ÉRZELEM ÉS POLITIKA

„Az irodalom egy húron pendül az érzelmekkel.”^[1] Amikor regényt olvasunk vagy színházi előadást nézünk, írja Nussbaum, különféle érzelmek kavarognak bennünk. Közhelyszerű igazság, de tény: az öröm, a düh vagy éppen a részvét érzelmei maguk is az esztétikai élmény „szerves részei”. Ezzel a tapasztalattal már a „racionalista” Platón is tisztában volt – éppen ezért tekintette veszélyesnek a művészetet. Platónnal szemben Nussbaum inkább Arisztotelészre szavaz, aki szerint a racionalitás és az emocionalitás nem ellenségei egymásnak. Sőt, a részvét és az együttérzés hiánya torz valóságismeretet okoz. Költői igazságszolgáltatás című könyvében Nussbaum Rousseau Emiljének egyik tűnődésére hivatkozik, hogy a királyok miért nem éreznek részvétet alattvalóik iránt. „Miért oly ridegek a gazdagok a szegényekkel? Mert nem félnek, hogy maguk is szegények lehetnek.”^[2]

közös nyomorúságunk

Igen, a gazdagok általában nem tudják, vagy inkább nem akarják elképzelni, milyen lehet nyomorúságos körülmények között élni, és folyton attól rettegni, mit hoz a holnap. A királyok és a tehetősek rendszerint erősnek és sebezhetetlennek érzik magukat. De tévednek, mondja Rousseau, mert előbb vagy utóbb, de mindannyian a rajtunk kívüli erők kiszolgáltatottjai leszünk. Már csak ezért is érdemes lenne belátnunk, hogy „Az embert a gyengesége teszi társas lénnyé. Közös nyomorúságunk indítja szívünket emberiességre.”^[3] Sérülékenységünk belátása nem egyszerűen kognitív szféránkat gazdagítja „újabb információval”, hanem a világhoz való viszonyunk radikális átalakítását is megköveteli. Ehhez a felismeréshez pedig az értelem, a képzelet és az érzelem kooperációja vezethet el, ami egyúttal aktív, cselekvésre ösztönző erőként működik. A képzelet tehát fontos szerepet játszik az emberi életben, általa nyílik meg a személy addig önmagába zárt tudata, és fordul más, lehetséges (emberi) létmódok felé. „Az imagináció, illetve a fantázia heurisztikus funkcióval rendelkezik, ugyanis nem ragad le az elvont elméletek egyszerű illusztrálásánál, hanem képessé teszi az emberi szellemet, hogy túllépjen a valóságértelmezés közhelyes és földhözragadt formáin.”^[4] A Költői igazságszolgáltatás négy fejezete ezt az alapvető felismerést bontja ki, elsősorban az angolszász regényirodalom jól ismert műveire összpontosítva. Mivel a könyv közel felét Charles Dickens Nehéz idők című regényének elemzése teszi ki, a továbbiakban én is ehhez a regényhez kapcsolódom.

Előbb azonban érzékeltetni szeretném hogy az irodalmi képzelőerő, az erkölcs és a politika „szinergetikus teljesítményét” hangsúlyozó Nussbaum nem magányos farkas; az utóbbi fél évszázadban például Paul Ricœur és Jacques Rancière is felhívta a figyelmet az érzelem és a művészi képzelet erkölcsi, illetve politikai jelentőségére. Ricœur főként a narratív identitás és az erkölcs szoros kapcsolatáról írt, Rancière „esztétikai politikája” bizonyítani igyekszik, hogy a szociális és a politikai kapcsolatok „újratervezése és újraszervezése” esztétikai cselekedetként is értelmezhető. Az irodalom és tágabb értelemben a művészet mindig a „lehetőségek szabad játékára” épít, vagyis az esztétikai élmény spontaneitása a hétköznapi tapasztalat számára közvetlenül adott valóságot „imaginatív variációkkal” gazdagítja, illetve − közvetve persze − a „Változtasd meg élted!” rilkei imperatívuszt is magában foglalja, ami nemcsak a személyes életvezetésre, hanem az adott politikai intézményrendszer radikális átalakításának szükségességére is kiterjeszthető.

Ricœur hermeneutikai írásai elsősorban az irodalmi alkotásokról szóló elmélyült gondolkodás szempontjából hasznosak. A filozófus megmutatta, hogy a művekben megjelenő fiktív történetek és cselekmények, illetve a narratív képzelet az egyéni élet (az „Én”) és az interszubjektív kapcsolatok (az „Én–Te”-viszony), no meg a társadalmi/intézményi (a „Mi–Ők”-kapcsolatok) szinteken is megvilágító erejűek, különösen az erkölcsi dilemmák kapcsán, amelyekkel előbb-utóbb mindannyian szembesülünk.

