HALADÁSPARADOXONOK
2008 április
„Egyfajta kísérteties csend veszi körül a huszadik század földi poklait…” Ezzel a gondolattal kezdi Rainer Goldi a Pavel Florenszkij táborleveit elemző tanulmányát, majd így folytatja: „(…) de talán még egy Vergilius se lenne elegendő ahhoz, hogy megrajzolja a huszadik századi poklok köreit, nemhogy végigvezessen bennünket a bugyrokon.”1 A borzalmakról számos visszaemlékezés született, többségük évekkel (vagy legalábbis hónapokkal) az események után íródott, ezért a tanúságtevők/emlékezők már némi distanciával viszonyultak az átéltekhez. Florenszkij táborleveleit már azért is érdemes egyedülálló tanúságtételnek tekinteni, mert a levelekben úgyszólván közvetlenül reflektálódik a borzalom, vagyis az olvasó mintegy in statu nascendi szembesülhet a remény és a reménytelenség oszcillálásával, a lehetetlen viszonyok közepette is szinte izzani képes munkakedvvel és tettvággyal, majd a lassú reményvesztés stációival, az elkerülhetetlen vég, pontosabban az erre készülés személyre szabott „technológiáinak” tudatos kimunkálásával.
szellemi/erkölcsi érték
A huszadik század orosz kultúrájának belső szempontjai felől értelmezve Florenszkij táborleveinek szellemi/erkölcsi értékeit, túlzás nélkül állítható, hogy a levélgyűjtemény jelentősége egy szinten van Anna Ahmatova Rekviemjével, Mandelstam A voronyezsi száműzetésből című versciklusával vagy éppen Paszternák Doktor Zsivagójával.
Florenszkijt az OGPU először 1928-ban tartóztatta le. A vád szerint „Pavel Alekszandrovics Florenszkij teológus professzor, pap (pópa), ismert nemesi család sarja, politikai meggyőződése szerint szélsőséges monarchista és számos teológiai munka szerzője, amelyekben nyíltan kifejezésre juttatja monarchista meggyőződését (Az Istenség védelmezése, Az igazság oszlopa és támasza etc.).”2 Ekkoriban Florenszkij az Állami Kísérleti Energetikai Intézet (VEI) tudományos munkatársaként dolgozott Moszkvában, s éppen egy fontos könyvet publikált a műanyag-felhasználás lehetőségeiről.3 Első letartóztatását követően hároméves börtönbüntetésre ítélték, amelyet azonban nem kellett letöltenie, mert Gorkij élettársa közbenjárt érdekében. Florenszkij szerencséjére a húszas évek végén a terror még korántsem volt olyan kegyetlen, mint fél évtizeddel később, így tovább folytathatta munkáját az intézetben. 1933-ban újra letartóztatták, s minden segítség hiábavalónak bizonyult. Az újabb vád szerint Florenszkij „szélsőséges monarchista összeesküvő”, aki egy kiterjedt „ellenforradalmi nacionál-fasiszta összeesküvő-klikk szellemi vezetőjeként” a társadalomra nézve rendkívül veszélyes elemnek tekintendő. Az ítéletet 1933. június 26-án mondták ki: „tíz év munkatábor”.4 Mint a német és az orosz kiadás szerkesztői megjegyzik, Florenszkij felesége, Anna (Annulja) Mihajlovna Florenszkaja mindent megtett férje szabadon bocsátása érdekében, hiába. Florenszkijt moszkvai börtönéből először különböző távol-keleti munkatáborokba szállították. Az út legalább két hónapig tartott. A transzport során még egyszer meglátogathatta a felesége és három kisebbik gyermeke. 1934 szeptemberében a hírhedett Szolovki szigetre hurcolták, s ez lett aztán a végleges tartózkodási helye, egészen az 1937. december 8-án bekövetkezett kivégzéséig.5 Florenszkij három és féléves fogsága alatt körülbelül százötven levelet írt, pontosabban ennyi maradt az utókorra. A levelek nagyobbik részét a családi archívum őrizte meg, egészen az 1980-as évek végéig, tulajdonképpen rejtegetve. De a KGB archívumaiból is kerültek elő a cenzúra által lefoglalt levelek. A családtagokkal folytatott levelezés volt az egyetlen lehetőség Florenszkij számára, hogy ne veszítse el a kapcsolatot a külvilággal. A levelek címzettjei szinte minden esetben a családtagjai: a felesége, az anyja, Júlia nővére és öt gyermeke. Florenszkij legidősebb fia, a geológus Vaszilij (Vaszja) a Moszkvai Kőolajipari Intézet tudományos segédmunkatársa volt, a harmincas években részt vett több jelentős geológiai expedícióban. A fiatalabbik fia, Kirill (Kira) geokémikus végzettséget szerzett és 1935-ben kezdett dolgozni, a Florenszkij által igen nagyra tartott, Vlagyimir Vernardszkij vezette bio-geo-kémiai kutatólaboratóriumban.6 Florenszkij három kisebb gyermeke, az 1918-ban született Olga, az 1921-ben született Mihail (Mik) és a száműzetése kezdetén még csak kilencéves Maria-Titanin (Tika) is a levelek állandó címzettjei közé tartoznak. Egyébként a táborokban töltött évek alatt Florenszkijnek két unokája is született, őket sohasem látta. Utolsó levelén az 1937. július 19-i dátum szerepel. Hogy utána mi történt vele, főképpen a halálos ítélet meghozatala és a kivégzése között eltelt utolsó két hétben, „(…) ezt inkább csak sejteni lehet.”7
