AZ ÉRTELMISÉGI – EGY LEHETETLEN KATEGÓRIA LEHETSÉGES ÉRTELMEZÉSEI 2.

Vajon az újító szellemet, az eretnek magatartást, esetleg a forradalmi radikalizmust, vagy épp ellenkezőleg, a konzervatív értékőrző funkciót kellene-e a legfontosabb értelmiségi „tulajdonságnak” tekinteni? Tény, a modern értelmiség sok szempontból az Ancien Régime örököse.^[1] A klerikusok inkább a kulturális javak őrzői, mintsem reformátorok vagy disszidensek. De ha előreugrunk a felvilágosodás korába, a képlet bonyolultabb. A francia felvilágosodás filozófusait és íróit a reformátorok és a nagy újítók közé sorolhatjuk, de mit tegyünk a klasszikus német filozófia képviselőivel, akik szinte kivétel nélkül egyetemi professzorok voltak? Általában mindenki elismeri, hogy Kant – mint a német felvilágosodás emblematikus alakja – rigorózusságával együtt is a reformátorok közé tartozik. Vele ellentétben Hegelt már „nehéz elkötelezett értelmiséginek tekintetni”.^[2] Hegel a Berlini Egyetem tanáraként (1917–1931) megpróbálta egyesíteni a tudós professzor és az „abszolútom főpapja” szerepét, s úgy futott be látványos karriert, hogy egyszerre lehetett a hivatalos porosz állam ideológusa és mentora egy sor nagyszerű tanítványnak, akik kiemelkedő szerepet játszottak a 19. század német forradalmi mozgalmaiban. „Az ’ifjú hegeliánusok’ már a modern német értelmiségiek előhírnökei: talán azt is mondhatnánk, ők voltak az első német értelmiségiek.”^[3] Persze mindennek megvolt az ára. Az ifjú hegeliánusok többsége vagy eleve nem számított egyetemi karrierre, vagy le kellett mondania az egyetemi katedráról. Feuerbachnak el kellett hagynia az Erlangeni Egyetemet, Ruge pedig Halléban vesztette el katedráját. Marx el sem nyerte Bonnban az egyetemi állást, és elköltözött Franciaországba. Schopenhauernek – és néhány évtizeddel később Nietzschének – szintén fel kellett hagynia az egyetemi karrierrel. A német filozófusok egy részének életpályája mintha a száz évvel korábbi francia modellt ismételte volna: újra „szabadfoglalkozású értelmiségiekké” (például újságírókká) kellett válniuk, ha meg akarták őrizni szellemi autonómiájukat.^[4] Hasonló szellemben fogalmaz Jürgen Habermas is: „Németországban az egalitárius önmegértés gyökerei a Goethét és Hegelt követő generációig nyúlnak vissza.

A fiatal Németország és a baloldali hegeliánusok köreiből jövő nyugtalan irodalmárok és magántanárok a szabadon lebegő spontán módon összekapaszkodó, gyakran siránkozó, polemikusan feltüzelt és kiszámíthatatlan értelmiségiek ugyanúgy megizmosodtak, mint az ellenük irányuló kitartó előítéletek. így Feuerbach, Heine, Börne, Bruno Bauer, Max Stirner és Julius Fröbel, Marx, Engels, Kierkegaard az 1848-at megelőző években léptek fel, amikor a parlamentarizmus és a tömegmédia a korai liberalizmus szárnyai alól épphogy kikeltek.”^[5]

