BÚCSÚ MINDENTŐL?

Z. Karvalics László Búcsú Arkhimédésztől. A poszt-Covid világ alakíthatóságáról című esszéjének alapgondolata a második világháború légi csatáiból sikeresen visszatért vadászgépekkel kapcsolatos példa vagy metafora köré szerveződik. Ezek a repülők gyakran repeszek és golyók ütötte sérülésekkel tértek vissza bázisaikra, de − kevésbé szerencsés társaikkal ellentétben − legalább visszatértek! Túl azon, hogy a pilóták életben maradtak, a gépek sérült törzse − mintegy származékos haszonként − a hozzáértők számára hasznos információval szolgált arról, hogy milyen előnyös műszaki tulajdonságainak köszönhette túlélését. Z. Karvalics szerint a visszatérő gépek példája elvben optimizmusra is okot adhatna (azaz: a racionálisan működő tudomány és technika mindig képes a korábban meghozott hibás döntések korrekciójára), csakhogy a helyzet mégsem ilyen egyszerű, írja a szerző. „Amikor nemcsak a koronavírusjárvány, hanem az annak okait és felelőseit kereső kommentárok és vélemények első hullámán is túl vagyunk, jussanak eszünkbe a golyószaggatta repülőgéptestek. Akár többször is. Különösen, amikor egy-egy magabiztos magyarázat kapcsán gyanakodni kezdünk: valóban ilyen egyszerű lenne?”^[1] A helyzet tényleg nem ilyen egyszerű. Még annál is összetettebb, amint azt pár héttel ezelőtt gondolhattuk. Amikor Z. Karvalics László megfogalmazta az imént idézetteket, talán egy tucat orosz politikus és katonai stratéga tudta, hogy napokon belül kitör a háború. A politikai és katonai szakértők jó része feltételezte, hogy Oroszország hallgat a „józan ész” szavára és nem kockáztatja meg az átfogó katonai támadást Ukrajnával szemben. De a jóslatok és előrejelzések tévesnek bizonyultak, és – miközben ezeket a sorokat írom − már a világ pusztulásának lehetőségével is számolunk.

gigantikus méretű laboratórium

S most egy másik repülőgépről. A nácizmus elől Amerikába emigrált német filozófus, Günther Anders szerint egy korábban nem sejtett „apokaliptikus világrend” vette kezdetét 1945 augusztus 6-án, amikor az amerikai Enola Gay repülőgép pilótája ledobta az első atombombát Hirosimára. A második világháborút követő években Anders mindezt azzal a megjegyzéssel egészítette ki, hogy immáron nincs is értelme új történelmi korszakról beszélni, hanem csak egyfajta „haladékról”, amelyet minden valószínűség szerint a végső pusztulás előszobájának lehet tekinteni.^[2] Anders az apokaliptikus kísértés igazolását látta a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben folytatott szovjet, amerikai és angol atomkísérletekben is, noha ezeket a „tudományosnak” becézett teszteket úgymond a „civilizált világtól távol eső” területek „mikrovilágaiban” hajtották végre. „Csakhogy a kísérleti atomrobbantások folyamatosan eltörlik az előkészület és az alkalmazás, a próba és a valódi felhasználás közötti különbséget, mondja Anders, miközben az egész világ egy gigantikus méretű laboratóriummá válik. Az atomkísérlet, amely az egész világot maga alá gyűri, a továbbiakban megszűnik pusztán csak kísérlet lenni. Ezt sokkal inkább irreverzibilis történelmi eseménynek kell tekintenünk.”^[3] Manapság úgy tűnhet, írta Christian Dries 2009-es Anders-kismonográfiájában, hogy az atomfegyverektől való „akut félelem” fölött eljárt az idő, mert már másfajta veszélyek leselkednek a civilizációra. De amint látható, néhány hét elegendő volt, hogy az elfojtott szorongások újra felszínre törjenek, és újra számoljunk a sokáig elképzelhetetlen atomháború lehetőségével.

Michaël Fœssel a tízes évek elején megjelent A világ vége után. Az apokaliptikus ész kritikája című könyvében látszólag egészen optimista hangot üt meg, ugyanis azt írja: talán már régóta a „világ vége után” élünk, de valahogy ez mégsem tűnik túlzottan katasztrofálisnak. A francia filozófus alapvetően kritikus az „apokaliptikus ész” minden változatával szemben, ugyanakkor a leegyszerűsítő optimizmust sem osztja, amely végképp kizárja az apokalipszis „gyengébb formáinak” lehetőségét. Az persze valószínű, mondja a szerző, hogy a világ, amelyben most élünk, és amelyet megszoktunk, egyszer csak „elvész”, de ez még korántsem jelenti a világ végét.