aszketikus funkció
Különös egybeesés – de minden szimbolikusság ellenére is inkább a véletlenek játéka, hogy Florenszkij első jelentős műve, Az igazság oszlopa és támasza, szintén levélformában íródott. Így a levél-műfaj mintegy keretezi az orosz bölcselő életművét, az erőszakos halál ellenére is egyfajta zártságot és befejezettséget ad.8 A táborlevelek értelmezéséhez további adalékkal szolgál Rainer Goldt, amikor a levél- és naplóírás önnevelő/önfegyelmező funkciójának jól ismert európai hagyományára utal. „Ezzel (mármint a levélformával – K. L. A.) Florenszkij voltaképpen az ‘önmagunkkal törődés’ – még az antikvitásból eredő – tradícióját folytatja, s ez a kiindulópontja Michel Foucault egyik posztumusz tanulmányának is (Az önmagaság technikái).”9 A személy levélbeli önmanifesztációja (a kereszténység által is támogatott, naplóformában megjelenő önkitárulkozás) azért lehetett kitüntetett kulturális érték a premodern világban, mert a levelek bepillantást engednek az egyéni és a kollektív tudat formálódásának rejtett hátterébe. Foucault egy másik tanulmánya, amely ugyancsak a levélírás vallási, kultúrtörténeti és legfőképp „önnemesítő” kérdéseit boncolgatja a hellenizmus időszakában, mégis egy későbbi kor gondolkodójához, Szent Athanaszioszhoz kapcsolódva mutatja be a levélírás aszketikus funkciójának jelentőségét. Athanasziosz a Vita Antonii című munkájában írja, hogy a levélírás a szerzetes egyik legfontosabb lelki gyakorlata. „Ha figyelünk majd arra, amiről most szólok, bebiztosíthatjuk magunkat a bűn ellen. Ragadjuk meg és írjuk le mindnyájan lelkünk minden rezdülését és mozdulatát, mintha csak kölcsönösen meg akarnánk egymással ismertetni azokat. Biztosak lehetünk abban, hogy a felismerésükből adódó szégyen miatt elkerüljük a bűnöket, és kiűzünk szívünkből minden bűnös szándékot. (…) Tanúk előtt soha nem paráználkodnánk. Ha tehát leírjuk minden gondolatunkat, mintha csak el kellene egymásnak mondanunk azokat, könnyebben megtartóztatjuk magunkat a tisztátalan gondolatoktól, mert megismerve őket, szégyenkezünk miattuk. A szerzetestársunk tekintetét helyettesítse az írás: írás közben szégyenkezve, mintha éppen valaki figyelne bennünket, megőrizhetjük magunkat a rossz gondolatoktól. Ha így fegyelmezzük magunkat, megzabolázzuk a test vágyait és kijátszhatjuk ellenségeink minden ármánykodását.”10 Az énidentitás levélbeli ,,megkomponálása” a remetelét egyik fontos tartozéka, többek között azért, mert „csillapíthatja” a magányos életből szükségszerűen fakadó deformálódásokat. Az írás egyúttal vallomás, illetve „(…) próbatétel, hőstett vagy szembesítés: a gondolkodás minden mozzanatát napfényre hozza, és bevilágít a lélek legrejtettebb zugaiba is, eloszlatva a homályt, ahol az ellenség ádáz terveit szövögetheti.”11 Amint erre Goldt is utal, Foucault a továbbiakban már nem foglalkozott a kérdéssel, hogy vajon az aszkézis e különös formája, az „önhermeneutika”, mennyire élt (vagy nem élt) tovább a modern kori Európa szellemi életében, viszont kétség sem férhet hozzá, hogy a huszadik század extrém korszakainak számos tanúságtevője egyfajta vallomásirodalomként fogta fel a maga emlékezéseit. Az is igaz, hogy más emlékezők mintha az adornói tanácsot követnék (hogy tudniillik Auschwitz után nem lehet verset írni), és reménytelen vállalkozásnak tekintik az ilyen önmegtisztulást, természetesen magukra véve ezzel a „performatív ellentmondás” vádját, vagyis: annak ellenére írnak és emlékeznek, hogy tagadták az írás és az emlékezés lehetőségét, illetve értelmét.