érdekes nyelvi megkülönböztetés

Általános vélekedés, hogy a reformátorok, illetve a status quo őrzői mellett másfajta értelmiségi oppozíció is megjelenhet, például a magányos farkas és a hálózati értelmiségi. Itt döntenünk kell, hogy az individualitásban vagy a csoport hovatartozásban leljük-e fel az értelmiségi lét szubsztanciáját. Leclerc érdekes nyelvi megkülönböztetést tesz: a francia nyelvben is meghonosodott orosz intelligencia (l’intelligentsia) kifejezés és az értelmiségiek (les intellectuels) francia többes számú fogalmára, illetve a különbségek heurisztikus értékére utal. Az orosz intelligencia-fogalom egyszerre szinguláris és kollektív, noha a hangsúly inkább a közösségi oldalra billen; a többes számú francia értelmiség-fogalom (les intellectuels) sok, de alapvetően egymástól függetlenül gondolkodó és cselekvő ember „mechanikus” egymás mellettiségét fejezi ki.^[6] Persze, a francia fogalom esetén sem kell abszolutizálni az „individualista” értelmet. „Vajon mi legyen az elsődleges: az individuális értelmiségi vagy az intelligencia? Az értelmiségiek valamilyen csoportot alkotnak, mint hajdan a klerikusok? Vagy mégis inkább az individuumok statisztikai aggregátumának tekintsük őket, akiknek egysége mindig problematikus és pusztán csak átmeneti? További kérdés, hogy az értelmiségi ember magányosan gondolkodik-e vagy a hasonszőrűek csoportjának egyik tagjaként? S vajon, ha az intelligencia (mint közösség) az elsődleges, nem pedig a (magányos) entellektüel, miféle természetű ez a kollektivitás? Az intelligenciát magán- és magáért-való osztálynak kell-e tekintenünk, vagy legalábbis olyan társadalmi rétegnek, amely valamilyen ‘osztálytudattal’ rendelkezik?”^[7]

Leclerc további megfontolandó megjegyzése, hogy a „csúcs-értelmiségieket” – akik módszeresen és kitartóan foglalatoskodnak eszmékkel és szimbólumokkal – gyakran pontosabban határozhatjuk meg, ha nem a hivatásuk vagy a társadalmi munkamegosztás hierarchikus rendjében elfoglalt helyük szerint próbáljuk leírni őket, hanem az általuk birtokolt fizikai és szimbolikus terek helytartóiként, így Franciaországban beszélhetünk a Quartier latin vagy a Saint-Germain-des-Prés entellektüeljeiről, az Egyesült Államokban a keleti parti híres egyetemek (Yale, Harvard, Princeton) „nagymoguljairól” stb. Az értelmiségi hovatartozás meghatározásának további lehetőségét kínálja a megközelítés, ha a napilapok, a hetilapok tárcarovatainak rendszeres szerzőire, illetve rendszeres olvasóira tekintettel osztályozunk. (Franciaországban a politikai, illetve esztétikai elkötelezettség pontosan meghatározható azon az alapon, hogy valaki a napilapok és a hetilapok közül a Le Monde, a Liberation, a Le Nouvel Observateur, illetve a Les Temps Modernes, Esprit, Le Débat vagy az Éléments rendszeres olvasója-e.) A virtuális közösségeket összeköti valamilyen spirituális kapocs. Kérdés, hogy az effajta „összetartozást és virtuális kooperációt” érdemes-e olyan együttműködő hálózati közösségként felfogni, amely szélső esetben ilyen vagy olyan előjelű titokzatos összeesküvő csoporttá áll össze?

