ÉRTELMISÉGIEK A FUTÓHOMOKON

A szociális állam reformerei nagyon rossz szociológusok. Azt hiszik, a munka jobban segíti az önbecsülést, mint a havonta utalt segély. Ezek az emberek azt gondolják, hogy az intézményeket és az állami szolgáltatásokat, amennyire lehet, önkéntes társulásokkal és közmunkákkal kell helyettesíteni. E mögött az a feltételezés húzódik meg, hogy a szociális államnak valamiféle magánvállalkozásként kellene működni. Ezek a reformelképzelések voltaképpen naiv szociológiából erednek. A tehetség, a függőség és a gondoskodás komplikált problémáját ugyanis nem lehet sem a privatizálás, sem a probléma közösségre terhelésével megoldani. A reformereknek hamis képük van az intézményekről is. Aki pedig cselekvését ehhez a hamis képhez igazítja, tovább növeli az egyenlőtlenséget, és tovább mélyíti a szociális segítségre szorulók meg a társadalom többi része között tátongó szakadékot.
Richard Sennett^[1]

---

A múlt század második felének társadalomfilozófiai, szociológiai és politikatudományi vitái elsősorban az elidegenedés és eldologiasodás dehumanizáló következményeiről szóltak. A személyiség szétesése a mértéktelen fogyasztásban, az elitkultúra–tömegkultúra dilemmái, az egész emberiséget (és az élő természetet) fenyegető ökológiai válság számított a legdivatosabb témának. Közös jellemzője volt ezeknek az amúgy meglehetősen szerteágazó vitáknak, hogy a vitapartnerek jól definiálható értékrend (eszmei, ideológiai háttértudás és meggyőződés) nevében panaszolták fel a modern társadalom különféle deficitjeit, és meglehetősen optimisták voltak az emberi cselekvés problémamegoldó képességeit illetően, tehát hittek a társadalmi állapotok hatékony átalakításában. Ebből következően magabiztosan mutattak irányt. A radikálisok a forradalom ilyen vagy olyan változatára szavaztak (a diákok és értelmiségiek forradalma, a zöldek forradalma, a marginalizálódottak forradalma), míg a humanista pacifisták a demokratikus vitaformák konszenzusteremtő erejében bíztak. Köztudott, hogy a nyolcvanas évektől divatos posztmodern törekvések rezignált bajnokai korántsem voltak annyira magabiztosak, mint aktivista (és általában baloldali) elődeik, akik még őszintén hittek a forradalmi cselekvésben, vagy legalábbis a felvilágosodás diskurzusának „önmagát is legitimáló” hatalmában. Persze a posztmodern gondolkodók éppen a magabiztosság hiányából kovácsoltak erényt: a sokféleségben, a diskurzusfajták pluralizmusában, a differenciák termelésében vég nélkül folytatható kollektív játékot láttak, amelyre az értelmiségi közvélemény többsége úgy tekinthetett, mint a társadalmi bajok szinte mindegyikére egyformán alkalmazható demokratikus (és liberális/multikulturális) gyógymódra.

teremtő pusztítás

A posztmodern alternatíva azonban – noha számos, jórészt mégiscsak kollektivista jellegű emancipatorikus eszme és ideál fogalmazódott meg benne – nem tudott hatni egy viszonylag szűk entellektüelréteg körén túl. Ugyanakkor az óceán túlpartjáról – nagyjából szintén a múlt század nyolcvanas éveitől – olyan eszmék és ideológiák érkeztek az európai kontinensre, amelyek alapjaikban különböztek az itt megszokott, a szolidaritás változataira építő keresztény/humanista/szociáldemokrata ideáloktól, ráadásul látszólag tökéletesen racionálisnak tűnő érvkészletük miatt sokkal használhatóbbaknak tűntek, mint a szolidaritáselvű eszmék. Központi értékrendjük a Schumpeter-féle teremtő pusztítás fogalma köré szerveződött, és így jobban megfelelhetett egy kemény, hatékony, igazi „macsókapitalizmus”-nak. Ez a neoliberális/neokonzervatív gondolkodás paradox jelenség: egyszerre tartalmazza a gazdasági racionalizmus erejébe vetett hitet, az egyéni ambíciók felszabadításának fantazmáját és a jövő kiszámíthatatlanságából fakadó „termékeny bizonytalanság” (más néven: a kockázattársadalom) megváltó ígéretét. Az újfajta konzervatív forradalom velejárója többek között a változás: amíg korábban filozófusokból, társadalomtudósokból és művészekből rekrutálódott az értelmiségi réteg nagyobb és befolyásosabb része, innentől elérkezett a menedzserek, médiaszakemberek, performatőrök, konzultánsok és szakértők ideje. Ezek az újfajta értelmiségiek azzal tették egyértelművé „intellektuális” hatalmi törekvéseiket, hogy korábban nem létező nyelvezetet és vitakultúrát honosítottak meg a társadalomtudományok és a médiavilág legkülönbözőbb területein. E bizarr – jobb híján menedzserkapitalizmusnak nevezhető – társadalmi, gazdasági és kulturális alakzat vezérideológiája a gazdasági és a technikai haladás erőltetése. Eszerint a társadalom örökmozgó gépezet, amely a bizonytalanság univerzumában bolyong. Ezt a szemléletet nem zavarja, hogy az üzenetek címzettjeinek olyan világban kellene kiismerniük (és cselekvésekre venniük) magukat, amely idővel egyre instabilabb. Ahogy Jean-Pierre Le Goff írja: a menedzserkapitalizmus diskurzusa „(…) a túlélés és a sürgősség/sürgetés adaptációs logikájaként jelenik meg. A fejlődés sebessége és ennek következményei miatt a társadalom számára nincs is más választás, mint hogy minél jobban alkalmazkodjék ehhez a sebességhez, különben eltűnik a káoszban. Ebben a világban teljes a felfordulás; a ‘mobilitás’, a ‘reaktivitás’, a ‘flexibilitás’ referenciaértékként jelenik meg, míg a stabilitás igenlése a mozdulatlanság, a változások elutasításának szinonimája. Minden ellenállást vagy tiltakozást, amely a szóban forgó logika ellen irányul, az ‘elmaradott’ vagy a ‘berozsdásodott’ jelzővel illetik, és rögvest a privilégiumokhoz és a szűkebb értelemben vett testületi szellemhez ragaszkodás jelének minősítik. A kultúra és a mentalitás, a gazdasági és a társadalmi struktúrák, a szakmák és a kompetenciák evolúciója mindig késésben van a világ állapotát érdemben befolyásoló változásokhoz képest. A fékezhetetlen rohanásban nem is lehet másként: valamiképpen le kell dolgozni az állandósult késést. Senkinek sem lehet megengedni, hogy az út szélén csücsüljön.”^[2]

A totalitárius rendszerekről szóló munkájában Hannah Arendt a „permanens bizonytalanság” korszakáról beszél, nem hagyva kétséget, hogy ugyanez a megnevezés – megváltoztatva a megváltoztatandókat – különösebb nehézség nélkül alkalmazható poszt-totalitárius vonásokat mutató neokonzervatív társadalmi modellre is. Az eszmerendszer antidemokratikus vonásait egy paradoxon mutatja legtisztábban: a neokonzervatívok maguk is átláthatatlan káosznak tekintik a társadalmat, ugyanakkor csökönyösen ragaszkodnak az általuk kierőszakolt modernizációs diskurzushoz, mint az egyetlen alternatívához. Zygmunt Bauman olyan ostromlott várhoz hasonlítja napjaink nyugati társadalmait, amelyet folyamatosan ágyútűz alatt tartanak a sebesség megszállottjai. Bauman idézi Simon Hoggart-nak, a Guardian szerkesztőjének szellemes eszmefuttatását a kétezres évek elejéről, amelyben Hoggart a szinte észrevétlenül neokonzervatívvá lett angol baloldal első számú képviselőjének, Tony Blairnek a retorikáját mutatja be: „Megint mellbe vágott Blair különös beszédmódja, amely sokkal inkább egyfajta zeneműnek tűnik számomra, mintsem szimpla retorikai teljesítménynek. Ez a beszéd, a zenei darabokhoz hasonlóan, nem informálni szeretne, inkább érzelmeket akar gerjeszteni. Nem áll szándékában, hogy értelmezze a tényeket és a politikai eseményeket, hanem a mezőgazdasági politika pasztorális szimfóniáját adja elő. Blair beszédét hallgatva senki sem mondhatja: ‘Nahát, itt van egy ember, aki ma megtanított nekem valamit.’ Ehelyett egy bravúrosan előadott dicshimnusz darabkájával kell beérnünk, és azzal, hogy végül is van itt valaki, aki kellemes hangulatot produkált az előadóteremben.”^[3]

