Kiss Ilona

A KARIKACSAPÁS, AVAGY HOGYAN ADJUK TOVÁBB TÖRTÉNETEINKET?

A KARIKACSAPÁS, AVAGY HOGYAN ADJUK TOVÁBB TÖRTÉNETEINKET?
„Aki nem tudja elmondani a történetét, az nem létezik”
(Salman Rushdie)
„De hogy fejezze ezt ki szavakkal?
Mit mondjon előbb és mit utána?”
(Csehov)

Boccaccio óta gyötri ez a kérdés a modern novellairodalom klasszikusait és kismestereit, még ha látszólag nem is kötik a gyanútlan olvasó orrára, mennyit bajlódnak a legegyszerűbb történetekkel is. Mintha folyton abban a hiszemben akarnának tartani bennünket – angol falusi paplakok naiv leánykáit, orosz nemesi fészkek kiábrándult fiatalembereit, egészen a mai, influenszerek hadától ostromolt régimódi könyvolvasókig –, hogy mi sem egyszerűbb a történetmondásnál, kezdd el az elején, juss túl a közepén, aztán „magától megy minden, mint a karikacsapás”[1]. Gyerekjáték! Pedig a bajok pont ezzel a karikacsapással kezdődnek, bele se gondolunk, mi a jó ég ez a karikacsapás. Irány a Google: valami gyerekjáték, amikor egy fakarikát egy bottal úgy kell továbbütni a másiknak, hogy az minél nehezebben kaphassa el, miközben annak a másiknak pont az a legfőbb gondja, hogy elkapja. Hisz mégiscsak az a szabály, hogy a karikát végül is oda-vissza kell ütni a két szemben álló gyereknek, mert ha nem ezt csinálja az egyik (hanem például a háta mögé üti a karikát, vagy felkapja és messzire szalad vele), ez már nem is karikacsapás. Vagyis a szabály hozza létre a karikacsapást? Vagy maga a karika[2]? Akkor mégsem olyan egyszerű ez a történetmondás, mint a karikacsapás. Kell hozzá két szemben álló játékos, egy szabály, meg egy fakarika. A fakarika lenne „maga a történet”, amit tovább kell adni? A mindennapi tapasztalatunk viszont mégiscsak az, hogy a történet csupán attól válik történetté, hogy továbbadom!

nem ígér egyszerű receptet

Mielőtt végképp belegabalyodnánk a karikacsapás egyszerűségének bonyodalmaiba, olvassunk egy kis Csehovot. Róla aztán igazán úgy tudjuk, hogy ment nála történetmondás, mint a… Vagy csak úgy tett, mintha? Az alábbi „esettanulmány” nem ígér egyszerű receptet saját történetmondási gondjainkra. Sőt, Csehov gyötrelmeit követve még kevesebb illúziónk marad (és még több kérdésünk támad) a történetmondás egyszerűségéről, akár egy hozzánk közelállónak mondjuk el, akár egy vadidegennek, akár egy kis epizód az, akár egy élet regénye. Csehov története megingat abban is, hogy csak egy írónak vannak, lehetnek gyötrelmei a történet továbbadásában, akár egy novellát, akár egy igazi regényt akar kerekíteni belőle.

adobestock 258296486

„Igazi regény!”

Jó száz éve keresik az irodalomtörténészek és kritikusok, rokonok és műkedvelő levéltárosok, hová tűnhetett az a regény, amelynek terveiről Csehov olyan nagy hévvel számolt be az 1880-as évek végén híveinek és ellendrukkereinek. Már kilenc figura kész volt belőle, megvolt hozzá a sztori („Micsoda sztori!”), címet is adott neki: Történetek barátaim életéből. „De ne gondolja ám – írja 1889. március 11-én kiadójának, Szuvorinnak –, hogy csupa diribdarabból lesz a regény, nem bizony! Igazi regény lesz, egységes egész test, ahol minden személy szervesen nélkülözhetetlen”. Grigorovics író (akkor nagy tekintély, ma a kutya se olvassa), majd szívszélhűdést kapott, amikor ezt a hírt kapta Csehovtól: „nálam a diák már az első fejezetben meghal, és nem szerepel végig a regényben. Nálam ő csak kellék, szegecs a nagy csizmában.”

