A CSEND MONDANDÓJA

Rovatunkban olyan műalkotásokhoz vagy műrészletekhez kértünk szerzőinktől jegyzeteket, amelyek a nyelv és a beszéd témáját járják körül.

„Olvasókönyveinkben ott állt a mese az öregemberről, aki halálos ágyán fölfedi fiai előtt a titkot: szőlősdombja kincset rejt. Ássanak csak utána. Ásnak, kincsnek semmi nyoma. Hanem eljött az ősz, a szőlőjük úgy terem, hogy annak párja nincs a vidéken. Akkor jönnek rá, miféle tapasztalatot adott tovább nekik az apjuk: nem az aranyban az áldás, hanem a szorgalomban. Efféle tapasztalatatokat szegeztek nekünk, fenyegetően vagy nyugtatólag, míg nőttünk-növekedtünk: ’Zöldfülű, mit kotyogsz a bele a dolgokba.’ Vagy: ’Várj csak, majd megtapasztalod.’ És az is tudvalévő volt, mi is a tapasztalat: amit mindig az idősebbek adnak át a fiatalabbaknak. Röviden, a kor tekintélyének súlyával, közmondásokban; terjengős történetekben; olykor idegen országokról szóló mese formájában, kandalló mellett, fiaknak-unokáknak. − Hová lett mindez? Hol akadunk ma már olyanokra, akik úgy istenigazából híven mesélnek? Hol származhatnak egyáltalán halandóktól olyan tartós életű szavak, melyek gyűrűként szállnak aztán nemzedékről nemzedékre?”
Walter Benjamin: Tapasztalat és szegénység. In: Uő. Angelus Novus. Értekezések, kísérletek, bírálatok. Magyar Helikon, Budapest, 1980. 737. Ford.: Tandori Dezső

A múlt század harmincas éveiben Walter Benjamin − számos „elszórt megjegyzése” mellett − mélyen elgondolkodtató esszét is szentelt a modern világban tapasztalható válságtendenciák elemzésének. Szerinte a válság elsősorban a narráció, illetve a történetmesélés krízisén keresztül mutatkozik meg. A mesemondó című tanulmányban írja: „(…) a mesemondás művészete eltűnni látszik. Egyre ritkábban találkozunk olyan emberekkel, akik képesek valamit hitelesen elmesélni.”^[1] A hanyatlás okát Benjamin az első világháború frontélményeiben látja, ezek úgyszólván megnémították a katonákat, a lövészárokban szerzett tapasztalatok szinte közölhetetlenek voltak az otthon maradottak számára. Igaz, a következő évtizedekben számos háborús napló és személyes visszaemlékezés látott napvilágot, de ezek hitelessége erősen megkérdőjelezhető, és igencsak távol álltak a „szájról szájra” terjedő élményektől.^[2] Valójában a háború inkább csak felgyorsította a folyamot, amely már az előző évszázadban rohamléptekre kapcsolt ipari-gazdasági fejlődéssel vette kezdetét, hiszen ez a változás gyorsította fel a „narratív művészet” hanyatlását is. Közismert, az orális kultúra az archaikus, elsősorban a paraszti környezetben és a tengerészek meg kézművesek világában „talált otthonra”. Itt volt rá lehetőség, hogy az élettapasztalatok, amelyeket a mesemondó útjára indított, idővel szájról szájra vándoroljanak. Ha ők voltak az elsők, akik kitűntek a történetmesélés művészetében, akkor éppenséggel az iparos emberek miliője volt az, ahol ez igazán kiteljesedhetett, mondja Benjamin. E két világ érintkezése még azt is lehetővé tette, hogy apránként össze lehessen egyeztetni a távoli vidékekről származó beszámolókat − amiket a sokat utazó emberek meséltek el az otthoniaknak − a hagyomány üzeneteivel, amely pedig a letelepedett emberek tapasztalatainak terrénuma volt. De ha igaz, hogy ma már nincsenek olyan jó történetek, amiket érdemes lenne meghallgatni, ez azt is jelzi, hogy az események folyása kikerült az élet normális medréből. Az ipari társadalomban minden egyre jobban felgyorsul, a gyakorlati érdekek minden más értéket „felülírnak”; az emberekre is csak a teljesítmény fokozása érdekében van szükség. Már nincs idő a mesélésre, sem az unatkozásra vagy az unatkozáshoz kapcsolható tevékenységekre. Elvész a másokat meghallgatni tudás adománya, és ezzel együtt a történethallgatók közössége is. Úgy tűnik, mondja Benjamin, elvesztettük a képességet, amit addig érinthetetlennek hittünk, és amelyet a legkevésbé tekintettünk fenyegetettnek: a tapasztalatok megosztásának képességét. A történetet és a mesélést az információ váltotta fel, aminek újszerűsége az, ami (pillanatnyi) értékkel szolgál. De ezt a következő pillanatban el is kell felejtenünk, mert „elménkben” át kell adni a helyet a következő információnak. Az elbeszélés viszont egészen más, mondja Benjamin. Nem merül ki az éppen adott aktualitásban. Megőrzi erejét, és tartalma csak lassan bontakozik ki.^[3]

