GAZTETT 

A gaztett nem kell, mert nem jó szó, noha nem a gaztett szó nem jó, hanem a gaztett nem jó. De ha így van, a gaztett is lehet (egy) jó szó. Persze a helyzet ennél bonyolultabb. Mert itt nem a jól ismert logikai problémáról van szó, hogy ti. a zöld szín maga már nem zöld (az efféle problémákat – legalábbis azt mondják, akik nálam jobban értenek az ilyesmihez – a típuselmélet segítségével meg lehet oldani). Én inkább arra gondolok, hogy a gaztett többek között azért jó szó, mert világot megnyitó értelem lakozik benne. Az erkölcsi világrend megformálhatósága is egy gaztettnek volt köszönhető. Káin megölte testvérét, Ábelt, mert Ábel ajándéka jobban tetszett a zsidók istenének. Isten különös preferenciája az emberi értelem számára mind a mai napig meglehetősen motiválatlannak tűnik, de a gaztett gaztett mivoltán ez nem változtat semmit. Mindenesetre a tény, hogy mindannyian a gaztett elkövetőjének utódai vagyunk, folyamatosan arra kényszerít, hogy reflektáljunk a gaztett értelmére. A szó mögött rejtőző jelentés ugyanis korántsem egyértelmű. Érdemes először a gaztett fogalmának magánemberi és hatalmi/politikai megkülönböztetéséből kiindulni. Amíg a gaztett első, mondhatni egyszerűbb változata a súlyosabb köztörvényes bűncselekményeket nevezi meg, s itt a „jó” szó a tett és az elkövetőkkel szembeni általános megvetést fejezi ki (de korántsem mindig), addig egészen más a helyzet az ún. történelmi gaztettek esetében.

történelmi szükségszerűség

„Ártatlanul nem lehet uralkodni” – hangzik Saint-Just híres, a Konventben elhangzott beszédének címe. Az üzenet világos: a politika szférája bizonyos feltételek mellett kivonja magát a jó–rossz megkülönböztetés bipoláris játéka alól. S bizony, sok szól amellett, hogy a történelmet formáló – általában igencsak véres – tetteket ne nevezzük gazemberségnek, a végrehajtókat ne tekintsük gazembereknek, mert a történelemformálásban, a közgazdaság nyelvén szólva, a mellékhatások úgyszólván elkerülhetetlenek. Azok a gaztettek, amelyeket Otho és Vitellius követtek el az első században, a Tacitus által lejegyzett időben (in actu) még nyilván gaztettek voltak a rómaiak szemében, ma azonban a történelmi szükségszerűség szenvtelen fogalma alá sorolandók. Úgy tűnik, csak a történelmi gaztett ellenfogalmának, a történelmi hőstettnek van újra és újra átélhető jelentéstartalma. A gaztett mintha önmagát semlegesítő belső erővel rendelkezne, ezért teljes jelentését is csak a gaztettet személyesen átélők emlékezetében őrzi meg, azaz léte erősen kötődik a prézenciához. Ennek nyilván pszichológiai okai is vannak (a rosszat hajlamosak vagyunk elfelejteni), de mégsem ezek a legfontosabbak. A (történelmi) gaztett sokszor még azt is megbűvöli, akit éppen sújt. Walter Benjamin a politikai gaztettek (értsd: erőszak) iránti engedékenységünket a nagy bűnözők „titkos csodálatával” hasonlítja össze.

Végül a gaztett különös transzformációjáról, a modern terrorizmusban testet öltött változatáról mondanék néhány gondolatot. Baudrillard megfigyeléséhez kapcsolódva magam is úgy látom, a terrorista gaztette azért olyan nehezen érthető, mert az elkövető szcenírozott „önfeláldozása” számunkra irracionális cselekedet, és kultúránkból hiányzik az erre adható szimbolikus válasz. Az önpusztításba csomagolt gaztett semmibe veszi a nyugati civilizáció egyik legfontosabb értékét: az individuális élet abszolút kitüntetettségét. De nem egészen tiszta a nyugati ember lelkiismerete sem, hiszen maga működteti a médiagépezetet, amely nélkül a posztmodern gaztett elveszítené értelmét. Igencsak messzire vezető probléma, hogy az emberi méltóság programozott és kalkulált elvesztése, „elveszíttetése” az ugyanezeket a technikákat alkalmazó nyugati tömegmédiában a gaztett egy domesztikáltabb formáját valósítja meg. A jól kidolgozott gaztett-elmélet egyelőre várat magára.

Az írás a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatba, egy Tacitus-idézethez készült. Az idézet: „A reszkető várost, amely nemcsak a friss gaztett szörnyűségétől, hanem egyszersmind Otho korábbi erkölcseitől is rettenetben élt, most Vitelliusról szóló új hír rémítette meg… Most aztán, hogy a végzet akaratából az egész emberiségnek szégyentelenségben, tehetetlenségben, dőzsölésben két leghitványabb képviselője választatott mintegy a birodalom vesztére, nemcsak a senatus és a lovagság, amelynek mégis valami része volt az állam kormányzásában, és érdeke fűződött fennmaradásához, de még a tömeg is nyíltan kesergett… Majdnem felfordult a világ akkor is, midőn az elsőségért a jók közt dúlt a harc, mégis megmaradt Gaius Iulius Caesar, megmaradt Caesar Augustus győzelme után a birodalom; megmaradt volna Pompeius és Brutus alatt a köztársaság. Most Othóért vagy Vitelliusért menjenek a templomokba? Mindkettőért istentelenség könyörögni, mindkettőért kárhozatos fogadkozni két olyan ember közül, akiknek háborújában csak azt tudhatták, hogy az lesz a rosszabb, aki győz.” (Korunk története I. könyv. 50.)

kép | vecteezy.com