A LUSTÁLKODÁS VÉDELMÉBEN 2.

A Kivonulás Könyvében a zsidó néppel történt szövetségkötéskor Jahve megparancsolja Mózesnek: „Szólj majd Izrael fiaihoz, és mondd nekik: Vigyázzatok, hogy a szombatomat megtartsátok, mert jel az közöttem és közöttetek nemzedékről nemzedékre, hogy tudjátok, hogy én, az Úr szentséget kívánok tőletek. Tartsátok meg a szombatomat, mert szent az nektek. Aki megszentségteleníti, halállal lakoljon, s aki dolgozik rajta, irtassék ki népéből. Hat napot dolgozzatok: a hetediken szombat van, szent nyugalom az Úr tiszteletére.”^[1] Amíg az Isten a Teremtés Könyvében az első emberpár bűnbeesését a munkavégzés kötelezettségével „torolta meg” („Arcod verejtékével edd kenyeredet…”), itt pihenésre, az „idő szent nyugalomban” töltésére utasít. Persze, mint Alain Corbin írja A pihenés története című könyvében, a hetedik nap nyugalmára vonatkozó parancsot sem a zsidók, sem a keresztények nem azonosíthatták a felhőtlen szórakozás vagy lustálkodás lehetőségével, mivel ez a nap elsősorban az Istennel kötött örök szövetség jele volt. Nincs is olyan keresztény teológus, aki azt állítaná, hogy a szombatban vagy a vasárnapban a tökéletes semmittevés idejét kell látnunk.^[2] A szombat az imádság, az elmélkedés és a jövőbeli teendőkre készülés ideje, azaz valamiképpen az aktivitást is magában foglalja. Figyelemre méltó, hogy az Ószövetség egy másik helyén (Léviták Könyve), a szombati pihenőnap univerzális vagy kozmikus értelmet nyer, mert Isten szándéka szerint nemcsak az embernek, de a termőföldnek is „pihennie kell”. „Ha majd bejuttok arra a földre, amelyet én nektek adok, tartson a föld is szombatot az Úrnak. Hat esztendőn át vesd be szántódat, hat esztendőn át metszd meg a szőlődet, és takarítsd be gyümölcsét, a hetedik esztendőben azonban szombati nyugalma legyen a földnek az Úr tiszteletére.”^[3]

radikális szemléletváltozás

A középkor évszázadai során a teológusok és a filozófusok igyekeztek a munka és a pihenés, illetve a lustálkodás „értékeit” egyensúlyba hozni, és az „időtöltés” mindkét változatát hasznosnak és értékesnek tekintették. A radikális szemléletváltozás az újkor hajnalán következett be, mégpedig a modern közgazdaságtan, közelebből a merkantilista gazdaságfilozófia megszületésével. A francia Antoine de Montchréstien Az értekezés a politikai gazdaságtanról című munkájában honfitársai tétlenségében látja a hazája jövőjére leselkedő legnagyobb veszélyt, és így ostorozza a tunya és munkátlan életet élő franciákat: „Hány és hány ember mászkál köztünk, épkézláb, erős testű férfiak, akik éppen életkoruk és egészségük zenitjén vannak. Éjjel-nappal ide-oda vándorolnak az országban, nincs se hivatásuk, se állandó lakhelyük (…) Szinte hemzsegnek tőlük a városok utcái és az országutak kereszteződései.”^[4] Montchréstien a lustaságot az élő ember „sírgödréhez” hasonlítja, és természetellenes viselkedésnek tekinti. „A lustaság a természet elleni lázadás”. Ezzel szemben a munkálkodás az emberi természet lényegéhez tartozik: „az ember arra született, hogy folytonos testmozgásban és foglalatosságban éljen”.

Montchréstien elsősorban az „alsó néposztályokat” ostorozza lusta életmódjuk miatt, néhány évtizeddel később Antoine de Courtin az Értekezés a lustaságról, avagy az idő jól eltöltésének módja című értekezésében inkább a francia arisztokrácia renyhe és haszontalan életmódját kifogásolja.^[5] Antoine de Courtin (1622–1883) francia diplomata volt, aki pályáját Pierre Chanut (a francia király svéd nagykövete) titkáraként kezdte. Krisztina svéd királynő hamarosan megkedvelte az intelligens fiatalembert, és udvarában különböző feladatokkal bízta meg. Később Károly Gusztáv király nemesi címet adományozott neki, és Svédország rendkívüli követévé nevezte ki Franciaországban. A diplomáciai szolgálat mellett a művelt francia nemes számos értekezést írt, amelyek közül a lustaságról szóló műve maradandó értékű. Nekünk, magyaroknak azért is kiemelten fontos ez az értekezés, mert törökországi száműzetése idején Mikes Kelemen − sok más francia szerző munkája mellett − ezt is magyarra fordította. Hopp Lajos, Mikes Kelemen munkásságának legjelentősebb kutatója a könyv 1987-es kiadásához írott bevezetőjében megemlíti, hogy Mikes nemcsak fordítója ennek a munkának, hanem bizonyos értelemben társszerzőnek is tekinthető, hiszen a magyar olvasó ízléséhez és alkatához igazította Courtin értekezését. „A fordító önállóan alakított bevezetőjében az olvasóhoz fordul. Előljáró beszédében osztja a kis francia könyv szerzőjének reményeit, mondván: lehet tehát reménleni, hogy az értelmesek kedvesen veszik és olvassák ezeket a beszélgetéseket. A restséget a ’lelki nyavalyák’ közé sorolja, s a legveszedelmesebb véteknek nevezi. Szeretné, ha az ellene való küzdelemben a könyv olvasása ’lelki haszonnal’ s a drága idő megbecsülésével járna.”^[6] Hopp Lajos arról is ír, hogy Mikest megfontolt szándék vezérelte, amikor éppen Courtin értekezésének fordításáról döntött, hiszen maga is hasonlóan gondolkodott a munka és az „élethossziglani tanulás” egyéni és társadalmi értékéről, mint a francia író. „Mikes néhány levelében dicséri a dolgos életmódot, a munkásember szorgalmát, s elítéli az urak és a gazdag ifjak mértéktelen, részeges, tunya életét.”^[7] Például Rákóczi Ferenc, a bujdosó fejedelem Rodostóban töltött évei alatt „igazi ezermesterré” képezte magát. Foglalkozott bútoresztergálással, kertészkedéssel, épületberendezéssel és rengeteg mással.