folyamatosan átalakul

Ricœur szerint az ember identitásának különböző szintjei vannak. Legalul az ugyanazság (mêmeté) található. Ez azt jelenti, hogy az ember egész élete során ugyanazt a testi/lelki individualitást jeleníti meg, noha az időben előrehaladva folyamatosan átalakul: öregszik, meghízik vagy éppen lesoványodik; új tapasztalatokat szerez, miközben persze sok mindent el is felejt. Mindnyájan tudjuk, hogy X évenként új személyi igazolványt és útlevelet kell csináltatnunk, noha az is nyilvánvaló, hogy a legújabb igazolványban található fénykép „ugyanazt a személyt” ábrázolja, mint a korábbiak. Az indentitás másik szintjét az én-azonosság (ipseité) fogalmával jelöli Ricœur. Éber állapotunk minden pillanatában tudjuk, hogy a gondolataink „hozzánk tartoznak”, és hogy „én”-ünk minden más „én”-től különbözik. Amikor gondolkodom, azt is tudom, hogy én gondolkodom, tehát minden gondolatom egy önmagával azonos „Én” köré szerveződik. De ugyanezt feltételezem embertársaimról is. Az én-azonosság fogalma tehát kiterjeszthető az ő és az ők világára is: amikor a barátommal beszélgetek, természetesnek tekintem, hogy nem egy robottal társalgok, hanem egy hozzám hasonló gondolkodó és érző lénnyel.

Ricœur szerint itt jelenik meg az identitás újabb szintje, a narratív identitás. Lényege azon a belátáson alapul, hogy még önmagunk identitása sem automatikusan, tehát nem az intim gondolataink spontán összekapcsolása révén születik, hanem az interszubjektív kapcsolatok eredménye, és egy életen át formálódik. Ezért le kell mondanunk a naiv hipotézisről, hogy én-identitásunk lényegét valamilyen − a tudatunk mélyén rejtőzködő − titokzatos „manó” működésében találjuk meg. Nyilvánvaló, hogy az én-azonosság megalkotásához szükségünk van a többi embertársunkkal történő folyamatos kooperációra. Ez a személyközi kapcsolat nemcsak az embertársainkkal folytatott élő dialógus formájában valósulhat meg: egy regény olvasása vagy egy színdarab megtekintése maga is az interperszonális kapcsolatok része, noha ezekben az esetekben inkább csak virtuális dialógusról beszélhetünk.

életszerűvé teszi

A narratív identitás megteremtésének tehát megvan a maga dinamikája, amely a „statikus” ugyanazság és a „dinamikus” ön-transzformáció feszültségére épül. Ezen túl a narratív identitásnak etikai vonatkozásai is lehetnek (és rendszerint vannak is). A regényolvasás mintegy „kihasználja” én-azonosságunk eredendő hajlékonyságát és nyitottságát, és ezáltal mintegy korrigálja és életszerűvé teszi (azaz érzéki tartalommal tölti meg) a normatív etika igényét, hogy kizárólag a maga absztrakt normái révén szabályozza a szubjektumot.^[5] Amikor regényt olvasunk, a képzelőerőnk is mozgásba lendül. „A képzelet projekció, kivetítés, az új lehetőségek, jelentések, értelmek születési helye.”^[6] De az elénk táruló történetek befogadásán túl, a képzelőerő életre kelti bennünk az erkölcsi önreflexió szükségességét is: számot kell adnunk, mit tekintünk megőrzésre méltónak a tudás- és meggyőződés „kvantumból”, amit eddig a világról és benne élő embertársainkról tudtunk vagy képzeltünk, és min lenne érdemes változtatnunk. Így az olvasásban megjelenő narratív képzelet alkotja az etikai szubjektum fantáziadús, kreatív és kritikus oldalát, míg az erkölcsi felelősségvállalás garantálja, hogy az olvasó − az olvasmányélményei során a benne végbemenő változások ellenére − továbbra is megőrizhesse személyisége tartós vonásait, a minőségét, amit rendszerint jellemszilárdságnak nevezünk.^[7] A jellemet vagy a jellemszilárdságot, állítja Ricœur, mégsem szabad statikus emberi minőségnek tekinteni: a jellemes embernek éppen az az egyik kitüntetett „jellemvonása”, hogy képes addigi álláspontját módosítani, ha azt az új információk és a személyes tapasztalatok indokolják.

Ricœur az Önmaga mint egy másik című könyvében így foglalja össze a narratív identitás és az irodalom kapcsolatának lényegét: „A közvetítő funkcióról, amelyet a személy narratív identitása tölt be az ugyanazság és az én-identitás pólusai között, lényegében az képzeleti variációk tanúskodnak, amelyeknek a narráció aláveti ezt az identitást. Az igazat megvallva, ezeket a variációkat nemcsak tolerálja az elbeszélés, hanem egyenesen megteremti és felkutatja. Ebben az értelemben az irodalom a gondolatkísérletek olyan kolosszális laboratóriuma, amelyben az elbeszélés a narratív identitás különböző változatait kísérletezi ki.”^[8]