Továbbá Florenszkij leveleinek értelmezése kapcsán arra a kulturális „másságra” is érdemes figyelni, amely az orosz gondolkodás tagadhatatlan specifikumaiból ered. Elsősorban arra a közismert tényre gondolok, hogy az orosz filozófia mindig erősen kötődött a bizánci egyházatyákhoz, illetve a keleti kereszténységhez általában, s az orosz bölcseletet még a folyamatos közeledés a nyugati irányzatokhoz sem akadályozta meg, hogy érvényre juttassa a saját (erősen archaizáló) tradícióját. A „szív vallásának” nevezett hüsziazmus (amely még Areopagita Dénestől és Palamasz Szent Gergelytől ered, de amely az orosz teológiában és misztikus filozófiában napjainkig élő gyakorlat maradt) az évszázadok során az ortodoxia az aszkézis technikáját a legapróbb részletességgel kidolgozta, s Florenszkij nagyon jól ismerte ezt a hagyományt.12
nyelvi rejtjelezések
Florenszkij táborleveleinek interpretációját az is nehezíti, hogy a Gulagon a cenzúra meglehetősen szigorúan ellenőrizte a levelezést (általában), s ha az elítélt nem tartotta be a levelezési szabályokat, a kihágások szigorú büntetéseket vonhattak maguk után – többek között a teljes eltiltást a levelezéstől. Éppen ezért a szimbolikus gondolkodásra amúgy is meglehetősen érzékeny Florenszkij a metaforák, a metonímiák és a titkos kódok bonyolult rendszerét dolgozta ki a cenzúra kijátszására, több-kevesebb sikerrel. (De némelykor egyáltalán nem fogja vissza magát, és felháborodásának minden köntörfalazás nélkül ad hangot.) Például az Isten szót elkerülendő, gyakran él a „legfelsőbb akarat” kifejezéssel, vagy például alkalmazkodva az új „materialista diskurzushoz”, a Kr. e. helyett, az i. e. rövidítést használja. Amúgy már a levelezése elején felhívja családja figyelmét a levélcenzúra meglétére. Az 1933. nov. 27-én keltezett levelében írja feleségének – mintegy magyarázatként, hogy levelei átlagosan két-három hét alatt jutnak el hozzá – „(…) amint láthatod, a levelek számos hivatalon futnak keresztül”.13 Amint azt Rainer Goldt éles szeme ügyesen felfedezte, Florenszkij az egyik levelében, mindenféle óvatoskodást mellőzve – és persze a captatio benevolentiae szándékába elrejtve –, szinte cinikus hangot üt meg a csak nagy késéssel érkező postai küldeményeket kommentálva, és tettetett sajnálkozását fejezi ki a túlterhelt cenzorok iránt. „Egy ízben azt kezdtem számolgatni, mennyi levelet kell elolvasniuk naponta (mármint a cenzoroknak – K. L. A.), nem beszélve a sok csomagról és egyéb nyomdai küldeményről, s arra gondoltam: milyen fárasztó is az ő munkájuk. Nem véletlenül panaszkodhatott teljes idegkimerülésére az a cenzor, aki a BAM építkezésen teljesített szolgálatot.”14 A levelek a nyelvi rejtjelezések sűrű szövésű hálójába próbálják a tábortapasztalatok különös világát beleszőni, így az információk jelentős része csak a családtagok, illetve a florenszkiji életművet behatóan ismerők számára lesz megfejthető. Rainer Goldt felfigyel az 1937. február 23-án keltezett levélbeli különös álmokra: „Az utóbbi időben minden éjjel, pontosabban inkább minden reggel, mivel általában már reggel felé – öt órakor vagy még később – fekszem le, szokatlanul éles és valóságosnak tűnő álmokat látok. Valamilyen különös okból gyakran álmodok lopásokról. Egy alkalommal azt álmodtam, hogy valami ördögi ügyességgel lopták el tőlem a bőröndömet, s mikor