cseppfolyós világ

Korunk politikusai nem kockáztatják, hogy megnyilatkozásaikban a felszín mögé hatoljanak, közös hitvallásuk azon a doxán alapul, hogy igazából senki sem akar mélyebben elgondolkodni a dolgok állásáról. Ha a politikai és a társadalmi kérdéseket érintő beszéd megfelelően rövid és jelszószerű, biztosabb esély kínálkozik a veszélyesebb gondolatok elkerülésére is. Mindezt azzal egészíti ki Bauman, hogy a tömegmédiumok tiszta funkcionalizmusának és haszonelvűségének védelmezői talán nem sokat tévednek érvelésükben, hogy a cseppfolyós világ nem kizárólag a médiumok kreációja: ezek tulajdonképpen csak azt szállítják fogyasztóiknak, amire szükségük van.^[4] „A modern kor ‘cseppfolyóssá’ lett szakaszában a mobilitás vagy még inkább a ‘mindig mozgásban maradás’ képessége tekinthető olyan nyersanyagnak, amelyből a hatalom új típusú hierarchiája épül. Innentől a gyorsuló mobilitás az elsődleges szerepet játszó faktor a társadalmi szerkezet meghatározásában. Vagyis a sebesség és a felgyorsult növekedés az a vezető stratégia, amelyet az ember leginkább a maga javára kamatoztat.

Ha mindez megvalósul, tehát nagy számban jelennek meg emberek, akik képesek a sebesség és a növekedés összekapcsolására, egyúttal olyan értékre tesznek szert, amely a korábbiaknál jobban garantálja a túlélést és a sikert.^[5] Ennek a „szintetizált képességnek” éppen a flexibilitás jelenti az egyik oldalát, mondja Bauman, utalva az ismert amerikai szociológus, Richard Sennett gyakran használt kifejezésére.^[6] A flexibilitás régről ismert fogalom, valamikor a 15. század tájékán jelent meg először az angol szókészletben. Használata eredetileg olyan egyszerű megfigyelésekhez kapcsolódott, hogy mondjuk egy fa, amely elhajlott a szélben, a szél elmúltával könnyedén visszanyerte eredeti alakját. Az embernek meg kell tanulni, hogy rugalmasan alkalmazkodjon a változó körülményekhez anélkül, hogy ebbe „beletörne a gerince”. „A mai társadalom azokat az utakat keresi, amelyek rugalmas intézmények létrehozásával képesek enyhíteni a rutin nyűgét. A flexibilitás megvalósítása elsősorban mégis azokra az erőkre koncentrál, amelyek hajlékonnyá teszik az embert.^[7] A korai felvilágosodás filozófusai, például Locke és Hume, az érzéki adatok ügyes összekapcsolásának képességét nevezték flexibilitásnak. A szó manapság használt jelentésében a rugalmatlanság és az élettelenség ellenfogalmaként jelenik meg. John Stuart Mill A politikai gazdaságtan elvei című munkájában a piacokat veszélyes, ugyanakkor mégis hasznos életszínpadnak tekinti, amely az emberben rejlő különös képességeket felszínre hozza. Ezen a színpadon a kereskedők és az üzletemberek egyfajta improvizáló művészekként léphetnek fel. Sennett szerint a flexibilitásban rejlő dilemmákat nem lehet elválasztani a rutinhoz és a megszokáshoz kapcsolódó antropológiai, filozófiai viták több évszázados tapasztalataitól. Abból érdemes kiindulni, hogy napjaink közfelfogásában a rutin valami szörnyű dolognak számít, olyan – a személyiség autonómiáját paralizáló – démonnak, amitől mindenképpen szabadulni kellene. Sennett rövid fogalomtörténeti keretbe illesztve ennél a közhelyes értelmezésnél jóval árnyaltabban mutatja be a rutin problémáját. Szerinte elsőként Denis Diderot vizsgálta behatóbban. Diderot az enciklopédia számára írt, az ipari tevékenység és a gyárakban folyó munkát bemutató tanulmányaiban elsősorban a rutin pozitív oldalát hangsúlyozta. A modern ipari társadalom titka a rutinban van, mondja Diderot. A Francia Enciklopédia 5. kötetében található rézkarc a L’Anglée nevű papírgyárat mutatja be. A gyár a Montargis nevű településen épült, mintegy száz kilométerre Párizstól. Maga az építmény leginkább arisztokrata kastélyra emlékeztet, francia kerttel és sétányokkal körbevéve. Sennett azt tartja Diderot leírásában igazán figyelemre méltónak, hogy itt válik elsőként láthatóvá: a lakás, az otthon és a munkahely egyértelműen szétvált egymástól.^[8]

Noha akkoriban a papírgyártás közismerten nehéz és piszkos munkának számított, mindebből semmi sem jelenik meg a rézkarcon. Az illusztrátor gondosan ügyelt, hogy a hatalmas kádakban hónapokig rohasztott növényi rostok közelében ne legyen látható egyetlen – az állandó hányingertől eltorzult arcú – munkás sem.

bűzös gyárak

A gyár padozata tiszta, semmi sem utal arra, mennyire veszélyes és lélekölő volt ezekben a bűzös gyárakban dolgozni. A művészi manipulációt persze nem rossz szándék vezérelte; a rézkarc készítője egyszerűen csak illusztrálni akarata, hogy „Az ipari rend titka a rutinban rejlett. L’Anglée olyan gyár, ahol minden a helyén van, és mindenki pontosan tudja, mi a teendője. Éppen ezért Diderot számára a rutin nem ugyanannak a tevékenységnek a végtelen és mechanikus ismétlését jelentette. Hasonló a helyzet a tanárral, aki igyekszik, hogy tanítványa kívülről megtanuljon egy tizenöt strófából álló költeményt, egyúttal azt is szeretné, hogy a tanultak úgy vésődjenek a diák agyába, hogy a tanítvány bármikor előhívhassa, s megtanult ismeretét felhasználhassa más költemények megítélésére. Diderot-nak a színészmesterségről szóló tanulmánya ugyanerre a belátásra épül. A Színészparadoxonban igyekszik megmutatni, hogy a színész miként képes megfelelően elsajátítani a szerepét – egy adott szöveg sokszoros ismétlésén keresztül. Diderot az ismétlés erényeit fedezte fel a gyári munkában is.”^[9] A rutin nem nélkülözi az önálló szellemi tevékenységet. A folytonos ismétlés olyan új képességeket és készségeket hív életre, amelyekkel változtatni lehet az addigi munkaformákon. A rutin a kézműves és ipari munkában hasonló funkciójú, mint az órákon át tartó gyakorlás a hegedűművész esetén: a kívülálló roppant unalmasnak tartja ugyanannak a ritmusnak vagy dallamnak az ismétlését, de a sikeres előadáshoz mégiscsak nélkülözhetetlen.

