HALADÁSPARADOXONOK

Pavel Florenszkij igyekezett elviselhetővé tenni a száműzött létet, a redukált élet- és munkafeltételek közepette is az önnevelés régtől ismert (és gyakorolt) szerzetesi erényeire támaszkodott. Nem érte be a puszta vegetálással, sőt, megpróbálta folytatni alkotótevékenységét. Új kérdések is izgatták. Magatartása egyébként nem példa nélküli. A legkülönbözőbb szélsőségekben tobzódó huszadik századi történelemben úgyszólván természetessé vált, hogy a végsőkig kiszolgáltatott egyén túlélési stratégiákhoz folyamodott szellemi/erkölcsi integritásának megőrzése érdekében. Persze túlzás lenne minden pillanatban és minden helyzetben vaskövetkezetességet várni^[1] attól az embertől, aki a Szolovki-szigeteken berendezett Gulag-börtönben vagy ehhez hasonló „intézményben” sínylődik – Florenszkij leveleit olvasva, gyakran szembesülünk a levelek írójának rendkívül hullámzó kedélyállapotával, a nyilvánvaló információhiányból fakadó bizonytalansággal. Olykor, általában valamilyen szokatlan impulzus hatására, döbbenetes merészséggel fogalmaz, egészen az önveszélyeztetésig elmegy.

csak nekem van kulcsom

1934 elején felesége arról értesíti, hogy a hatóságok elkobozták a könyvtárát, értékes album- és térkép-gyűjteményével együtt. Ekkor Florenszkij levelet ír az OGPU tábori vezetőségének, amelyben az óvatoskodás legkisebb jelét sem fedezhetjük fel. „Az egész életemet a tudományos és a filozófiai munkának szenteltem (…) – kezdi –, (…) de sem nyugalomban, sem szórakozásban, sem elismerésben nem volt részem soha.” Később pedig: „Az emberiség ügyének szolgálata nemcsak időmet és erőmet emésztette fel, de csekély jövedelmem nagyobb részét is könyvek, fényképek, levelezések és ehhez hasonlók vásárlására fordítottam. Így ötvenkét éves koromra olyan anyagot gyűjtöttem össze, amely feldolgozásra vár, hogy értékes eredmények szülessenek belőle. A könyvtáram nem egyszerűen könyvek gyűjteménye, hanem egyfajta válogatás előre kigondolt lehetséges kutatási témák szerint. Elmondható: ezek a munkák félig már készen is vannak, persze csak vázlatok formájában, s ezek felnyitásához csak nekem van kulcsom. Ezenkívül rajz- és fotográfia-gyűjteményekkel is rendelkezem, valamint számos könyvkivonattal. Úgyhogy az egész életem munkája odaveszett, mert az összes könyvemet, anyagomat, tervezetemet, többé-kevésbé kidolgozott kéziratomat – az OGPU rendelkezése szerint – elkobozták.”

Ráadásul nem is csak az ő könyvtárát kobozták el – folytatja a levelet felnőtt gyerekei könyveit sem kímélték (a mesekönyveket és az elemi iskolai tankönyveket is beleértve), holott a gyerekei ugyancsak tudományos intézetekben dolgoznak. Különben az 1933. június 26-án meghozott ítélet, mondja Florenszkij, semmi efféléről nem rendelkezett. Mindenesetre „(…) a könyveim, a tudományos és a filozófiai munkáim elkobzása, amely néhány hónapja történt, rám nézve súlyos csapást jelentett, mivel minden jövőbeli reményemtől megfosztott, és közömbössé tett mindenféle munka iránt. Az ilyen lelkiállapot nemcsak hogy nem tesz lelkesültté, de teljesen megfoszt a munkához szükséges energiától, mivel az életművem szétzúzása rosszabb számomra, mint maga a fizikai halál. Ehhez jön még a családom szenvedésének nyomasztó tudata is. A velem szemben foganatosított intézkedés a családomat bünteti, és ami engem illet, nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy erőmet építően lehessen felhasználni, és hogy a kultúra számára bármit is nyújtani tudnék a továbbiakban. Kérem Önöket, adják vissza a könyveimet, a kézirataimat és az egyéb, a zagorszki otthonomból elkobzott javaimat. Ez ügyben (…) forduljanak a felségemhez, Anna Mihajlovna Florenszkajához.”^[2] A pillanatnyi elkeseredés természetesen nem akadályozta, hogy a későbbi hónapokban, években ne lásson újra és újra munkához. Amikor transzportjával megérkezik Szolovki szigetére, az első benyomása meglehetősen lehangoló: mindenütt káosz, az emberi és a természeti viszonyokban egyaránt. „Az itteni természetet – írja Vaszilij fiának – bárhová forduljon is a tekintet, nem lehet nem szépnek és nem különlegesnek nevezni. Mégis, mindez taszítóan hat rám. A tenger – nem igazán tenger, inkább valamilyen piszkosfehér vagy feketés-szürke valami; a kövek: a gleccserek által lehordott zúzalék minden fajtája; a hegyek: gleccsertörmelékből feltorlaszolt dombok; semmi sem helyi gyökerű, hanem máshonnan idekeveredett, az embereket is beleértve.”^[3]