felébredtem, annyira meg voltam győződve az eset valószerűségéről, hogy sokáig nem is igen akartam ellenőrizni, valóban megtörtént-e a dolog. Gyakran utazgatok – egyszer egy Azerbajdzsán felé menő vonaton találom magam, a Kaszpi-tenger mentén haladva, máskor az örök fagy birodalmának egyik kutatóállomására utazom, s egy Sirály nevű különös szigetre érkezem. Ez a sziget valóban úgy néz ki, mintha hatalmas sirály volna, amelynek belsejében emberek élnek, s a sirály időről időre elkap egyet-egyet közülük a csőrével, majd le is nyeli őket. Aztán a lenyelt emberek visszakerülnek korábbi helyükre, vagy végérvényesen eltűnnek.”15
Az amnézia vagy a végleges megsemmisítés lehetősége ugyanazon álomlogika törvényszerűségeibe íródik be, de ennek a logikának az értelmét mégsem könnyű megfejteni. Talán a Gulag világának találó képe rejlik az álmok mögött, tanakodik Goldt. Az értelmezést nagyon valószínűvé teszi a tény, hogy a tömegterror éppen ebben az időszakban kapcsolódott össze a lágerrendszer „átstrukturálásával”. Május 13-án Florenszkijt átszállították a Szolovki-Kreml központi börtönébe (kutatómunkája egyébként már korábban megszűnt, mivel a jódlepárló üzemet és a hozzátartozó laboratóriumot átszállították egy másik szigetre). Ettől kezdve Florenszkij maradék élete a halálos ítéletre várakozás feszültségében telik.
Említettem, hogy Florenszkij büntetésének első színhelyéül egy távol-keleti munkatábort jelöltek ki, valahol a Bajkál-tó környékén. A. I. Olekszenko Florenszkij távol-keleti raboskodását az orosz filozófus egyik „legnagyszerűbb és tragikusan szerencsés alkotói korszakának nevezi”.16 S valóban, Florenszkij az 1933. november 13–16-án keltezett levelében azt írja feleségének, hogy „általában az utóbbi időben Moszkva annyira kifárasztott engem, s oly lázasan folyik itt a munka, hogyha nem nyomná a lelkemet állandóan a Ti sorsotok gondja, tulajdonképpen nem lenne semmi kifogásom az itt tartózkodásom ellen.”17 A Bajkálon túli terület különös klímáját, amely nem hasonlít a Kaukázus vidékének pazar változatosságához, sem a Moszkva környéki kontinentális éghajlathoz, a lelkialkatához különösen közelinek találta.18 Ugyanakkor a rabság első évében még állandóan foglalkoztatja a moszkvai tudományos intézetben félbehagyott munkája. Amint arra Olekszenko is utal, bölcselőnk folyamatosan érdeklődik az intézeti munkatársak hogyléte felől, tanácsokat ad, újabb és újabb kutatási lehetőségek villannak fel előtte a fagyott talajjal kapcsolatban, amelyeket nagyon szeretne megosztania kollégáival. Legtöbb kérdése az akkoriban készülő Műszaki Enciklopédia munkálataira irányul, melybe több mint száz cikket írt. A főszerkesztő, nyilván jóakarattal, viszonylag tisztes honoráriumokat küld a feleségének – amíg teheti. Mindenesetre Florenszkij, legalábbis eleinte, úgy tesz, mintha semmi se történt volna, legfeljebb annyi, hogy a kutatóintézeti munkáját néhány ezer kilométerrel keletebbre helyezték, ami egy orosz értelmiségi számára nem is olyan rendkívüli dolog. A fagyott föld birodalma kihívás volt a számára, több szempontból is. Először mert a merzlota (örökfagy) világa egy sor természettudományos és műszaki probléma feltárásának, illetve gyakorlati megoldásának lehetőségét kínálta, olyanokét, amelyek „rendkívül fontosak a népgazdaságnak”. De a legfontosabb ok mégsem pragmatikus.