A józan kutatók tartózkodnak az efféle túlzásoktól, bár tagadhatatlan, hogy – főként a szélsőjobboldali filozófusok és társadalomtudósok körében – újabban nagy divatja van a konspirológiai elméleteknek.^[8] Mindenesetre, ha az elismerést (anerkannt sein – mondta egykor Hegel) az értelmiségi identitás egyik fontos összetevőjének tekintjük, azt is el kell fogadnunk, hogy a „csoporthoz-tartozás” szükségletéről még az úgynevezett magányos farkasok sem tudnak teljesen lemondani. Az értelmiségi eszméket (tudományos, művészi, politikai stb.), illetve gondolatokat termel, és közreműködik ezek archiválásában, illetve terjesztésében. „Az eszmékkel munkálkodás a specifikus szociabilitás formáját implikálja, amely persze nem mindig és nem kizárólagosan az egyetemek előadótermeiben, a szerkesztőségi szobákban, a kutatólaboratóriumokban vagy a kiadók helyiségeiben realizálódik.”^[9] Ezzel együtt azt is el kell fogadnunk, hogy léteznek olyan privilegizált helyek és terek, amelyek nem pusztán az értelmiségi összetartozás szimbolikus pontjai, hanem az eszmék, a tudományos és a művészi értékek létrehozásának valóságos színterei, amelyekben egyaránt jelen van a kollektív és az individuális elem.^[10]Valamikor a szalonok, a klubok és a kávéházak rendelkeztek kitüntetett szereppel az értelmiségi terek létrehozásában és fenntartásában, s ezek egyszersmind a kialakuló társadalmi (polgári) nyilvánosság gyakorlóterepei is voltak.^[11] Újra csak Leclerc-t idézem: „nem létezik izolált értelmiségi. Értelmiséginek lenni azt jelenti, hogy tudatosan és kollektív módon hozzátartozni a hasonló gondolkodásúak valamilyen csoportjához. Vagyis ugyanazokat az újságokat olvasni, részt venni az aktuális vitáikban, s egyáltalán: egy értelmiséginek hallatni kell a hangját abban a ’kis univerzumban’, amelyhez éppen tartozik.”^[12] Az értelmiségi lét elengedhetetlen tartozéka a láthatóság, hogy részt vesz a szakmai és a közéleti vitákban. Ebben is kifejeződik az individualitás és a közösségiség paradoxona, hiszen a viták kezdeményezése, a részvétel különféle petíciók és tiltakozások aláírásában és más hasonló megmozdulások valamiképpen mindig egyes szám első személyű vállalkozások, ugyanakkor közösségi akciók is, a „nyelvcselekvések” a hasonszőrűek körében valósulnak meg.

arisztokratikus és demokratikus

Az értelmiségiek tipologizálásának a már említetteken túl is számos lehetősége van. Bourdieu a Homo academicus című munkájában szembe állítja a tisztán intellektuális vagy más néven diszkurzív tekintélyt és az intézményi tekintélyt. Ez a két komponens a valóságban komplex elegyet alkot, amelyben nagyon nehéz fellelni az eredeti összetevőket a maguk tiszta formájában.^[13] Jól szemléltethető ez a dilemma az értelmiségiek egy többé-kevésbé pontosan definiálható és ezzel együtt viszonylag homogén csoportjával: az egyetemi oktatókkal. A homogenitás csak annyi, amennyire az egyetemi oktatók együttesét állítjuk szembe a közoktatásban dolgozó pedagógusok „nagy tömegével”. Belülről nézve már korántsem érvényesül ez a homogenitás, mert nagy különbség van a fővárosi (párizsi, budapesti) elitegyetemek és kisebb presztízsű vidéki egyetemek és főiskolák oktatóinak lehetősége és elismertsége között. Az intézményi tekintély igen jól szabályozott a felsőoktatási intézményekben (tanársegéd, adjunktus, docens, tanár). Ezért is mondják sokan, hogy ez a hierarchia, legalábbis elvben, egyszerre arisztokratikus és demokratikus. Arisztokratikus, mert a kiemelkedő kulturális és tudományos tőke valamiképpen mindig perszonifikálódik (mindig X. Y. fizikusról, filozófusról van szó, tehát a kiemelkedő teljesítményhez konkrét személyek rendelhetők), és demokratikus, mert – legalábbis a rendszerben már bennlévők számára – világos játékszabályok vannak. De, miként Bourdieu számos munkájában bizonyította, az értelmiségi utánpótlás meglehetősen antidemokratikus és erős szelekciót érvényesítő rendszereken fut keresztül.^[14]

Egy újabb s meglehetősen gyakran előforduló dilemmája az egyetemi értelmiség elitjének – legalábbis egy meghatározó részének – a tanítani és/vagy kutatni (publikálni) kérdése.

