Kiss Lajos András

HALLGATÁS

2009 június

HALLGATÁS

A modern gazdaság hatalma – ellentétben a premodern világ lokális (városi vagy földesúri) hatalomgyakorlási formáival – helyhez nem kötött, azaz tökéletesen deterritorializált. Napjainkra a tőke olyan mértékű mobilitásra tett szert, amely korábban elképzelhetetlennek tűnt, s mindezt még tetézi, hogy a telekommunikációs eszközök fejlődésével párhuzamosan semmivé foszlottak a szilárd, materiális közlekedési útvonalak. Ahogyan Ulrich Beck írja: a huszonegyedik század hajnalára nemcsak térfogalmunk forradalmasodott, de a territóriumokhoz kötődő egyéb asszociációink is. Immáron nem a földek és tengerek fölötti uralom a fontos és kívánatos, hanem a hozzáférés a hálózatokhoz. Akik a hálózatokhoz csatlakoznak, és ezekben új cselekvésformákat hoznak létre, működtetnek, esetleg még otthonosság-érzetük is lehet, számukra eltűnnek, legalábbis relativizálódnak a távolságok. Kétségtelen: ez a szinte korlátlan mobilszabadság újfajta eufóriát kínál a kitágult világ haszonélvezőinek. Ráadásul a képesség, hogy egyszerre itt is meg ott is lehetünk, teljesen új és alig kivédhető eszközökkel gazdagította a kizsákmányolás tradicionális formáit.

tetszés szerint

Mindebből az következik, mondja Ulrich Beck, hogy ma már a konfliktusok és az összeütközések sem a „szemtől szembe”, a „test test ellen” egykor véres csatáiban mennek végbe, ahogyan az ellenállás sem építhet már a „kart karba öltve” heroizmusára. Mégpedig azért nem, mert a modern, vagy inkább posztmodern gazdaság hatalma mindenekelőtt abban áll, hogy a transznacionális tőke a befektetéseket tetszés szerint építheti fel és építheti le. Vagyis addig tart működésben munkahelyeket, illetve fizet adót a béna és kiszolgáltatott nemzetállamoknak, amíg jónak látja. Míg a nemzetállamok erejük teljében voltak, a tradicionális birodalmi politika lényege a területhódításban állt. Ezzel ellentétben a posztterritoriális gazdaság valódi hatalma a terület elhagyásában mutatkozik meg. „A tőke kivonul!” Napjainkban ez a kijelentés vált a média leginkább sokkoló üzenetévé. Korunk ismert német filozófusa, Peter Sloterdijk a szirénekről szóló esszéjében azt írja, hogy „a szirének megjelenéséről mindössze annyi tudható biztosan, hogy sohasem emelnek kezet áldozatukra; a direkt erőszak nem kenyere az énekeseknek”. Ehhez kiegészítésül idézhetném Zygmunt Bauman sokszor ismételt, szellemes megjegyzését is, hogy igazából két rossz történhet velünk: először, ha a multinacionális tőke kizsákmányol; másodszor, ha már arra sem érdemesít, hogy kizsákmányoljon. Különös, de éppen ez a második opció mutatja meg a tőkehatalom valódi természetét, amely leginkább a nem-létben, a hiányban, végső soron a hallgatásban ölt testet.

adobestock 517322853

A tőke kivonulása olyan, mint a szirének hallgatása: a néma csend fagyos és kivédhetetlen fenyegetésével kísért. Bizony, nem történhet rosszabb, mint ha végleg magára hagyják az embert. Talán alig-alig van szomorúbb jelenség – én legalábbis így érzem – az ürességtől kongó üzemcsarnokokban őgyelgő, a tévériportereknek panaszkodó munkások kiszolgáltatottságánál. És azért olyan reménytelen a helyzetük, mert nincs senki, akivel szembefordulhatnának, mivel a menedzsment eltűnt; mi több: számukra még a géprombolás ősi opciója is elesik, hiszen a gépeket, a berendezéseket is elszállították. Hogy fogalmat alkothassunk ennek a magánynak a metafizikai mélységéről, javaslom, forduljunk ismét Peter Sloterdijkhez, aki a már említett esszéjében fejtegeti, hogy az emberi lét legarchaikusabb rétege mindig valamilyen páros együttlétben ragadható meg. Az ember eredetileg sohasem volt magányos, mindig támaszkodhatott valakire. A kíséret nélküli, tehát a független és individuális ember modern találmány. Persze az „őskísérő” szerepét a történelem folyamán betölthette a géniusz, a daimonion, de akár a rossz szellem is, esetleg a kizsákmányolókat is felvehetjük erre a listára, hiszen a semminél még ők is többet érnek. Voltaképpen a szirének is a „pszicho-akusztikai” őskísérő szerepét töltötték be a görög mitológiában. A „szirén-problematikát” tekinthetjük egyfajta allegóriának: eszerint az egész történelem titáni küzdelem, s a tét, hogy az ember végül milyen hangokat érez a legközelebb magához, milyen hangokért képes feláldozni azt a relatív személyes szabadságot, amelyre mégiscsak szert tett az idők során. Lehetséges persze, hogy folyamatosan tévedésbe esünk, és sohasem olyan hangokért áldozzuk fel viszonylagos szabadságunkat, amelyekért érdemes az örvénylő mélységet is vállalni. De még az állandó „félrevezetettség” is vonzóbb perspektíva, mint halálos csendben ténferegni, és végérvényesen „hallássérültté” válni. A szirének hallgatása azt jelenti: olyan korszakba léptünk, amikor az erőseknek már akusztikus trükkökre sincs szükségük, hogy elcsábítsák az embereket, hiszen nem kell tartani az ellenállásuktól. Hosszabb távon ugyan tévedhetnek, akik a mostani helyzetből kiindulva lebecsülik az ellenállás lehetőségét, mert a „zenei” utáni vágyakozás az emberi lét legarchaikusabb rétegeiből táplálkozik.

Az írás egy Franz Kafka idézethez készült. Az idézet: „Van… A sziréneknek még az éneküknél is rettenetesebb fegyverük…: A hallgatás. Nem történt ugyan soha ilyen, mégis elképzelhető talán, hogy éneküktől megmenekült valaki, hallgatásuk elől azonban biztosan nem. Annak az érzésnek, hogy a magunk erejéből legyőztük őket, az ebből következő féktelen, tomboló felfuvalkodottságnak semmi e földön nem tud ellenállni.” (A szirének hallgatása)
kép | adobe.com