konkrét metafizika
Látnunk kell, hogy Florenszkij a tudományfilozófiai gondolkodás olyan archaikus típusát testesíti meg, amelynek képviselői a huszadik századra jóformán teljesen kihaltak, noha – nem kis részben a folyamatosan erősödő ökologikus gondolkodásnak – napjainkban mintha éppen újjászületőben volna ez a fosszilis tudósfajta. Azaz Florenszkij számára a természeti elemek nem egyszerűen az egzakt kutatás semleges tárgyaiként jelentek meg, hanem egyúttal mindig értelemtelített szimbólumok is voltak.19 Az orosz bölcselő éppen a szimbólumban látott esélyt, hogy a kantiánus módon szétszakított világ egységét az emberi értelem mégiscsak képes helyreállítani.20 Florenszkij szemében a fenomén/lényeg antinomikus szerkezet az egész nyugati metafizika szükségszerű tévútját „szimbolizálja”. Az igazi szimbólum, állítja, nem egyszerűen eszme, hanem az érzéki és az érzékfeletti találkozása, amellyel valamilyen új, az eredeti összetevőire visszavezethetetlen, különös természetű létminőség születik. A szimbólum számtalan intuíció gyűjtőedénye. Florenszkij behatóan tanulmányozza a matematikai-geometriai intuíciókat (olyan típusú kérdéseket vizsgál, mint a csoportelmélet és az aktuális végtelen eszméje aritmetikában, illetve az imaginárius nagyságok eszméje a geometriában stb.), a filozófiai intuíciókat (a platóni ideatan és a hen kai polla kapcsolata), a filozófiai-esztétikai intuíciókat (az ikonográfiái és ikonológiai kutatások terrénuma), a filozófiai-nyelvészeti intuíciókat (a név és a szó eszméjének kérdései), a teológiai intuíciókat (az Istenemberség kérdése).21 Ezt a különös, és mint említettem, meglehetősen archaikus metodikát a konkrét metafizika megnevezéssel illette. Az effajta holisztikus szemlélet lehetővé teszi, hogy a megismerő szubjektum egyetlen pillantással fogja át a kutatott tárgyat, továbbá biztosítja, hogy a vizsgálandó objektum sohasem (csak) a maga izolált létében jelenjen meg, hanem mindig tágabb kontextusban is értelmeződjék. Ennek a felfogásnak megvan a maga filozófia- és tudománytörténeti előzménye. Egyetlen példának elegendő Szent Ágostonra utalnom, aki szerint a dolgok jelek is (res et signa), azaz a dolgok mindig túlmutatnak önmagukon, voltaképpen az önmaguk és a nem-önmaguk antinomikus egységét jelenítik meg. Žak szerint: „Florenszkij szimbólumfelfogása egyértelműen ontologikus. Ezért radikálisan különbözik Sigmund Freud tisztán naturalista szimbolizmusától, Ernst Cassirer gnoszeológiai szimbolizmusától, a neopozitivizmus filozófiai szimbolizmusától, az analitikus filozófia és a posztstrukturalizmus szimbolizmusától. Ugyanakkor rokona a német romantika és Schelling szimbólumértelmezésének, a Vjascseszlav Ivanov-féle szimbolizmusnak, és hogy az utóbbi évtizedek filozófiai törekvéseire is kitekintsünk, meglepő egybeesést mutat Luigi Pareyson és J.-L. Marion szimbolizmusával.”22
A természeti képződmények szimbolikus interpretációját remekül szemlélteti a levélrészlet, amelyet tizenkét éves Mihail fiának írt. A levélben egy megfagyott vízesésről, illetve tavacskáról van szó, s a költői képek („a napkirály birodalma”) és a természettudományos tételek szétválaszthatatlanok. Egy másik, Kirill fiának címzett levél szintén a mese metaforikájába szövi be a fagyott víz világát. „Most pedig szeretnék neked valamit elmesélni a minket körülvevő jégképződményekről. Amikor a víz megfagy, mindig megváltozik a szerkezete, s amint azt megállapítottuk, ott, ahol a víz melegebb, a jégfelszín nagyobb, mint a többi helyen. A hirtelen fagyás következtében egyenlőtlen dudorok és fagycsomók keletkeznek, valamint sztalagmitok. Amikor a laboratóriumi kísérletek után a vízfagyást természetes körülmények között vizsgáltuk, ugyanezt tapasztaltuk. Például a kísérleti terepünkként szolgáló tavacska felszíne, a partok melegítő hatása miatt héj vagy gyűrődésszerű formát vett fel. De túl ezen, a part expozíciója is szerepet