A PROMÉTHEUSZI SZÉGYEN

A huszadik század nagy technika-filozófusai kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a gépi világ alapjaiban alakította át a modern kultúrát. A technika körülvesz bennünket, állapította meg Friedrich Dessauer már a múlt század első harmadában. A gépezetek, művi apparátusok világa végérvényesen belénk költözött, mondhatjuk immáron mindannyian. Elindulunk a munkahelyre, az iskolába vagy szinte bárhová: az út, amin megyünk, a jármű, amely szállít bennünket, a közlekedési lámpák, a karóránk, s legújabban a láthatóan minden korábbi konkurensét háttérbe szorító kis gépezet, a folyamatosan (és általában a legalkalmatlanabb pillanatban) meg-megcsördülő mobiltelefon – szóval mindezen eszközök kiirthatatlan jelenléte cáfolhatatlanul bizonyítja: a gépek elválaszthatatlanul társaink lettek. S ez még nem minden. Már háziállataink jó része is rászorul a gépekre, a legváltozatosabb technikai eszközökre. Nem beszélve az életben tartó lélegeztető gépekről, a hallókészülékekről, a mozgássérültek kerekes székeiről és így tovább. Néhány évvel ezelőtt láttam egy rövid interjút a televízióban, amely az első műszíves emberrel készült. A középkorú úr, szerencsésen túlélve a kockázatos műtétet, arról beszélt, hogy lábadozása során talán az volt számára a legfurcsább: nem érzékelte a szívdobogását! Helyette halk, folyamatosan berregő hangot hallott. Brrrrrr, brrrrr… Hát igen, ez már nem ugyanaz a világ. A „dobogó szív” nemcsak egy biológiai funkció kifejezése – általánosabb körű metafora, költői elem. Vajon erről a berregésről fog-e majd valaki verset írni? Nem tudom. Mindenesetre, a magam részéről inkább óvnám embertársaimat az elhamarkodott következtetésektől. A gépek, az apparátusok világának démonizálása csak látszólag kifizetődő vállalkozás. A félelem klasszikus megfogalmazása így szól: nem mi uraljuk a technikát, hanem az ural bennünket. Számosan érveltek így, vagy ehhez hasonlóan az utóbbi évszázadban. Az efféle munkákkal könyvtárakat lehetne megtölteni. Pedig a technokrata messianizmusnál nagyobb kárt csak az átgondolatlan anti-technokrata populizmus okozhat, amikor hamis illúziókat táplálva azt a látszatot kelti, hogy a történelemben van visszaút az évszázadokkal vagy évezredekkel korábban létezett világokba. Logikai következetlensége pedig nyilvánvaló: hogy érezhető hatást gyakorolhasson a modern társadalomban, magának is igénybe kell vennie az általa elátkozott instrumentáriumot. A legkiválóbb elmék persze felismerték ezt a csapdát, s nem a technikát, a gépeket ültették a vádlottak padjára, hanem inkább azokat az okokat igyekeztek feltárni, amelyek gépiessé, mechanikussá tették az emberi szellemet és lelkületet. Hozzájuk szeretnék csatlakozni.

Köztudott: először a reneszánsz korszakban került előtérbe, hogy a létezőket a technikai találmányok fényében lehetséges látni és értelmezni. Leonardo a tengerek és a folyók vizét a föld-gépezet életnedvének tekintette. Lassan a technika és a gép több is lett, mint egyszerű metafora. Galilei és Descartes szerint már az élőlényeket is gépi mechanizmusnak kell tekinteni. A madár, írja Galilei, matematikai törvények szerint működő instrumentum, amelyet belátható időn belül szinte tökéletesen reprodukálni tud az ember. Descartes is hasonlóan gondolkodik, amint ez a Newcastle hercegéhez írott leveléből egyértelműen kiderül: „Amikor a fecskék tavasszal megjönnek, akkor ezt kétségtelenül az órák járásának megfelelően teszik.” Az újkor hajnalára a gép teljesen megbűvölte az embert; La Mettrie felfogásában már nemcsak az állatoknak, de az embereknek sincs lelkük, akik mégis ennek az ellenkezőjét feltételezik, jobban teszik, ha mielőbb orvoshoz fordulnak. A gép és a technika igaz veszélye azonban nem ezekben a fantáziálásokban rejlik. Az a Kopernikusztól La Mettrie-ig tartó felfogás, amely a mechanikus mozgásformák vertikális, körkörös, elliptikus vagy éppenséggel csavarszerű jellegét hangsúlyozta, még nem állt teljesen szemben az emberi percepció „normális” működésével; mindez bizonyos fokig még harmonizált az évmilliók során formálódott és megszokott tapasztalati formákkal. Az igazi változás kezdetét – és ezzel együtt a valódi veszélyek megjelenését – a huszadik század elejére datálhatjuk. Ugyanis ekkor indult útjára az a folyamat, amelynek keretében a gépi konstrukció és a nyugati társadalom energiametafizikája új alapokra fektették szövetségüket. Innentől minden a robbanómotorok működésének logikájára épült. De hát voltaképpen miben rejlik ennek a bizarr koalíciónak a veszélyessége? Talán túlzottan is szubjektívnek tűnő válaszom megfogalmazását Peter Sloterdijk éles szemű megfigyelésének idézésével kezdem. Szerinte a természet „normális energiagazdálkodása” az implóziót (vagyis amikor a struktúra befelé omlik össze) vagy az energia lassú lebomlását „részesíti előnyben”. (A MÉH-telepeken rozsdásodó gépek szinte észrevétlenül bekövetkező halála, lassú és „rothadásos” kimúlása mintha éppenséggel a természeti energia működési logikájának verhetetlenségét igazolná.)