Nyilván csak részben személyes választás (illetve tehetség) kérdése, ki melyik területen szeretne sikereket elérni és elismerést szerezni.^[15] Általában a tudomány alrendszere (hogy Luhmann kifejezésével éljek) a kutatási és a publikációs teljesítményt értékeli – ezek mérhetők, úgymond objektíve. De azért itt sem olyan egyszerű a helyzet. A berlini fal leomlása után gyorsan zajlott a két Németország egyesülése. Nálunk inkább a folyamat kellemesebb oldalára figyeltek (még az értelmiségiek is). Leginkább arra voltak érzékenyek, hogy attól kezdve mindenki nyugatnémet márkában kapta a fizetését, s az üzletek polcai egy év leforgása alatt minőségi árukkal teltek meg, de hogy közben a volt kelet-német csúcsértelmiség (egyetemi oktatók, akadémiai kutatók) nyolcvan százaléka néhány év alatt elvesztette az állását, mifelénk keveseket rázott meg.

a tudományos teljesítmény

Ami a kelet-német humánértelmiség leépítését illeti, általában elmondható, hogy minden a „jogállami normák betartásával” ment végbe. A folyamat elvben két szakaszból állt, az értékelésből és a leépítésből.^[16] Az értékelés fókuszában (a hajdani politikai elkötelezettség fokának forszírozása mellett!) a publikációs tevékenység állt. Nem kétséges: a kelet-német egyetemi oktatók publikációs teljesítménye mennyiségében és minőségében jóval alatta maradt a nyugat-német kollégák teljesítményének. A különbség okaira nemigen figyeltek, például hogy amíg a hajdani NSZK-ban csaknem minden doktori értekezést szinte azonnal kiadtak könyv formában is (ami szárnyakat adott a kezdő tudósoknak), az NDK-ban folyamatosan papírhiányra hivatkoztak, s majd a „következő ötéves tervben lesz rá papír” válasszal nagyon sok tehetséges fiatalnak vették el kedvét a tudományos munkától. Másrészt a politikai elnyomás miatt az NDK-ban a tudományos teljesítmény jelentős része élő szóban hangzott el, például magánlakásokban vagy éppen a lipcsei Deutsche Bücherei kávézójában tartottak városszerte ismert és megvitatott szellemtudományi előadásokat. A kelet-német filozófusok hiába mondták, hogy pusztán a publikációs teljesítménye alapján Szókratész egy senki volt a filozófiatörténetben, mindez nem hatotta meg a „revizorokat”, akik mindannyian az NSZK-ból jöttek.^[17]

A másik példámat a már többször is idézett Raymond Boudon egyik könyvéből kölcsönzöm. Boudon megjegyzésére azért is érdemes figyelni, mert mintha az ellenkezőjét mondaná annak, mint amit korábban idéztem tőle. A társadalom logikája című könyvében írja, hogy a múlt század hatvanas éveinek amerikai diákmozgalmai nagyon tanulságosak az értelmiségszociológia számára. Mert a leghevesebb lázadások színterei a leghíresebb egyetemek voltak, ahol nemzetközileg ismert professzorok tanítottak, s a hallgatók összetételében is felülreprezentáltak a nagyon jó körülmények között élő, megfelelő kulturális tőkével rendelkező felső középosztálybeli családokból származók.^[18] Ennek a jelenségnek lehet egy látszólag egyszerű magyarázatát adni, mondja Boudon. A felkészült és már családi alapon politikailag az „átlag fölött szocializálódott hallgatók” sokkal „tudatosabban” vetették magukat a közdelembe. Csakhogy az igazi ok nem ebben rejlik.^[19] Inkább arról volt szó, hogy a híres egyetemek híres professzorai csak névleg álltak az egyetemek alkalmazásában. A valóságban szinte álladóan úton voltak, egyik nemzetközi konferenciáról a másikra utaztak, s leginkább a repülőterek termináljaiban lehetett találkozni velük. Ilyenformán a diákok magukra maradtak, s folyamatosan radikalizálódtak, illetve radikalizálták – egymást. Ezzel ellentétben a kevésbé ismert egyetemek professzorai együtt éltek diákjaikkal, képesek voltak moderálni a fellángoló indulatokat. Meglehet, s ezt már én teszem hozzá némi rosszmájúsággal, a hírességek egyetemi jelenléte sem biztos, hogy lényegesen változtatott volna a helyzeten, hiszen a rendkívüli intelligencia s a tudományban vagy éppen a művészetben elért nemzetközi elismertség egyáltalán nem garantálja, hogy egy politikai szituációban a kiemelkedő entellektüelek megbízható és követendő ítéletet alkotnak. Jól ismert Jean-Paul Sartre számos melléfogása vagy Michel Foucault elhamarkodott ítélete az 1979-es iráni iszlamista forradalom kapcsán.