játszik, mármint az a tény, hogy a part éppen melyik égtáj felé néz. A déli expozíció (északi part) nagyobb felmelegedést idéz elő, és ezért ott a jégtakaró jobban kidudorodik. Egyébként tapasztalatilag is megállapítható, hogy a jégréteg meghízását az is előidézheti, hogy a víz eltűnik a legfelsőbb rétegből, s a helyén belső üregek képződnek, néha pedig kristálycsomók (zseodov) keletkeznek. Igyekeztünk keresni ilyen üregeket a mi tavacskánk jegében, s többet találtunk, mint reméltük. Úgy tűnik, mintha a jég pincerendszert formázna; erről egyébként vázlatot készítettünk. íme, itt van.23 A keresztmetszeten formát öltő pincerendszer úgy néz ki, mint egy hét oszlopon álló építmény: oszlopok, boltívek, támfalak, közfalak és a közfalakat alátámasztó oszlopok, főfalak és számtalan kiugró. Ennek az építménynek az architektúrája megszólalásig emlékeztet a híres jeruzsálemi Omár-mecset architektúrájára. Ott ugyanis, hogy a Mórija hegy tetejével egy szintre hozzák a teret, soklépcsős árkádrendszert alakítottak ki, rétegszerűen egymásra építve és horizontális síkfelületekkel megtörve. Itt is ugyanúgy van minden – természetesen jégből. Mesés barlangok, színtiszta kristályból, ragyogó jégből, rostos szerkezetű jégből, fehér jégből, lejjebb vöröses-barnás jégből, amely mégis teljesen áttetsző. Mindez csodálatos rendben; s ezt a szépséget volt szerencsénk tanulmányozni! Ez a jégképződmény rétegekre és szintekre tagolódik, s mindegyik rétegnek megvan a maga egyedi sajátossága. Az oszlopok, a pillérek és a falak csodálatos formákkal rendelkeznek, és ami a leginkább figyelemreméltó: mindenütt gáz-gömböcskéket és gázfonalakat láthatsz bennük. Egyszerűen hiányzik belőlem az a képesség, hogy valósághűen leírjam vagy lerajzoljam ezt a fantasztikus szépséget. Még abban is kételkedem, vajon egy festő vissza tudná-e adni ezt a gyönyörűségét – mindenesetre ez rendkívüli feladat lenne. Talán még a mesék tűnnek erre a legalkalmasabbnak. De hát még ez is tökéletlenül hangzik: ‘Előtte a sötétségben szomorú koporsó himbálódzik, benne királylány alszik halálos álomban.’ Mily gyenge, mily szegényes szavak ezek, azzal összevetve, amit a tavacskában találtunk, pontosabban egy nyolc méter átmérőjű és egy méter hatvan centiméter mélységű víztócsában’”. Alig néhány nappal később, következő levelében, újra visszatér a jégkristály meséhez. „Most pedig folytatni szeretném a mesét azokról a jégbarlangokról, amelyeket a tavacskában fedeztünk fel. A barlangfalakat pompás jégkristály borítja, váz vagy félváz típusba tartozók. A levél túloldalán lerajzolom neked ezeknek a kristályszerkezeteknek a mintázatait, a különböző üregformájú alakzatokat, mint például a vázaformát, a kehelyformát, a butykosformát, a csészeformát, a spanyolfal formájút, a csőformát és a gótikus dómra emlékeztetőt. Ezek masszívak és rostkötegekből állnak. Ilyen formagazdagságot még soha életemben nem láttam, és nem is olvastam effélékről. Ez a fajta kristályjég, kivált a táblaalakúak, egészen makulátlanok, áttetszők és olyanok, mint a legtisztább gyémánt; a kristály minden lehetséges kombinációja megtalálható közöttük. Csodás ékszereket lehetne készíteni belőlük – ha nem olvadnának el.”24
intuitív szféra
Az idézett levélrészletekből világosan kitűnik, hogy Florenszkij nagyon tudatosan alkalmazza a különféle diskurzusfajták keverését, egymásba ékelését. Azért is idéztem ilyen bőven e két levélből, hogy érzékeltessem: milyen természetes könnyedséggel vezeti át a ridegen objektív, szaktudományos nyelvet a költői képek és metaforák szubjektív poézisébe, majd teszi ugyanezt, visszafelé. A huszadik század tudományfilozófiájában ritkaság az ilyesmi, noha az effajta gondolkodás egyáltalán nem előzmény nélküli. A tizennyolcadik század végén, a német romantika, kiváltképpen Novalis, nagyon hasonlóan fogta fel a természetfilozófia feladatát. A természet tudatos poetizálása, ami az ember/természet harmónia