Csak részben értek egyet Fœssel érvelésével. Úgy vélem, a klímaváltozás, az ökológiai katasztrófák és világjárványok okozta bajokat „racionális és demokratikus” döntések és cselekvések révén talán orvosolni lehet. De hogyan védekezzünk a Földnek ütköző óriásmeteorit vagy egy globális méreteket öltő atomháború rapid pusztításával szemben? Igaz az is, hogy „normálkörülményeket” feltételezve, a jelen állapotaiból nem vezethetők le abszolút szükségszerűséggel a jövő történései. A legtöbb esetben van választási lehetőség. Persze dönthetünk sokféleképpen. Úgy is, mint Groucho Marx, aki a klímavédelem morális kötelezettségét azzal utasította el: „Miért érezzek én felelősséget a jövő generációkért? Tettek ők értem valamit is?”^[4]

Fœssel úgy látja, a reneszánsz és a humanizmus véget vetett annak a „kozmikus világrend”-nek, amelyet az ember hite szerint változatlan és örök érvényű törvények irányítanak. Az általánossá váló elbizonytalanodás, illetve a félelem ettől kétféle választ hívott életre a reneszánsz korszakát követő századokban. Az első a semmivé foszlott kozmikus és teológiai bizonyosságot „akozmikus” vagy „metafizikai” elméletekkel igyekezett pótolni. Például Spinozánál az „Isten vagy a természet”, Hegel filozófiájában a „szellem”, Bergsonnál pedig az „élet” abszolút rendje jelentett garanciát az esetlegességgel és a kiszámíthatatlansággal szemben. Más gondolkodók, például Hobbes, Husserl vagy Heidegger nem tekintették katasztrófának a kozmikus rend eltűnését, mert épp az ember autonómiájának és önteremtő ereje korlátoktól mentes kibontakozásának lehetőségét látták meg az „akozmikus rendnélküliségben”. Fœssel így foglalja össze a modern kor embere előtt álló két választás lényegét: „(…) az első azt a felfogást képviseli, amelynek lényege a világrend meghatározatlansága és a szabadság kiteljesedése. A második a világot a végességgel azonosítja, amelyet az emberi tudás vagy tapasztalat segítségével igyekszik meghaladni, így békítve meg az embert az abszolútummal. Ha neveket is hozzárendelünk ehhez a két úthoz, akkor Kant, illetve később Husserl és Heidegger fenomenológiáját tekinthetjük − minden köztük lévő különbség ellenére − az első olyan sikeres kísérleteknek, amelyek megpróbálják annak ellenére kozmoszként elgondolni a világot, hogy azt lényegében végesnek tekintik.”^[5] Spinoza és Hegel, később pedig Bergson és Hans Jonas a másik utat választották, és a véges világon kívül próbálnak kapaszkodókat lelni a modern világból kiveszett abszolútum visszanyerésére. Fœssel nem foglal egyértelműen állást. Számára annak belátása és beláttatása a lényeg, hogy a modernitástól kezdődően végképp eltűnt a szilárd talaj a lábunk alól. Többé nem létezik az az archimédeszi biztos pont, amelytől elrugaszkodva megnyugtató válaszokat remélhetnénk a minket leginkább izgató kérdésekre. De nemcsak az aritmetikai bizonyosság elvesztése jelent gondot, mert miként Z. Karvalics írja, a cserébe kapott magasabb „(…) logikai megbízhatóságnak is erős korlátai vannak.”^[6]

nyitott horizont

Az általánossá lett elbizonytalanodás mégsem igazolja az apokaliptikus világlátást, állítja Fœssel. Az apokalipszis semmit sem tud kezdeni az „utána” kérdésével, mert végérvényesen egy feltételezett „világvéghez” rögzíti magát. És bármi legyen az apokaliptikus gondolkodás „modalitása”, az végső soron azt jelenti, hogy a közelgő vég tekintetében az időt mindig vészhelyzetként kell megélnünk. Ezzel szemben a francia filozófus azt tanácsolja, a világot tekintsük nyitott horizontnak, amely mindig lehetőséget ad alternatív cselekvésekre, a korábban elhibázott döntések korrekciójára. Szeretném én is osztani Fœssel „visszafogott optimizmusát”, s elsősorban azért, mert a katasztrófák között is érdemes különbséget tenni. Például a sokat emlegetett klímakatasztrófa vagy a koronavírushoz hasonló pandémiák elkerülését célzó diszkussziók és cselekvések esetében az időfaktor más jellegű, mint egy atomháború esetén. Az előbbiben a legrosszabb nem azonnal következik be, és talán még van idő az elkövetett hibás döntések korrekciójára. A második esetben miféle racionális óvintézkedéseket tehetne a glóbusz nyolcmilliárd lakója, amikor senki sem kíváncsi a véleményére és a döntések lehetősége néhány ember kezében van?

