A JÓZAN POLITIKAI BESZÉD LÉNYEGE

Mindannyian örülnénk, ha Farkas Attila Márton könyve^[1] vitákat provokálna, sőt: akár egészen éles reakciókat váltana ki a magyar szellemi/politikai élet úgynevezett véleményformáló értelmiségének egyik vagy másik köréből. Mégis él bennem a gyanú, hogy ez a hét remek esszét tartalmazó kötet visszhangtalanságra ítéltetett, legalábbis az említett szubkultúrákban biztosan. (Bár ne lenne igazam, s amennyiben jóslatom elhamarkodottnak és tévesnek bizonyul, hajlandó vagyok megkövetni az érintetteket.) Tehát nem célom Farkas Attila Márton elkeserítése, de most úgy látom: a könyvében megfogalmazott gondolatoknak hasonló lesz a sorsuk, mint a középkor „bolond beszédeinek”. Tudniillik ezek – mivel nem voltak méltók a megvitatásra és az archiválásra – mint „értelmetlen zörejek” a semmibe, a feledés homályába hullottak (Foucault).

címkézések

A nem túl biztató kilátás oka egyszerű. A magyar szellemi miliőben vitázni csak szélsőségesen egyoldalú és alacsony intellektuális igénnyel megfogalmazott álláspontokkal kifizetődő, tehát leginkább olyankor, amikor a vitapartner ad hominem érvekkel is könnyedén „elintézhető” (például tájékozatlan, outsider, miépes, fundamentalista környezetvédő, a Kádár-rendszert visszasíró, globalista, antiszemita, zsidóbérenc és így tovább). Farkas Attila Márton írásainak szellemisége viszont kivonja magát az efféle címkézések alól.

(S nem pusztán azért mondom ezt, mert az esszékben minden oldal megkapja a magáét. Egyébként, amint ezt rövidesen részletesebben is megfogalmazom, teljes joggal.)

Egyfajta ügyes pankriticizmus, a sehova sem tartozás demonstrálása, éppenséggel lehetne tudatos szerzői taktika is. Csakhogy jelen esetben erről szó sincs. Nem, ezek az esszék gyermekien őszinték, egyúttal persze mindig világos okfejtéssel alátámasztottak. S ez szükségszerűen vezeti szerzőnket a mai magyar média-értelmiség által létrehozott (és gondosan életben tartott) nyomorúságos intellektuális és erkölcsi világrend generális elutasításáig.

Hadd kezdjem mindjárt a legfontosabbal – az esszék nyelvével. A rendszerváltozással párhuzamosan, úgyszólván észrevétlenül, egyfajta nyelvcsere is végbement. A váltás ugyan jórészt a média világában zajlott le, de természetesen a fordulattól nem maradt érintetlen a társadalomtudományi diskurzus sem. A kapitalizmus, mint a hajdani pozitív csengésű szocializmus negatív ellenfogalma, átadta helyét az egészen más akusztikájú polgári, illetve liberális demokrácia kifejezéseknek. Közben a tőkésből vállalkozó lett, a profitot hajszoló kizsákmányolóból tisztes munkaadó, s legfőképpen persze polgár. A munkásosztály felszívódott, kikopott a nyelvi univerzumból, s mivel sehogy sem lehetett számára adekvát nevet találni az új világrendben, a politikai diskurzus lieu vide-je lett. Ez a hajdan unos-untalan használt fogalom talán még leginkább a semmitmondóan neutrális „az emberek” kifejezés szurrogátumában él tovább, ezt aztán már bátran használja a bal- meg a jobboldali média is.