visszaállításának imperatívuszaként jelent meg, szintén visszautasította azt a tudományfelfogást, amely szerint a természet megismerését azonosnak kellene tekintenünk az empirikus adatok puszta felsorolásával. Florenszkij is azt vallja, hogy a tudomány és a művészet nem állnak egymással szemben, sokkal inkább egymás komplementumainak kell tekintenünk.25 A fagyott föld világa élő titok a tudomány és a költészet számára. Florenszkij fagyott földdel kapcsolatos kutatásai beleilleszkednek abba a tudományfilozófia programba, amelynek legfontosabb téziseit A gondolat vízválasztójánál című munkájában fektette le, több mint egy évtizeddel száműzetése előtt. A mű központi gondolata, hogy a tudományos fogalmak, valamint a filozófiai kategóriák kikristályosodását mindig megelőzi a kavargó, a forrongó és az örvénylő gondolkodás intuitív szférája, amelyet nem lehet a racionális projekció béklyójába verni. Ami aztán az akadémikusan felfogott tudományos megismerés számára ezekből az örvénylő intuíciókból – immáron megdermedt és megkeményedett tézisek formájában – hozzáférhető lesz, csak visszhangja a tudomány- és rendszer-előtti revelációnak. Az egyik legrégibb őselem, az örvénylő víz Florenszkij által gyakran felhasznált hasonlata voltaképpen az ember megismerő képességének ezt a pre-tudományos régióját szimbolizálja. Ugyanakkor az orosz filozófus mégiscsak igyekszik egyensúlyt teremteni az ösztönösség (az örvénylő víz) és a racionalitás (a megfagyott kristály) között.26 Amint Olekszenko megjegyzi, a tiszta, az áttetsző víz és a kristály gyakran jelenik meg alapmetaforaként Florenszkij későbbi, a Szolovki-szigetekről küldött leveleiben is. Az egyik 1935. január 24-én keltezett levelében írja Olga lányának: „(…) Racine tisztasága és áttetszősége valamiképpen emlékeztet Mozart zenéjére, habár Racine-ból hiányzik Mozart gyermeki játékossága. Nincsen benne semmi közönséges, nehézkes, nyálkás; az építmény, mint a kristály, egyenesen tör a magasba.”27 Valamivel később, a saját gyermekkori „önnevelésére” emlékezve tanácsolja lányainak: „Amit az ember ilyen korban magába szívhat, elsődlegesen nem a külvilágtól kapja, nem is zenei képzés révén jut hozzá, hanem a világtapasztalat belső formájának köszönhetően; ott képződik ki az a kristálymag, amely a későbbiek során magába építi a külső tapasztalatokat.”28
Figyelemre méltó, hogy Florenszkij az örök fagy birodalmában nemcsak a szimbólumok és metaforák végtelenül gazdag tárházát látta meg, hanem érzékelte ennek a világnak a sebezhetőségét is. Az örök fagy világa hamarosan semmivé foszlik, ha azt „kezelésbe veszi” az európai ember minden titkot kiismerni szándékozó „akaratmetafizikája”. A fagyott föld „életre keltése” és „elsajátítása” tönkre teszi ezt a mesés birodalmat. „Ne bántsd a fagyott földet”, hivatkozik az általa annyira tisztelt orocson nép parancsolatára.29 Florenszkij számára a fagyott föld nemcsak a Bajkálon túli területet szimbolizálja, hanem az általában vett természetet is. A természet, amelyhez a tudós és a kutató odafordul, mintegy viszonzásul erre a meg nem szűnő kíváncsiságra, felkínálja a maga rendkívül sebezhető testét, amelyhez az ember viszonyulhat jóindulatú visszafogottsággal és önző agresszivitással is. „Az arany, amelyet a fagyott föld rejt, aranytűz-tengerré alakul át, tönkreteszi az orocsonok emberi méltóságát, a tajgát és a mohát, elűzi a vadállatokat – s vele az élet forrását.”30 Florenszkij a fagyott föld világát egyfajta szimbólumkötegnek tekintette, amelyet legalább három irányba lehet szétszálazni, mégpedig az orosz bölcselő tudományos érdeklődésének megfelelően. „A fagyott föld hármas szimbólumra utal – a természetre, a népre és a személyiségre.”31 A merzlota voltaképpen azért lehet integrált szimbólum, mert benne és általa, a káosz őserői – magukra öltve a kristályformákat – valahogy mégis „domesztikált” és transzparens formában jelennek meg az ember számára.