Hasonlóan látja ezeket a dilemmákat Jean-Pierre Dupuy is. A racionálisan értelmezett katasztrófa-elmélet. Amikor a lehetetlen bizonyossággá lesz című könyvében arról értekezik, hogy a huszadik században a „prométheuszi ember” valóban képessé vált a földi élet és a civilizáció elpusztítására.^[7] Vagyis a legrosszabb eljövetelére már nem kell várni: a lehetetlen bizonyossággá lett. Az apokalipszis kétféleképpen következhet be. Az első változat a lassú önpusztítás, vagyis a környezet- és klímakatasztrófák sokasodása. Ezek mögött a tudomány, a technika és a gazdaság korlátlan „fejlődésmániája” áll, amely láthatóan rezisztens minden külső kritikával szemben. Persze a modern ipari társadalom önpusztító kapacitásának veszélyeiről szóló diszkussziók ma már nem számítanak újdonságnak. Így vagy úgy, de a glóbusz szinte minden lakója hallott erről valamit. A legtöbben mégis úgy véljük: „ha lesz is katasztrófa, minket biztosan elkerül”. A szakértők valószínűleg sok mindent tudnak, de „professzionális diskurzusaikból” a laikus emberek többsége alig ért valamit. A politikusokat pedig szinte kizárólag a rövid távú előnyök, kiváltképpen a szavazatmaximalizálás lehetősége foglalkoztatja, a távlatokban gondolkodás rendszerint idegen tőlük. Andershez hasonlóan Dupuy is úgy véli, hogy az apokalipszis közelsége mindenekelőtt az követeli, hogy szakítsunk a modern gondolkodás teremtette fogalomkészlettel. Talán még sohasem volt olyan mély a szakadék az ember gyakorlati teremtőereje és ennek a mérhetetlen hatalomnak a megértéséhez szükséges fogalmi apparátus között, mint napjainkban. „Már képesek vagyunk arra, hogy megsemmisítsük a bolygónkat, de képtelenek vagyunk gondolkodási szokásainkon változtatni.”^[8] Dupuy sokat töpreng a gyakran hangoztatott jó tanács alkalmazhatóságán, hogy egy bizonytalan világában a legjobb óvatosnak és körültekintőnek lenni, azaz lehetőleg kerülni kell a kockázatos döntéseket. Már Pascal is mondott olyasmit, hogy veszélyes időkben az ember jobban teszi, ha bezárkózik a lakásába, s ott várja meg, hogy jobbra forduljanak a dolgok. Csakhogy manapság nem tudhatjuk, nem fog-e felrobbanni a gázkazán az alattunk lévő lakásban, vagy nem zuhan-e egy szuperszonikus repülőgép a háztetőnkre.^[9] Így az óvatosság is egyfajta kockázat, mert a prognózisok, amelyek a jövőre irányuló cselekedeteink következményeivel próbálnak számot vetni, egy sor bizonytalan elemet tartalmaznak. „Az igazi bizonytalanság éppen abban van, hogy nem tudjuk, mi az, amit nem tudunk.”^[10] Az „episztemológiai bizonytalanság” tézisének megvilágításához Dupuy a retina vakfoltjának analógiáját hívja segítségül. Képzeljünk el egy mindent látó szemet vagy egy mindent megvilágítani képes reflektort. Könnyen belátható, hogy a mindent látó szem vagy a mindent megvilágítani képes reflektor azt a helyet, ahonnan mindent lát vagy mindent megvilágít, már nem képes látni vagy megvilágítani. Ez tehát azt jelenti, hogy minden megfigyelésnek van egy vakfoltja, ami szükségképpen kiesik a látótérből. Néha olyan érzése van az embernek, mintha a katasztrófák „megsejtenék” az emberi megismerés gyengéjét, és szinte „szándékosan” bukkannának fel a vakfolt környékén.