valamiféle burok

A természeti képződmények és az emberi sorsok egyaránt az esetlegességet tükrözik, és nélkülözik a logikus, értelmezhető rendet. Az ember egyik nap még itt van, a másik nap már ott. Mintha valamilyen isteni büntetés érte volna utol, írja ugyanebben a levélben, mivel valahogy gyermekkorától ösztönös ellenszenvet érzett a Szolovki-kolostor iránt: soha nem akart olvasni róla, dacára a kolostor nagy történelmi jelentőségének. „S most, hogy idekerültem, mély közömbösséget érzek az ősi falak és épületek iránt, meg sem látogatom, még egyszer sem voltam a katedrálisban, amely pedig mint helyi látnivaló kirándulási célokat szolgál”^[4] Ebben a káoszban valóban nehéz támaszra lelni; az első hetekben a polgári lét megszokott élet- és munkafeltételeitől megfosztott tudós úgyszólván semmit nem lát maga körül, amibe kapaszkodhatna.^[5] De Florenszkij, mint élete addigi ötven esztendejében számtalanszor, most is megpróbálja előnyére fordítani a megpróbáltatásokat, s megint nekilát a kutatómunkának. Számára az élet elveszítette normális ritmusát, s az idő sem a tevékenység megszokott kerete, hanem valamiféle burok, amely az eseményekhez tapad ugyan, mégis külsődleges és idegen. „Éppen ezért beszélhet Florenszkij az idő szétaprózott munkaformák és egyéb hiábavalóságok általi feltorlaszoltságáról. Más szavakkal: a tevékenység ebben az újfajta tér-időben darabokra hullott, szinte teljesen megfosztódott a célszerűségtől.”^[6] Az értelmes emberi munka nem nélkülözheti a koherenciát, most viszont „minden apró kötőjelekben, pontokban, piszmogásokban és formátlan tevés-vevésben oldódik fel”.^[7] Paradox módon, kommentál Olekszenko, ebben a ritmus nélküli monotóniában nincs is igazából idő, legalábbis nem a Florenszkij-féle időfelfogás értelmében, mivel az orosz bölcselő számára az idő mindig a térrel egységes és megformált; az ember csak az idő és a tér „kooperációjára” támaszkodva képes célszerű tevékenységre. Az 1936. december 24-én írott levelében – Schelling Philosophie der Mythologie című munkájára hivatkozva – különbséget tesz a profán történelem (Geschichte) és a valódi história (Historie) között. A történelem (Geschichte) a keletkező és elmúló dolgok egyszerű egymásutánisága (Werden). A történelemben egymásra következő eseményeknek nincs semmiféle meghatározott iránya, és az effajta történelem nem is tesz lehetővé valódi időtapasztalást.

„Ezzel ellentétben a históriát az események olyan meghatározott egymásra következéseként lehet jellemezni, amely immanens szándékot, eszmét bontakoztat ki. Így most a történelemben élek, egy prehistorikus időben, s nem éppen kellemes a históriára gondolnom. Valahogy olyan ez, mint ‘az ógörög élet idiotizmusa’. Az idiotizmus az ‘idiotész’ szóból származik, s az idióta szó az ógörög nyelvben egyáltalán nem a gyengeelméjű embert jelentette, hanem azt a tiszta magánszemélyt (csasztnij cselovek), aki nem vesz részt a historikus életben, életét a társadalmi kapcsolatoktól függetlenül éli.”^[8] Az idióta-lét, mondja, talán nem is a legrosszabb, ami kijuthat az embernek. Főleg, ha azt legvégsőbb konzekvenciájáig gondoljuk el – a tökéletes idiótává lett létig. Tudniillik végső soron az „elmélyült” tudományos munka maga sem nélkülözheti az idiotizmus egy bizonyos nemét. A levél folytatása éppenséggel ennek a paradox tézisnek az applikációja is lehetne. „Sokat ülök a mikroszkóp előtt. És minden alkalommal újólag beigazolódik valamilyen – már gyerekkoromban is ismert – igazság, hogy miközben az ember elmélyed a kicsinységek világában, ott ugyanolyan komplikáltsággal találja magát szembe, mint a nagy dolgok világában. Mikor már úgy tűnik, hogy eljutottunk a legegyszerűbb részekhez, ez a látszat vagy a technikai eszközök elégtelensége, vagy a mi felszínességünk miatt következik be. S valóban, ha az igazi tapasztalathoz, s nem pedig a sémákhoz és a fantazmákhoz tartjuk magunkat, a kisebb méreteknél sem lesznek csekélyebbek a nehézségek, hanem a korábbi problémák helyébe újabbak lépnek. Mint az erdőben: az előrehaladásod mértékében valamelyest szétnyílik a látótávolság, de mindig új fatörzsek kerülnek eléd, amelyek korábban nem voltak láthatók. A valóságsorozatok nem mennek át egymásba úgy, hogy ez az átmenet számunkra lehetővé tenné a világ egészének absztrakcióját; az összetettség nem az egyszerűség logikai következménye, hanem attól elválaszthatatlan; az összetettség és az egyszerűség együttesen és szétválaszthatatlanul van jelen az Egészben. ‘Az egész megelőzi részeit’.”^[9]