Ricœur nagyszabású hermeneutikai kísérlete rendkívüli elismerést vívott ki a nyugati világ szellemtudományi életében. Úttörő szerepe vitathatatlan, de az irodalom, az erkölcs és a politika összekapcsolása mégsem teljesen egyedi a kortárs francia filozófiában. Jacques Rancière esztétikai politikája összetett és asszociatív, talányos megfogalmazásokban is bővelkedik, és – Martha Nussbaumhoz hasonlóan – erősen vitatja Jacques Derrida hipertextualizált világértelmezését, hogy „semmi sincs a szövegen kívül”. Nussbaum és Rancière egyaránt az irodalom olyan „realista” felfogása mellett érvelnek, amelyben − Gilles Deleuze szavaival élve − a szöveg „csak egy aprócska csavar a szövegen túli világ gépezetében.”^[9] (Aprócska ugyan, de korántsem elhanyagolható!) Persze nemcsak hasonlóságok, jelentős eltérések is kimutathatók Nussbaum és Rancière művészet-felfogásában. Nussbaum a művészi képzelőerő etikai aspektusát hangsúlyozza, és a „megfontolt” közpolitikai reformok híve (például erősen bízik az oktatás és nevelés demokratizálásában, az iskolákban folyó művészi „érzékenyítés” emancipatorikus lehetőségeiben stb.)^[10], Rancière-t pedig elsősorban a művészet szubverzív, a politikai forradalom lehetőségét is magában hordozó aspektusai nyűgözik le.

érzéki közösség

Érdekes, hogy mindketten éppen abban az időszakban érkeztek az irodalomelmélet világába (a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben), amikor a legtöbb szerző az irodalom és az irodalmiság radikális autonómiájának megerősítése mellett érvelt. Nussbaum és Rancière inkább a kivételek közé tartoztak, amikor szembefordultak az irodalomnak mint „tisztán autonóm gyakorlatnak” az elképzelésével, és az irodalomra (és általában a művészetre) az „extraliterális” funkciók és hatások figyelembevételével reflektáltak.^[11] Rancière amellett érvelt, hogy az irodalmiság nem feltétlenül az irodalmi nyelv „tulajdona”. Éppen ellenkezőleg: a „betű” radikális demokratizmusa azt jelenti, hogy a leírt szavak bárkit magával ragadhatnak. Az irodalom újszerűségét éppen az adja, hogy a benne kifejeződő nyelvi formák bármely olvasó számára elsajátíthatók. Rancière szerint az irodalmiság mindig tágabb jelentéstartalommal rendelkezik, mint maga az irodalom, mert az irodalmiság nem az irodalmi nyelv kizárólagos tulajdona. Éppen a „betű” radikális demokratizmusa teszi lehetővé az olyan új művészi formák megteremtését, amelyek magukkal ragadják az olvasót. A lehetséges olvasók és a nyelvi kifejezésformák természetes egyenlősége definiálja magát az irodalmi újszerűséget is, amelyet aztán a gyakorlatban az olvasók „elsajátító képességei” keltik életre. Az élet és az irodalom összetartozásából egyenesen következik, hogy az esztétikai és a politikai forradalom egymás természetes szövetségeseivé válnak. Horváth Gizella írja: „Rancière a munkások emancipációját összeköti a tágabb esztétikai forradalommal, amely elutasítja a magas és alacsony témák és műfajok hierarchiáját, a cselekvés magasabbrendűségét az élethez képest, a cél–ok, ok–hatás racionális sémáit.”^[12] Rancière nem valamilyen politikai esztétika kidolgozására törekszik. Azt „érzékelteti”, hogy a politika maga is aisthesis, vagyis az ember közvetlen tapasztalásmódjához tartozik. A politika mélyén rejtőzködő esztétikának nem sok köze van a „tömegek korát” jellemző „esztétizálódáshoz”, amelyről Walter Benjamin írt. „Esztétikán itt nem azt értem, hogy valamely művészeti akarat, a nép gondolkodásmódja perverz módon műalkotásként birtokba veszi a politikát.”^[13] Az esztétika politikája vagy inkább metapolitikája más jellegű: „Az esztétika metapolitikája olyan érzéki közösség, amelynek célja megvalósítani azt, amit a pusztán politikai forradalom elvétett: ’élő attitűdökben, a testek és a szavak, terek, foglalkozások, létmódok és beszédmódok elosztásának új harmóniájában megtestesült szabadság és egyenlőség. Az esztétikai tapasztalat éppen azért lehetett az új kollektív élet elve, mert ’olyan hely volt, ahonnan visszavonták a szokásos hierarchiákat, amelyek bekeretezték a mindennapi életet’.”^[14]

Az irodalmiság fogalmának ez a kiszélesített és nyíltan polemikus használata, amely elsődlegesen nem a művészi szövegeket, hanem az olvasmányélmények hatására „átalakult” egyéneket célozza meg, világosan mutatja, hogy a Racière-féle irodalompolitika maga is az össztársadalmi horizont része. „Itt már nem az irodalom ontológiai megközelítésű leírásáról van szó, hanem annak tisztázásáról, hogy mire képes az irodalom, és hogyan lehet magyarázni az általa gyakorolt közvetlen és közvetett hatásokat.”^[15]