beszélgetés-sorozat

Az idő jól eltöltésének módja hat napon át folyó beszélgetés-sorozat, amelynek öt résztvevője van. Az első a házigazda, Diánna asszony, aki negyvenéves korában megözvegyült, de „(…) mindenkor a cifraságban és a kényesen való életben töltötte idejét, mint olyan, akinek a nagy jószág módot adott mindenre.”^[8] A második Angyélika, Diánna húszéves fogadott lánya – benne egyesült az eszesség, a „tréfás nyájasság” és az erkölcsi tisztaság. A harmadik szereplő, Dénes páter, Diánna elhunyt férjének rokona, a diskurzus lelke és irányítója. „E’világi pap lévén, az ő okos, értelmes és jó természetiért mindenek becsülték és szerették.”^[9] A negyedik résztvevő Télámon, a húszas éveiben járó arisztokrata fiatalember, Angyélika udvarlója, aki jórészt szórakozással és semmittevéssel tölti idejét. A beképzelt Télámon a vitában folyton le akarja győzni Angyélikát, de tudatlanságával inkább nevetségessé teszi magát. Később csatlakozik a beszélgetéshez Máriánna grófnő, aki ugyan igen értelmes hölgy hírében áll, de „mód nélkül szerette a kártyát”.

Az Előjáró beszédben Mikes kifejti meggyőződését, hogy a közhiedelemmel ellentétben nem is annyira a testi nyavalyák a legveszedelmesebbek, hanem a lelki bajok. Ezek közül is a restség áll az első helyen. „Ez olyan elrejtett vétek, mely az egész világot elrabolta; igen kevesen is vannak olyanok, ha ki-ki jól megvizsgálná magát, akiben restség nem találtatnék, némelyekben több, némelyekben kevesebb. Mindazonáltal nincsen talám senki is, aki magát restnek tartaná lenni; az igaz, hogy ez a vétek olyan, mint a virág alatt elrejtett kígyó.”^[10] Az első beszélgetésben Dénes páter stílszerű miliőben − Diánná asszony hálószobájában − sorjázza a lustaság változatos formáit, és részletezi annak káros és veszélyes következményeit. Diánna rendszerint csak tíz óra körül kel fel ágyából, de most még az ebédjét is ágya mellé terítette. A páter közli a hallgatósággal, hogy az időben felkelés és a városi séta a test és a lélek üdvére szolgál, főképpen, ha ezt a jól végzett munka jutalmának tekintjük. „De a városban való sok sétálás, csak azért, hogy másokat nézzünk, és minket is nézzenek, a’ vétek.”^[11] Aztán az apostolokra és középkori egyházatyák figyelmeztetéseire utalva Dénes páter a kevélység veszélyeiről beszél, de megerősíti, hogy a restség és a lustálkodás ennél is veszedelmesebb, mivel rafináltabban veszejti el az embert. „Mert a kevélység mindent erővel cselekszik, és így magát megüsmérteti mibennünk (…) De a restség olyan betegség, amely elrejti magát a szívnek mélységében, és láthatatlanná tészi magát olyankor is, amidőn minden cselekedetinkben észre lehetne őtet venni.”^[12]