nagyszabású gazdasági projekt

Mindent egybevetve, a Szolovki-táborból küldött levelek tónusa, legalábbis az első évben, nem a teljes reménytelenséget tükrözi, inkább hullámzó kedélyállapotról tanúskodik. Ez azzal is magyarázható, hogy az első években Florenszkij olykor értelmes munkát végezhetett. Hivatalosan a táborban működő jódlepárló üzem (JOD-PROM) főmérnöke, afféle „igazgatóhelyettes”. A kívülálló számára voltaképpen nagyon nehéz megérteni, hogyan működött a szovjet Gulag-rendszer. Anne Applebaum^[10] nemrégiben magyar nyelven is megjelent hatalmas munkája sokat segíthet e monstruózus – tehát igencsak paradox – világ működéslogikájának megfejtésében. A Gulag, alapcélját tekintve, büntető- és megsemmisítő-intézmény, amelyet némely elemében és fennállása némely időszakában nem túlzás a náci megsemmisítő táborokhoz hasonlítani. A Gulag ugyanakkor nagyszabású gazdasági projekt is volt, amely az olcsó munkaerő – egyébként hamisan – vélelmezett ökonómiai hatékonyságára építve, Oroszország ipari fejlődésének felgyorsításában játszott volna döntő szerepet”^[11]. Persze ez utóbbi célból nem valósított meg semmit, éppen ellenkezőleg: a mérhetetlen szenvedéssel járó modern rabszolgamunka inkább évtizedekig paralizálta a Szovjetunió gazdasági életét, arról nem is beszélve, hogy talán mindörökre hiteltelenné tette egy olyan demokratikus szocializmus megvalósításának lehetőségét, amely valódi alternatívája lehetne a kapitalizmusnak. Ennek ellenére valamilyen korlátozott racionalitás olykor mégiscsak tetten érhető a Gulag-életben.

A Szolovki-szigeteken berendezett „kutatólaboratóriumban”, Florenszkij leveleinek tanúsága szerint, valóban folyt tudományos kutatómunka. Emellett volt lágerkönyvtár és – láss csodát! – létezett lágermúzeum is. A táborban színielőadások és önképzőkörök működtek; Florenszkij is többször tartott előadást a geológia, a kozmofizika és a tengeri algák feldolgozásának lehetőségeiről. 1934. november végén írja feleségének: „Az életem most jóval rendezettebben folyik, mint korábban, ugyanis eleinte minden nagyon nehéz volt. Mindenekelőtt a legfontosabb: november 15-től állandó munkát kaptam a JODPROM-nál, annál az üzemnél, amely jódot von ki a tengeri algákból. Ezért most egy másik munkabrigádba tettek át, és ezzel együtt másik cellában helyeztek el. Most nagyon rendes lakótársaim vannak, nincsenek közöttük banditák és bűnözők, és nem is vagyunk olyan sokan. Először hatan voltunk, aztán pedig öten. Mostani munkám sokkal kielégítőbb: legalább a termelésben vagyok – még ha annak egy kis részletében is, s bizonyos racionalizálási követelményeket sem nélkülözve –, mégiscsak vegyipari dolgokkal foglalkozom egy laboratóriumfélében, ahol kisebb analízisek elvégzésére is van lehetőség. Úgy néz ki, hogy az algakutatás lesz a feladatom (…) Az üzem, ahol dolgozom, a Blagopulocsije partján lévő kikötőben található. Szánalmas kis üzemecske, amelynek ajtaján egy tábla van, s azon a LABORATÓRIUM felírás büszkélkedik”^[12] Bármennyire nyomorúságos ez a laboratórium, mégis jó érzés tölti el, amikor belép a rosszul fűtött és szedett-vetett eszközökkel ellátott új „munkahelyére”. Persze tisztában van azzal, hogy munkáját nehéz valódi kutatómunkának nevezni; legfeljebb a tudományos alkotómunka szurrogátuma lehetett. Ugyanebben a levélben már megjelenik a végleges számvetés gondolata is. Egész életében sokat dolgozott, írja a levél folytatásában, s mindig azon volt, hogy a kötelességét teljesítse. Mostanra mégis minden szétesett körülötte, és „(…) már nem is tudom, de főleg nem is akarom újra kezdeni a tudományos munkámat a maga eredetileg kigondolt méretében; most már csak nektek élek, s úgy gondolom, a kötelességemet, a tőlem telhető módon, megtettem.”^[13]

Másrészt, paradox módon, Florenszkij tudományfilozófiai nézetei mégiscsak ezekben a tragikus hangú és abszolút személyes levelekben teljesednek ki. Korábban már érintettem Florenszkij konkrét metafizikájának némely aspektusát, a Bajkál-tó mellett megfigyelt jégkristályokhoz kapcsolódó reflexióival összefüggésben. Ezek a reflexiók akár az irodalmi diskurzus részét is képezhetnék, ha nem tudnánk, hogy szerzőjük pontosan ismerte kora szinte minden fontos természettudományos vitáját, továbbá pontos képpel rendelkezett a szaktudományos kérdésekhez kapcsolódó tudományfilozófiai problematika egész spektrumáról.

újfajta mozgásfogalom

A tizenkilencedik és a huszadik század fordulóján alapvető paradigmaváltás ment végbe a modern természettudományokban, főleg a fizikában. A kozmológiában, a kvantumelméletben vagy a relativitáselméletben újfajta mozgásfogalom született. Florenszkijt elsősorban az a lehetőség foglalkoztatta, amely szerint a statisztikai fizikával lehetővé vált a komplex tárgyak, tehát az egyedi testek rendszereinek és a mikroszkopikus törvények összefüggéseinek – a korábbiaknál elmélyültebb – vizsgálata. Amint Frank Haney Florenszkij-monográfiájából megtudjuk, az orosz tudós elsősorban a termodinamikához kapcsolódó irreverzibilis folyamatok területén, illetve a szimmetria/aszimmetria kérdések kapcsán alkotott maradandót, bizonyos tekintetben megelőzve a nyugaton élő elméleti fizikusok hasonló kutatási eredményeit. Florenszkij jórészt a Rudolf Clausius által 1854-ben felfedezett, s a termodinamika második törvényének elkeresztelt tudományos eredményre támaszkodott, amely azt mondja, hogy adva van egy entrópiának nevezett állapotnagyság, amely a termodinamikailag zárt rendszerekben irreverzibilis, és állandóan maximumállapot felé törekszik.^[14]