Az ember azért lehet „politikus állat”, mert egyben „irodalmi állat is”: a szavak hatalma téríti el „természetes céljától”, de ugyanez a hatalom ad neki lehetőséget, hogy újabb célokat tűzzön ki maga elé. Az Esztétika és politika című munkája tömören összefoglalja az esztétikai politika lényegét: „A politika és a művészet, akárcsak a tudományok, ’fikciót’ építenek, azaz jelek és képek anyagi újrarendezését hajtják végre, kapcsolatot teremtenek a között, amit látunk és amit mondunk, amit teszünk és amit tehetünk. (…) A politikai vagy az irodalmi szövegek a valóságban hatnak. Nemcsak a beszéd- és cselekvésmodelleket határozzák meg, hanem az érzékelhető intenzitás rendszereit is. Kirajzolják a láthatóság térképeit, a látható és a kimondható közötti pályákat, a létmódok, a tevékenységi módok és a kimondás módjai közötti összefüggéseket.”^[16]

az irodalmi képzelet

Az irodalmiság Rancière által bemutatott „szubverzív” társadalmi státusza, amely leginkább rugalmas és hajlékony jellegéből fakad, Nussbaum gondolkodásában is megjelenik. Igaz, persze, hogy Nussbaum sokkal óvatosabban fogalmaz, és inkább hangsúlyozza, hogy az irodalmi képzelet a valóságnak azokat a részeit is képes megragadni, amelyek az elvont filozófiai fogalmak számára elérhetetlenek. Akiből hiányzik az irodalmi képzelet és fantázia emancipatorikus ereje, valószínűleg nem képes teljes értékű emberi életet élni. De hiba lenne azt állítani, hogy kizárólag a fantáziában jelenik meg a valóban hiteles emberi minőség. A Költői igazságszolgáltatás bevezetőjében olvashatjuk: „Az irodalmi képzelet a nyilvános racionalitás része, de nem teszi ki annak egészét. Úgy vélem, rendkívül veszélyes lenne azt javasolni, hogy a szabályvezérelt erkölcsi érvelést helyettesítsük a képzelőerő empatikus használatával, így nem is javaslok semmi ilyesmit. Valójában éppen azért veszem védelmembe az irodalmi képzeletet, mert olyan etikai alapállás lényegi összetevőjének tűnik számomra, amely felszólít bennünket, hogy más emberek javát is tekintetbe vegyük, akiknek élete igen távol esik a miénktől.”^[17]

Nussbaum nem fogadja el a leegyszerűsítő gondolkodásmódot sem, amely szerint az irodalmi fikciók ugyan megvilágító erejűek lehetnek a privát szférában, de nem sok hasznuk van a társadalmi nyilvánosság tágabb tereiben, például amikor az osztályok és a nemzetek „nagy kérdései” vannak terítéken. Nussbaum alapvetően realista filozófus. Vagyis az irodalom és a művészet emancipatorikus teljesítményét méltató munkáit az „óvatos optimizmus” jellemzi. A Költői igazságszolgáltatás bevezetőjében megemlíti, hogy egyik tanítványa vizsgadolgozatában bírálta professzora optimista nézeteit az irodalom szerepéről. Azért, mert valaki elolvas egy tucat jó regényt, szólt a hallgató érve, még korántsem biztos, hogy ettől jó ember válik belőle. „Az 1180-as számú hallgatónak igaza van, írja Nussbaum. Az irodalmi képzeletnek számos emberben és intézményben ott rejlő, mélységes előítélettel kell szembeszállnia, és nem fog mindig győzelmet aratni.”^[18] Én azt mondanám, hogy nemcsak a hallgatónak, de Nussbaumnak is igaza van: az irodalom „emancipatorikus teljesítménye” sohasem garantált, de legalább az esély adott.

Dickens Nehéz idők című regényének elemzése messze több, mint szellemes „esettanulmány”.^[19] A bevezetőben írja: „Ebben a fejezetben, és gondolatmenetem egésze során megpróbálom jobban megvilágítani, miért éppen erre a regényre esett a választásom, és milyen általánosabb érvényű következtetéseket vonhatunk le az ’irodalmi képzeletre’ nézve.”^[20] Az irodalmi képzelet és általában a fantázia ellenzői rendszerint azzal érvelnek, hogy a fantázia tudománytalan és magában hordozza a társadalmi nyugalom megzavarásának lehetőségét. S mert a képzelet érzelmeken alapul, lényegét tekintve irracionális. Végezetül: a képzelet sohasem pártatlan, ezért a jogi vagy a tudományos ítéletek objektivitásával nem versenyezhet. A Költői igazságszolgáltatás mindhárom „pozitivista ellenvetésnek” egy-egy fejezetet szentel, amelyekben a szerző meggyőzően cáfolja a „képzelőerő állítólagos veszélyességét” hirdető elveket. A második fejezetben a fantázia emancipatorikus értékét hangsúlyozza: „(…) nem létező lehetőségeket képzeljünk el; hogy másnak lássuk a dolgokat, és meglássuk egyik dologban a másikat; hogy az érzékelt formát élettel ruházzuk fel.”^[21] A fantázia erejének érzékeltetése persze nem az irodalom privilégiuma; a filmművészet, a zene, a tánc vagy a képzőművészet is „fikciós műfaj”. De a szó médiuma és a narrativitás kitüntetett szerepe mégis a regényt teszi igazán alkalmassá, hogy szembesüljünk a képzelőerő valódi erejével.