a mai nyertesek

Farkas Attila Márton szemben áll ezzel a reflektálatlan nyelvi fordulattal, s a legtermészetesebben használja a kapitalizmus, a burzsoázia, a tőkés, a kizsákmányolás és számos, ezekkel rokon fogalmat. Nem azért, mintha akár csak a legcsekélyebb nosztalgiát is érezne, vagy éreztetni szándékozna az úgynevezett létezett szocializmus formálisan letűnt korszaka iránt. Éppen azért elemi erejűek a létezett szocializmusban lejáratott fogalmak, mert új kontextusban használja fel. Ezekben az esszékben a szemantikai kontinuitás kettős funkciójú. Egyrészt remek társadalom- és médiakritikai elem, másrészt terápiás célú: folyamatosan emlékezésre kényszeríti az olvasót, aki pedig – s talán nem tévedek, ha ezt a magatartást tipikusnak nevezem – inkább elfedni szeretné a múltat, mintsem szembesülni vele. A kötet első esszéjében (A létezett szocializmus leghalálosabb bűne) Farkas Attila Márton nonkonform nyelvhasználata döbbenetes egyszerűséggel bizonyítja a két funkció teljesítőképességét. Az írás legfontosabb üzenete, hogy a létezett szocializmus (amely mifelénk a Kádár-rendszer formájában állt a legintimebb módon rendelkezésre) leválthatatlan, mivel valójában nem is létezett. Tudniillik a mai újburzsoázia, amely jórészt a hetvenes és a nyolcvanas évek pártelitjének fiatalabb és képzettebb rétegéből került ki, mindig is a kapitalizmust építette – természetesen a kor adta eszközök és lehetőségek felhasználásával, legfeljebb a többség csak később szerzett erről tudomást. De éppen a többségi naivitás és tájékozatlanság az, ami a nyertesek legitimációs technikáit megkönnyíti. Tudniillik a mai nyertesek, azaz az örök szakemberek egykor is azok voltak. Ők mindig tudták és tudják, hogy mi az igazság. Kapitalistának (vagyis sikeres vállalkozónak) és szakembernek lenni, voltaképpen egyazon halmazba tartozást jelenti. „Így a ‘szakértelem’, mondja Farkas Attila Márton (A technokrata mákony), nem is ideológiapótlék, hanem maga az ideológia: az ideológianélküliség kváziideológiája, a huszadik század borzalmai okozta szellemi bénultság és morális deficit eredménye.” Ez az ideológiátlan ideológia egyetlen állításra vezeti vissza az összes társadalmi problematikát, mondja szerzőnk lakonikus tömörséggel: „Az úr a pokolban is úr.”

Amúgy az újtőkések által terminált magyar „baloldali mozgalom” lélegzetelállító találmány. Mészöly Miklós egyik szellemes gondolata jut eszembe: a hóhér mondja a gyászbeszédet is. Ilyesmi még az abszurd drámákban sem fordul elő; úgy látszik, az élet találékonyabb. A lakájként viselkedő médiaértelmiség (gyakran szoros érdekszimbiózisban az igazi tőkésekkel) természetesen mindent megtesz, hogy ez a helyzet mint természetes és megkérdőjelezhetetlen világállapot jelenjen meg a tömegkommunikációs eszközökben. „Nálunk jelenleg baloldalinak azt nevezik, aki a szabadpiac, a privatizáció, a transznacionális nagytőke, az Egyesült Államok birodalmi politikájának és Brüsszel bürokratikus centralizmusának az elkötelezett híve, viszont ellensége a munkás érdekvédelemnek, a környezetvédelemnek és a civiltársadalomnak”, mondja Farkas Attila Márton. Ez a baloldalinak titulált érzéketlen technokrata észjárás, lényegében a hajdani hivatalos marxizmussal analóg módon, eleve érvénytelenít minden lehetséges társadalomkritikát. Eszerint a fennálló világállapot a szent, a numinózus kategóriája alá tartozik, így eleve immunizált minden bírálattal szemben. A magyar baloldali értelmiségnek voltaképpen nincsenek is eszméi. Ami van, az jórészt azonos a Becker-féle neoliberalizmussal, amely a matematikai kalkuláció és a szociáldarwinizmus egyfajta keveréke – vagyis cinizmus. A szakértő, ha nem is az Isten, de legalábbis a Logosz helyébe képzeli magát, olyan privilegizált pozícióba, ahol minden lehetséges ellenérv maga a teljes abszurditás.

Max Webert követve Pierre Bourdieu fogalmazza meg ennek az ideológiának a lényegét: a szociodícea lépett a hajdani teodícea helyébe. Ez azt jelenti, hogy a privilegizált gazdagokat a társadalomban elfoglalt helyzetük maga magától legitimálja, amíg a szegények nem egyszerűen csak erkölcstelenek, alkoholisták és romlottak, de egyben ostobák és unintelligensek is. A szakértőnek természetesen nincs etikája. A középkori teológia analógiájával élve, a szakértő által konstruált világkép a „létezők nagy láncolatában” a kalkulatív ésszel felszerelt matematikust ültette arra a helyre, amelyet egykor az isten foglalt el, amíg a létezők alsó szintjét a kontemplatív észhez ragaszkodó, immáron végképp korszerűtlenné vált filozófus foglalhatta el. Ugyanerre utal Farkas Attila Márton is, amikor ezt írja: „A szakértő feladata az emberi szempontok, az etika, bárminemű igazságérzet kiiktatása a közbeszédből, illetve közgondolkodásból”.