Ezt a maximumállapotot egyensúlynak nevezik a termodinamikában. A termodinamika második fő tétele szerint minden – a termikus jelenségekkel összekapcsolódó – természeti folyamat lényegileg irreverzibilis. „Egy másik nézőpontból tekintve, ugyancsak a termodinamika második fő tételének hatását tehetjük felelőssé az energia degradálódásáért, illetve a struktúrák nivellálódásáért is.^[15] Az irreverzibilitáshoz kötődnek a világmindenség hőhaláláról szóló spekulációk is, amelyek aztán fontos szerepet játszottak abban is, hogy a 19. század végén és a 20. század elején Európában általános lett az apokaliptikus életérzés. A termodinamika második tételével kapcsolatos viták ugyan nem hagyták érintetlenül Florenszkijt sem, de mint Haney megjegyzi, számára mégis fontosabbnak tűnt, hogy a fizikai folyamatok irreverzibilitását, kiemelve a puszta időbeliség dimenziójából, a négydimenziós tér-időre, azaz a világmindenség egészére alkalmazza. „Az időbeli irreverzibilitás eszerint csak az általános aszimmetria speciális esete.”^[16] A termodinamika második törvénye kapcsán a tudományok azt tekintették fő problémának, hogy miként lehetne fellépni a degradáló tendenciák ellen, és miképpen lehetne szembeszállni a nivelláló folyamatokkal. Elsődlegesen az élet keletkezésével kapcsolatos viták során merültek fel ezek a dilemmák.

a rombolás erői

Hogy valamelyest közelebb kerüljünk Florenszkij észjárásához, érdemes visszatérnünk az orosz bölcselő Dosztojevszkij prózájáról és Tyutcsev költészetéről szóló megjegyzéseihez. Florenszkijt elsősorban Tyutcsevnek az a gondolata ragadta meg, hogy a káosz ugyan szemben áll az életerőkkel, de az élet lehetőségének előfeltételét is jelenti. Tyutcsevvel ellentétben Dosztojevszkij kizárólag a rombolás erőit hajlandó meglátni a káoszban. Szerinte a természet mindig külső és idegen erőként nyilvánul meg az emberrel szemben. Florenszkij tehát inkább Tyutcsev felfogásához áll közel, s a világmindenséget (beleértve az embert is) egyfajta káoszmosznak tekintette. A káoszmosz fogalma a káosz és a kozmosz antinomikus egységét hivatott kifejezni. „A mikroszkopikus káosz, amely a zárt rendszerekben a hőhalálhoz vezet, a nyitott rendszerekben éppen az új struktúrák keletkezését segíti elő. Florenszkij az ektrópia fogalmát vezeti be a struktúraképződés jelenségének megnevezésére.”^[17] Az 1935. jan. 6-án Olga lányának címzett levelében, megint csak Tyutcsev költészetéhez kapcsolódva, pontosan megfogalmazza ennek az antinomikus egységnek a lényegét: „A természet él, éli a saját életét – minden ellentmondásosságával együtt is tökéletesen fenséges életet, a goethei világérzés értelmében vett életet. Ezek a titkos mélységek számunkra nagyon is megismerhetők, s nemcsak racionálisan, tehát a részletekben, hanem akkor is, midőn egészként ragadjuk meg a természetet. Ekkor a természet titkai nem absztrakt fogalmakban tárulnak fel, hanem konkrét, érzéki és szemléletes képekben, amelyeket Goethe ősfenoméneknek nevezett. A másik gondolkodó, aki hatást gyakorolt Tyutcsevre: Schelling. Egyébként Schelling filozófiája meglehetősen közel van Goethe világnézetéhez. A fejlődés, a dinamika, az egyes jelenségek belső összhangjának és a jelenségek értelmének az eszméje – ugyanakkor a lét ősalapjáé (Urgrund) is. Az ősalap sötét, de nem azért, mert ellentétben állna a jóval, hanem mert mélyebben fekszik, mint a jó és a rossz, az igen és a nem minden lehetséges ellentéte. Ez egy önmagát létrehozó ellentét – ezek Schelling alapeszméi. A szlavofilek is erős befolyást gyakoroltak Tyutcsevre. Ebből a hatásból származnak az orosz nép belső nagyságáról és szegényes külső viszonyairól, az oroszság nagy jövőjéről és az orosz szellem különös elhivatottságáról szóló gondolatai is, hogy az orosz nép éppen a Nyugat és a Kelet közötti ellentét meghaladása révén emelkedhet újabb történeti fokra.”^[18]