Noha a Költői igazságszolgáltatás kiemelt jelentőséget tulajdonít Dickens ökonomizmus- és pozitivizmus-kritikájának, a szerző mégis óvakodik, hogy a generális tudományellenesség csapdájába essen. Valójában Dickens sem tagadja az értelem jelentőségét, inkább csak „a fantázia szelíd fényén” keresztül szeretne eljutni hozzá.^[22] Ahogy az irodalmi képzelet sem helyettesíti az erkölcsi döntések normatív érvényességét, a „(…) regényolvasás nem meríti ki a társadalmi igazságosság történetének egészét, de hidat képezhet az igazságosságról alkotott víziók és társadalmi megvalósításuk között.”^[23]

A Nehéz idők a korabeli angol kapitalizmus fejlődésmániájának és az ehhez szorosan kötődő rideg, hiperracionalista/pozitivista tudományfelfogás kártékony következményeinek kritikája. Nussbaum szerint minden okunk megvan, hogy Dickens eredetileg 1854-ben megjelent regényét a „racionális döntéselmélet primordiális változata” kegyetlenül őszinte és hiteles bírálatának tekintsük. S mivel manapság a racionális döntéselmélet és a vele szimbiózisban élő ökonómiai utilitarizmus a közgazdászok és menedzserek világában úgyszólván megkérdőjelezhetetlen, ez a „szomorú tény” önmagában elégséges indok a regény újraolvasására.

egyszeregy van mindig a zsebében

Az egyik legfontosabb szereplő az iskolaigazgató, később parlamenti politikussá váló Thomas Gradgrind. Dickens a „valóság” iránt elkötelezett, kizárólag a tényeket és a matematikai kalkulációkat értékelni képes emberként mutatja be. „Vonalzó, mérleg és egyszeregy van mindig a zsebében, uram, készen arra, hogy lemérje és kimérje az emberi természet minden porcikáját, és pontosan megmondja, mennyit ér.”^[24] Gradgrind a maga sajátos életfilozófiája érvényességét nem korlátozza a privát szférájára: az igazgató számára az iskolájában is a „minden szentimentalizmustól mentes tanítás” jelenti az első számú pedagógiai elvet. Dickens a regény elején éppen a Gradgrind-iskolában zajló bemutató tanításra invitálja az olvasót. A tanórán a pedagógiai módszereket megfigyelő (és valószínűleg minősítő) államhivatalnok (és „elismert ökölvívó”) foglalja össze az oktatás lényegét. „Mindenben a tényekhez kell igazodnotok […] Reméljük, hogy nemsokára lesz egy ténybizottságunk, amely ténybiztosokból fog állani, és kényszeríteni fogják a népet, hogy a tényeknek, semmi egyébnek, csakis a tényeknek a népe legyen. Azt a szót, hogy képzelődés, ki kell irtanotok a világból.”^[25] És ez a sajátos metodika olykor nem is eredménytelen. Gradgrind úr kérdésére, hogy mi a ló, az osztály éltanulója, Bitzer, tökéletes választ ad: „Négylábú, fűevő emlős. Negyven foga van, nevezetesen huszonnégy zápfoga (…)”, és így tovább, mindig szigorúan a tényszerűségnél maradva.^[26] Bitzerrel ellentétben, a regény másik fontos szereplője, a magára hagyott és Gradgrind úr által „örökbe fogadott” Sissy Jupe, akinek az apja bohóc és cirkuszi lóidomár volt, így maga is a cirkusz világában cseperedett fel, képtelen a gradgrindi elvek szerint meghatározni a lovat. Gradgrind úr szemében nemcsak a nyelvi pongyolaság, de az irodalom − és általában a művészet − is veszélyes, mert kibillenti a műélvezőt a gazdasági racionalitás egyszerű és praktikus világértelmezéséből. „Amint egy haszontalan mesekönyv kerül a lakásba, a politikai gazdaságtan máris veszélyben forog.”^[27]