Nem lehet kétségünk, hogy a neokon liberalizmus hangjából végképp kiveszett a harmincas évek ókonzervatív fekete-erdei filozófusának pasztorális dörmögése. A hagyományos konzervativizmus a maga völkisch változatában még ezt-azt megőrzött felvilágosodás kori eszméjéből. Ami most van, az már a nyers és őszinte technokrata diszkózene fülsiketítő dübörgése. Az új világrend veszteseinek panaszhangja, ha nagy ritkán el is jut a neokon szakértők fülébe, tökéletesen elveszti eredeti intencióját. A rebellis hangokat irigységként dekódolják: a neokonok minden tiltakozást a műveletlenek, a nyelveket nem beszélők, az élhetetlenek, végső soron a társadalom többségét kitevő bunkók ösztönös lázadásaként magyarázzák.

a lehetséges médiaelőnyök

Néha persze itt-ott kivételekre is bukkanhatunk. Néhány liberális politikus és a balliberális média olykor „felemeli a hangját” az egyik vagy a másik hátrányos helyzetű kisebbség érdekében. Az őszinte segíteni akarás szándékát mégis rendre megkérdőjelezi az a körülmény, hogy valamilyen jól medializálható, extrém probléma fedezhető fel a harcos kiállás hátterében. Ha valaki csak úgymond „átlagosan szerencsétlen”, az még nem elég, hogy érdemes legyen szót emelni ügyében. Ez a fajta haszonelvű humanizmus, amely mindig a lehetséges médiaelőnyök kedvéért jogérzékeny, leginkább csak arra jó, hogy a többséget a liberalizmus ellen hangolja, ami valamiképpen – mondjuk meg őszintén – mégiscsak tragikus.

S itt nem csak a politikai nyelv „természetes infantilizmusáról” van szó, amely ősidők óta jellemzi a politikai diskurzust. Világos, hogy a politikus beszéde doxa-jellegű, azaz sematikus és mindent leegyszerűsítő. A politika lényege mindig egyfajta onto-ritmikai program megvalósítása, az együttmenetelés kikényszerítése vagy legalábbis kiprovokálása (Sloterdijk). Így talán engedékenyebb vagyok a politikusi beszéd kiskorúsító infantilizmusával szemben, mint Farkas Attila Márton. Ami viszont az ún. szakértői diskurzusokat illeti, mindenben osztom a szerző lesújtó véleményét. A politikai közbeszéd alakítói számára nem lehet mentségeket találni. A gyakran hangoztatott független értelmiségi szerep talán mégiscsak kötelezne valamire.

A baloldali médiaértelmiség fő vonalának kontraproduktív teljesítménye a politikai korrektség szituatív érvényességét elemző Fahrenheit 9/11 Magyarország című esszében jelenik meg a legtisztábban. Az írás üzenete világos: az eredetileg nyilván jó szándékúnak és tisztességesnek tekinthető törekvés, hogy minden nyilvános megnyilatkozás a másság iránti tisztelet imperatívuszának kell engedelmeskedjen, rögvest semmivé foszlik, mihelyst ezt a parancsot valóban más kultúrára kellene érvényesíteni. A Világkereskedelmi Központ elleni támadás után hirtelenjében kiderült, hogy a nyugati világ az Ausnahmezustand (rendkívüli állapot) korszakába lépett, ahol az ellenséggel szemben minden megengedett. 2001. szeptember tizenegyedike után, mondja Farkas Attila Márton, „nem píszí immáron píszínek lenni”.

keserű igazság

Amúgy a baloldali média szinte mindig csak a nyugatellenes vallási fundamentalizmusról beszél. Valójában a helyzet korántsem ilyen egyszerű, hiszen az amerikai neokonzervativizmus maga is a vallási fundamentalizmus sajátos változata, amely ráadásul a romlott és barbár Európa ellentársadalmaként fogalmazza meg magát. „Az amerikai keresztény fundamentalizmus egyesíti a gazdasági racionalitást azzal a messianisztikus hittel, hogy éppen Amerikának kell az új Jeruzsálemet létrehoznia”, írják Michael Hardt és Antonio Negri a Birodalom című könyvükben. Nálunk talán csak Tamás Gáspár Miklós olyan kivételes médiaszereplő, akinek van bátorsága kimondani ezt a keserű igazságot. Különös, érvel Farkas Attila Márton, hogy az a politikai elit, amely az USA-ban a konzervatív párton keresztül a politikai hatalom valódi birtokosa, Közép-Európában mégis a liberális és a baloldali (tehát a volt kommunista!) pártokkal ápol jó kapcsolatokat, nem pedig a hozzá látszólag eszmeileg közelebb álló jobboldallal. Nyilván azért, mert ez a politikai erő – minden ideológiai fundamentalizmusa ellenére is – biztosítottabbnak látja a gazdasági racionalitás, tehát a tőke logikájának érvényesülését a szociálliberális erők uralta régióban, mintha a „saját eszmei szövetségesei” lennének hatalmon.