Kérdés persze, hogy a Florenszkij által kiötlött ektrópia-fogalom valóban képes-e érthetővé, legfőképpen pedig elfogadhatóvá tenni a huszadik század paradoxonokkal és borzalmakkal tarkított történelmét. Elhihetjük-e Florenszkijnak, hogy túl milliók és milliók „empirikus szenvedésén”, a megsemmisítő táborok, a Gulag, és a brutális kizsákmányolás kevésbé látványosan gyilkoló formái mögött, a történelem egésze, s talán maga az egész világmindenség – legalábbis végső soron – mégiscsak jól elrendezett? Nem csalás és öncsalás-e, amit az orosz bölcselő művel? Továbbá nem ismerjük-e már régtől az effajta lét- és történelemértelmezés gyengéit, ha máshonnan nem, akkor Leibniz „l’harmonie préétablie’-jának Voltaire-féle kigúnyolásából mindenképpen? Talán különösnek tetszik, de szerintem nem feltétlenül kell csalásnak vagy „aszeptikus létbölcseletnek” tekinteni, amit az orosz gondolkodó művel. Már csak azért sem, mert a Florenszkij-féle világmindenséget nem az eleve elrendezett harmónia fogalma írja le megfelelőképpen. Ennyiben az iménti, részben kérdések formájában fogalmazott interpretációm is korrekcióra szorul. Hiszen Florenszkij igazából nem a mindenséget uraló egyetemes harmóniáról, inkább a harmónia és a diszharmónia antinomikus egységéről beszél, amely, ha akarom fatalizmust, tehát beletörődést sugall, de ugyanez a gondolat az állandó lázadásra, a folyamatos újrakezdésre is biztathat. Az 1935. április 6-án keltezett levelében olvasható meditatív eszmefuttatás ennek az antinomikus egység-teóriának applikációja is lehet: „Minden elmúlik, és minden megmarad. Az én legbensőbb érzésem azt sugallja, hogy semmi sem pusztul el véglegesen, hanem valahol valamilyen módon megőrződik. Egy érték akkor is érték marad, ha megszűnünk érzékelni. A cselekedetek is megmaradnak valamiképpen, még akkor is, ha már elfeledkeztünk róluk, és többé nem teremnek gyümölcsöt. Éppen ezért, ha az elmúlás szenvedéssel jár is, mi mégis rendelkezünk az örökkévalóság érzésével. Sohasem búcsúztam el tőletek örökre, csak átmenetileg. Számomra úgy tűnik, minden ember, bármi legyen a meggyőződése, a lelke mélyén ugyanezt érzi.”^[19] Lehetséges persze, hogy a már korábban is idézett Rainer Goldtnak van igaza, amikor hangsúlyozza, hogy Florenszkij számára a lágerfogság – a milliónyi áldozat ellenére – nem jelentett lényeges törést az „addigi életmodelljében.”^[20] Hiszen az orosz bölcselő kora ifjúságától a mártíromságot tekintette élete céljának, s a történelem különös játéka biztosította is ennek lehetőségét. „Ami Florenszkijnál vallási sóvárgásként artikulálódik (mármint a mártíromság – K. L. A.), kortársai többségénél politikai messianizmusként jut kifejeződésre – természetesen katasztrofális következményekkel. Mindkét változat az egységes Én utópiába oldódásába torkollik, s mindkét változat csak nyűgnek érzi a felvilágosodás rációját.”^[21]

banalitás és brutalitás

Persze a mártírium-elmélet és a táborvalóság összekapcsolása nem problémamentes. A legfőbb nehézség abból adódik, hogy a filozófus szubtilis elmélkedései, szembesítve a koncentrációs táborok rideg és kegyetlen világával, úgyszólván szükségszerűen a nevetségességig torzult formákat öltenek, s erre a paradoxonra Rainer Goldt is figyelmeztet. Az események végkifejlete felől nézve mindig is problematikus marad, hogy a banalitás és a brutalitás keverékeként realizálódott mártírium megfelel-e a filozófus eredeti „elváráshorizontjának”? Hiszen a totalitárius rendszerek gyakorlata – nehéz lenne eldönteni, vajon a hitlerizmus vagy a sztálinizmus volt-e ebben nagyobb mester – azáltal, hogy hatalmas embertömegeket terelt egyre szűkebb és szűkebb „karámokba”, és ezzel együtt szisztematikusan szétzúzta az intim szféra korábban természetesnek tekintett „kis világait”, mintegy eleve megfosztotta az áldozatokat, hogy a mártíromsághoz szükséges „autonóm cselekvőként” tudjanak megnyilatkozni. Egyébként a szovjet rendszernek a magánszférát szisztematikusan megsemmisítő gyakorlatára már Walter Benjamin is felfigyelt szovjetunióbeli látogatása során. Az 1926-os moszkvai naplójában – noha egyébként bizonyos szimpátiával figyelte az ott folyó „nagy kísérletet” – egy helyütt feljegyezte, hogy „Az emberek olyan terekben élik életüket, amelyek úgy néznek ki, mintha a legutolsó kórházépítési divat szerint mintázták volna (…) Tartózkodásuk fő szinterei a hivatal, a klub és az utca.”^[22]

Egy évtizeddel később persze Florenszkij is megtapasztalta, mit jelent a tábor „védett övezetében” élni. De tévednénk, ha Florenszkijt olyan embernek képzelnénk, akiből hiányzott az irónia (sőt, olykor a kegyetlen cinizmus). A KGB archívumában megmaradt egy fecnire írott – minden valószínűség szerint besúgói információból származó – jelentés, amelyben az áll, hogy „Florenszkij elítélt január 15-én, egy beszélgetés során, Gedling elítélt kérdésére, hogy mit szólna egy esetleges idő előtti szabadon bocsátáshoz, azt válaszolta, hogy ‘Én személy szerint ilyen idő előtti szabadon bocsátástól nem remélek semmi jót. Jelenleg sokkal biztonságosabb és nyugalmasabb a táborban tartózkodni, mivel itt nem kell mindig arra készülni, hogy bármely éjszaka letartóztathatják az embert. S tényleg, ezek így is cselekednek – mindent a tetszésük szerint. Mikor eljön az éjszaka, várhatod a vendégeidet, akik aztán téged invitálnak meg a Lubjankára’.”^[23]