Különös, mondja Sennett, de a modern kapitalista közgazdaságtan apostola, Adam Smith éppen ellentétesen ítélte meg a rutin szerepét, mint Diderot. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert a gazdasági liberalizmus és szabadpiac elkötelezettjét mindez láthatóan nem akadályozta, hogy felfigyeljen a piaci kapitalizmus sötét oldalára. A nemzetek gazdagságában a szabadpiac és a társadalmi munkamegosztás szorosan összefügg. A gazdaság a méhkaptárhoz hasonlóan növekszik: a társadalmi kaptárban szorgoskodó munkások minden újabb munkatevékenységével tovább nő a sejtek száma. Smith a híres tűmanufaktúra leírásában mutatja be a folyamatot, amelyben a hatékonyság növekedése – a naponta elkészíthető varrótűk száma – együtt jár a manufaktúramunkások személyiségének fokozatos leépülésével, mivel a robotszerűen végzett munka nem követel semmilyen átfogóbb szellemi „alkotótevékenységet”, csak az egyre precízebb mozdulatok gépies és rutinszerű ismétlését. Fekete László, az Adam Smith-féle liberalizmus Janus-arcát elemző tanulmányában a kapitalizmusból olykor „kiábrándulni” is képes Smith eszmefuttatásából idéz néhány fontos mondatot. „A munkásnak, kinek egész életét néhány egyszerű művelet emészti fel (amelynek eredménye talán mindig vagy csaknem mindig ugyanaz), nincs alkalma kiművelnie értelmét, vagy gyakorolnia találékonyságát a nehézségeket elhárító új módszerek felfedezésében, minthogy azokkal sohasem találkozik. Természetesen elveszíti hajlamát az efféle erőfeszítésekre, ezért aztán olyan ostobává és tudatlanná válik, amilyen emberi teremtmény csak lehet. Szellemének tompasága nemcsak arra teszi képtelenné, hogy valami okos társalgásba kapcsolódjék, és abban örömet találjon, hanem arra is, hogy lelkében magasztos, nemes vagy finom érzések fogalmazódjanak meg, következésképpen arra is képtelen, hogy helyes ítéletet alkosson a magánélet rendes kötelezettségének tárgyában.”^[10] Semmi kétség, Smith szerint a modern ipar által kikényszerített – s az idők során egyre jobban differenciáló – munkamegosztás folyamatosan tompítja az emberek morális érzületet, megfosztva azt eredeti spontaneitásától. Mindebből pedig az következik, hogy a társadalom materiális (más néven: civilizációs) előrehaladása nem feltétlenül jár együtt amorális tökéletesedéssel. Rousseau és Smith nézetei talán nincsenek is olyan távol egymástól, miként a filozófiatörténeti munkákban olvasni szoktuk.^[11] Ezért állíthatja Sennett teljes joggal, hogy (…) a Nemzetek gazdagsága olyan egyensúly mellett érvel, amelynek egyik oldalán a kisvárosok és a falvak állnak, a másikon a nagyvárosok. A vidéki ‘élet természetes ritmusai’, továbbá a familiáris kapcsolatokban rejlő erő szükségképpen egyfajta morális kiegyensúlyozó erővel rendelkezik a piacok és a gyárak által uralt nagyvárosok zabolátlan fejlődésével szemben.”^[12]

újfajta tudás

A rutinmunka olyan kifinomult formája, mint amilyen például a Ford Motor Company üzemeiben jelent meg a huszadik század első évtizedeiben, néhány pozitív következménnyel is járt. Henry Ford gyárában – a tömegtermelésnek köszönhetően a korábbiaknál jobban kerestek a munkások, de ennél fontosabb volt a változás, amely a rutin és a metrikus időgazdálkodás különböző összekapcsolhatóságában érhető tetten: nemcsak a menedzserek, a szakszervezeti tagok is megtanulták, miként kell a számokkal bánni, s ezt az újfajta tudást fel is használták, amikor a tulajdonosokkal szemben az érdekeiket kellett érvényesíteni. „A rutin formálta idő olyan arénává változott, amelyben a munkások sikerrel léphettek fel a követeléseik érvényesítéséért. Megkezdték a hatalmukat visszahódítani.”^[13]

A Smith-féle tűmanufaktúra, a 19. század végére tökéletes illúziónak bizonyult, mert a társadalom egymástól eltérő racionalitás-felfogások ütközőterepévé vált. Az idő felgyorsult, a vas és betonépítmények gyakran csak tervek maradtak, mert a technológiai fejlődés közben elavulttá tette ezeket. A munkások lakásépítő szövetkezeteket, kulturális és sportegyesületeket hoztak létre – megtanulták, miként fordítsák saját javukra a rutinmunka jobbik oldalát. Hogy voltaképpen Diderot-nak vagy inkább Smithnek volt-e igaza, ez a mai napig eldönthetetlen, mondja Sennett. Ha elfogadjuk Diderot álláspontját, és az ilyen jellegű munkát önmagában nem tekintjük lealacsonyítónak, azokra a keretekre kell koncentrálnunk, amelyben a munkavégzés folyik. Ekkor csak reménykedhetünk, hogy „(…) a munkahelyeket és irodákat úgy alakítják, hogy lehetőséget nyújtsanak a L’Anglée-féle rézkarcon látható kooperatív munkavégzésre is.”^[14] Persze, ha a rutint eleve lealacsonyítónak gondoljuk, ami a modern világ munkafolyamataitól szinte elválaszthatatlan, akkor úgy kell szembefordulnunk vele, mint a lélek nélküli bürokrácia jobbára személytelenül működő autoritásával. Hiszen akkor a rutin egyetlen funkciója a tiszta profitmaximalizálás. S itt újra felvethető a kérdés: talán mégiscsak a flexibilissé tett munka lehetne a gyógyír, amely enyhíti az unalmas és lélekölő rutinból származó kínokat?

integrált együttélés

Richard Sennett árnyalt válaszainak bemutatásához néhány alapinformációra kell utalnom. 1940-ben született Chicagóban, orosz bevándorlók fiaként. Gyermekkorát a város Cabrini nevű gettójában töltötte. Az akkoriban épült lakótelep egyike az első amerikai kísérletnek, amely a fehérek és feketék integrált együttélését próbálta. Az állam, hogy a fehérek számára vonzóbbá tegye az együttélést a feketékkel, magára vállalta azoknak a szegény és elesett családoknak (hadirokkantak, enyhe szellemi vagy testi fogyatékossággal élők stb.) a lakbérét, akik hajlandók voltak beköltözni a lakótelepre. Sennett sosem látta az apját, mert a születése előtt elhagyta az anyját. Eleinte úgy tűnt, hogy a zenei tehetséget mutató Sennettből csellista lesz, de egy orvosi műhiba – bal karját kellett műteni – kettétörte zenei karrierjét. (A sokkoló élmény egész életére hatott, a mai napig szenvedélyesen foglalkoztatja a becsülettel végzett szakmunka problematikája.) Véletlen szerencsének köszönhetően (megismerkedett David Riesman szociológus „szintén zenész” lányával) bekerült a Harvard Egyetemre szociológia szakos hallgatónak. Bostonban többek között tanára volt a német/zsidó származású és akkor már úgyszintén világhírűnek számító filozófus, Hannah Arendt is. Sennett karrierje éppen olyan csodálatos, mint Pierre Bourdieu-é. Mindketten a társadalom perifériájáról emelkedtek a világ társadalomtudományának élvonalába. Mégis jelentős különbség van a két gondolkodó habitusa között. Bourdieu egész életében képtelennek bizonyult alacsony származásából eredő kisebbségi komplexusai leküzdésére, Sennett azonban megtanulta, hogy akkor is egyfajta derűs optimizmussal szemlélje a világot, ha az csúnyábbik arcát fordítja felé. Világszemléletét az amerikai pragmatizmus jól ismert tradíciójának tudatos vállalása és a következetes humanista meggyőződés jellemzi. Bourdieu-vel ellentétben sohasem helyezkedik a radikális álláspontra, hogy a kapitalizmustól valahogy mégiscsak meg kellene szabadítani a világot, holott ő is visszataszítónak találja a neoliberális/neokonzervatív retorikát, amely a társadalmi bajokért az áldozatokat teszi felelőssé. Általában a konzervatívok úgy érvelnek, hogy a társadalom perifériájára szorultak nem megfelelően éltek a mindenki számára (állítólag) egyformán nyitva álló lehetőségekkel. Ezzel az anti-szociológiai akaratmetafizikával Sennett a lépésről lépésre történő, a helyi közösségek erejére támaszkodó és mindig megújulni képes gyakorlati társadalomkritikát állítja szembe.