káosz/kozmosz
Ezek az erők egyszerre pusztítók és teremtők. Amikor a kozmikus őserők a felszínre törnek, a természet, a nép és a személy egyaránt megszenvedheti katasztrofális következményeit. De ugyanezek az erők egyszersmind a teremtés forrásai is lehetnek, ha bennük a fagyott föld frissessége, a természet megregulázott ősereje és az alkotó ember szenvedélyessége jelenik meg. A káosz/kozmosz ellentétpár kapcsán Florenszkij gyakran hivatkozik az ógörög filozófusokra, illetve kedvenc költőjére, Tyutcsevre. A káosz mindenütt az életet mozgásban tartó legfelsőbb elvek egyike. Az élet megsemmisítése nélkül nem lehetne újjászületés sem. „Tyutcsevnél a káosz (az éjszaka) minden lét forrása, a legeredetibb jó, amennyiben minden létezés jó. Tyutcsev káosza mélyebben gyökeredzik, mint amire az emberi, illetve bármilyen individuális jó/rossz megkülönböztetés képes lehet. Éppen ezért a káoszt önmagában nem lehet rossznak tekinteni. A káosz életre hívja, majd éppúgy meg is semmisíti az individuális létezőt. Az egyén szemében a megsemmisülés maga a szenvedés és a rossz. A világ összépítményében, vagyis az emberi lét szféráján kívül ez se nem jó, se nem rossz, hanem a JÓ, mert ez maga az élet törvénye. (…) Az emberiség – az összes teoretikus okoskodásával és fogalomrendszerével együtt – csak az egyik, talán a legfontosabb, gyermeke ennek a káosznak. S midőn a káosz nem számol az emberi fogalmakkal, ezt nem azért teszi, mert ‘szándékosan’ el akarná pusztítani az embereket, mivel azok tagadják, és küzdenek ellene, hanem mert – ahogyan mondani szokás – rájuk sem hederít. Tyutcsev nem mondja, és nyilván nem is gondolja, hogy a káosz a jóra vonatkozó emberi normák és fogalmak helyébe, ezekkel ellenkező normákat akarna állítani; egyszerűen semmibe veszi az emberi értékeket, és alárendeli az embert egy másik, magasabb rendű törvénynek, amely persze számunkra igencsak fájdalmas lehet. Ezt a magasabb törvényt úgy tapasztaljuk meg, mint a világ általában vett szépségét, mint ‘aranyból szőtt kendőt’32, mint az élet örömét; mint megmártózást ebben a szépségben; és persze állandóan tudatában is vagyunk ennek a tapasztalatnak.”33 Florenszkij világnézete nagyon közel van ahhoz a tragikus optimizmushoz, amelyre elsőként az antik görögök szolgáltattak példát az európai eszmetörténetben. E szerint: az élet nem felhőtlen ünnepnapok végtelen sorozata, mert a fájdalom, a rossz, a bánat és a szomorúság a földi lét elkerülhetetlen velejárói. Ugyanakkor Rainer Goldt is hangsúlyozza, Florenszkij általában visszautasítja – az orosz irodalomban meglehetősen általános – „szenvedés-pátoszt”. Nála a szenvedés az emberi lét konstitutív eleme, mert ha az ember megtanul komolyan szembenézni a világ sokarcúságával, azok a dolgok és események, amelyek kezdetben áttekinthetetlennek, kaotikusnak és emberellenesnek tűntek, lassan mégiscsak harmóniává és renddé szelídülnek. A hajdani Káosz mitologikus képét vagy szimbólumát a modern fizika az entrópia törvényének nevezi. Vele szemben áll egy másik erő, a Logosz, modern kifejezéssel élve: az ektrópia törvénye, amely ellensúlyozni képes a rombolás elvét. A bölcs ember tekintete egyszerre fogja át mindkét princípiumot. Florenszkij számára a fagyott föld szimbóluma a hit evidenciájához kapcsolódik, amelyet Istennel azonosít.