megaláger

Florenszkij szemében tehát a tábor nem a polgári élet antinómiája – mivel az egész Szovjetunió maga is egyfajta megalágerként működött –, sokkal inkább a modern ember egyik karakterisztikus létformájának abszolút „lehetőségeként” jelent meg. A tábor azért lehet az önismeret legjobb iskolája, mert a táborban az Én az állandó szétesés határán van. Ugyanakkor az Én fennmaradásáért folytatott mindennapos küzdelme az entrópia és az ektrópia kozmikus harcának perszonifikált formáját is szimbolizálja. Rainer Goldt pontos analízisét elfogadva, magam is azt látom, hogy Florenszkij leginkább az intim tér elvesztésében, valamint az állandó (és mesterségesen gerjesztett) lármában látta a személyiségre mért legsúlyosabb csapásokat. A hangosbeszélő és a rádió a táborok „életvilágának” alapkellékei. A hangosbeszélő üvöltése még a laboratórium falán is keresztülhatolt. „Itt a teljes csend uralkodna, írja egyik levelében, ha nem szereltek volna fel egy hangosbeszélőt, amelynek reggeltől estig tartó bömbölését még három gerendából készült közfalon át is hallom.”^[24] Máskor a gyűlöletes rádióról ír, meg arról, hogy „képtelen vagyok elviselni a rádió hangját”. A lárma az akusztikus terror „meghosszabbított karja”, egyfajta „szonorikus Leviatán”. Rainer Goldt idéz egy rövid részletet Nyikolaj Usztjalov naplójából, aki 1937. január 31-én, tehát nagyjából ugyanebben az időben, akkor még a moszkvai lakásában tartózkodva (elvileg a „szabad világban”), jegyzi fel: „A sokmilliós szovjet tömegnek a rádiókészülékekből szállítják az érzelmeket. Harag és gyűlölet az ellenségre. Felháborodás, lárma, a különféle köszöntések zsivaja, zene, lelkesedés. Szabadság. Szocializmus (…) Egy kicsit odébb csavarja az ember a rádió keresőgombját – ismét csak lárma, zsivaj, üdvözlések, hurrá-felhívások, lelkesedés. És ez most honnan jön? Berlin, Friedrichstraße. A hitleri ‘ébredés’ negyedik évfordulója.”^[25] A cenzúra miatt olykor a pozitív ellenpólus is megjelenik. Gyakran számol be gyerekeinek arról, hogy részt vesz a tábori színház jelmezeinek elkészítésében, az ún. „Vörös Sarok” (afféle faliújságok közé szorított klub, amely jórészt a tábor kulturális eseményeinek és a politikai propagandának szolgál színteréül) kialakításában. Sokat ír az alga, illetve a jódfelhasználás lehetőségeiről. Távol-Keleten a fagyott föld világa ejtette rabul, a Szolovki-szigeteken az algák felhasználásában rejlő lehetőség izgatja. Az alga egyszerre jelenti a közelebb kerülést az élet keletkezésének nagy titkához és a Föld élelmezési gondjának egyik lehetséges megoldási irányát. Egyik levelében (1937. május 11.) arról ír, hogy nagyon sok algát eszik. „Az algát felszeletelem és megmosom, és némi ecettel megfőzöm. Hozzá kását, salátát és lencsét eszem, vagy ami éppen adódik. Az evéshez a Laminaria saccharinát használom, mert ez a legfinomabb fajta. Az algák íze a párolt káposztáéra emlékeztet, de szilárdabb annál, és nekem jobban is ízlik, ráadásul valami távoli hasonlóságot érzek a spárgával. Továbbá az alga különös tulajdonsága, hogy hamar a teltség érzetét kelti, persze ez csak szubjektív benyomás, a fehérjetartalmával van összefüggésben.”^[26]

A természettudományos és a gyakorlati kérdések mögül mégis újra és újra felbukkannak a kozmikus lét és az emberi élet nagy kérdései, paradoxonai. A tábor szedett-vedett könyvtárában rábukkan David Hume Anglia történelme egyik kötetének francia fordítására. Különösen Anglia 14. századi történelme ragadja meg képzeletét. Noha az „áthallások’’ egyértelműek, a cenzúra átengedi ezt a levelet. A háborúk értelmetlenségét csak a vérontás mértéke szárnyalja túl, írja. Mindenütt vérontás és halál. Aki nem a csatában esik el, arra a vérpad vár.