De nemcsak a képzelődéssel nincs kibékülve Gradgrind úr, a csodálkozás (szintén a lélek „irracionális” elkalandozása) is elfogadhatatlan számára. Amikor a regény elején serdülőkorú lánya, Louisa, így fordul öt évvel fiatalabb öccséhez: „Tom, én csodálkozom…”, Gradgrind úr rögtön figyelmezteti: „Louisa, sohase csodálkozzál!”^[28] A regény egyik kulcsfigurája, az imént említett Bitzer, Nussbaum szerint az utilitarista nevelés elborzasztó terméke. „A regény egésze során csak a manipuláció szándéka mozgatja, s amikor a maga rettenetes módján az utilitarista tanokat visszhangozza, az sem szolgál másra, mint hogy akár még a tanítója kárán is elérje, amit akar.”^[29] Az olyan érzelmek, mint a hála vagy a szeretet semmit sem jelentenek neki, „(…) a szív csupán a vér keringetésének hasznos eszköze, semmi több.”^[30] A regény első oldalain az osztály éltanulójaként bemutatkozó Bitzer különös karriert fut be. Gradgrind igazgató javaslatára a város (Coketown) első számú gyártulajdonosa, Josiah Bounderby, állást kínál neki bankjában, ahol fokozatosan előrehalad a ranglétrán. A regény végén még jótevőjének, Gradgrind úrnak a bankrablás gyanújába keveredett fiát is kitúrja az állásából, hiába könyörög neki az időközben emberileg is megtört igazgató. „Bitzer – szólt Gradgrind úr lesújtva s nyomorúságosan megalázkodva −, van szíve? A vérkeringés, uram − felelt Bizer mosolyogva a furcsa kérdésen −, szív nélkül lehetetlenség volna. Aki tisztában van, uram, azokkal a tényekkel, amelyeket Harvey a vérkeringésre vonatkozólag megállapított, nem vonhatja kétségbe, hogy van szívem.”^[31] A Nehéz időkben ábrázolt sorsok mindegyike az „aszeptikus kapitalista szellem” rendszerszerűen működő embertelenségéről tanúskodik. Bitzer őszinte cinizmusában az a legborzasztóbb, hogy éppen tanítómesterével szemben használja fel a leckét: „Senki sem köteles ellenszolgáltatás nélkül mást megajándékozni vagy bármi módon támogatni. A háládatosságot ki kell irtani, s a belőle fakadó erények fölöslegesek. Az emberi lét minden részecskéje, a bölcsőtől a sírig, tiszta üzlet legyen: adom-veszem.”^[32] Csakhogy a politikai gazdaságtan „tényei” a mesterségesen elszegényített valóság tényei, írja Nussbaum, és az erre épülő észhasználat szűk látókörű dogmatizmussal terhelt. Az effajta tények csak a dolgok felszínét karcolgatják, és nagyon messze vannak attól, hogy erkölcsileg is érvényes valóságismeretet eredményezzenek. A szélsőséges utilitarista kalkuláció vakká teszi azt, aki nem hajlandó más szempontokat tekintetbe venni. „Vakká az érzékeinkkel felfogható világ minőségi gazdagsága iránt; a benne élő emberek egyedisége, belső mélységei, reményei, vágyai és aggodalmai iránt; aziránt, hogy milyen emberi életet élni, és kísérletet tenni arra, hogy azt értelemmel ruházzuk fel. Legfőképpen pedig vakká az iránt, hogy milyen titokzatos és bonyolult dolog az emberi élet (…).”^[33] A gazdasági kalkuláció száraz és személytelen absztrakcióival ellentétben a regény olyan történetet mesél el, amelynek valamiképpen az olvasó is részese lesz. A regény története lassan a mi történetünk. Az olvasó szerepe az elbeszélés több pontján kifejezetten az „explicit szereplő rangjára emelkedik”. Vagyis az olvasónak fel kellene adnia „megfigyelői pozícióját”? „… az olvasó értelmezési és értékelési kísérleteinek egyszerre kell elfogadónak és kritikusnak lenniük, mivel a szöveg olyan társadalmi cselekvőként mutatja be, aki felelős azért, hogy a világ olyan lesz-e vagy sem, mint a regény lapjain feltáruló világ (…)”.^[34]

biopolitika illusztráció

A történet hátteréül szolgáló Coketown igazi ipari város, akár a tizenkilencedik század brit kapitalizmusának ideálttípusa is lehetne. Dickens leírásában a tiszta funkcionalitás és egy lehetséges modern (és igencsak félelmetes) mitológia keveréke: „A város csupa vörös téglából épült, vörös is lett volna, ha a füst és a korom megengedi; de így lehetetlenül vörös és fekete volt a város, mint valami vadember bemázolt képe. Igazi gépváros, tele magas kéményekkel, amelyekből végeláthatatlan füstkígyók gomolyogtak fölfelé szakadatlanul. Fekete csatorna szelte keresztül s egy bűzös festéktől pirosló folyó. Az ablakokkal tömött, óriás épületek belseje naphosszat rengett és zakatolt, s a gőzgépek dugattyúja egyhangúan mozgott fel és alá, mint a mélakóros elefánt feje.”^[35] A következő részlet akár a Michel Foucault-féle biopolitika illusztrációja is lehetne: „A város valamennyi cégtáblája egyforma, rideg fekete és fehér betű. A fogház lehetett volna kórház, a kórház fogház, a városháza akár fogház, akár kórház, akár másvalami: megépítésük módja biztosította, hogy mindenképp használhatók legyenek.”^[36]

