KÉNYELEM
2009 június

„Az orvostudomány körül minden erkölcstelen”, mondja Tolsztoj[1]. Meghökkentő a kijelentés – szerepelhetne akár egy liberális egészségpolitikus, „szakmailag tökéletesen megalapozott” (ezt így szokták mondani!) reformkoncepciójában is. Természetesen felesleges időpazarlás volna magyarázgatni, hogy az orosz író Naplójában az „orvostudomány erkölcstelensége” kifejezésnek semmi köze a folyamatos reformlázban égő utilitarista szellemek elfogadtatni vágyott szövegeihez. Mégis: Tolsztoj fejtegetései eléggé talányosak és sokértelműek ahhoz, hogy ne képzeljem magamat meggondolatlanul az autentikus olvasó és értelmező szerepébe. Éppen ezért inkább csak javaslatot teszek egy lehetséges értelmezésre, de kész vagyok újra átgondolni feltevéseimet, ha értelmes ellenvéleményekkel szembesítenek.
mágikus szertartás
Szerintem legelőször is Tolsztoj precíz fogalmazására érdemes odafigyelni, tudniillik nem azt mondja, hogy az orvostudomány erkölcstelen, hanem hogy mindaz erkölcstelen, ami körülötte van. Azt pedig, ami körülötte van, talán a kényelem fogalma fejezi ki a legpontosabban. Jellemző, hogy Aldous Huxley – jó húsz évvel később – szintén összekapcsolja az orvostudományt és az egyre növekvő kényelemszeretetet. Huxley a gyakori tisztálkodás orvosi javallatában olyan felhívást lát, amely egyfajta mágikus szertartásban való részvételre szólítja fel az embert, és feltételezi, hogy a ragályos betegségként terjedő higiéniai tréning minden valószínűség szerint „a jövőben még inkább aláássa a keresztény hagyományt”. Például a napfény jótékony hatásának felismerése kapcsán egyre több ember gondolja, hogy az öltözködés bűn. „Nagyon valószínű – írja Huxley –, hogy az orvosok, akiknek tekintélye szinte már vetekszik a vademberek varázslóinak nimbuszával, hamarosan azt követelik majd tőlünk: anyaszült meztelenül járjunk.” A komfort és az orvoslás kapcsolata meglehetősen hosszú múltra tekint vissza. Amint azt Foucault könyveiből megtanultuk, a premodern korban a közkórház egyfajta szegényházként vagy inkább internálótáborként működött, amelyben a betegeket, illetve a bűnözőket erős felügyelet alatt tartották, hiszen leginkább ez a két réteg veszélyes a társadalomra nézve. Ez a fajta „kórház” inkább a halál, mintsem a gyógyítás/gyógyulás színhelye volt, a komfort pedig a társadalom közbiztonsági és lelki egyensúlyát jelentette. A kórházi személyzet sem a gyógyítást tartotta fő feladatának, hanem a haldoklók üdvét kívánta előmozdítani. A fordulat a 18. században következik be, a modern munkásosztály és a tömeghadsereg színrelépésével. Innentől az állam érdekeltnek tekinti magát a jó kondícióban lévő és egészséges munkástömegek, illetve a mindig háborúba vihető hadseregek létrehozásában, fenntartásában. A katona meghalhatott, sőt: illett is meghalnia – a harctéren, de nem kolerában vagy tüdővészben! Ekkortól az orvoslás – és persze tágabban értve az egész egészségügyi ellátás – végérvényesen kettészakad: a szegényebb rétegeknek csak annyi jár ki belőle, amennyi feltétlen szükséges a totális termelés biomasszájának szakadatlan reprodukciójához.
Ellenben a gazdagok számára az orvostudomány az önmegvalósítás abszolút terepévé lép elő. Aki megfelelő társadalmi státusszal és anyagi eszközökkel rendelkezik, annak szinte semmi sem lehetetlen: teste és lelke állandó gondoskodás tárgya. Ma már csúcstechnológiák garmadája teszi lehetővé az öregedés folyamatának megállítását. A plasztikai sebészet topmodellt konstruál a közönséges testalkatú lányokból is. Kényelmetlenségek (és persze olykor fájdalom is) persze még előfordulnak; mindez azonban a posztmodern hedonizmus bosszantó és átmeneti mellékkörülménye, amelyektől hamarosan megszabadít az orvosi technológiák újabb, még varázslatosabb nemzedéke. Itt a kényelem már abban az à la carte individualizmusban ölt testet, amely szerint el kell takarítani minden akadályt az emberi önmegvalósítás elől. Az orvostudomány így a legújabb élvezetvallások kiszolgálója, s a hagyományos értelemben vett gyógyítás úgyszólván a perifériára szorult. Elszánt orvosok és ápolók kis csapatai (mint például az Orvosok Határok Nélkül mozgalom) itt-ott még próbálkoznak utóvédharccal, hogy a hippokratészi eskü szellemében tevékenykedjenek, világméretekben elenyésző hatásfokkal. De mégsem ez a legrosszabb az egészben, hanem az, amire Tolsztoj hívja fel a figyelmünket. Az egészségügyi logisztikaként kezelt orvoslás megvonja tőlünk a lehetőséget, hogy komolyan szembenézzünk élet és halál nagy kérdéseivel, mert minden problémát felold a technikai és a pénzügyi viták érzéstelenített és aszeptikus nyelvi univerzumában. Pedig az élet értelmével és súlyával (ha van ilyen) és a halál értelmével és súlyával (ha van ilyen) szembenézni erkölcsi imperativus, és nem viseli el az efféle kényelemlogikát. Az igazán fontos dolgok mindörökre kényelmetlenek maradnak.
-
Hozzászólás egy Lev Tolsztoj-idézethez. Az idézet: „…Az orvostudomány körül minden erkölcstelen. Erkölcstelen a betegségtől és a haláltól való félelem, erkölcstelen az orvosi segítség kiváltságos, csak a gazdagok számára elérhető használata. Erkölcstelen a kivételes komfortot, az élet fenntartásának kivételes lehetőségét élvezni. Erkölcstelen az orvostudománynak az a követelménye, hogy a beteg elől titkolja helyzete veszélyességét és a halál közelségét. Erkölcstelenek az orvosoknak azok a tanácsai és követelményei, hogy a beteg vigyázzon magára, testi funkcióira, általában csökkentse szellemi funkcióit a testiek javára: ne gondolkozzék, ne izguljon, ne dolgozzék.” (Napló, 1902-es bejegyzés)↑