az egyik legszórakoztatóbb időtöltés

Mindenesetre a természetben alig van példa az energia robbanásszerű kisülésére; a villámlás és a vulkánok a kivételek közé tartoznak. Napjaink energiakultúrája pedig azt célozza, hogy a lassan és nehezen összegyűjtött természeti energiát minél jobban sűrítse, majd minél gyorsabban elégesse. „A robbanómotor a kulturális elhivatottság mikroszkopikus katasztrófája” – mondja Sloterdijk. Még a táplálkozáskultúra is a robbanómotor működési elvét szimulálja. Az élelmiszerek kalóriatartalma, a vitaminok s egyéb táplálkozási kiegészítők, a jól kalkulált energiahasznosítás logikáját követik. A nyugati világ tehetősebb polgárai szemében az egyik legszórakoztatóbb időtöltés, ha szabadon rohangálhatnak a különböző bevásárló-centrumokban, ismert és ismeretlen áruk százai között, ha az általában gépies, lélekölő munkát követően – látszólag minden külső kényszertől mentesen – elmélyedhetnek az élelmiszerek energia-összetételének analízisében. Még az alternatív eszmék is mint energiaforrások jelennek meg. A minőségi energia-gazdálkodásra épülő keleti harcművészetek a nyugati kultúra világában csak pirruszi sikerre tarthatnak számot; a mennyiségi energialogikával nem bírják sokáig a versenyt, véli a német filozófus.

Kultúránk tehát a kinetikus energiák maximalizálását tűzte ki célul. Ennek egyik leglátványosabb megjelenési formája korunk városi folklórjában, a privatizált mobilhatalom legvonzóbb megjelenése, a terepjáró. Ez a tökéletesen „tájidegen” monstrum elsősorban erődemonstráció és hatalmi szimbólum. Mozgó erődítmény, amely megszázszorozza tulajdonosa erejét. Öncélú hatalomfitogtatásról van szó természetesen, amely nélkülözi a hajdan volt Nautilus parancsnokának egyszerre arisztokratikus és techno-anarchista elkötelezettségét. Nemo kapitány, ez a mizantróp különc, még nemes eszmék nevében bukkant fel olykor tengeralattjárójával az óceánok vizéből, hogy megleckéztesse (pontosabban fogalmazva: megsarkantyúzza) a kizsákmányolást, a gőzgéppel kombináló önző kapitalisták óceánjáróit. A robbanómotorok mai tulajdonosainak jó része már anélkül éli mindennapjait a mobilis in mobili igézetében, hogy valamennyire is tisztában lenne a kifejezés értelmével.

*

„A gépezetvilág diadala abban áll, hogy a technika és a társadalmi képződmények közötti különbséget érvénytelenné, a kettő közötti különbségtételt pedig tárgytalanná tette” – mondja Günther Anders. Ez a jelenség már a nyelvhasználatban is kifejeződik, hiszen a gép és a gépet működtető üzemanyag úgyszólván a metafizikai lényeg rangjára emelkedett. (Jól mutatja ezt az érdekes jelentés-egybecsúszást a francia nyelv, amelyben az essence szó egyszerre jelent lényeget és benzint.) Mennyire jellemző, hogy a modern kor szinte minden despotája perverz vonzalmat érez a gépezetek, a holt mechanizmusok iránt. Erich Fromm Hitlerről szóló esszéjében a nekrofil beállítódással hozza összefüggésbe a diktátorok vágyálmát, hogy az egész világot egyetlen hatalmas és az önálló akaratot nélkülöző mechanizmusként irányítsák.