Pragmatista társadalomkritikája azokra az empirikus szociológiai kutatásokra támaszkodik, amelyek centrumában a modern kapitalista gazdaság folyamosan változó munkaformái, illetve a változásokhoz kapcsolódó munkavállalói, alkalmazotti attitűdök vizsgálatai állnak. Arra kíváncsi, hogy ha a modern kapitalizmus körülményei között tevékenykedő embertársaink sikereit vagy kudarcait vizsgáljuk, hol húzhatók meg az egyéni (azaz másra átháríthatatlan), illetve a közösségi/intézményi/állami felelősség határai. Ezeknek a kutatásoknak, interjúknak jó részét maga Sennett végezte el, írásai szuggesztív erejét a sok személyes élmény adja. Egyik szemléletes példája a bostoni pékek körében végzett elégedettségi és önértékelési vizsgálat. Több mint harminc évvel ezelőtt interjúvolta először az egyik olasz tulajdonban lévő pékség jobbára görög származású munkásait. Akkoriban a pékek lényegében „fizikai kontaktusban” voltak munkájuk „tárgyi részével”. A sütődében állandó volt a nyüzsgés: a pékek lármája keveredett az élesztő és kisült kenyér illatával; a forró műhely izzadságszaggal telt meg; a pékek folyton lisztben és tésztában turkáltak. Büszkék voltak hasznos szakmájukra, pedig munkájuk nem volt veszélytelen, a kemencéből kicsapó láng gyakran okozott balesetet, s családi életük is megsínylette az állandó éjszakai munkát. Ezzel együtt is, a közös etnikai eredet és az eleven szakszervezeti élet hatékony közösséggé formálta őket. Ha valakinél a foglalkozása iránt érdeklődtek, az illető egyszerűen és büszkén annyit válaszolt: „pék vagyok”.

minden megváltozott

Harminc évvel később minden megváltozott. A pékség időközben egy élelmiszerkonszern tulajdonába került. A cég ugyan ekkor sem rendezkedett be a klasszikus tömegtermelésre, de arra a Priore/Sabel-féle flexibilis munkarendre álltak át, amelyre Amerikában manapság sokan úgy tekintenek, mint a posztfordista menedzsment bibliájára. A kenyeret és a bagettet olyan mennyiségben sütötték, hogy az pontosan megfeleljen a kerületben előzetes szondázással felmért igényeknek. „Többé nem lehetett izzadságszagot érezni a sütődében. A műhely minden helyiségében légkondicionáló biztosította a megfelelő hőmérsékletet. (…) a nyugodt, fluoreszkáló fényben minden zajmentesen működött.”^[15] Az öreg szakik időközben mind nyugdíjba mentek, többé senkinek sem lehetett az etnikai eredetét megállapítani. Az üzem megtelt tinédzserkorú lányokkal, akik a legváltozatosabb munkarendben tűntek fel, illetve tűntek el a komputervezérelt gépek között. A szakszervezetnek se híre, se hamva. „A régi marxista osztálykategóriák értelmében a munkásoknak, korábbi szaktudásuk elértéktelenedése miatt dühösen kellett volna szembesülniük az új, lebutított munkafeltételekkel. De csak egyetlen emberre illett a leírás: arra a fekete előmunkásra, aki közvetlenül a menedzsmentnek volt alárendelve.”^[16]

A szervezettség hiányából fakadóan szinte állandó lett a fluktuáció; a bérek folyamatosan csökkentek, s a kilencvenes évektől az üzemben átlagosan két évre zsugorodott a munkavállaló által ott töltött idő. Az új típusú „pékeknek” immáron semmi közük nem volt a kenyérhez, a munkafolyamatokat kizárólag a számítógépek monitorain követték. S amikor valamilyen üzemzavar (például áramszünet) következett be, a dolgozók tehetetlenül figyelték az eseményeket, mert fogalmuk sem volt, mit kell csinálni. Az egyik – valahogy még ott rekedt – öreg olasz szaki azt mondta Sennettnek: „Otthon még rendes kenyeret sütök magamnak, itt már csak gombócokat.”^[17] Persze, mondja Sennett, abszurd dolog volna mindezért a gépeket felelőssé tenni. A probléma lényege nem technikai, hanem társadalmi természetű. Vajon ugyanolyan problémával szembesülünk manapság is, mint Smith tűmanufaktúrája idején? Sennett nemleges választ ad a kérdésre. A tűmanufaktúrában a munkások elől még nem volt elrejtve a problémaköteg, ami a digitalizált pékségben szinte láthatatlanná vált. A flexibilitás csaknem átjárhatatlan különbséget teremt a felszínesség és mélység között. A flexibilitás hatalomtól megfosztott alattvalói végérvényesen arra ítéltettek, hogy mindig a felszínesség világában maradjanak. „Az egykori görög pékeknek nagyon keményen kellett dolgozniuk. Olykor testi épségük is veszélyben forgott, s botorság volna mindezt visszakívánni. Ugyanakkor az általuk végzett munka nem volt felszínes, s az etnikai eredet is szoros köteléket jelentett. Mindez a modern bostoni pékségben mindörökre eltűnni látszik.”^[18] Logikusan következik a kérdés: miféle társadalmi respektusra tarthat igényt, akinek alig van fogalma, ki is ő tulajdonképpen, és mi vár rá a következő hónaptól?

pókember

A flexibilis ember egyúttal törékeny és sebezhető is, hiszen állandó bizonytalanság jellemzi a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyét. Ezzel együtt korunk cseppfolyóssá vált társadalmában a munkára sem tekinthetünk többé úgy, mint a javak egyik legfontosabbikára, mivel a munkafajták nagyobb része elveszítette egyértelműen rögzíthető tartalmát. Nem jól definiálható tevékenységet, hanem folyamatosan változó pozíciót kell látnunk benne. A „háló csomóit” lényegében azok a próteuszi munkavállalók alkotják, akik időről időre új alakban születnek újjá. Néhány szociológus úgy gondolja, minél több lyuk tátong a hálón, annál több lehetősége van a munkavállalónak, hogy kerülőutakat keressen, s mint valamilyen pókember, ide-oda futkosva a háló szálain, kamatoztassa korábbiakban felhalmozott társadalmi tőkéjét. James Coleman, a racionális döntéselmélet egyik apostola szerint a helytállás a totálisan mobilizált társadalomban szinte kizárólag az egyén tehetségétől és kockázatvállalási hajlandóságától függ, vagyis aki mer, az nyer. Sennett azonban korántsem ennyire optimista: „A hálózat diszkontinuitása az egyes ember tudatának teljes elbizonytalanodását eredményezi. A rugalmas kapitalizmus változásra kész munkavállalóinak háromféle bizonytalansággal kell szembesülniük: a ‘többféleképpen értelmezhető oldalirányú mozgással’, a ‘retrospektív veszteségekkel’, illetve az előre nem tervezhető jövedelmi viszonyokkal.”^[19]

Az első bizonytalanság azt jelenti, hogy míg a korábbi, piramis formájú társadalomban az ember tudta, hol tart a felfelé haladásban, a flexibilis társadalom állandó oldalirányú mozgásra kényszeríti a munkavállalót, aki sohasem lehet biztos benne, hogy aktuálisan milyen helyzetben van. Mivel sokat mászott, általában elhiszi, hogy haladt valamelyest felfelé, pedig lehetséges, hogy jelenlegi pozíciója sokkal rosszabb, mint a néhány évvel korábbi. A retrospektív veszteség azt jelenti, hogy az emberek hiányos vagy téves információk alapján döntenek a változtatásról, s csak később értik meg, hogy rossz döntést hoztak. Akkor sem hibáztathatják magukat, mert a rugalmas szervezetek definíciószerűen teszik lehetetlenné az egyes szereplők racionális előrelátását. A harmadik bizonytalanság a jövedelem jövőbeli kiszámíthatatlanságával kapcsolatos: statisztikai tények bizonyítják, hogy az utóbbi évtizedekben az amerikai munkavállalók nagyobb része – legalábbis anyagi szempontból – rosszul döntött, mert az új munkakörben vagy munkahelyen csökkent a jövedelme.

