MŰHELYTÁRSAM 18.
Új rovatunkban arra kértük szerzőinket, hogy a Liget műhelyében korábban született egy-egy írás rövid részletére mai tudásuk-világérzésük szerint reflektáljanak.
„Mit értünk nemzeten? Ha az országlakosok vagy a magyarul beszélők összességét –mindkettő értelmes, de más-más célra alkotott fogalom –, akkor egyszer s mindenkorra le kell mondanunk a megítélés értékszempontjairól. Emberek cselekszenek így vagy úgy, akiket elláthatunk jó vagy rossz tanácsokkal, amelyeket vagy megfogadnak vagy nem. Az a póz viszont, amellyel 10-15 millió ember mindennapi választásait, életmódját, erkölcseit jónak vagy rossznak nyilvánítanánk, egyszerre lenne nevetségesen önelégült, mérhetetlenül erkölcstelen – és értelmetlen. Valamely dolog megítéléséhez ugyanis külső szempont kell. A prófétaságban ilyen az Úr elhívása, világi váteszek kara azonban csak hamisan prófétálhat.
Tartok tőle, hogy jótanácsainkban nem az eleven embereket tekintjük nemzetnek, hanem valami elvontságot: szokások, erkölcsök, gondolkodásmódok összességét, valamiféle magyar alkatot, amelyet hol betegnek tartunk és gyógyulását óvhatjuk, hol mai, viszonylagos egészségét óvnánk még az új szelektől is. Lehetséges talán, hogy az értelmiségnek nem a nemzetet alkotó emberek java a fontos, csupán az, hogy elrágódhasson kedvenc magyarságképén, azaz bánkódjon az annak ellentmondó tényeken, buzgón gyűjtögesse a véleményét alátámasztó milliókat, és kedvére vitathassa más írástudók „tarthatatlan” magyarság-fogalmát. Nem a sorskérdések miatti aggodalom visszatetsző, hanem az írástudói felelősségnek álcázott autoritás-igény: ’Én majd megmondom, hogyan viselkedjetek!’ Van a nemzet efféle egészségtanának egy másik hibája is: ösztönösen regresszív, védekező jellegű, hiszen a nép előtt kihirdetett ilyen vagy olyan identitásfogalom/érzés kliséit nem lehet túl gyakran változtatni. Márpedig az emberek változnak, hol lassabban, hol gyorsabban. Meglehet, oly gyorsan veszünk majd föl idegen szokásokat, mint mondjuk a kiegyezés és az első világháború között. Ezt a karakterológia kénytelen lesz elnemzetietlenedésnek tekinteni. (A nemzet megválik saját magától?)
Mester Béla: A hatalom átvitele, 1990/2
Közel ötven éve bukkantam életem egyik legfontosabb szellemi iránytűjére: Mészöly Miklós A tágasság iskolája című esszékötetére. A könyv egyik interjújában Mészöly így fogalmazta meg, mit jelent számára a korabeli Magyarországon élni: „A legintimebben itt áll rendelkezésemre az emberiség.” Szándékosan „pontatlan” meghatározás, gondoltam akkor (és gondolom ma is), ugyanis Mészöly „definíciója” úgy teszi lehetővé az értelmezések polifóniáját, hogy közben nem tagadja a kérdés érvényességét.
Az „itt” „egzakt” megnevezése egyébként mindig reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Részben igaza van Mester Bélának, hogy ha nemzetnek „az országlakosok vagy a magyarul beszélők összességét” tartjuk, „egyszer és mindenkorra le kell mondanunk a megítélés értékszempontjairól.”