A nagy emberek ugyanúgy foglyai saját politikai és világnézeti doxáinak, mint az utca embere. Az persze valószínű, hogy a konzervatív beállítottságú entellektüelek előnyben vannak a radikálisokkal vagy a kritikai szellemet határozottabban képviselőkkel szemben. Aki óvatosabban fogalmaz, főként a jövőben bekövetkezhető eseményekről, kevesebbet téved. Ezért szokták Raymond Aron konzervatív józanságát Sartre baloldali heveskedéseivel szemben pozitív példaként említeni.

Richard Rorty egy régebbi tanulmányában további értelmiségi szembenállás lehetőségét is felvillantja: a „tudományos” kultúra és az „irodalmi kultúra” oppozícióját, illetve ennek politikai implikációit.^[20] Jól ismert, mondja Rorty, hogy az amerikai filozófia elsődleges orientációját jelentő analitikus filozófusok nemcsak azért nyilatkoznak „lesajnálóan” a kontinentális filozófiáról, mert az a szemükben nem tudományos (alapvetően irracionális és esszéisztikus), hanem az „irodalmi kultúra” képviselői hajlamosak a totalitárius rendszerek kiszolgálására, ellenben a tudományfilozófusok immunisak a szélsőséges eszmékkel és politikai rendszerekkel szemben. „Mindez akkor válik nyilvánvalóvá, írja Rorty, amikor analitikus filozófusok megjegyzik, hogy Carnap emigrált, míg Heidegger csatlakozott a náci párthoz; hogy Russell átlátott a sztálinizmuson, míg Sartre nem, hogy Rawls osztja a törvények hatalmába vetett szokásos civilizatórikus reményeket, míg Foucault nem.”^[21] Rorty persze nem ért egyet a felosztással – én sem. Arról ugyan nincs tudomásom, hogy lett volna olyan analitikus filozófus, aki átállt a nácik oldalára, de számos példát lehet idézni, hogy egzisztencialista (és kontinentális) filozófus elutasított mindenféle totalitárius rendszert.^[22]

Probléma lehet az éppen adott pozíció okozta csőlátás. Todorov jegyzi meg, hogy Alexis de Tocqueville milyen együttérzéssel ír az amerikai indiánok szenvedéséről Az amerikai demokráciában, ugyanakkor – mint francia politikus és elkötelezett nacionalista (Tocqueville egy időben miniszter is volt) – természetesnek vette Algéria gyarmatosítását, s a francia katonai erőszakot a „civilizálós misszió” melléktermékének tekintette.^[23]