Nussbaum úgy látja, az érzelmek nemcsak a Nehéz időkben megrajzolt klasszikus ipari kapitalizmus korszakában, de napjainkban is védelemre szorulnak. „Az ellentét, melyet Bitzer tételez az ész és az érzelmek között, nyilvános diskurzusunk közhelyévé vált (…).”^[37] S mivel az érzelmek meghatározása lényegéből fakadóan nem tud eleget tenni az „észszerűség normatív eszményének”, manapság rendszerint vesztésre áll ezekben a diszkussziókban. A hála, a részvét vagy a szánalom érzelmeit csak az képes felfogni és becsülni, aki belátja, hogy sebezhetőségünk a legfontosabb kapocs ember és ember között. Rousseau szerint az „embert gyengesége teszi társas lénnyé.” De így látta ezt már jó kétezer évvel ezelőtt Arisztotelész is: „Fogadjuk el, hogy a szánalom egyfajta fájdalom annak láttán, hogy valamiféle pusztító és szenvedést okozó rossz ér valakit, aki ezt nem érdemelte, és ami véleményünk szerint minket is érhet vagy a mieink közül valakit; különösen ha közelinek tűnik. Mert hogy szánalmat érezhessünk, nyilvánvalóan szükséges, hogy tudjuk: minket is érhet baj, akár saját magunkat, akár valamelyik hozzátartozónkat (…).”^[38] A regény „pozitív hősei”, a munkás Stephen Blackpool, szerelme Rachael és Sissy Jupe az Arisztotelész által jellemzett „érzelememberek” közé tartoznak, akik inkább beletörődnek boldogtalan sorsukba, mintsem a remélt haszonért bármit feladjanak a sokszor naivnak tűnő erkölcsi meggyőződésükből.

a költség/haszon szemüvegén keresztül

A Nehéz idők megírása óta szinte semmi sem változott, hiszen Bitzer mai örökösei szemében, mondja Nussbaum, a részvét, az együttérzés és az empátia továbbra is nevetséges és irracionális. A kortárs „hiperracionalista” gondolkodók közül Nussbaum elsősorban Richard Posner nevét emeli ki. Az ajánlás is neki szól: „Richard Posnernek”. A 2000-ben elhunyt jogfilozófus és közgazdász is a Chicagói Egyetemen tanított, ahol Nussbaum. Feltételezem, jól ismerték egymást, hiszen Nussbaum a jogi karon oktatott etikát. Csakhogy az ajánlás inkább intelem. Posner mint a Chicagói Iskola reprezentánsa az ökonómiai liberalizmus egyik legelszántabb képviselője, továbbra is minden emberi „tranzakciót” a költség/haszon szemüvegén keresztül lát. Egy helyütt például azt írja, hogy egy férfi számára sokkal kifizetődőbb a prostituáltak alkalmi szolgáltatásait igénybe venni, mint egy „igényes” feleséget eltartani.

Michael J. Sandel a Mi az, amit pénzért nem lehetne megvenni című remek könyvének első fejezetében számos példával illusztrálja, hogy manapság mi mindent megvehet magának, aki bőséges anyagi forrással rendelkezik. Csak három példát idézek: az egyik új-zélandi légitársaság 777 dollárt ajánlott fel azoknak a munkatársainak, akik hajlandók a homlokukra (vagy más, jól látható testrészükre) tetováltatni a légitársaság szlogenjét: „Szeretne helyet változtatni? Vegye igénybe az Air New Zealand szolgáltatásait!” Állítólag több mint harminc dolgozó élt is ezzel a lehetőséggel. A másik: egy Santa Ana nevű kaliforniai város börtöne lehetőséget biztosított az elítéltek egy részének (elsősorban azoknak, akiket nem erőszakos bűncselekmények elkövetése miatt zártak börtönbe), hogy napi 82 dollár fejében egy „feljavított cellában” töltsék az éjszakákat. A garzonlakásra emlékeztető cellákat a börtön egy nyugodt részében alakították ki, jó messze azoktól az elítéltektől, akik nem tudták ezt a „lakbért” megfizetni. A harmadik példa: Dallas egyik híresen rossz iskolájában, hogy javítsanak az iskola presztízsén, a vezetés úgy próbálja rávenni a tanulókat az olvasásra, hogy minden elolvasott könyv után két dollárt fizetnek.^[39]

A Nehéz idők nem ezt a világot kínálja, írja Nussbaum, hanem „közeli barátként és együttműködő partnerként” szólít meg. Így az olvasó figyelme megoszlik a regénybeli történet és a saját egzisztenciális gondjaira adandó válasz nehézségei között. A szereplők sorsa emlékezteti, hogy ő maga is a halál felé tart, s „neki is ez az egyetlen esély adatott, hogy megpillantsa a lángok között a fantázia alakjait”, illetve a lehetőségeket, amelyeket az emberi élet kiteljesedésére kínálnak.^[40]

1. Nussbaum, Martha C.: Költői igazságszolgáltatás. MMA Kiadó, Budapest, 2021. 109. Ford.: Pápay György. A könyv amerikai eredetije 1995-ben jelent meg. ↑

2. Idézi Nussbaum. Költői…, 130. ↑

3. Idézi Nussbaum, Költői…, 130. ↑

4. Fins Gregorio, Adélaïde: Repenser l’éthique à travers l’imagination narrative et littéraire dans la pensée de Paul Ricœur et de Martha Nussbaum. Bulletin d’Analyse Phénoménologique XIII 2, 2017. (Actes 10), 478–493. http://popups.ulg.ac.be/1782-2041/ 479. ↑