A Vörös Rózsák és a Fehér Rózsák háborúja harminc évig tartott, s szerzőnk sejtetni engedi: Oroszország sem ússza meg ennél kevesebbel. Anglia középkori véres történelmében az a legmegdöbbentőbb, hogy a felsőbb osztályok (Oroszországban: az értelmiség különböző frakciói) gyakorlatilag teljesen megsemmisítik egymást. „Nem beszélve a parasztság mérhetetlen áldozatáról.” Hogy ez a háború mennyire értelmetlen, arról leginkább az a tény tanúskodik, hogy a vezérek és a csatlósaik hol az egyik, hol másik oldalon tűnnek fel, jelezvén: semmilyen magasztosabbnak nevezhető eszme nem volt jelen egyik oldalon sem. Florenszkijt leginkább az döbbenti meg, hogy az emberi cselekedetek még a saját érdekre sincsenek tekintettel, hiszen a viszálykodók bármikor képesek önpusztítóan, azaz a saját érdekük ellen cselekedni. „Az én végkövetkeztetésem mindebből az (egyébként már régen rájöttem erre), hogy az emberekben hihetetlenül sok vadság, harag, pusztító ösztön, düh és őrjöngés halmozódott fel, továbbá iszonyatos késztetés van arra, hogy mindezt a környezetükre zúdítsák, s jóllehet nemcsak szembe menve az erkölcsi követelményekkel, hanem önmaguk nyilvánvaló érdekei ellenére is. Az ember tombol, a tombolás kedvéért.”^[27] S a történelem, ha egyáltalán alkalmas a tanulságok levonására, arról tanúskodik, mondja Florenszkij, hogy nemcsak a jelenben, de a belátható jövőben sem fog megváltozni az emberi természet monstruózus jellege. „Jobb lett-e az ember? Én kételkedem benne. Külsőleg az anyagi jólét emelkedett, az erőszakot kevésbé felismerhető formákban gyakorolják, vagyis olyan formákban, amelyek a ’szép szubjektumoknak’ nem adják meg a látványos tragédiák lehetőségét – de a lényegben semmi sem változott.”^[28] Florenszkij tehát nagyon jól érzékeli, hogy a modern totalitárius rendszerek egyik legügyesebb invenciója abban áll, hogy még a mártíromság lehetőségét is megvonják az áldozatoktól. A huszadik században a pusztulás, a halál az anonimitás és tömegszerűség formáját ölti, s teljes egészében nélkülözi a középkori büntetésvégrehajtás olyanféle látványos és esztétizált külsőségeit, amelyeket például Michel Foucault munkáiból is jól ismerünk. A halál, kiváltképpen az erőszakos halál persze minden történelmi korszakban magában rejtett valamilyen megmagyarázhatatlan rettenetet, még akkor is, ha a vallásos hit és a látványos külsőségek valamelyest enyhítették a szenvedés és a halál redukálhatatlan irracionalizmusát. Az iparszerűen működtetett tömeghalál még inkább feldolgozhatatlanná teszi az ember számára a véges lét amúgy is nehezen elviselhető terhét.

rend utáni sóvárság

Mindezt bekalkulálva, valamilyen elemi tanulság mégiscsak levonható a huszadik század antropológiai és történelmi káoszából – legalábbis Florenszkij a maga személyes életvezetésében eljutott egyfajta kvázi-következtetésig. Rainer Goldt összeállított egy szótárt, amelyben a táborlevelek jelzős szerkezeteit gyűjtötte össze. Ez a különös szótár mutatja, hogy a Florenszkij által használt jelzők egyfajta komplementer struktúra mentén rendeződnek el. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet leszűrni, hogy Florenszkij számára a távoli természeti képződmények, illetve az emberi társadalom világán kívül fekvő struktúrák inkább a rendezettséget, a tisztaságot, a transzparenciát, az átláthatóságot szimbolizálják. Ezzel ellentétben a tábort övező természeti környezet jelenségei, de legfőképpen és általában az emberi társadalom mindig az esetlegességet, az izoláltságot, a nem rendezett világot.^[29] A rend utáni sóvárság odáig megy Florenszkijnál, hogy még – a tábori könyvtárban véletlenül felfedezett – Racine- és Moliére-drámákat is ebben az oppozíciós keretben értelmezi. „Racine az egyedüli, aki jó benyomást tett rám az utóbbi két hónapban”, írja az 1934. október 24-én keltezett levelében.^[30] Racine nyelve „varázslatosan világos”, „matematikailag egzakt nyelv”. Ezzel ellentétben Moliére, habár „nagyon jelentős” szerző, mégis „átláthatatlan”, egyúttal „zavaros és kellemetlen érzést” kelt az emberben.^[31] Ezek az improvizált megjegyzések természetesen vitathatók.

Mindenesetre igazat adok Rainer Goldtnak, hogy a rövid, legfeljebb négy-ötoldalas reflexiók szerves részét képezik Florenszkij tudományfilozófiai és esztétikai munkásságának, annak a különös mitopoétikai világlátásnak, amely Hans Blumenberg újabb keletű kutatásaival erős rokonságot mutatva, a metaforikus nyelvben következetesen a filozófiai fogalmiság előfokát látja. S ezen még a cenzúra folyamatos kontrollja sem tudott változtatni. Sőt, Goldt szerint a helyzet éppen ellenkező: „A cenzúra mintegy provokálta a finom árnyalatok, a metaforikus eltávolítás és az ideológiai mimikri megteremtésének szükségességét, amelyek egyébként a felvilágosító, a vádaskodó, az Én-t újraformáló emlékezetből hiányoznak. Nincs szükség a terror és a borzalom ábrázolására ahhoz, hogy ilyen körülmények között élő ember pszichogrammját elkészítsük.”^[32] Amire szükség van, az inkább egyfajta olvasói érzékenység, amely hagyja működni a levelekben feltáruló és elképesztően sok információt magába sűrítő nyelvi, filozófiai készséget anélkül, hogy a mindenáron való megértés szándékával erőszakot tenne rajta. Florenszkij táborlevelei a huszadik század legizgalmasabb emberi és tudósi kalandjáról tesznek tanúbizonyságot anélkül, hogy bármilyen megnyugtató, iskolás következtést le lehetne belőlük vonni. Ezek a levelek az emberi lét monstruózus jellégéről és paradox mivoltáról tanúskodnak, már ha ezt egyáltalán lehet tanúsítani.