organikus demokrácia

S most jöjjön egy harmadik repülőgépes példa, amely az orosz–ukrán háború kapcsán került a figyelem középpontjába. Március első napjaiban egy sor internetes portálon jelent meg a hír, hogy a Nebraska fölötti légtérben különös repülőgépet azonosítottak. A „Végítélet” nevű repülőszerkezetet, amely nukleáris háború vagy annak veszélye esetén légi főparancsnokságként funkcionál az amerikai elnök és a hadügyminiszter számára. Innen lehet irányítani a hadsereg hadmozdulatait, továbbá az elnök háborús rendeleteteket adhat ki a gép fedélzetéről. Szóval az „Apokalipszis” már itt lebeg a fejünk felett, hogy felkészüljön a felkészülhetetlenre. Már említettem, hogy a február 24-én bekövetkezett orosz támadást a biztonságpolitikai szakértők többsége még néhány nappal korábban is elképzelhetetlennek tartotta. De már aznap megkezdődtek a találgatások. Miért történt? Vajon mi a valódi célja az orosz elnöknek és szűkebb környezetének? A leggyakoribb válasz, hogy Vlagyimir Putyin a „volt Szovjetuniót” szeretné visszaállítani. Lehetséges. De nekem van ettől eltérő sejtésem is. Szerintem Putyinnak ennél nagyobb ambíciói vannak. Nem kizárt, hogy a Vlagyivosztoktól Dublinig terjedő Új Eurázsiai Birodalom megteremtését tűzte célként maga elé, s ez a háború csak az első lépés a célhoz vezető úton. Mire alapozom ezt a látszólag irracionális feltételezést? A bennfentesek tudni vélik, hogy az utóbbi két évben Putyin – jórészt a koronavírus-járványtól félve − visszavonultan él, és ideje jó részét olvasással tölti. Elsősorban az élete nagy részét emigrációban élő szélsőjobboldali gondolkodó, Ivan Iljin államelméleti munkáit tanulmányozza. Iljin filozófiai műveltsége vitathatatlan. Első nagyobb munkáját Hegel filozófiájáról írta (nagyjából nyolcszáz oldal) még az ezerkilencszáztízes évek közepén. A húszas években csakúgy, mint száz másik „burzsoá eszméket” valló orosz filozófusnak és társadalomtudósnak, neki is el kellett hagynia Szovjet-Oroszországot, és Németországban, majd Svájcban telepedett el. Ott dolgozta ki az úgynevezett organikus demokrácia elméletét, amely szerint a vezér a népakarat megtestesítője, és fölötte áll a formális jog személytelen világának. Az organikus demokrácia eszméje a szovjet politikai szisztéma alternatívája kívánt lenni, noha az egy kézben összpontosuló „monarchikus hatalomszerveződés” lényege ebben a rendszerben is megmaradna. Putyin másik kedvenc szerzője Alekszandr Dugin, aki az Új Jobboldal egyik legismertebb alakja a glóbuszon. Dugin grafomániája közismert, az 1962-ben született szerző legalább ötven könyvet publikált, amelyek egy része más világnyelveken is olvasható. Itt és most csak Dugin radikális „bellicizmusának” és az Új Eurázsia-eszme általa kidolgozott változatának lényegét szeretném összefoglalni, amelyek valószínűleg ugyancsak erősen befolyásolják Putyin gondolkodását.^[11]