Végtére is: miben rejlik a gép és az ember viszonyának e különös ambivalenciája, amely egyaránt visszautasítja e kapcsolat egyértelmű igenlését és tagadását?

gépekkel benépesített inkubátorok

Szinte biztos, hogy a valamennyire is kielégítő válaszhoz valamiképpen az ember és a gép topográfiai és topológiai paradoxonjainak közelébe kell kerülnünk. Abból a sokak által vallott belátásból indulok ki, hogy a világban csaknem mindennek megvan a többé-kevésbé jól definiálható helye. A növényeknek, az állatoknak, de még a bolygóknak és a csillagoknak is. Az eszközöknek, a berendezéseknek, a gépeknek, és legfőképpen az ezeket létrehozó embernek viszont csak látszólag van rögzített helye a környezeti világban. Persze azt bizton mondhatjuk: a gépek helye az emberben van. De hogy hol van az ember helye – ez továbbra is a legnagyobb talányok egyike. „A technika lényege az emberi szellem, amely mindig a túlélés és a jobban élés után sóvárog”, mondja Dessauer. A gépekkel benépesített inkubátorok, amelyek az ember koraszülött mivoltából származó hátrányokat szeretnék ellensúlyozni, mindig alkalmi és ideiglenes konstrukciók. S a működtetés, de még a karbantartás szabályai sem eleve rögzítettek; valahogy mindig a vágyaknak, az éppen adott reális lehetőségeknek és a véletleneknek megfelelően formálódtak ki. A gépek mint első számú protézistechnikák folyamatosan zavarba hoznak bennünket, mert újra és újra rákényszerítenek, hogy definiáljuk helyünket a világban. Sloterdijk valami fontosra mutat, amikor az utóbbi évszázadokat a technika és a gépek meg-megújuló vegzatúra-kampányaiként jellemzi. Az újkor hajnalán, az úgynevezett „kemény technikák”, azaz a szerszámok, gépek és egyéb ismert armatúrák családja alkotta az első vegzatúra-hullámot. Ekkor kezdődött el az a különös lélektani folyamat, amelyet a huszadik században Günther Anders a „prométheuszi szégyen” fogalmával illetett. Ennek az a lényege, hogy a technikai fejlődéssel egy folyton szélesedő szakadék keletkezik az ember úgymond természetes „tökéletlensége”, illetve az általa létrehozott gépi-technikai instrumentárium „tökéletessége” között.

A teremtő alacsonyabb rendűnek érzi magát teremtményénél, s érzelemvilága általában kisebbrendűségi komplexussal reagál a létrejött helyzetre. A huszadik század közepére azok a stratégiák, amelyek a fantázia, a képzelőerő, az érzelem és a felelősség tisztán emberi minőségeivel igyekeztek ellensúlyozni a dologi funkcionalitás és kiszámíthatóság erőfölényét, láthatóan vereséget szenvedtek. Az újabb idők embere számára már a „transzhumán” megoldások, azaz a gépekhez hasonulás tűnik sikeres megoldásnak. Persze a gépek mindig is „tükröt tartottak” az ember elé, így bizonyosan vannak jó oldalai is ennek a folyamatnak. Ahhoz, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk a „ki vagy mi az ember voltaképpen?” kérdés megválaszolásához, vállalnunk kell a szembesülést a radikálisan mással is. S a gépek bizonyos értelemben éppen ezt a radikálisan mást reprezentálják. Ugyanakkor – s lehet, hogy ez kissé furcsán hangzik – a gépek mégsem abszolút idegenek számunkra. Először is, mert ugyanazon kozmosz törvényeinek engedelmeskednek, mint mi. Sokan mondják: a jövő a különféle hibridek, szimbiotikus lények világa lesz. Egyszer talán a homo sapiens is eltűnik a kozmoszból, s még jó, ha átadja helyét a posztantropoid lények új generációinak. Reméljük, ez az idő még messze van. Mindenesetre jobban tesszük, ha szoktatjuk magunkat a gépekkel való együttélésből fakadó és folyton sokasodó konfliktusokhoz. Ugyanis nincs hová menekülnünk.

A VAN FOGALMAD? című fogalomértelmező sorozat GÉP címszavához

kép | unsplash.com