restség és tétlenség

A második napon való beszélgetésen a páter a tényleges munkavégzés és látszattevékenységek közötti különbségeket hangsúlyozza. Mert számos embertársunk van, aki azért, hogy jó színben tűnjön fel a többiek előtt, folyton tevékenykedik, és közben arról panaszkodik, hogy „ki sem látszik a munkából”. Csakhogy az ilyen „túlmozgásos élet” nem vezet sehová, „(…) az ilyen szorgalmatoskodás, mondja a páter, olyan, mint valamely zűrzavar, amely a nyugalomban nem hagyá az ilyeneket, úgyannyira, hogy semmit sem cselekszenek elmével és gondolkodva”^[13]. Az eredményesen végzett munkának két feltétele van: az egyik az akaraterő, a másik az észszerű belátás. De az eszesség is két részből áll. Az egyik a józan belátás vagy prudentia speculativa, amely a megvilágosíttatott elmét vagy a jó értelmet jelenti, a másik a prudentia activa, az eltervezett feladat sikeres kivitelezéséhez szükséges gyakorlati tudás és megfontoltság. „A munkálkodó eszességgel ellenkezik a restség és hirtelenkedés.”^[14] A hebehurgya viselkedésnek sokféle változata van. Ezek között az a legrosszabb, amely folyton a többi ember cselekedeteit vagy gondolatait kritizálja anélkül, hogy valamit is értene hozzá. Persze, az olyan ember, aki nem ért semmihez, folyton gáncsoskodik, és könnyen mond ítéletet bármiről, hiszen fel sem fogja, mit mond. Némely tudatlan ember még könyveket is ír, és egyáltalán nem zavarja, hogy ostobaságait a nagyvilág elé tárja. A második nap beszélgetéseinek legfontosabb tanulsága, hogy a restség és tétlenség vétek Isten és a többi ember ellen. A páter utal a Szentírásra, hogy az ember úgy teremtetett a munkára, mint a madár a repülésre. Éppen ezért nagy szégyen, ha életét tunyaságban tölti, s kizárólag az italra, az ételre és az alvásra van gondja. A sokakban mértéktelenné váló játékszenvedély is a lustaság egyik megnyilvánulása. Ráadásul ez inkább a tehetős emberek passziója, ők is veszítenek többet. Először a jószágaikat és az ékszereiket zálogosítják el, majd a ruhájukat, és „csakhamar nyomorúságra jutnak”. Az efféle szenvedélyek ellen az értelmes munkavégzés a legjobb orvosság. Majd a páter foglalja össze álláspontját: „Azt megvallom, hogy semmi nincsen irtózatosabb, mint az ilyen restség. Nem tudom, hogy engedheti meg az olyanoknak lelkeüsméreti, hogy olyan kenyeret egyenek, amelyért annyit izzadnak mások, és hogy fordíthatják a magok szükségekre a mások munkáját, holott ők ahhoz semmi munkát nem tesznek; hogy nem szégyenlik e világból csak úgy kimenni, valamint abban jöttek, mivel mindegy, akár ott ne legyen az ember, akár ott legyen, ha semmit sem munkálkodik.”^[15]

A harmadik napon való beszélgetés legfontosabb témája a munkavégzés egyetemes kötelezettségének igazolása. Dénes páter legfontosabb érve a görög filozófiában és a Szentírásban egyaránt megtalálható „ontológiai elven” alapul, hogy a világban minden mozgásban van (az ég, a föld, a tenger, a fák, a füvek és az állatok), így a tunya ember, aki mozdulatlanságra ítéli tagjait, Isten és a kozmosz törvényei ellen vét. A negyedik beszélgetés már a restségből „kilábalás” lehetőségeit vizsgálja. A lustaságtól az szabadulhat leginkább, aki tanulmányozza a Szentírást, különösen az evangéliumok példázatait, és Jézus Krisztus életét tekinti követésre méltónak. Az olvasás és az elmélkedés korántsem haszontalan, inkább az aktív és cselekvő élet alkotórésze. Az ötödik napon való beszélgetés a gyermeknevelésről szól. Mikes úgy látja, minden gyermeket meg kellene tanítani írni és olvasni. „A gyermek midőn már jól kezd szóllani, lehet neki megmutatni a betűket. A’ nem olyan nehéz dolog, amint gondolják; közönségesen csak arra kell vigyázni, hogy a’ játék gyanánt legyen a gyermeknek. Más egyéb haszontalan játékra megtanítják a gyermekeket, miért nem lehetne játék közben őtet a betűkre megtanítani.”^[16] A művelt és tájékozott ember nemcsak a vagyonával és a gazdaságával törődik, de a neki alárendelt embertársaival is emberségesebben bánik. A hatodik napon való beszélgetés éppen arról folyik, „Hogy a cselédes gazdák tartoznak gondot viselni cselédekre”.^[17] Ebben a beszélgetésben az „elkötelezett humanista” Angyélikáé a főszerep. Szerinte a gazdagoknak a Lukács evangéliumában szereplő Zakeust kellene követniük: „Uram, íme, vagyonom felét a szegényeknek adom, és ha valakit valamiben megcsaltam, négyannyit adok helyette.”^[18]

új életet kezd

A befejező fejezet „happy end”-del zárul, mert a restek és a káros szokások rabjai egyöntetűen döntenek: megfogadják Dénes páter tanácsait, és a javulás útjára lépnek. Diánna időben felkel az ágyból és − miként manapság mondanánk − „sportos életmódot” folytat. Télámon is megígéri, hogy a következő naptól új életet kezd. Végül mindenki boldog lesz, és „(…) Diánna pediglen ezután mind másféle életet élvén, a szeretetre méltó Angyélikát Télámonnak adá, akik keresztényi házasságban éltenek együtt. Máriannában, minthogy legnagyobb fogyatkozás a kártyajáték vala, ami ebben a játékban vétkes, azt elhagyá, és magát hivataljának kötelességében foglalá mindvégig.”^[19]