Nem az a probléma, hogy a társadalom alrendszerei folyton mozgásban vannak. A mobilizáció a modern világ természetes létformája, amiből elvben „jó is kijöhetne”. Értelmes ember amúgy sem kívánhatja vissza a premodern társadalmak mozdulatlan világát, amelyekből csak egyéni hőstettekkel lehetett olykor kitörni. A modernitás első szakaszában, mondja Zygmunt Bauman, a mobilitás még inkább segítette az embert, hogy értelmes identitásra tegyen szert a társadalom által felkínált személyközi kapcsolatokban. „Kezdetben a munka volt az elsődleges eszköz, ami az új, modern kötelesség teljesítéséhez kínálkozott. A vágyott és szorgalmasan épített társadalmi identitáshoz annak legfőbb meghatározóira, a munkaképességre, a munkahelyre és a hozzá tartozó karrierútra volt szükség. Ha egyszer kiválasztódott egy identitás, egyszer és mindenkorra kellett építeni: ugyanígy – legalábbis elméletben – a munkavállalást, a hivatást, az életre szóló munkát. Az identitás építése folyamatos, konzisztens volt, jól meghatározott állomások egymásutániságán alapult (nem csoda, hogy az építést használták metaforaként a megvalósítandó ‘identitásmunka’ természetének leírására). A karrier menete és az életre szóló identitás létrehozásának feltételei szorosan összefüggtek.”^[20] Napjainkban már csak nagyon kevés embernek van rá lehetősége, hogy a munkája révén legyen tartós identitása.^[21] A társadalom többsége hazárdjátékra ítélt. Az állandó instabilitás a legtöbb embernél szorongást idéz elő, mert tudja, hogy örökösen változtatni kell, noha a nyerési esély rendkívül alacsony. A posztmodern kor emberének kockázatvállalása voltaképpen pótcselekvés: menekülés az egy helyben állás vádja elől. Egy dinamikus társadalomban a nyugalom szinte egyenlő a halállal.^[22] Másrészt a totális mozgósítottság világában az idő múlása mindig személyes tragédiaként jelenik meg, hiszen az idősebb munkavállalókra úgy tekintenek a versenyszférában, mint mozgásképtelenekre. Az egyik reklámügynökség alkalmazottja mondta az interjúvoló szociológusnak: „A reklámüzletben a harminc év fölöttiek halottaknak számítanak. Az öregedés úgy jelenik meg az ember életében, mint alattomos gyilkos.”^[23] Pedig ahhoz, hogy értékes és értelmes munkát végezzünk, sok tapasztalat és rutin szükséges. Ha valakivel elolvastatnak egy szakkönyvet az asztalos mesterségről, az illetőből még nem lesz asztalos. De a flexibilis társadalom igazi dilemmái elsősorban nem technikaiak, hanem erkölcsi és szociálpolitikai természetűek. A fő kérdés tehát, hogy a folyamatosan átalakuló identitások világában az egyes individuumok hogyan vívhatják ki a többiek elismerését a társadalmi együttélés változatos terepein. A válaszhoz megvizsgálom az „elismerés politikájának” néhány, mára már klasszikussá vált megállapítását, amelyek segíthetnek a Sennett által érintett dilemma – legalább részleges – megoldásában.

rétegzett társadalom

Charles Taylor Az elismerés politikája című írásában is a változásra mutat, amely a megbecsülés formájában következett be, nagyjából az európai felvilágosodás időszakában. A premodern társadalmakban a becsület az emberi identitás elismerésének alapja, a rétegzett társadalom keretei között a természetesnek tekintett egyenlőtlenségekre épült: „Hogy néhány embernek becsülete legyen, az kell, hogy ne legyen mindenkinek. Montesquieu ebben az értelemben használja a terminust a monarchia leírásánál.”^[24] A becsület középkorias, jórészt a kiváltságosok katonai erényeit hangsúlyozó fogalmával szemben a méltóság modern jelentése univerzalista és egalitárius. A kifejezést akkor használjuk, ha „(…) az emberi lények veleszületett vagy polgári méltóságáról beszélünk”.^[25]

Az emberi méltóság egyetemes, tehát minden emberre kiterjedő érvényessége jól illeszkedik (és igazából csak ez illeszkedik) az olyan társadalmak önképéhez, amelyek általában is a szimmetrikus viszonyokat részesítik előnyben. Persze a mindenkit „alanyi jogon” megillető méltóság, mint univerzális érték nem képes semlegesíteni a hétköznapi igazságot, hogy az emberi lények tényszerűen mégiscsak különböznek egymástól. A különbségek lehetnek veleszületett, azaz természeti különbségek (például a fizikai erőben vagy a zenei képességben), illetve társadalmi eredetűek és jellegűek. Sokszor szinte lehetetlen a kettő precíz „elkülönítése”.^[26] Taylor az autenticitás kiegészítő fogalmának bevezetésével igyekszik feloldani a dilemmát: az emberi méltóság mindenkit egyformán megillet, s elsősorban éppen azért, mert minden ember más a másikhoz képest.

férfias bátorság

Richard Sennett elismerés (respektus) fogalma ugyan nem áll teljes ellentétben Tayloréval, de jelentős pontokon eltér tőle. Sennett szerint a respektus olyan szintetikus fogalom, amely számos jelentéstartalmat foglal magában. Része például a státusz, a presztízs, az elismerés, a hitelesség és a becsület. Sennett nem állítja olyan élesen szembe egymással a premodern korokra jellemző becsület, illetve a modernitástól érvényre jutó elismerés fogalmát, de ő is úgy látja, hogy a modernitást megelőző korokban inkább a férfias bátorságról tanúskodó cselekvésformák váltották ki a társadalmi környezet elismerését, az újkortól viszont a teljesítménytől független, elidegeníthetetlennek és érinthetetlennek számító szférák alakultak ki: például senkit sem lehet megkínozni.^[27] Ugyanakkor Sennett mégis azt hangsúlyozza, hogy a modern szekularizált társadalmakban nem az automatikusan, tehát mindenkinek minden teljesítménytől függetlenül kijáró, hanem a munka révén érvényesülő elismerés a fontos. Ez a felfogás egyszerre demokratikus és arisztokratikus. Hiszen az elismerésre vágyó embernek magának is tennie kell, hogy elnyerje a többiek respektusát. „Ezért a test méltósága nagyon különbözik a munkával megszerezhető méltóságtól, már amennyiben emberhez méltó munkáról van szó. Mindkettő univerzális érték. A test méltósága mindenkiben ugyanaz, de a munka méltóságához jutás csak kevesek osztályrésze. Jóllehet a társadalom ügyel az emberi test méltóságára, a munka méltósága egészen más irányú: olyan univerzális érték, amely jól látható egyenlőtlenséghez vezet. Továbbá a méltóságból – mint ‘egyetemes értékből’ – nem következik, miképpen kell a kölcsönös respektust gyakorolni.”^[28]