Az ökonómiai racionalitásra felesküdött magyar neokon baloldaliságnak van egy különösen szomorú következménye: az a szinte példátlan jelenség, hogy a magyar környezetvédelem ismert alakjai (és az ökológiai mozgalmak általában is) egyre gyakrabban tűnnek fel a jobboldali pártok környékén. Pedig igazából ott sem találnak otthonra. A magyar jobboldal – mondja Farkas Attila Márton – látszólag vállalja a rendszerváltás veszteseinek érdekképviseletét. A jobboldalnak, a baloldallal ellentétben, tehát vannak eszméi, noha ezek az eszmék annyira idejétmúltak és hasznavehetetlenek, hogy leginkább csak megmosolyogni érdemes. (S ezt még a kifejezetten jóindulatú interpretáció mondatja velem.) „Ez a fajta ‘jobboldaliság’ ugyanis alig több, mint romantikus antikapitalizmus, s ezáltal a jelenlegi elittel való szembenállás és szembeszegülés megideologizálása, szóljon az explicite bármiről, ősi hagyományokról, szakrális hierarchiákról, a nemesség erényeiről és a papság dicsőségéről, vagy akár az abszolutisztikus monarchia visszaállításnak fantazmagóriájáról”. A jobboldali médiaértelmiség, jórészt hiányos filozófiai, szociológiai és társadalomelméleti műveltségéből fakadóan, a legidiótább nacionalista és internacionalista mítoszokhoz menekül. Ezek különféle valláspótlékok. Funkciójuk nem a fennálló állapot adekvát bemutatása, hanem egyfajta – legalábbis a szeánszok részvevőinek szempontjából nézve – mentális kielégülés. A jobboldali radikálisok jól elvannak a maguk pszeudo-vallási közösségeiben Hamvas Béla szimplifikált eszméivel vagy éppen a sumer/magyar eredetmítosz boncolgatásával.

Farkas Attila Márton könyvének bemutatása kapcsán nem lehet megkerülni a kérdést, amely mind a hét írásban megtalálható, legkifejtettebben A csatlós lét közhelyei és a Miért nincs magyar nacionalizmus? címűekben: hogy hol keressük főgyökerét ennek a szánalmasan kisszerű „hazugságkörnyezetnek”, Jan Patocka a Mi a cseh? című írásában a következőkben látja az elhibázott cseh történelem alapvető okát: „A kis cseh történelem kisszerű eszközökkel törekedett a nagyságra, a kisszerű eszközök azonban végzetesnek bizonyultak: a csehek meg akarták spórolni az elvszerű gondolkodás fáradságát, saját hittételeik kritikai megkérdőjelezését, az életről és halálról való döntés keserves kényszerét, így más európai hatalmak játékszerévé lettek.” Ez a diagnózis még inkább érvényes a magyar történelem napjainkig tartó utolsó félévezredére. A csatlósság, az éppen divatos világtendenciák kiszolgálása „(…) történelmünk során eddig még nem hozott semmit a konyhára”. S ha most – talán a sors különös szeszélyének köszönhetően – mégis a „jó oldalon állunk”, de csatlakozásunk nem értelmesen megfogalmazott identitás, valamint jól végiggondolt erkölcsi elvek alapján megy végbe, hanem a megszokott szervilizmus mozgatja, akkor a legelső alkalommal, amikor esetleg újabb iránymutató csillag tűnik fel a nagyhatalmak égi pályáján (mondjuk Kína 2025-ben), rögvest új példakép után nézünk majd anélkül, hogy az újabb cikcakkból akárcsak a legcsekélyebb haszna lenne a nemzetnek.

Mint a bemutató elején említettem, Farkas Attila Márton könyvét végigkíséri egyfajta gyermeki őszinteség. Ez a gyermekiség azonban – a szemantikai rokonság ellenére is – éppen ellenkező irányba mutat, mint a magyar politikai közbeszéd tudatosan infantiIizáló nyelve. Nem kiskorúsítani szeretné az olvasót, hanem a még el nem rontott gyermeket igyekszik megszólítani benne, aki hajlandó, hogy – Kanttal szólva – kikeljen a kiskorúság járókájából, és – a rá leselkedő veszélyek ellenére is – megtanuljon önállóan járni.

1. A könyv 2021-ben bővített változatban e-könyvként megjelent. Az új kiadáskor Kiss Lajos András esszét írt. Lásd még: Ács József | A nyelv páncéljában és Bíró Béla Egy természetrajz embersége https://ligetmuhely.com/liget/biro-bela-egy-termeszetrajz-embersege/

kép | Szentgyörgyi Zsolt rajzai