*

A tunyaság haszontalan és káros következményeit soroló fejtegetésektől indulva meglepő, hogy Antoine de Courtin munkája után jó száz évvel a La Manche csatorna túloldalán egy angol szerző mennyire másként vélekedett a lustálkodásról. Ha utánagondolunk, hogy közben milyen történelmi változások mentek végbe, nem is nehéz belátni, hogy a munkához és a lustálkodáshoz kapcsolódó „radikális nézőpontváltásnak” jó okai voltak. Az elsődlegesek a társadalmi és gazdasági élet átalakulása, amely persze kihatott az emberek mindennapi életére is. A 17–18. századi Franciaországban a feudális szisztéma még kikezdhetetlennek tűnt, ezért abban a környezetben az udvari arisztokrácia renyhe életmódja elleni morális felháborodás jelentette az ellenállás egyetlen formáját a gondolkodó értelmiségiek részéről, de Angliában más volt a helyzet. A 18. század közepétől felgyorsult az ipari termelésen alapuló kapitalizmus fejlődése. Brit földön természetes volt, hogy mindenkinek dolgoznia kell, társadalmi helyzetétől függetlenül. Kétségtelenül Angliában is azok az írók és közgazdászok voltak többségben, akik elítélték a lustálkodást, és a „munka dicsőségét” zengték. Például a közgazdász William Petty és az író Daniel Defoe. A Robinson Crusoe-ban Defoe nem rejti véka alá meggyőződését, hogy a brit hajótörött Péntekkel szembeni fölényét az igazolja, hogy − a bennszülöttel ellentéteben − Robinson tisztában van a munka és a jól szervezett élet értékével, és még kényszerű magányában is minden tettét a profitmaximalizálás imperatívuszának rendeli alá. Defoe és Petty a fősodorhoz tartozó közgazdászok és írók voltak – de kivételek ekkor is akadtak, még Angliában is. Voltak, akiket megrémített az addig megszokott életritmus radikális felforgatása. Mert a viharos sebességgel kibontakozó kapitalizmus felszámolta a szabadidő és nyugalom minden formáját, ami korábban természetesnek számított. Byung-Chul Han írja, hogy ekkor vette kezdetét a szabadidő ipari méretű gyarmatosítása is. Ettől kezdve fokozatosan elfelejtjük, mit jelentett korábban „az a szent és ünnepi nyugalom, amely egyesíti az élet intenzitását és a szemlélődést (…).”^[20]

A lustálkodás védelmében megszólaló „kivételek” első számú és leghíresebb képviselője Samuel Johnson, akit az angol irodalmi élet rettegett diktátorának tartottak, s akinek legendásan mozgalmas életét és bizarr megjelenését barátja és tanítványa, James Boswell Doktor Johnson élete címmel megjelent monográfiája tette halhatatlanná.^[21] A mű magyar kiadásának előszavában írja Sükösd Mihály, hogy Johnson az irodalomtörténet azon szereplői közé tartozik, akinek egyénisége érdekesebb, mint az általa létrehozott művek. „Évtizedeken át London és Anglia irodalmi diktátorának, csalhatatlan ítészének számít (…). Mivel érte el? Okosságával: élőszóval sokkal mélyebben, találóbban, szellemesebben gondolkodott és fogalmazott, mint írásban.”^[22] Ez az ítélet részben egybeesik azzal, ahogyan Boswell nyilatkozik barátjáról és mesteréről. Ő maga is többször említést tesz Johnson „alkati tunyaságáról” és „lelki depressziójáról”, ami mégsem akadályozta meg az angol tudóst, hogy tekintélyes életművet hagyjon az utókorra. Samuel Johnsonnak fiatal korában meglehetősen nehéz élete volt, de aztán befolyásos támogatókra tett szert, élete érzékelhetően könnyebbé vált. Csakhogy „a gondtalanság és a függetlenség, amelyhez a királyi bőkezűség juttatta, fokozta természetes tunyaságát.”^[23] Az egyik nap például így panaszkodott barátjának: „Tunyaságom a legutóbbi áldozás óta még jobban elhatalmasodott, tékozlásom vad nemtörődömséggé fajult. És bárha ez év eleje óta bizonyos mértékben tartózkodtam a túl sok erős italtól, mégis étvágyam uralkodott értelmem felett.”^[24]

esszéfüzér

A saját maga számára is problémát jelentő lustaság és restség „tudományos”, elsősorban antropológiai és filozófiai kérdései egész életében foglalkoztatták Johnsont. Írásaiban rendre visszatért a Janus-arcú emberi természet örök dilemmájához, azaz a mit jelent a „munkában örömet lelni – a munkától viszolyogni” problematikájához. 1750 és 1752 között a hetente kétszer megjelenő Rambler (Kószáló) című újságjában számos alkalommal értekezett a lustálkodás különböző változatáról, és Boswell emlékezése szerint Johnson egyszer még azt is mondta, hogy „(…) az ember bármikor tud írni, ha konokul elszánja magát”.^[25] Ezekben az esszékben Johnson a tétlenség és a céltalan csavargás nyomorúságait olyan ember élénk fantáziájával és precíz kifejezéseivel írja le, aki maga is szenved a „lustaság átoktól”. Tíz évvel később − 1758-1760 között − újabb, 103 változatos stílusban megírt esszéfüzért jelentetett meg a Universal Chronicle című londoni hetilapban.^[26] Az írások A Tunya (The Idler) címet viselik, és ez is a Ramblerhez hasonló, rövid írások sorozata. Ugyanakkor Boswell szerint ezekben az esszékben több a „szellem, mint a test”. A leírások és történet-fragmentumok jóval változatosabbak, könnyebben érthetőek. Johnson leggyakrabban a saját elmélkedéseit rögzíti, máskor a „hozzá írt olvasói leveleket” teszi közzé.