5. Lásd Sauvaire, Marion: ’Lecture littéraire et imagination éthique ’, Recherches & Travaux http://journals.openedition.org/recherchestravaux/1598 Letöltés időpontja : 2022. jún. 28. ↑

6. Kovács Barna: Emlékezet és esemény Paul Ricœur filozófiájában. Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság, Kolozsvár, 2015. 85. ↑

7. Lásd Sauvaire, i. m. 6. ↑

8. Ricœur, Paul: Soi-même comme un autre. Éditions Du Seuil, Paris, 1990. 176. ↑

9. Lásd Brousseau, Simon: ’Penser les liens entre éthique et politique de la littérature : un dialogue entre Martha Nussbaum et Jacques Ranciere’ http://journals.openedition.org/tangence/1108 3. ↑

10. Nussbaum A profit nem minden – miért van szüksége a demokráciának az oktatásra című könyve 6. fejezetében szemléletes példákkal illusztrálja, hogy az óvodai nevelésben a művészet és az irodalom, illetve a szerepjátékok milyen fontos szerepet töltenek be a fantázia és az empátia kialakításában. Egyik példája a feketék diszkriminációjának megszüntetéséért folytatott küzdelem történetéhez kapcsolódik. A múlt század hatvanas éveiben a fehér középosztályhoz tartozó szülők gyermekei számára a pedagógusok némely óvodában „megparancsolták”, hogy mindig csak a buszok leghátsó üléseit foglalják el, hogy maguk is megtapasztalják, mit jelent diszkrimináltnak lenni a mindennapok legbanálisabb szituációiban. Nussbaum, Martha C.: Nicht für den Profit! Warum Demokratie Bildung braucht. TibiaPress Verlag GmbH, Überlingen, 2012. 115–142. Ford.; Ilse Utz. Az amerikai eredeti: Not for Profit: Why Democracy Needs the Humanities. Princeton Univesity Press, 2010. ↑

11. Brousseau, i. m. 4. ↑

12. Horváth Gizella: Jacques Rancière és az esztétika politikája. Erdélyi Múzeum, 2018/4. 42. ↑

13. Rancière, Jacques. Esztétika és politika. Slavoj Žižek utószavával. Műcsarnok Nonprofit Kft, 2009. 10. Ford.: Jancsó Júlia és Jean-Louis Pierson ↑

14. Horváth, i. m. 42. Valamint Kiss Lajos András: A demokráciakritika változatai Jacques Rancière politikafilozófiájában. Erdélyi Múzeum, 2021/4. 170–171. ↑

15. Brousseau, i. m. 4. ↑

16. Rancière, i. m. 33. ↑

17. Nussbaum, Költői…, 13–14. ↑

18. I. m. 15. ↑

19. Dickens, Charles: Nehéz idők. Teuro Könyvkiadó, Budapest, 2002. Ford.: Mikes Lajos. (Az idézések során a Költői igazságszolgáltatás magyar fordítója, Pápay György, a Nehéz idők 1960-as magyar kiadására hivatkozik, amelynek oldalszámozása eltér az általam használt 2002-es kiadástól.) ↑

20. Nussbaum, Költői…, 22. ↑

21. Nussbaum, Költői…, 23–24. ↑

22. Nussbaum, Költői…, 35. ↑

23. Nussbaum, Költői…, 37. ↑

24. Dickens, i. m. 8. ↑

25. Dickens, i. m. 11–12. ↑

26. Dickens, i. m. 9. ↑

27. Nussbaum, Költői…, 20. ↑

28. I. m. 47–48. ↑

29. Nussbaum, Költői…, 69. ↑

30. Nussbaum, Költői…, 69. Korábban August Strindberg Történeti miniatűrök című munkájából idéztem La Mettrie és Voltaire tanulságos beszélgetését, amelyben az akkor éppen orvosi minőségében Voltaire-hez látogató materialista La Mettrie közölte a beteg Voltaire-rel: „Uram, Önnek nincs is lelke!”, Voltaire szíve pedig szerinte nem több, mint a vérkeringést biztosító szerv, azaz „cor, cordis”.

31. Dickens, i. m. 259. ↑

32. I. m. 260. ↑

33. Nussbaum, Költői…, 64. ↑

34. Nussbaum, Költői…, 71. ↑

35. Dickens, i. m. 24. ↑

36. I. m. 25. ↑

37. Nussbaum, Költői…, 110. ↑

38. Arisztotelész: Rétorika. Telosz Kiadó, Budapest, 1999. I. könyv, 8. fejezet (1385b) 99. Ford.: Adamik Tamás ↑

39. Lásd Sandel, Michael J.: Ce que l’argent ne saurait acheter. Les limites morales du marché. Éditions du Seuil, Paris, 2014. 33–36. Ford.: Christian Cler. Eredetileg: What Money Can’t Buy. Macmillen USA, 2012. ↑

40. Nussbaum, Költői…, 107. ↑

kép | istockphoto.com