Általános tapasztalat, hogy még a nagyjából egyenértékű tehetségek sem képesek a kölcsönös respektusra. Némely nagyszerű zenész valóban hajlandó, hogy a zenekari játékban respektálja a másik teljesítményét, mások meg képtelenek erre. Már csak ezért is tévednek a radikális egyenlőség eszméinek hirdetői, amikor feltételezik, hogy az emberek közötti anyagi feltételek egyenlősége automatikusan alakul kölcsönös respektussá. „Ez meglehetősen naiv pszichológiai elvárás, mert ha a társadalomból képesek lennénk minden igazságtalanságot kiküszöbölni, akkor is szembesülnünk kellene a problémával, hogy miképpen küszöböljük ki rossz hajlamainkat.”^[29] Sennett amellett érvel, hogy az egyenlőtlenségeket igazából nem lehet sem teljesen elfogadni, sem teljesen visszautasítani. Inkább arra van szükség, hogy az egyenlőtlenség viszonyai közepette is megtanuljuk respektálni egymás értékeit és teljesítményeit. Ez olyan művészet, amelynek nemigen vannak szabályai, legfeljebb kijelölhetők a cselekvés irányai. Ami a velünk született tehetséget illeti, napjainkban szinte mindenki számára természetes, hogy az egyik embernek több van belőle, a másiknak kevesebb, az egyik ember ezen, a másik ember azon a területen mutat tehetséget. Ráadásul azt is tudjuk, hogy bizonyos esetekben a tehetség (pl. a zenei tehetség) ugyan öröklődik, de nem szükségszerűen, sőt: az öröklés inkább kivételes. Korábban minderről nem így gondolkodtak.

szakértelem

A premodern társadalmakban általában úgy tartották, hogy a tehetség a vagyonhoz hasonlóan öröklődik. Saint-Simon herceg, a 17. századi Franciaországban még természetesnek tartotta, hogy örökli apja svájci gárdában viselt katonai rendfokozatát. Először a kapitalizálódó Angliában gondolták, hogy a tehetséget csak kisebb részben lehet természeti adománynak tekinteni; elsődlegesen a kemény és szorgalmas munkával elérhető egyéni teljesítményt kell látni benne. Sennett elmeséli egy Samuel Pepys nevű angol hivatalnok történetét, aki a brit Admiralitásnál szolgált az ezerhatszázas évek végén. Pepys kiváló matematikai tudásának és türelmének köszönhetően az Admiralitás évről évre jobb üzleteket kötött a beszállítókkal, és tengernyi pénzt takarítottak meg az állami büdzsének. Pepys magasra emelkedett a hivatali ranglétrán, mert a gyakorlatias angol kormányzat számára világos volt, hogy nem az arisztokrata származás a lényeg, hanem a szakértelem. A 18. század a tehetséget a virtuozitással azonosította. Akkoriban a virtuóz (virtuose) kifejezéssel az olyan sokoldalú amatőröket illették, akik értettek a festészethez, a mezőgazdaság műveléséhez és a parókakészítés legújabb eljárásaihoz is. A 19. század inkább a speciális szaktudást becsülte: ekkor lett igazán nagy becsülete az orvosi szakmának. (Az orvosi reputáció 19. századi gyors emelkedéséhez nagyban hozzájárult a sztetoszkóp felfedezése. Az angol polgárokat eleinte bámulatba ejtette a lehetőség, hogy az emberek belsejébe fülelhetnek. A brit orvosok sokáig a cilinderükre tűzött sztetoszkóppal járkáltak az utcán, hogy mindenki észrevegye: nem akármilyen orvos jön vele szembe, hanem egy belgyógyász.)^[30]

A speciális szakismeret felértékelődésével párhuzamosan másik folyamat is kezdődött. Az aktuális tehetségnél és képességnél fontosabb lett a potenciális képesség. A fordulat meglehetősen Janus-arcú. Benne van a pozitív felismerés, hogy a tehetség kibontakozása és a szociális körülmények szorosan összefüggnek. Világossá vált a kor értelmisége és bürokráciája számára, hogy a hátrányos helyzettel indulók esetében elsődlegesen nem az aktuális tudást kell mérni, hanem azokat a potenciális képességeket, amelyeket megfelelő körülmények között aktuális tudástartalmakká lehet formálni. A francia katonai akadémiákon már az ezerhétszázas évek végén olyan felvételi vizsgát vezettek be, amely nem a tárgyi tudást, hanem a stratégiai gondolkodást és a kreatív hajlamot mérte. Manapság ez az elv az amerikai egyetemek felvételi rendszerében teljesedik ki, ahol a hátrányos helyzetű csoportokat (pl. az afroamerikaiakat) egy feltételezett – a jövőben realizálódó – teljesítmény alapján részesítik előnyben az aktuálisan jobban teljesítő csoportokkal (pl. fehér középosztálybeliek) szemben. És éppen itt jelenik meg a Janus-arc csúnyábbik fele: az efféle eljárások kedvezményezettjei sohasem tudhatják, „vajon személyesen szolgáltam-e meg a felkínált esélyt, vagy csak hovatartozásom alapján döntöttek mellettem?”^[31] Újabb problémája a sokat dicsért intelligencia teszteknek, hogy túl korán kell dönteni a fiatalok szakmai és életlehetőségeiről. Néhány specialista, a pszichológiai tudomány megfellebbezhetetlen tekintélyére hivatkozva, elképesztő hatalmat gyakorolhat a jövő nemzedékek fölött.^[32] De a szociológiai kutatások bizonyították, hogy még a látszólag veleszületett képességek és tehetségek is társadalmilag determináltak. Vagyis nem lehet kiválasztani olyan korai életszakaszt, amelyben ne érvényesülnének a családi, végső soron a szociális determinációk.

kétélű fegyver

Bárhogy is van, mondja Sennett, tényként kell elfogadnunk, hogy képességeinket tekintve nem vagyunk egyenlők, és ennek ellenére mégiscsak meg kell tanulnunk becsülni egymás értékeit. Erre azért is szükség van, mert az elismeréshiányban szenvedő embertársainkat előbb vagy utóbb hatalmába keríti a sikeresebbekkel és a szerencsésebbekkel szemben érzett irigység és harag. A konzervatívok által sokat dicsért meritokratikus elv, hogy a legkiválóbbaknak, illetve a legjobban képzett embereknek kellene a társadalomban kulcsszerepet betölteniük, igencsak kétélű fegyver. A meritokrácia különleges alkímia segítségével előállított vegyület: magában foglalja az alkalmasságot, a motiváltságot, a tehetséget és a képességet. Michael Young, aki a múlt század ötvenes éveiben megalkotta ezt a fogalmat, a későbbiek során maga is bírálta a szóleleményt, mivel átlátta, hogy kritikátlan alkalmazása a társadalmi életben az elit és a tömeg kibékíthetetlen ellentétét erősíti. Az Éljen az egyenlőtlenség: az út, amely a meritokráciához vezet című szatírájának elbeszélője különlegesen tehetséges fiatalember, aki minden lehetőséget megkap a társadalomtól. A büszkeségükben sértett „átlagemberek” pusztítják el.^[33]

Az egyenlőtlenségek elleni küzdelem mindig veszélyes vállalkozás marad, ugyanakkor a lemondás egy igazságosabb világrend (amely szükségszerűen magában foglalja a méltánytalan egyenlőtlenségek tagadását) lehetőségéről – a szinte biztosan bekövetkező szociális feszültségek és lázadások mellett – elviselhetetlen lelki és erkölcsi terhet jelent a nyugati társadalmak értelmiségének. A modernitás első szakaszában legtöbben még úgy gondolták, hogy a „kilábalás a kiskorúságból” (Locke és Kant), vagyis az autonóm életvezetés kialakítása önmagában is hatékony eszköz a kölcsönös respektus megteremtéséhez. Az önálló gondolkodás képessége teszi az embert valóban felnőtté.^[34] A mások előtt hajbókoló udvaroncban eztán csak parazitát láttak, míg az önmagáról gondoskodó polgár tiszteletet érdemelt. Az ős-liberális filozófusok a személyes autonómiát és az öngondoskodást még egyáltalán nem azonosították a szélsőséges individualizmussal. Nagyon jól tudták, hogy a szerencse forgandó, s az öregkor és a betegség előbb vagy utóbb mindenkit kiszolgáltatottá tesz, vagyis az autonómiának nagyon is megvannak a korlátai. Margaret Thatcher ismert kijelentése, hogy „nem létezik társadalom, csak individuumok és családok vannak”, elképzelhetetlen lett volna Tocqueville vagy Mill számára. Ellentétben korunk neokonzervatív liberálisaival, a liberálisok első nemzedéke még úgy vélekedett, hogy az együttérzés (szimpátia) hiánya működésképtelenné teszi a társadalmat. Az együttérzés moderálja az autonómiát, mert azt üzeni a polgárnak, hogy „mások is vannak rajtad kívül, és te nem vagy azonos a világmindenséggel.” A huszadik század elején megszülető új tudomány, a szociológia, már egzakt eszközökkel bizonyította a társadalom tagjainak kölcsönös függését. Durkheim szerint a függés elismerése a társadalmi interakciók olyan komplex hálózatát hozza létre, amely kiegyenlítheti a tehetségbeli különbségekből származó egyenlőtlenségeket.