Az esszégyűjtemény bevezetője logikus és jól felépített, az olvasó pontos tájékoztatást kap a szerző szándékáról, és hogy milyen reményekkel érdemes hozzáfognia az olvasásához. Aki arra vállalkozik, hogy egy újságban több éven keresztül − heti rendszerességgel − meghatározott tematikájú esszéfolyamot indítson útjára, már rögtön a címadásnál bajba kerülhet. Lehetséges, hogy olyan cím jut eszébe, ami már „foglalt”, s ezzel rögtön nevetségessé teszi magát. Az ilyen szerzők azokra az amerikai indiánokra emlékeztetnek, akik az európai bevándorlóktól próbálnak tetszetős neveket koldulni. „Ami A Tunya nevet illeti, írja Johnson, könnyű belátni, hogy ilyen címmel megjelent írást keresve sem találhat az ember. Minden életmódnak megvan a maga előnye. A Tunya már természetéből fakadóan is a könnyen beszerezhetőket kedveli; olykor eleve lemond a haszontalannak látszó dolgokról, néha viszont könnyebben hozzájut az ilyesmikhez, mint az úgynevezett aktív emberek, akik megvetnek mindent, ami könnyen elérhető lenne számukra, és azt gondolják, hogy mindig olyan árat kell szabni, ami arányban áll a megszerzésre fordított energiával.”^[27] Ha – mint azt sokan vallják − leginkább a szokás hatalma kapcsolja egymáshoz az embereket, A Tunya széles körű támogatást remélhet olvasóitól. Ugyanis a Tunyák sokféle változata él a Földön: vannak, akik már jelenleg is „valódi” Tunyáknak tekinthetők, míg mások csak remélik, hogy rövidesen azok lesznek. Még azok is, akik most úgy gondolják, hogy nagyon különböznek tőlünk, lusta emberektől, rövidesen maguk is a kollégáink közé tartoznak. Mert, „(…) miként a béke a háború végét jelenti, úgy a lustaságot is az aktivitás utolsó stádiumának tekinthetjük.”^[28] Talán nincs is olyan megnevezés, amellyel jobban meg lehetne határozni az emberi faj összetartozását és egységét, mint éppen ez. Vannak szerzők, akik „értelmes állatként” határozzák meg az embert; mások persze az „értelemmel bírást” az emberen túl még más teremtményekre is kiterjesztik. Megint mások „nevető állatként” definiálják az embert, noha jól tudjuk, hogy némelyek sohasem nevetnek. Akárhogy is forgatjuk a dolgot, még mindig a „tunya állat” megnevezés a legtalálóbb. Végül is, nincs olyan ember, aki legalább némelykor ne tekintené magát lustának. És már csak azért is megfelelő ez a cím, mert vajon lehet-e lustább embert találni annál, mint aki A Tunya olvasására szánja rá magát?

maró gúny

Jogosnak és megalapozottnak tekinthető ez a definíció, mivel a lustaság nemcsak általános jellemvonása, de egyúttal különös meghatározottsága is az embernek, hiszen talán az ember az egyetlen olyan lény a földön, akit teljes joggal lustának lehet nevezni. „Egyedül az ember az a lény, aki mások segítségével teszi meg, amit egyedül is meg tudna tenni, és hajlamos arra, hogy könnyedén feláldozza kötelességét és örömét is a lustaság oltárán.”^[29] Így könnyen belátható, hogy nem létezik olyan megnevezés, ami versenyre kelhetne az általunk javasolt címmel, írja a szerző. Az emberek rendszerint szeretnek egymással versenyezni: ki a legokosabb a társaságban, ki a legjobb céllövő, vagy éppen kinek van a legszebb felesége. De a lusták nemigen versenyeznek egymással: senki sem szokta azt mondani, hogy „én sokkal lustább vagyok, mint te”. A tunya embernek nincs se riválisa, sem ellensége. „A féltékenység és a viszály általában megosztja az embereket, akik ugyanazt a karriert futják be; de a tunyák mindig békés közösségben szeretnek élni; és aki a társaságban híresen lustának számít, még az is inkább örül, ha netalántán magánál is lustább emberrel találkozik.”^[30] Johnson abban reménykedik, hogy olvasói majd nem kérik rajta számon, hogy heti rendszerességgel megjelenő esszéi miért nem egységesek vagy éppen ellenkezőleg: miért nem eléggé változatosak és sokszínűek; miért nem tudományos vagy könnyed a stílusuk, illetve miért nem komolyak. De azt sem vetik a szemére, hogy ezek az írások miért nem eléggé vidámak, miért nem „moralizálnak” vagy „politizálnak”, illetve a szerző miért nem egy egységes vagy éppen miért nem fragmentumokból álló munkát tár az olvasói elé stb. Hogy A Tunyának mégis van valamilyen terve, az kétségbevonhatatlan, hiszen az ilyen ember egyik legfontosabb jellemzője éppen az, hogy mindig tervezget valamit. De hogy aktuálisan éppen mit forgat a fejében, arról ma még nem kell számot adnia az olvasónak. És ennek jó okai vannak. Mert nem árt tekintetbe venni, hogy a lusta ember hallgatóinak néha azok az információk is megmaradnak a fejükben, amit A Tunya időközben elfelejtett, következésképpen lassú munkája kiszolgáltatja őt a rosszindulatú olvasóknak, akik idegen eszmék eltulajdonításával vagy meghamisításával vádolhatják. Ráadásul A Tunya precízen kidolgozott terveit, amelyek hosszú töprengések után születtek meg, még soha senki nem próbálta ki a gyakorlatban, ami szintén okot adhat a gúnyolódásra. „Végezetül: akkor mit lehet elvárni A Tunyától? Olvasni kell, és oda kell figyelni arra, amit ír. Az anekdoták szerelemesei, akik figyelemmel kísérik a családi életben tapasztalható forrongásokat, a nagy vagyonok keletkezését, majd semmivé válását, örömmel és érdeklődéssel olvassák A Tunyát, mert A Tunya ugyan mindig keres, de csak ritkán talál valamit. Aki imádja a pletykákat és a szatírát, és akit örömmel tölt el az is, ha az elismertségben sütkérező polgárok nevei némileg bepiszkolódnak, az ilyen embernek − gondolom én − az efféle ötlet megdobogtatja a szívét, és örömmel olvassa A Tunya esszéit.”^[31] A Tunya nem nélkülözi az iróniát, némelykor a maró gúny sem idegen tőle. Aki nem vállalkozik semmire, az könnyen hiheti, hogy mindent egyszerű megcsinálni, és mindig kárhoztatja azokat, akik valamilyen hibát követnek el. Ehhez hozzáteszi az író, hogy nem áll szándékában egyezséget kötni az olvasóval vagy valamilyen kötelezettségvállalásra ígéretet tenni. És ha azok az olvasók, akik örömet vagy vigasztalást reméltek A Tunyától, és csalódnak várakozásaikban, magukra vessenek: „Miért tápláltak magukban hiú reményeket?”^[32] Mégis, A Tunyának nem kell előre magyarázkodnia vagy mentségeket keresnie, hiszen ő maga − lustaságával együtt is − felettébb élénk életet él. És némelykor mozgásba is hozza a benne rejlő energiákat. Néha lehatol a dolgok mélyrétegeibe, míg máskor a legmagasabb régiókba emelkedik. A lusta ember képes lendületbe jönni, és úgy működik, mint azok a testek, amelyek a súlyukkal arányos erővel mozognak az éterben. Nem árt észben tartani azt sem, hogy az efféle erőszakos kitörésekre csak nagyon ritkán szánja rá magát A Tunya. Inkább az tenné boldoggá, ha néhány „tudósítója” kisegítené, amikor éppen szorult helyzetbe kerül, anélkül persze, hogy ehhez a segítségnyújtáshoz különösebb erőfeszítésre lenne szüksége. A szerző nem ragaszkodik semmilyen stílushoz, és a közlendő tárgyát sem kívánja meghatározni. De a „tudósítók” nem feledkezhetnek meg arról, hogy precízen kell fogalmazniuk a leveleikben, kivált amikor a cselekvésképtelenségük részleteit ecsetelik, vagy éppen a becsület erényének hiábavalóságáról értekeznek. „Aki ostobának tartja magát, az legalább terjengős ne legyen, és a túlzásba vitt magasztalás kevésbé tetszik A Tunyának, mint egy kvietistának.”^[33]