1. Leclerc, Gérald: Sociologie des intellectuels, PUF, Paris, 2003. 31. ↑

2. I. m. 32. ↑

3. I. m. 32. ↑

4. I. m. 33. Ehhez hasonló sors várt az 1950-es évek közepén debütáló moszkvai filozófusok többségére is. A Sztálin halálát követő években egy sor tehetséges filozófus színre lépése zavarta meg a moszkvai filozófiai étet állóvizét. Alekszandr Zinovjev, Evald lljenkov, Merab Mamardasvili, Borisz Grusin és mindenekelőtt Georgij Scsedrovickij (a „Moszkvai Metodológiai Kör” néven ismert filozófustársaság vezetője) szembeszálltak az addigi színtelen és dogmatikus marxizmussal, és az autonóm gondolkodás nevében újító ötleteik voltak. Ma azt mondanánk: a tudományos megismerés logikájának és a gondolkodásnak mint szabad szellemi játéknak a kérdéseit állították kutatásaik centrumába. A kör félig legálisan, félig illegálisan működött. Rövid idő elteltével a hatóságok tudomást szereztek az „alternatív marxista körről”, és csendben felszámolták. Iljenkovot az egyetemről, az akadémia filozófiai intézetébe „száműzték”, többé nem taníthatott. Barátja és munkatársa, Valentyin Korovikov felhagyott a filozófiával, később elismert külpolitikai újságíró lett. Scsedrovickijnek csak többszöri nekifutás után sikerült befejeznie a kandidátusi értekezését, és filozófiával ezután csak „hobbiszerűen” tudott foglakozni. Zinovjev a hetvenes évek végén Nyugat-Németországba emigrált, csak a gorbacsovi fordulatot követően térhetett haza. Lásd Tabatchnikova, Svetlana: Le Cercle méthodologie de Moscou. (1954–1989). Editions de l’École des hautes études en sciences sociales, Paris, 2007. Valamint: Scsedrovickij, Georgij: Ja vszegda bil igyealistom… NNF – Inysztyitut Razvityija im. Scsedorovickogo, Moszkva, 2012. Hogy az 1950-es évek Szovjetuniójában mekkora személyes bátorságra volt szükség ahhoz, hogy valaki autonóm gondolkodó tegyen, arról sok mindent elmond Vagyim Szadovszkij. „A párttörténet szeminárium – valamikor 1952 végén vagy 1953 elején – a következőképpen indul. Az előadó, a Moszkvai Állami Egyetem jól ismert figurája, csontkemény sztálinista, rögvest felteszi a kérdést: ’No, lássuk csak, hogy áll a párt?’ Az első hallgató mond valamit, de nem azt, amit kellene. (A hallgató állva marad, hiszen a fegyelem ezt követeli.) Aztán a második, a harmadik, a negyedik…, de senki sem azt mondja, amit kellene. Már a csoport nagyobb része áll, amikor valakinek eszébe jut a helyes válasz: Mint a kőszikla. Szadovszkij, Vagyim: Filoszofija v Moszkve v 50-je i 60-je gödi. Voproszi filoszofii, 1993/7. 150. ↑

5. Habermas, Jürgen: ’Die Rolle des Intellektuellen und die Sache Europas’. In. Habermas, Jürgen: Ach, Europa. Kleine Politische Schriften XI. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 2008. 80. ↑

6. Leclerc, i. m. 61. A huszadik század elején Oroszországban két olyan tanulmánykötet is megjelent, amelyik az orosz értelmiség felelősségének kérdéseit tárgyalta. Az egyik az 1907-es Mérföldkövek (Vehi), a másik az 1921-es De profundis. Mindkét gyűjteményben publikáltak a szlavofil/keresztény perszonalista irányzatok képviselői és a liberális/szociáldemokraták. Magyarul is rendelkezésre áll egy kiváló válogatás a gyűjteményekből. Kiss Ilona (szerk.): Az orosz forradalom démonai. Századvég Kiadó, Budapest, 1990. ↑

7. Leclerc, i. m. 61. A zárójeles betoldások tőlem származnak – K.L.A. ↑

8. Például Dugin, Alekszandr: Konspirologija – Nauka o zagovorah, szekretnij obscsesztvah i tajnoj vojnye. „Evrazija”, Moszkva, 2005. Az összeesküvés-elméletekről természetesen léteznek komoly szociológiai és filozófiai munkák is. Ezek egyike Luc Boltanski Rejtélyek és összeesküvések című műve. Boltanski, Luc: Énigmes et complots. Une enquéte à propos d’enquétes. Editions Gallimard, Paris, 2012. ↑