Dugin Új Eurázsia-eszméje és ennek geopolitikai konzekvenciái valamiféle kozmikus oppozícióra épülnek, amely már a Földön az égtájak irányaiban is kódolt. Noha Észak a teljesség és a tökéletesség pólusaként, Dél pedig a hiány és a tökéletlenség pólusaként szerepel ebben a világfelfogásban, az igazi oppozíció mégis Nyugat és Kelet szembenállásában érhető tetten. Mitologikus nyelven fogalmazva: az ellentét lényege a thalasszokratikus (tengeri) és a tellurokratikus (szárazföldi) erők közötti küzdelem. Carl Schmitt szóhasználatával: Leviatán és Behemót harcában sohasem lehet kompromisszumot kötni. A Behemót szimbolizálta szárazföldi világ (Heartland) „civilizációs szempontból” a megtelepedettséget, a konzervativizmust és a szilárd értékrendet testesíti meg, amelyek az emberek nagy egyesüléseinek (nemzetségek, törzsek, államok, impériumok) alávetettek. Kulturális nézőpontból a szárazföld szilárdsága párhuzamba állítható az erkölcs szilárdságával és a hagyományok stabilitásával. A szárazföldi népek számára idegen az individualizmus és a liberalizmus eszméje. Számukra a kollektivizmus és a hierarchikus társadalmi berendezkedés az elfogadható. A thalasszokratikus rend viszont olyan civilizációt testesít meg, amelyben mindig minden mozgásban van, minden cseppfolyós. Ez a civilizáció a technofília és a kényszeres megújulásvágy igézetben él. A nomád életmódot, a hajózást, a kalózkodást és a kereskedő szellemet testesíti meg. Politikai rendszere lényegében piratokrácia (a kalózok uralma). A szárazföldi világ ideális állama Oroszország, mondja Dugin, a tengeri világé pedig az Amerikai Egyesült Államok. Valamiféle bizarr szakrális axiológia ez, amelynek központi tengelye mentén mindig két részvilág áll egymással szemben. Ennek az oppozíciónak az illusztrálására Dugin gyakran él a történelmi analógiák lehetőségével is. A Geopolitika című könyvében a pun háborúkkal kapcsolatban jegyzi meg: „Karthágó Róma ellen. Karthágó minden paraméterét tekintve tipikusan tengeri civilizáció, zsoldoshadsereggel és az ehhez kapcsolódó értékrenddel felszerelve. (…) Szociológiai értelemben Rómát teljességgel Karthágó antitézisének lehet tekinteni. A római kultúra heroikus és férfias, alapértékei a hierarchikus rend tiszteletében gyökereznek. Továbbá a kötelező katonai szolgálatban, a térnek a rendi társadalmi struktúrához kapcsolódó kiépítésében. Róma a kemény katonai civilizáció egyértelmű stílusát testesíti meg, amely kizárólag a vertikalitásra irányul, ezzel szemben Karthágó nyilvánvalóan kereskedelmi civilizációnak tekinti magát.”^[12]

eurázsiai birodalom

A Dugin-féle historizálás célja világos: először Anglia, majd az Amerikai Egyesült Államok lett az új Karthágó, Oroszország pedig az új Róma. S csakúgy, mint egykor Rómának el kellett pusztítania Karthágót („Carthago delenda est”), napjainkban az eurázsiai birodalom magjának tekinthető Oroszországnak is hasonló feladatot kell teljesítenie.

Egyébként Dugin már 2004-ben megjelentetett egy meglehetősen militarista szemléletű könyvet (A háború filozófiája), amelyben a hindu kasztrendszer „orosz újjászületését” vizionálja. Szerinte nem vitás, hogy a harcosok kasztja helyezkedik el a társadalmi piramis csúcsán. A könyv akár az orosz hadsereg filozófiai kézikönyve is lehetne, mert metafizikai és politikafilozófiai köntösbe öltözteti propagandisztikus mondanivalóját. „Harcosnak lenni, ez nem egyszerűen csak hivatás. Sokkal inkább elhivatottság. Harcosnak születni kell (…). A harcosok kasztjában kell látnunk az állami és társadalmi rend legfontosabb komponensét.”^[13]

A politikai elemzők most úgy nyilatkoznak, hogy Vlagyimir Putyin elnöksége első tíz évében még a nyugati világgal való értelmes és pacifikált dialógus hívének mutatkozott. S csak azután történt vele „valami”. Ha csak a politikai élet felszínén történtekre koncentrálunk, talán elfogadhatónak tűnik ez a magyarázat. De már a kétezres évek elején is voltak gondolkodók, akik − legalábbis a nyugati ember számára tetszetős − felszín mögé láttak. Például Jean Parvulesco, aki 2004-ben jelentette meg a Vlagyimir Putyin és Eurázsia című könyvét, amelyben már akkor Krisztus Pankrátorának nevezte Putyint, aki Szent Oroszország erejére támaszkodva, a „végső nagy csata” harcosaként megteremti az Új Eurázsiai Birodalmat. A 2010-ben elhunyt román misztikus maga is a „transzcendentális Eurázsia-eszme” híve volt, és élete végéig szoros kapcsolatot ápolt a francia Új Jobboldal vezető figuráival. Amikor a kétezres évek elején először olvastam róla, valahogyan ismerősen csengett a neve, de sokáig nem jöttem rá, hogy hol találkoztam vele. Amikor utánakerestem az életrajzának, hirtelen minden megvilágosodott. Eszembe jutott Jean-Luc Godard ikonikus filmje, a Kifulladásig, amelyet valamikor a múlt század hetvenes éveiben láttam először. A film egyik jelentében feltűnt az akkor még alig harmincéves Jean Parvulesco (Jean-Pierre Melville alakításában) is. Noha a legtöbb nézőhöz hasonlón még fogalmam sem volt arról, ki ez az ember, a jelenet máig emlékezetes maradt számomra. De ki ez a Parvulesco? A kalandos életű román kadét még húsz éves sem volt, amikor 1948-ban − a Dunát átúszva − Romániából átszökött Jugoszláviába, majd onnan tovább Párizsba. A Sorbonne-on egy darabig irodalmat hallgatott, de az egyetemet nem fejezte be. Ettől függetlenül az ezoterikus gondolkodásra hajlamos román emigráns néhány év alatt a párizsi irodalmi és művészeti körök kedvence lett, többek között barátjának tudhatta a filmrendező Éric Rohmert és természetesen Jean-Luc Godard-t.