Az egyik „levelében” Johnson olyanokról ír, akik idejüket vesztegetik arra, hogy a nagy emberek bölcs tanácsait nyomozzák, és így jussanak el valamilyen végső igazsághoz. De ez szükségképpen elhibázott lépés, mivel a „nagyok” vagy nem figyelnek a „kicsikre”, vagy tanácsaik rendre ellentmondanak egymásnak. Az életet amúgy sem lehet előre megtervezni, mert mindig változnak a dolgok. Ráadásul embertársaink tanácsai vagy javaslatai ritkán esnek egybe azzal, amit mi magunktól is szívesen csinálnánk. Továbbá, a tanácsadók jó része valójában időrabló, aki csak a műveltségével és tájékozottságával henceg, vagy − rosszabb esetben − még önző és ravasz hátsószándéka is van. „Az egyik csak egy órát rabol el tőlünk, a másik egy egész napot. Az egyik a munkálkodó élet előnyeit ecsetelő javaslatai mögé rejti tolvajlását, a másik mulatságos és álnok beszélgetésekbe csomagolja állítólagos jó szándékát, így altatva el éberségünket.”^[34] Ezek a lopások a zűrzavar és a nyugalom viszontagságos útján követik egymást, mígnem – mivel már mindent elvesztettünk − nem marad semmi vesztegetni valónk. Az emberi élet kifosztását gyakran a nagyoknak tulajdonítják, mivel az áldozatok elsősorban a „celebeket” célozzák meg hiábavaló törekvéseikkel. Ezek a szerencsétlen rajongók gyakran úgy halnak meg, hogy még agóniájuk közben is bőszen jegyzetelik a nagyok „bölcs tanácsait”. A többséget persze mindez nemigen zavarja: csak az számít nekik, hogy valaki szóljon hozzájuk, és úgymond „jó társaságban” legyenek. Akik magas társadalmi pozícióba kerülnek, rögtön megsokszorozzák azok reményeit, akik maguk is hasonló karriert remélnek maguknak. Csakhogy az ilyen „nagy emberek” helyzete sem irigylésre méltó: sokan „zsákmányállatként” tekintenek rájuk, és folyton körülöttük lihegnek. A csúcsokon tanyázóknak jó adag humorra van szükségük, hogy elviseljék a rájuk irányuló tekintetek ezreit. Ezért minden fajta embernek érdemes lenne megfontolni: „Ha meg akarjuk nyerni mások jóindulatát, el kell viselnünk ostobaságaikat is. Aki nem tudja kivonni magát a közösségi életből, annak morgolódás nélkül fel kell áldoznia ideje tetemes részét a zsarnokok különféle fajtáinak: annak a semmirekellőnek, aki találkozót kér tőle, de aztán sohasem jelenik meg a megbeszélt helyszínen; a tanácsot kérőnek, aki sohasem fogadja majd meg a kapott tanácsot; a szájhősnek, aki elvárja, hogy állandóan dicsérjék; a mindig elégedetlenkedőnek, aki csak azért nyafog, hogy szánalmat keltsen maga iránt; a spekulánsnak, aki abban leli örömét, hogy hiú ábrándokat kelt barátaiban, amelyekről − őt kivéve − mindenki tudja, hogy teljesen megalapozatlanok; a közgazdásznak, aki szüntelenül a piacról és az üzleti ügyekről beszél; a politikusnak, aki előre megjósolja a csaták kimenetelét és a politikai szövetségek felbomlását; az uzsorásnak, aki összehasonlítja a pénzügyi alapokat és végül a folyton fecsegőnek, aki kizárólag azért beszél, mert szeret beszélni.”^[35] Az lenne a legjobb, ha az ember szabadon döntene a rendelkezésére álló idő felhasználásáról, és meg tudná óvni magát az időrablók hadától. Hogy egy ilyen jótéteménnyel ajándékozzam meg embertársaimat, mondja Johnson, sajnálatos módon meghaladja a lehetőségeimet, és nem reménykedem abban, hogy valaha is képes leszek erre, pedig jól tudom, „(…) ezzel nélkülözhetetlen szolgálatot tennék az emberiségnek.”^[36] De talán a saját erőnkre hagyatkozva is sikerrel védhetnénk ki az effajta a könyörtelen üldözéseket és zaklatásokat, legalábbis akkor, ha mindannyian belátnánk, hogy milyen jóvátehetetlen károkat és veszteségeket okoznak nekünk azok az időrablók, akik folyton ott lebzselnek az ajtónk előtt, és olyan hosszan beszélnek, hogy az ember nem győzi kivárni a végét.