Könnyen belátható, hogy a másokról gondoskodásban és jótékonykodásban mindig marad valami megalázó, úgynevezett „nem szándékolt mellékkövetkezmény”, amely a segítségre szorulóban kisebbrendűségi érzést okozhat. Ha valakinek olyan munkát ad a társadalom, amely őt végérvényesen a foglalkoztatási piramis aljára kényszeríti, az effajta „segítség” elkeseredést és agressziót vált ki az érintettből. A veszélyek persze nem cáfolják, hogy egy modern társadalomban az értelmes munkavégzés lehetősége a szolidaritás legtöbb sikerrel kecsegtető formája. S éppen ezen a területen okozta a legtöbb kárt a flexibilis társadalom manapság oly divatos víziója, illetve gyakorlata. Sennett megemlíti, hogy a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben az IMB nevű informatikai óriásvállalat dolgozói, legalábbis a mai állapotokkal összehasonlítva, szinte a „szocializmusba mentek vendégségbe”. A vállalat kitűnő egészségügyi ellátást és mindenféle sportolási lehetőséget (pl. golf, tenisz) biztosított az alkalmazottaknak. Az IBM nemcsak támogatta az egyetemen továbbtanuló fiatal alkalmazottakat, de maga is folyamatosan szervezett továbbképző tanfolyamokat. A vállalatirányítást a szakmai hierarchia és demokratizmus értékeinek okos kombinálása jellemezte. A menedzsment nem egyik pillanatról a másikra hozta meg döntéseit, hanem hosszas előkészítő vitákat és megbeszéléseket követően, s itt döntő szavuk volt a tapasztalt „szakiknak” A legfontosabb, hogy a dolgozók azonosulni tudtak a vállalat célkitűzéseivel, mert egész életre szólóan kötődtek munkahelyükhöz. A múlt század kilencvenes éveire minden megváltozott. Az új típusú menedzsment „fellázadt” a korábbi hierarchikusnak tekintett szervezeti formák ellen, mondván, hogy túlzottan militarista jellegűek, és a lazább hálózati szervezet állítólagos demokratizmusát hangsúlyozta, mivel ebben az irányítási formában sokkal rövidebb az „utasítási lánc”. „De ez az állítás félrevezető. A ‘hálózat’ kifejezés még nem mond semmit arról, miképpen működik a hatalom ebben a súrlódásmentes szervezetben.”^[35]

A valóságban a flexibilitás a korábban sohasem tapasztalt egyenlőtlenségek okozója lett. Manapság a menedzserguruk jövedelme több százszorosa is lehet a közepes beosztású alkalmazottakénak. Ráadásul a mindenki számára kötelező „tanulj meg folyamatosan a bizonytalanság és a kockázatvállalás állapotában élni!” imperatívusza alól a topmenedzserek valahogy mégiscsak felmentést kaptak: az ő életformájuk stabil alapokon nyugszik. Csak egy világméretű természeti katasztrófa ingathatná meg kiváltságos helyzetüket. Viszont a fantáziátlan és rövid távú munkaformák világában a munkavállalók számára csak alkalmi és felszínes kapcsolatok kialakítására van lehetőség. Robert Putnam szociológiai kutatásai szerint az amerikai munkavállalók tíz százaléka választ barátot a munkatársai köréből. Az állandó rotáció miatt nincs is lehetőségük alaposabban megismerni egymást. „A flexibilis munka minden szinten a passzivitást erősíti. Az olyan instabil intézményben, amelyben az emberek nem kötődnek valóban teherbíró igényekkel a szervezethez, a munkavállalók hajlamosak homokba dugni a fejüket. Charles Hecksher kimutatta, hogy ez a túlélési stratégia leginkább az átszervezések és a leépítések idején érvényes a foglalkoztatottakra. Ugyanis abban reménykednek, hogy a menedzsment tigrisei így nem veszik észre őket, s valahogy elbújhatnak a soron következő fenéken billentés elől.”^[36]

kórházi nővérek

Rifkin, Howard és más – a munka világával sokat foglalkozó – szociológusok és közgazdászok szerint új típusú közösségek létrehozásával lehetne enyhíteni a flexibilis társadalom szorongással és félelemmel terhes hétköznapjain. Sennett nemigen hisz sem a radikális, sem az utópisztikus megoldásokban. Az amerikai pragmatizmus humanista eszméivel átitatott világnézete nem áll távol az európai szociáldemokrácia eszmeiségétől. Erősen bízik az önkéntes szociális segítőmozgalom megerősödésében és a közszolgáltatások reprivatizálásában. Arról ír, hogy téves a közvélekedés, miszerint a privátszférában feltétlenül magasabb minőségű munkát lehet végezni, mint a közszférában. Például az önkormányzat tulajdonában lévő kórházi nővérek körében végzett szociológiai kutatás bizonyította, hogy ezekben a közintézményekben legalább olyan színvonalú munka folyik, mint a magánklinikákon. S a legérdekesebb, hogy a kórházi nővérek gondolkodása emlékeztet a felvilágosodás nagy konzervatív filozófusának, Edmund Burke-nek az észjárására: ama hit nélkül, hogy a dolgok lényegében holnap is ugyanúgy folytatódnak, mint ahogyan ma vannak, nagyon nehéz egy értelmes életet berendezni. A spanyol polgárháborút is megjárt, kommunista nagybátyja felfogásával ellentétben Sennett azt az élettapasztalatot szűrte le zenészi és szociológusi tevékenységéből, hogy a saját teljesítőképességen alapuló önbecsülés nem elegendő a kölcsönös megbecsülés megteremtéséhez. „De az sem elég, hogyha kizárólag az egyenlőtlenségekből fakadó társadalmi bajok ellen küzdünk, hogy így érjük el a kölcsönös respektust. A probléma magja, amellyel korunk szociális államának szembesülnie kell, végső soron annak a kérdésnek a megoldásában rejlik, hogy az erős emberek miként tudnak respektust gyakorolni azokkal szemben is, akik arra ítéltettek, hogy gyengék maradjanak.”^[37]

1. Sennett. Richard: Respekt im Zeitalter der Ungleicheit. Berliner Taschenbuchverlag, Berlin, 2010. 187. Eredetileg: Respect in a World of Unequality. W. W. Norton, New York, 2002. Ford.: Michael Bischof ↑

2. Le Golf, Jean-Pierre: La démocratie post-totalitaire. Éditions la Découverte. Paris, 2003. 21. ↑

3. Idézi Bauman, Zygmunt: La société assiegée. HACHETTE Littératures, Paris, 2005. 230. Eredetileg: Bauman, Zygmunt: Society Under Siege. Blackweil, Oxford, 2002. Ford., Christophe Rosson. ↑

4. Ide kívánkozik Adam Smith egyik megjegyzése A nemzetek gazdagsága című munkájából, amely kísértetiesen hasonló problémát érint: „Hogy a legfeltűnőbb példával éljünk, nem a sörházak nagy száma hozza létre az alsóbb néposztályok körében általános hajlamot az iszákosságra, hanem az egészen más okok szülte hajlam hívja életre a sok sörházat.” Smith, Adam: Nemzetek Gazdagsága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992. 360. Ford.: Bilek Rudolf ↑

5. Bauman. i. m. 230. ↑

6. Sennett, Richard: Der flexible Mensch. Berliner Taschenbuch Verlag, Berlin, 2010. Eredetileg: Sennett, Richard: The Corrosion of Character. W. W. Norton, New York, 1998. Ford.: Martin Richter ↑