1. A Fehér-tengerben található kolostorkomplexumot a GPU 1922-ben vette át. A kolostor sok évszázados könyvtárát és a ritka kéziratokat tartalmazó gyűjteményét szinte teljesen elégették, az épületek többségét lerombolták. A szerzetesek jó részét kivégezték. ↑

2. Florenszkij, Pavel: Szocsinyenyije v cseliirjoh tornak. Tom 4. Piszma sz Dalnyego Vosztoka i Szolovkov. Izdatyelsztvo ‘Müszl’, Moszkva 1998. 81–82. Az én kiemelésem. ↑

3. Piszma…, i. k. 155. ↑

4. Piszma…, i. k. 156. ↑

5. „A Szolovki-táborba történő átszállítást követően – a tábor a hajdani Szoloveckij-kolostorban volt – a levelek hangja és tematikája, érthetően, teljesen megváltozott. Ebben a táborban Florenszkij alga-, agaragar- és jódfeldolgozással foglalkozik. Az orosz tudós, ha szerényebb mértékben is, de tudományosan itt is tevékeny életet él. Ebben éppenséggel a természet-megfigyeléseknek jutott nagy szerep, amelyekről számos, a levelekben elküldött rajz is tanúskodik. A táborban a munkafeltételek persze sokkal szerényebbek, a viszonyok sokkal barátságtalanabbak, a klíma ugyanakkor nyersebb, mint a Távol-Keleten volt. Ilyenformán a levelek mellékhangja – az időben előre haladva – jóval pesszimistább és tragikusabb lesz, s Florenszkij az utolsó leveleiben nemcsak verbálisan juttatja kifejezésre a kimerültségét, de az is érezhető, hogy ilyen vagy olyan cezúrával, tehát a véggel is számot vetett.” Haney Frank: Zwischen Exakter Wissenschaft und Orthodoxie – Zur Rationalitätsauffassung Priester Pavel Florenskijs. Peter Lang Verlag, Frankfurt/Main, Berlin, Bern, Bruxelles etc. 2001.48. ↑

6. Olekszenko, A. I: O szimbolah lagernih piszem o. Pavla Florenszkogo. Voproszi filoszifii. 1989/3. 153. ↑

7. Uo. ↑

8. Piszma… i. m. 627. ↑

9. Piszma... i. m. 627. Florenszkij e helyütt Arisztotelész Metafizika című művére utal, ahol az V. könyv XI. fejezetében (10019a, 9–10) ezt olvashatjuk: „(…) a rész csak az egész felbomlása után lehet valóságossá.” In: Metafizika, Pécs, 1936. 141. Ford.: Halasy-Nagy József. ↑

10. Applebaum, Anne: A Gulag története 1-11. Európa Kiadó, Budapest, 2005. ↑

11. „A munka volt a szovjet lágerek elsődleges funkciója”, mondja Applebaum, i. m. I, 415. ↑

12. Piszma…, 148. ↑

13. Piszma…, 149. ↑

14. Lásd Haney, Frank, i. m. 182. Florenszkijnek a modern fizikában játszott szerepéről leginkább a fizikus végzettséggel is rendelkező Haney kutatásaira támaszkodom, mivel ezen a területen semmiféle kompetenciával nem rendelkezem. ↑

15. Haney, i. m. 184. ↑

16. Haney, i. m. 185. ↑

17. Haney, i. m. 185. valamint Florenszkij, Piszma… 170. ↑

18. Piszma…, 163–164. Az orosz eredetiben a pervicsnaja osznova bütyija kifejezés szerepel a schellingi Urgrund orosz megfelelőjeként. Bergyajev egyébként inkább a Jakob Böhme-féle Ungrund (alaptalanság) fogalmát érzi magához közel. Haney röviden érinti e két orosz gondolkodó emberi-intellektuális szembenállását is. ↑

19. Piszma..„ 203–204. ↑

20. Goldt, Rainer: Technologien des Selbst in der Lagerkorrespondanz Florenskijs. in: Pavel Florenskij – Tradition und Moderne. Peter Lang Verlag, Frankfurt am Main, Berlin, Bern, Bruxelles, etc. 329. ↑

21. Goldt, i. m. 330. ↑

22. ldézi Rainer Goldt, i. m. 330. ↑

23. ldézi Goldt, i. m. 330. továbbá Piszma…, 750. ↑

24. Piszma…, 455. Goldt, i. m. 331. Goldt ugyan nem említi, de nekem feltűnt, hogy Florenszkij egy helyütt majdnem elismerően beszél a kihangosított rádióadásról. 1936. december hatodikén írja Olga lányának, hogy néhány nappal korábban Bach I. Brandenburgi versenyét hallgatta a rádióban. „December elsején, a Vörös Sarokban egy koncertfelvételre figyeltem fel, amit a rádió közvetített. Nem az elejétől hallgattam a felvételt. Ez egy komplikált, nagyon finom munka, nagy mestermű, de alapjában véve egyszerű és tömör. Az ezüstművességhez vagy a 17. század ősklasszikus fafaragó-művészetéhez hasonlítható. Hosszú ideig nem jöttem rá, mit játszanak (…) Én a kézművest látom Bachban. De ezt ne tekintsd szemrehányásnak. Nagyon sokra becsülöm a kézműveseket, kiváltképpen a régieket, magam is szívesen lettem volna kézműves. Ehhez egészen különleges szellemi alkat kívántatik. Az évszázadok során kidolgozott, örökül hagyott szokásokat, készségeket, mesterségbeli tudást, entuziazmust és inspirációt, pontosabban a pillanat inspirációját, ami nélkül a mester nem tudná megragadni azokat a villanásokat, amikor munkáját elkezdheti, majd abbahagyhatja – a mű károsodása nélkül.” Piszma…, 609. ↑

25. ldézi Goldt. i. m. 331. Néhány hónappal később Nyikolaj Usztralov a sztálini terror áldozata lesz. ↑

26. Piszma…, 701. ↑

27. Piszma…, 691-692. ↑

28. Uo. ↑

29. Goldt: i. m. 338–339. ↑

30. Piszma…, 141. Gold: i. m. 338. ↑

31. Piszma…, 468. Goldt: i. m. 338. ↑

32. Goldt: i. m. 339. ↑

kép | Corneille művei, wikiart.org