haszon és megelégedettség nélkül

A Tunya egyik levélírója arról panaszkodik, hogy miközben ő reggeltől estig az üzletükben robotol, a felelesége jobbára az élelmiszerbolt körül ácsorog, és túl azon, hogy nem segít neki semmiben, még akadályozza is a munkában. Mivel a felesége úgymond „úri asszonyhoz méltó nevelést” kapott, ő maga a gyermekneveléssel már nem törődik, és tétlenül nézi, hogy a kisfiuk felmászik a polcokra; ott mindent felforgat, belenyal a cukorba, felfalja a drazsékat… Van ugyan egy szolgálólányuk, de az ugyancsak nem szeret dolgozni, ezért − ha csak módja van rá − összefog a feleségével, és így már két ellenséggel kell nap mint nap szembenéznie. „Uram, higgye el, így telik el nyomorúságos életem, minden haszon és megelégedettség nélkül. A feleségem csak teher a számomra, miközben látom, hogy a szomszéd feleségek bizony szorgalmas asszonyok, akik mindenben segítik az urukat, és maguk is szaporítják vásárlóik számát. Végezetül: nem tudom, történhet nagyobb szerencsétlenség egy dolgos kereskedővel, mint hogy olyan felesége van, aki inkább csak kolonc a férje nyakán, ahelyett hogy szerető és hasznos segítőtársa lenne.”^[37] Ez egyszerre szomorú és vicces történet, és egyaránt bepillantást enged az unatkozó feleség és a frusztrált férj világába. Gyaníthatjuk, a kereskedővel kötött házassága megfosztotta a nőt korábbi társas kapcsolataitól, s most nem érti, hogy miképpen kellene neki, egy középosztálybeli nőnek, az üzleti életben aktívan részt vennie. De értelmezhetjük úgy is, hogy ami az egyik embernek lustaság, az a másiknak unalom, ami az egyik embernek munka, a másiknak szabadidő.^[38]

Egy harmadik fajta, rendre visszatérő ellentmondásos alakja a Tunyának a „nyugtalan vagy örökmozgó semmittevő”. Johnson emlékezteti olvasóit az egyik görög filozófiai iskola álláspontjára, hogy az ember számára az igazi boldogságot a test és a lélek nyugalma jelenti. Olyan nyugalomra van szükségünk, mondják a sztoikus bölcsek, amelyet nem zavar meg sem a színházi előadások felkavaró élménye, sem a közéletben való részvétel terhe, sem a magánélet zűrzavara. Az a legjobb állapot, amikor az ember az eszmék és gondolatok mozgását követi magában, így jutva el az örök igazságok szemléléséig. Egy másik iskola ezzel ellentétes véleményen van: a világ egy hatalmas köztársaság, ahol minden embernek aktív és dolgos életet kell élnie, így járulva hozzá embertársai boldogságához. Johnson az egyik történetben bemutatja a „középút nagy filozófusát”, egy bizonyos Jack Whirlert. Whirler állandóan aktív, anélkül, hogy dolgozna, tunya, anélkül, hogy pihenne. Whirler valójában nem a „kiégésre hajlamos sztahanovista” előképe, mondja Monika Fludernik, hanem a céltalan lustaság megtestesítője, aki haszontalan és teljesen értelmetlen tevékenységek sorával próbálja kompenzálni eredendő restségét.^[39] Whilernek soha sincs ideje, talán éppen azért, hogy elkerülje az erőfeszítést igénylő elmélyült beszélgetéseket, amelyeken keresztül a vele ellentétes álláspontokkal is szembesülnie kellene. „Jacknek több munkája van annál, mint amit egyetlen házban el tudna végezni, ezért vett egy második házat is. Az egyiket Borv Church közelében, a másikat ezer mérföldnyire onnan.”^[40] Önmaga zseniális kettéosztásával felfedezte annak titkát, hogy miképpen ne legyen megtalálható egyik „otthonában” sem. Amúgy állandóan elfoglalt, noha nem csinál semmit. „Jack Whirler örökmozgóként éli életét anélkül, hogy fáradozásáért valamit is kapna cserébe. Ugyanis nem képes ’belátni’, hogy az ember nem láthat mindent a saját szemével, és nem képes mindent elvégezni a saját kezével (…) Röviden: az olyan ember, aki mindenre vállalkozik, a végén semmit sem tud befejezni, és nem lesz semmi értelme az életének.”^[41]