7. Senett. i. m. 57. ↑

8. Közismert, hogy Max Weber és Émile Durkheim, a modern szociológia megteremtői egyaránt a lakás és a munkahely szétválasztásában látták a modern gazdaság létrejöttének egyik legfontosabb elemét. ↑

9. Sennett. i. m. 42. ↑

10. Smith, Adam: The Wealth of Nation. University of Chicago Press. 1976. 11. 202–303. Idézi Fekete László: Adam Smith A nemzetek gazdagsága és a felvilágosodás filozófiája. Replika, 1999. szeptember (31/32.), 114. ↑

11. Rousseau és Smith nézeteinek összehasonlító elemzéséhez, továbbá a modern, vagyis a piacgazdaság mindenhatóságán alapuló kapitalizmus utópisztikus értelmezéséhez lásd Pierre Rosanvallon munkáit, főképpen a Le capitalisme utopique – Histoire de l’idée de marché című könyvét, Éditions du Seuil, Paris, 1999 (1977). Továbbá hasznos könyv még a gazdasági neoliberalizmus történetéhez: Laval, Christian: L’Homme économique – Essai sur les racines du néoliberalisme. Gallimard, Paris, 2007. ↑

12. Sennett. Der flexible… , i. k. 47. Ehhez hasonló értékelést ad Fekete László is: „Smith gazdaság- és morálfilozófiájában töretlenül hitt ugyan az ellentétes gazdasági érdekek harmonikus interakciójában, mégis számos helyen utalt arra, hogy a profitból élőknek általában érdekük félrevezetni vagy egyenesen elnyomni a közösség többi tagját. Smith elítélte a nagy részvénytársaságokat és kereskedelmi monopóliumra épült nagy magánvállalkozásokat is. Bürokráciájuk és vezetőik hanyagsága miatt ezek csak „ritkán tudják felvenni a versenyt az egyéni vállalkozókkal.” Fekete, i. m. 103. ↑

13. Sennett. Der flexible… i. k. 53. ↑

14. Sennett. i. m. 56. ↑

15. Sennett. Der flexible… i. k. 85–86. ↑

16. I. m. 88. Sennett nem idealizálja a pékségben korábban uralkodó állapotokat sem. Az idézetben szereplő jamaicai származású fekete munkásnak évtizedes harcot kellett folytatnia a görög pékek naponta megnyilvánuló rasszizmusával szemben. Az új menedzsment, mintegy demonstrálandó a politikai korrektségét, részben kárpótlásként nevezte ki „kisfőnöknek”. ↑

17. I. m. 90. ↑

18. I. m. 96. ↑

19. Sennett, Richard: Der flexible… ↑

20. Bauman, Zygmunt: A munkaetikától a fogyasztás esztétikájáig. ln: Replika. 2005. november (51-52. sz.). 224225. Eredetileg: From the Ethic to the Aesthetic of Consumation. In: Work. Consumation and the New Poor. 2nd ed. Maidenhead; 2005. New York, Open University Press. 23–42. Ford.: Szabó Adrienne. ↑

21. „A tartós, jól védett és biztos állások manapság ritkaságszámba mennek.” Lásd Bauman. i. m. 225. ↑

22. Sennett. i. m. 116. ↑

23. Vö. Sennett. i. m. 124. ↑

24. Taylor, Charles: Az elismerés politikája. In: Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 125. Eredetileg The Politics of Recognition. In: Futmann. Ami ed., Multiculturalism. Examining the Politics of Recognition. Princeton. Princeton University Press. Ford.: John Éva. Montesquieu szó szerint ezt írja: „A becsület természetéből ered a követelmény. hogy legyenek előjogok és megkülönböztetések; ez tehát magának a dolognak rendje szerint ebben a kormányzatban helyén van.” Montesquieu: A törvények szelleméről. Osiris – Attractor Kiadó, Budapest, 2000. 77. Ford.: Csécsy Imre. ↑

25. Taylor. i. m. 125. ↑

26. Gondoljunk csak a genetika szédítő távlataira, hogy belátható időn belül talán lehetővé válik a megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező szülőknek, hogy a majdan megszülető utódaikat különleges képességgel lássák el. A kétezres évek elején lezajlott német „euqenikai vitákkal” részletesebben foglalkozom a következő (az interneten is olvasható) tanulmányomban: Human Nature as Social Construction In: Philobiblon. Volume XII. Cluj. University Press. 2003. 186–206. Ford.: Czintos Emese. További irodalom a genetikai és a társadalmi egyenlőtlenségek szociáldemokrata szempontú elemzéséhez: Spitz. Jean-Fabien: Pourquoi lutter contre les inégalités? Bayard Étitions, Montrouge, 2009. Az ismert kanadai filozófus. Will Kymlicka szerint semmivel sem igazságosabb a genetikai előnyökből hasznot húzni, mint a társadalmi előnyökből. ↑

27. Sennett többször is hivatkozik Bourdieu kabil etnológiai tanulmányaira, amelyek egyikében a francia szociológus – az észak-afrikai nomád kabilok életét kutatva – arra a következtetésre jut, hogy ez a harcias törzsi nép a becsület egy igen kifinomult értelmezéséig jutott el. Eszerint „(…) a becsületes embert alapvetően az határozza meg. hogy hű önmagához. illetve méltó a saját magáról alkotott egyfajta ideális képhez:” A becsületes ember tehát képes kiölni saját empirikus énjét. és azt egy. a közösség által létrehozott ideális személlyel pótolja. Lásd: Bourdieu. Pierre: A gyakorlat elméletének vázlata. Három kabil etnológiai tanulmány. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009. 36. Ford.: Gelléri Gábor. ↑

28. Sennett, Richard: Respekt im leitalter der Ungleicheit. Berliner Taschenbuch Verlag, Berlin, 2010. 77–78. Eredetileg: Respect in a World of Unequality. W. W. Norton, New York, 2002. Ford.: Michael Bischof. ↑

29. Sennett. i. m. 78–79. ↑

30. Lásd Postman, Neil: Das Technopol. Die Macht der Technologien und die Entmündigung der Gesellschaft. Fischer Verlag GmbH. Frankfurt am Main. 1992. 108–109. Eredetileg: Technopoly. Alfred A. Knopf. New York, 1991. Ford.: Reinhard Kaiser. ↑

31. Sennet, Respekt… i. k. 101. ↑

32. „A képességek szabályozott jutalmazásának követelményével kezdődött az örökölt privilégiumokkal szembeni lázadás. A modern társadalom egymás után hozott létre olyan intézményeket, amelyek lehetőséget biztosítottak a tehetség kibontakoztatására. A tehetség mégis egyre titokzatosabb valami lett: a többiek esetében a virtuozitással vagy a technikailag igényes képességekkel, míg saját magunk számára az alkalmassággal és a potenciális képességekkel lett azonos. És ez a titokzatosság egyáltalán nem volt előnyös. Az eldöntésére hivatott szakember hatalmat gyakorolt egy másik ember fölött, aki nemigen értett semmit ebből a hatalomból, továbbá az alkalmasság és a képesség jutalmazása egyre korábbi életszakaszokra tolódott át.” Sennett. i. m. 106. ↑

33. Vö. Young Michael. The Rise of Meritocracy, 1870–2033. Piscataway, N. J: 1999. Idézi Sennett. i. m. 123. ↑

34. Egészen a 18. század végéig általános volt a meggyőződés, hogy a gyerek szinte egy csapásra válik felnőtté. A pubertáskorral járó bonyolult pszichés változások akkoriban még figyelmen kívül maradtak. A „kiskorúságból kilábalás” kifejezést tehát ebben a kontextusban kell értelmezni. ↑

35. Sennett. i. m. 222. ↑

36. Sennett. i. m. 230. ↑

37. Sennett. i. m. 317–318. ↑

kép | Birmingham Museums Trust, unsplash.com