halhatatlanná válni

S most vissza újra a Kifulladáshoz. A film sztorija ismert: a körözött bűnöző Michel (Jean-Paul Belmondo) Párizsban élő amerikai barátnője, Patricia (Jean Seberg) újságírást tanul a Sorbonne-on. A Michel ellen beindult rendőri hajsza idején az egyetemista lány éppen élete első nagy interjújára készül. A riportalany pedig a párizsi szellemi élet enfant terrible-je, Jean Parvelusco, aki az egyik párizsi repülőtéren várakozik gépe indulására. (Lám, megint egy repülőgép!) Mivel a média szereplői tudomást szereztek Parvulesco utazásáról, egy sor újságíró és fotóriporter veszi körül a hírességet, s különféle kérdésekkel bombázza. Patricia is felteszi a maga kérdését: „M. Parvulesco, mi az Ön legnagyobb ambíciója az életben?”. Mire Parvulesco: „Halhatatlanná válni, és aztán meghalni.”

Szerintem Putyin gondolkodása is erre a paradox logikára épül. Csakúgy, mint Nagy Sándor, Julius Caesar vagy Rettegett Iván, ő is halhatatlanná szeretne válni, mielőtt meghalna. Ez persze csak egy hipotézis a sok közül, amely vagy igaz, vagy nem. Hiszen „az igazi bizonytalanság éppen abban van, hogy nem tudjuk, mit nem tudunk.”

1. Z. Karvalics László: Búcsú Arkhimédésztől. A poszt-Covid világ alakíthatóságáról. Liget, 2022/2. ↑

2. Fœssel, Michaël: Après la fin du monde. Critique de la raison apocalyptique. Édition Du Seuil, Paris, 2012. 13. ↑

3. Idézi Christian Dries. Lásd Dries, Christian: Günther Anders. Wilhelm Fink Verlag, Paderborn, 2009. 66. ↑

4. I. m. 18. ↑

5. Fœssel, i. m. 21. ↑

6. Z. Karvalics, i. m. 6. ↑

7. Dupuy, Jean-Pierre: Pour un catastrophisme éclairé. Quand l’impossible est certain. Éditions du Séuil, Paris, 2002. ↑

8. Dupuy, i. m. 87. ↑

9. Lásd i. m. 83. ↑

10. Delannoy, Benjamin: Pour un catastrophisme éclairé. Futuribles International, 2002, szeptember 17. ↑

11. Dugin geopolitikai és államelméleti felfogásról számos tanulmányt írtam. A legfontosabb „A geopolitika misztikus megalapozása Alekszandr Dugin politika- és államelméletében”. Jog, állam, politika, 2018/1. 73–134. Az írás interneten is elérhető. ↑

12. Dugin, Alekszandr: Geopolityika. Akademicseszkij Projekt, Moszkva, 2011. 56. Dugin azóta is folyamatosan visszatér a „szakrális tér” víziójához. Például A negyedik út. Bevezetés a negyedik politikaelméletbe címmel nemrégiben megjelent munkájában Wagner Parsifal című operájából idézi Gurnemanz Parsifalnak címzett mondatát: „Fiam, ez itt a térré vált idő.” Majd hozzáfűzi: „Ez a mi áriánk – a Föld negyedik nomoszának áriája.” Lásd Dugin, Alekszandr: Csetvjortij puty. Vvegyenyije b csetvjortuju polityicseszkuju tyeoriju. Akademicseszkjij Projekt, Moszkva, 2015. 82. ↑

13. Lásd i. m. 113. ↑

kép | shutterstock.com