provokált szórakozás

Aki „erőt vesz tunyaságán”, és elolvassa Johnson esszéit, elismeri majd, hogy a „semmitevés” paradoxonjairól elmélkedve számos hasznos ötletre és belátásra bukkant. Johnson számára a szabadidő alapvetően semmittevésből áll, sok szempontból a tunyasággal (indolencia) azonos. Csakhogy, tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk, hogy az ember nemcsak animal rationale, de animal otiosum, azaz tétlen állat is. A tunyaság hasznos vagy káros mivoltáról nem dönthetünk szabadon, hiszen a restség már eleve „bekódolt” az emberi létezésbe. Azt is be kell látnunk, hogy nemcsak a kötelesség (a munka és egyéb elvégzendő feladatok) tekinthetők a semmitevés ellenségének, hanem a provokált szórakozás is, főleg ha ennek eléréshez és élvezéséhez nagy erőfeszítésre van szüksége annak a Tunyának, aki általában a nyugalmat és kényelmet részesíti előnyben. „Johnson éppúgy dicséri a kivonulást a társadalomból, mint a cselekvési kényszer mindenféle változatának visszautasítását, ezzel azonban − talán szándéka ellenére − gyakorta ellentmond a lustaság veszélyeire vonatkozó egyéb fejtegetéseinek, különösen a kötelességek másnapra halasztásának.”^[42]

1. Ó- és Újszövetségi Szentírás. Kivonulás Könyve 31, 12–16. Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest, 1987. 92. ↑

2. Lásd Corbin, Alain: Histoire du repos. Plon, Paris, 2022. 15. ↑

3. Leviták Könyve, 25, 2–5. In. Ó- és…, 126. ↑

4. Montchréstien, Antoine de: Traité d’économie politique. (1616). Idézi Lavialle, Christophe: Oisivité, contrainte et travail obligatoire dans la pensée en question, XVI^e-XVII^e siècles. https://books.openedition.org/pufr/12806 3. Számos gazdaságtörténész véli úgy, hogy maga Montchréstien alkotta meg a politikai gazdaságtan kifejezést is. ↑

5. Courtin, Antoine, de: Traité de la paresse ou L’art de bien employer le temps. Paris, 1673. ↑

6. Hopp Lajos: Mikes erkölcsnevelő könyvecskéje. In: Mikes Kelemen: Az idő jól eltöltésének módja mindenféle rendben. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1987. 7. ↑

7. Hopp Lajos: Utószó. In: Mikes Kelemen művei. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978. 783. ↑

8. Mikes, Az idő…, 41. ↑

9. I. m. 42. ↑

10. I. m. 39. ↑

11. I. m. 48. ↑

12. I. m. 51. ↑

13. I. m.74. ↑

14. I. m. 75. ↑

15. I. 82. ↑

16. I. m. 137. ↑

17. I. m. 160. ↑

18. Lukács evangéliuma, 19.8. In: Ó- és Újszövetségi…, 1187. ↑

19. Az idő… 227. ↑

20. Han, Byung-Chul: Vita contemplativa. Oder von der Untätigkeit. Ullstein Buchverlage GmbH, Berlin, 2023. 10. ↑

21. Boswell, James: Doktor Johnson élete. Válogatás. Gondolat Kiadó Budapest, 1965. Ford.: Kaposi Tamás. A könyv magyar kiadása nagyjából az eredeti angol mű harmadát tartalmazza. ↑

22. I. m. XIII. ↑

23. I. m. 129. ↑

24. I. m. 129. ↑

25. I. m. 47. ↑

26. Lásd Johnson, Samuel: Le Paresseux. Éditons Allia, Paris, 2007. Angolból fordította M. Varney. Ez a kiadás igazából válogatás, és az eredeti 103 esszéből csak 21-et tartalmaz. ↑

27. Le Paresseux…,9. ↑

28. I. m. 10. ↑

29. I. m. 10–11. ↑

30. I. m. 11. ↑

31. I. m. 12. ↑

32. I. m. 12. ↑

33. I. m. 13. ↑

34. I. m. 35. ↑

35. I. m. 37. ↑

36. I. m. 37. ↑

37. I. m. 42. ↑

38. Lásd Fludernik, Monika: Muße las soziale Distinktion. In: Dobler, Georg / Riedl, Peter Philipp: Muße und Gesellschaft. Mohr Siebeck Tübingen, 2017. 173. ↑

39. I. m. 175. Fentebb láttuk, hogy erre a veszélyre Mikes is figyelmezteti az olvasót. ↑

40. Johnson, i. m. 44. ↑

41. I. m. 47. ↑

42. Fludernik, i. m. 176. ↑

    kép | adobe.com