9. Leclerc, i. m. 63. ↑

10. I. m. 63. ↑

11. Ehhez lásd Habermas, Jürgen: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása című munkáját. Osiris Kiadó Budapest, 1993. (2. kiadás). Ford.: Endreffy Zoltán. Eredetileg: Habermas, Jürgen: Strukturwandel der Öffentlichkeit. Suhrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1961. A forradalom előtti francia értelmiségi elit létrejöttének folyamatába és a szalonok világába kiváló bevezetést nyújt Craveri, Benedetta A társalgás kora című munkája. Craven Benedetta: L’áge de la conversation. Gallimard, Paris, 2002. Ford.: Éliane Deschamps-Pria. Eredetileg: La civiltà della coversazione. Adelphi Edizioni, Milano, 2001. A társasági élet intellektust fejlesztő és erkölcsöt nemesítő funkciójáról a német kultúrában Schleiermacher írt rövid, de gondolatgazdag tanulmányt (1799). Schleiermacher, Daniel Ernst: ’Versuch einer Theorie des geselligen Betragens’. In: uő. Philosophische Schriften. Union Verlag, Berlin (Ost), 1984. 39–64. ↑

12. Leclerc, i. m. 65. ↑

13. Bourdieu, Pierre: Homo academicus. Les Editions de Minuit. Paris, 1984. ↑

14. Bourdieu, Pierre/Passeron, Jean-Claude: Les heritiers. Les étudiants et la culture. Les Éditions de Minuit, Paris, 2008. (Eredetileg 1964.) „Egy felsőfokú végzettséggel rendelkező értelmiségi káder fiának nyolcvanszor nagyobb az esélye, hogy egyetemre kerüljön, mint egy szakképzetlen mezőgazdasági munkás gyerekének, és negyvenszer nagyobb, mint egy szakmunkás gyerekének.” I. m. 12. És minél magasabbra lépünk (az egyetem sikeres elvégzése, doktori fokozat szerzése, kutatói állás egy elit egyetemen vagy intézetben stb.), annál nagyobb a különbség a legfelső és a legalsó társadalmi kategóriába tartozó gyerekek karrieresélye között. ↑

15. Leclarc. i. m. 69–70. ↑

16. Részletesebben ír erről Herbert Hörz, aki mint az NDK Tudományos Akadémiájának alelnöke, aktív résztvevője (és persze vesztese) volt a folyamatnak. Lásd Hörz, i, m. 345–347. ↑

17. Erre mondta Hörz, hogy „Die ’Okkupation’ des DDR-Wissenschaftsbetrieb ist genauer als zu forschen.” I. m. 346. ↑

18. Boudon, Raymond: La logique du social. Introduction á l’analyse sociologique. Hachette Littérature, Paris, 1990. 91–94. ↑

19. Boudon szerint, ha a politikai tudatosságot automatikusan hozzárendeljük a legjobb egyetemek hallgatóihoz, felvetődik a kérdés: miért fordultak volna szembe a diákok azokkal az egyetemekkel, amelyek hosszabb távon a legjobb szakmai karrier esélyét kínálta számukra? ↑

20. Rorty, Richard: A filozófia ma Amerikában. Magyar Filozófia Szemle, 1985. 3/4. 599. Ford.: Fehér M. István. Eredetileg: Philosophy in America Today. ↑

21. I. m. 599. ↑

22. Csak a legismertebbek közül érdemes megemlíteni Bergyajev, Jaspers és Camus nevét. Ugyanakkor arra is volt példa, hogy az NDK legismertebb „analitikus filozófusa”, Georg Klaus egyszerre volt dogmatikus marxista, a kelet-német szocialista rendszer elszánt híve, s ezzel párhuzamosan – nagyon óvatosan – megpróbálta a Bécsi Kör filozófiáját is népszerűsíteni az NDK-ban. Vagyis a tudományfilozófiai elkötelezettség nem feltétlenül garantálja a politikai kérdések tisztánlátását. ↑

23. Todorov, i. m. 217. Tocqueville, Alexis, de: Az amerikai demokrácia. Európa Kiadó, Budapest, 1993. Ford.: Ádám Péter és társai. 457–484. Eredetileg, Tocqueville, Alexis, de: De la démocratie en Amerique. Gallimard, De la Pléiade, Paris. 1992. 373–480. A magyar fordítás az 1952-es kiadásból készült. ↑

kép | Basil Beattie művei, wikiart.org