számol és számlál

Száz évvel később napjaink egyik legismertebb gondolkodója, Byung-Chul Han bevallottan a Walter Benjamin által kitaposott úton halad tovább. A narráció válsága című esszéjében ő is írja, hogy „Az elbeszélés szelleme belefulladt az információáradatba.”^[4] Amíg az elbeszélések gyakran a csodával és rejtelmessel határosak, addig az információ nem tűri sem a titkot, sem a képzelőerőt. Az információk időbelisége radikálisan eltér az elbeszélés lassú és apránként kibontakozó „időgazdálkodásától”. Az érzékszervileg felfogható és a folyamatos reflexióra (és önreflexióra) késztető történetelbeszélés helyét az információs társadalom foglalta el, amely a valóságot adathalmazzá silányította. A manapság sokat emlegetett intelligencia − lassan a mesterséges intelligenciának adja át a helyét − valójában nem szellem. Pedig a „(…) dolgok új rendjét egyedül a szellem képes létrehozni. Az intelligencia számol és számlál. A szellem viszont elbeszél.”^[5] Mivel a mesterséges intelligenciából hiányzik az együttérzés és a szenvedély, igazából gondolkodni sem képes. Néha persze úgy tűnik, mintha az elbeszélés szelleme újra visszatérne hétköznapi életünkbe. Han a manapság divatos storytelling kifejezés kapcsán megjegyzi, hogy ez a fogalom sokak szemében azt a látszatot kelti, hogy talán újra életre kelt a történetelbeszélés „szelleme”. Valójában ez minden, csak nem az újjászületett elbeszélés. „Sokkal inkább az elbeszélés instrumentalizálása és kommercializálása. Olyan hatékony kommunikációs technikaként vezetik be, amely gyakran manipulatív célokat követ. Mindig az a kérdés, ’How to use storytelling’. Aki a storytellingben elmélyedő termékmenedzserekben új elbeszélés előőrsét sejti, téved.”^[6]

Maradt-e még valamicske remény, hogy az emberiség kijusson ebből a szellemi és érzelmi válságból, teszi fel a kérdést Han. Szerinte nem lehetetlen az elbeszélő közösségek világához visszatalálni, noha „pozitívnak tűnő” válasza nem nélkülözi a paradoxonokat. Írása végén hivatkozik Nádas Péter A helyszín óvatos meghatározása című esszéjére. Nádas egy faluról mesél, amelynek lakói időről időre egy vadkörtefa árnyékában gyűlnek össze. A falu igazi elbeszélőközösség. Történeteket mesélnek egymásnak, amelyek közös értékeken és élményeken alapulnak. De a történetek mégsem tekinthetők kommunikációnak, írja Han. „Nádas elbeszélő közösségében mint kommunikáció nélküli közösségben hallgatás, csendes egyetértés uralkodik.”^[7] Ez azt jelenti, hogy az „együtt-hallgatás”, a néma összetartozás lehet az egyedüli hiteles kapocs az emberek között. Ez persze nem áll messze a francia filozófus, Alain Corbin véleményétől. Ő is úgy gondolja, hogy ma igazából a csendnek van mondandója, a többi jórészt üres fecsegés.^[8]

1. Benjamin, Walter: Der Erzähler. In.: Uő.: Illuminationen. Ausgewählte Schriften. 1. Suhrkamp Verlag, 1977. 385. ↑

2. Ernst Jünger háborús naplóját a leginkább hiteles visszaemlékezések közé sorolják; de maga is elismeri, hogy a lövészárokban gubbasztó katona olyan, mint aki kábítószer hatása alatt éli mindennapjait. Másképpen érzékel és gondolkodik, mint a „normális” emberek. A francia Jean Norton Cru a frontvonal másik oldalán élte át a háború borzalmait, a Tanúságtétel című emlékiratában írja, hogy ezt a „háborút talán nem is mi, földi halandók csináltuk, ez sokkal inkább egy minket meghaladó evidencia volt.” Lásd Cru, Jean Norton: Du témoignage. Éditions, Allia, Paris, 2008. 27. ↑

3. Benjamin, i. m. 392. ↑

4. Han, Byung-Chul: A narráció válsága. Typotex Kiadó, Budapest, 2025. 15. Ford.: Csordás Gábor ↑

5. I. m. 73–74. ↑

6. I. m. 92. ↑

7. I. m. 87. ↑

8. Erről lásd Corbin, Alain: Histoire du silence. Flammarion, Paris, 2018. ↑

kép | vecteezy.com