozófus, Ernst Cassirer mennyire egyoldalúan értelmezi Tolsztojt, amikor azt írja, hogy „Tolsztoj a ragályos veszélyt látja a művészetben.” Lásd Cassirer, Ernst: A művészet. https://btk.ppke.hu/uploads/articles/5991/file/cassirer_muveszet.pdf. Ford.: Ágoston Zoltán. A letöltés időpontja: 2021. 05. 22. Tolsztoj művészetfelfogásáról árnyaltabb képet ad Valerij Lepahin, aki azt írja, hogy Tolsztoj számára egyaránt fontos volt az olvasó „érzelmi és értelmi” befolyásolása. „Véleménye szerint az írónak magával kell ragadnia az olvasót, el kell érnie, hogy az olvasó a mű hősével együtt legyen boldog, és végül mindezek eredményeképpen helyesebben értékelje, még jobban megszeresse az életet.” Lásd Lepahin, Valerij: L. Tolsztoj: érzelem és gondolat a műalkotásban. In: A Juhász Gyula Főiskola Tudományos Közleményei, Szeged, 1978. 110. ↑

10. A művészet mimetikus, azaz utánzó funkcióját már Arisztotelész is hangsúlyozta. Arisztotelész esztétikai nézeteit kommentálva Cassier azt mondja, hogy „az utánzás alapösztöne az emberi természet tovább nem magyarázható ténye.” Cassier, i. m. 1. Gabriel Tarde mellett érdemes megemlíteni Jean-Marie Guyau nevét is, akinek kultúraszociológiai munkái Európa-szerte nagy hatást gyakoroltak a 19. század végén és a 20. század elején. Szerencsére akkoriban Guyau-nak több könyve is megjelent magyarul (Pl. A modern esztétika problémái. Révai Testvérek Kiadás, Budapest, év nélkül). Guyau is úgy vélte, hogy a művészet és minden más értelmes jelrendszer lényege, hogy indirekt módon érzelmeket visz át a befogadóra. „Olyan ideghullámokról és idegrángásokról beszél, amelyet végül az ’idegrendszer szolidaritásához’ vezetnek”. Lásd Sylvia Sasse, i. m. 4. ↑

11. Nordau vaskos munkáját nagyon sok nyelvre lefordították (angol, francia, olasz, spanyol stb.), sajnos, magyarul még nem jelent meg, én az egyik orosz fordítást használtam, ez az interneten is elérhető. ↑

12. Idézi Günther, i. m. 53. Oroszul: Nordau, Maszk: Virozsgyenyije. Szovromennije francuzi. Izdatyeltszvo „Reszpublika”, 1995. 21. ↑

13. Idézi Günther, i. m. 54. Nordau elfajzás fogalma nem tévesztendő össze ugyanennek a fogalomnak a náci fajelmélet által használt, rasszista jelentésével. Nordau megfogalmazásai természetesen nehezen felelnének meg az úgynevezett politikai korrektség normáinak. A fenti idézetből is látszik, hogy nincs nagy véleménnyel a „kelet-ázsiai sárgákról”, ellenben gyakran hangsúlyozza a zsidók antropológiai kiválóságait. A zsidók szerinte rendkívül éles eszű és kiváló testfelépítésű emberek, akik éppen ezért képesek nagyszerű sportteljesítményeket elérni. ↑

14. Nordau, i. m. 111. ↑

15. I. m. 114. ↑

16. Tolsztoj még közel húsz évig élt Nordau könyvének megjelenése után. Mégis úgy vélem, Nordau az író később született munkáiról is hasonló véleménnyel lehetett, mint az 1890-es évek előtt írott műveiről. ↑

kép | Louis Pons művei, wikiart.org