nincs rá időm
A kérdés kutatóinak többsége rendszerint a közös nyelv, a közös szokások és a közös történelmi múlt meghatározó szerepét emeli ki, és egyúttal pozitív értékminőségekkel ruházzák fel. Csakhogy ezek a definíciós törekvések rendszerint deficitesek. Nézzük például a közös nyelv (szebben fogalmazva: anyanyelv) mint a nemzethez tartozás egyik legfontosabb feltételének kérdését. Az „objektivitás kedvéért” nem a „mi a magyar?”, hanem a „mi a német?” problematikához fordulok. A politikai értelemben vett modern német nemzet megteremtésében Nagy Frigyes porosz királynak döntő szerepe volt. Uralkodásának évtizedei alatt Poroszország nemcsak katonapolitikai, de kulturális értelemben is a nagy európai nemzetek sorába emelkedett. Ugyanakkor a király a francia nyelv és kultúra megszállottja volt; a berlini udvarban „hemzsegtek” a francia felvilágosodás ismert filozófusai (Voltaire, La Mettrie). Frigyes csak nagyon titkán beszélt németül. Állítólag egyszer azt mondta a német irodalmi nyelv megteremtőjének, Johann Gottschednek: „Fiatal korom óta egyetlen német nyelvű könyvet sem olvastam el; úgy beszélek németül, mint egy kocsis. Most már 46 éves öreg legény vagyok, és nincs rá időm, hogy németül tanuljak.” De a király támogatta a német nemzeti identitás megteremtését, amely határozottan különbözött az erősen racionalista francia nemzetfelfogástól. A német filozófusok többsége ugyancsak a modern német nemzet megteremtését tekintette első számú feladatának. Herder mondta: igaz, nem vitatható, hogy az ember racionális (és egyben univerzális lény), de emellett regionális és nemzeti identitással is rendelkeznie kell. „Lehetetlen, hogy az emberek úgy folyjanak össze, mint a tengeri iszap, lehetetlen mindenkit egyformán szeretni. Ha valaki mégis így tenne, akkor a jónak éppúgy ártana, mint a rossznak, végül pedig teljesen elveszítené józan ítélőképességét és konkrét nézőpontját.”
Közismert, hogy Marx és Engels a 19. század közepén még feltételezték, hogy a „(…) népek elkülönülése és ellentétei már a burzsoázia-fejlődésével, a szabadkereskedelemmel, a világpiaccal, és az ipari termelés és az ennek megfelelő életviszonyok egyformaságával egyre inkább és inkább eltűnnek.” A német és az osztrák munkásmozgalom legfontosabb teoretikusai (Ferdinand Lassalle, Otto Bauer) nem osztották a marxi „nemzethalál” víziót, és kitartottak a nemzeti identitás autonóm értéke mellett.
Néhány évtizeddel később, a szociáldemokrata jogfilozófus, Hermann Heller − Carl Schmitt ellenlábasa − éppen a náci rendszer hatalomra jutása éveiben tartotta fontosnak a józan német nemzeti identitás megőrzését. A nemzet mint kultúrközösség című írásában óva intette honfitársait, hogy a német nemzeti identitást befejezett és változatlan minőségű tulajdonságokkal rendelkező entitásnak tekintsék. A politikai pártok rendszerint úgy gondolják, akkor maradnak a helyzet urai, ha pontosan meg tudják mondani, ki a német és ki a nem német. De ez tévedés, mondja Heller. Kétségtelen, a nemzeti identitás részben „kialakult forma”, de amint száraz fogalmi képletekre próbálják redukálni, a nemzet organikus fejlődése szükségképpen véget is ér. A szubjektív nemzeti érzületek és nemzettudatok mögött valóban objektíve létező különbségek húzódnak meg. Ezért aztán a nemzeti önazonosság talán egyszerű érzelmi vagy tudatos tényfelismerés: „németnek érzem magam, ismerem a német sajátosságokat és a többi nemzettől eltérő különbségeit. De ehhez a felismeréshez egyáltalán nem kell értékítéletnek társulnia.”, írja Heller.
túllépünk önmagunkon
Manapság Egon Flaig, a „felvilágosult konzervativizmus” német képviselője úgy érvel, hogy mi, polgárok valójában kettős identitással rendelkezünk: egyszerre tartozunk konkrét, empirikusan is jól meghatározható, privát motívumok alapján cselekvő társadalmi csoporthoz, ugyanakkor a közösség egészének boldogulásáért is felelősséget érző lények vagyunk. A közjó előmozdítására irányuló orientáltságunkban lényegében túllépünk önmagunkon. A közösségi szellem nemritkán egyfajta immanens „önmegtagadást” támogat. Tudniillik társadalom csak a közösség többé-kevésbé egységes háttértámogatása mellett marad működőképes. A nemzet csak egyike a szociológiai értelemben nehezen definiálható közösségeknek, de mindenképpen az egyik legfontosabb kollektív identitás. Egon Flaig megkérdőjelezi Jürgen Habermas alkotmányos patriotizmus álláspontját, amely szerint a formális jogrendszer automatizmusa (a jogállam) elegendő erő egy nép vagy nemzet belső kohéziójához. Ez nincs így, állítja Flaig. Kiélezett szituációkban kevés, ha egy közösség, adott esetben egy nemzet, csak a formális jog összetartó erejére hagyatkozik. „A nemzeti identitás szituatív jellege alapjában véve szintén a kontraszthelyzet variációja – írja Olay Csaba – (…) a nemzeti érzés, identitás akkor domborodik ki, amikor külső vagy belső ellenség, illetőleg természeti katasztrófa jelentkezik.” A nemzeti érzéssel persze vissza is lehet élni – de mivel nem?