vágyakozó emberekről

Várták tőle a kortársak is a nagy művet, nógatták egyre, hagyjon fel a karcolatokkal, az élclapoknak szánt szkeccsekkel és jelenetekkel, ne fecsérelje a tehetségét. És persze mi más lehet a nagy mű, mint nagyregény. Gogol, Tolsztoj, Dosztojevszkij – ki, ha nem Csehov lehet a méltó utód és folytató. Csakhogy Csehov minden akart lenni, csak méltó utód és folytató nem. A nagyregény nem lett volna ellenére. A levelek tanúsága szerint 1887–91 között többször is nagy elszánással látott neki, s nemcsak a kiadóját etette a tervvel: „csak úgy hemzsegnek a témák a fejemben, minimum két regényre való!”, egyik-másik szereplője „már ki is öregedett anélkül, hogy megíródott volna”. Nem hagyta nyugton az összefoglalás belső kényszere sem: az Ivanov – írja ugyancsak Szuvorinnak 1889. január 7-én – eleve azzal „a vakmerő ábránddal készült, hogy összegezzem mindazt, amit eleddig összeirkáltak a csüggedten panaszkodó és vágyakozó emberekről, és hogy az Ivanovommal határt szabjak ezeknek az irományoknak. … Az alapgondolat majdnem telibe talált, de a megformálás nem ér egy hajítófát se. Várni kellett volna! Még jó, hogy 2–3 évvel ezelőtt nem hallgattam Grigorovicsra, és nem fogtam regényíráshoz!”

Közben hozzálát A manóhoz („az én unalmas Bölcs Nathanom”, így emlegeti): „nagy regény-komédiát írok, egyszuszra odakentem két és fél felvonást” – meséli az író-kritikus Alekszej Plescsejevnek. – Jó lenne regénynek is, csakhogy „nincs nekem erőm regényre. Nem érett még meg rá a megfelelő idő. Kis elbeszélést, azt lehet írni”.

adobestock 277841122

Mi van hát ezzel a regénnyel? Úgy húzza vele az időt, olyan módszeresen halogat, mint akármelyik hőse. Lett belőle valami? Kézirat sehol, töredék sehol. Testvére, Marija szerint novellák lettek a regénytervekből. Maga Csehov viszont 1899. augusztus 24-én Gorkijnak válaszolva így zárja le a kérdést: „nyilvánvaló, csupán délibábos képzelgésen alapulnak a hallomások, hogy én regényt írok, minthogy regény még csak meg se fordult gondolataimban.” Az utókor nem adta fel, a szovjet irodalmi kánonnak nagyon is jól jött volna, ha előkerül egy nagyregény: realista is, regényíró is, ah, micsoda remek előd! – Vlagyimir Laksin próbálta megnyugtatni a kedélyeket a hetvenes évek közepén: „úgy lehet, egy meg nem írt regény töredékeit olvassuk ma önálló novellák formájában, mit sem sejtve ezek ’regényi’ eredetéről”.

minek nevezzük

De ha ez így van, ha maga Csehov megmondta, hogy nincs regény és nem is volt, és a hálás utókor is mintha belenyugodott volna ebbe, akkor minek jövünk megint ezzel, hogy „megvan a Csehov-regény!” Különben is, nem mindegy az olvasónak, minek nevezzük, például a legújabb magyar nyelvű Csehov-kötetet[3]: regénynek vagy történeteknek? Csehov az Csehov, így is, úgy is. Próbáljuk mégis így olvasni: a történetmondás regényeként. Ez az olvasási stratégia egészen új[4] nézőpontot (befogadási pontot) nyithat az olvasó számára: a történetmondót és magát a történet mondás módját követve már nem nézőként, nem véletlen megfigyelőként, hanem a történet résztvevőjeként lehetünk jelen.

„Mintha lóháton mennél”

A kötet utolsó darabja, az 1900-ból való Karácsony táján[5], roppant egyszerű sztorira épül. Vaszilisza, az írástudatlan öregasszony meg az örege a hóval betemetett, isten háta mögötti faluban meg akarják tudni, mi van a lányukkal, aki évekkel ezelőtt az urával együtt Pétervárra került; egyúttal tudatni akarják, hogy velük mi történt azóta. Jegort, a helyi kocsmárosasszony testvérét fizetik meg, hogy megírja a levelet. Vaszilisza szavaiból azonban csak a levélkezdő kötelező fordulatokra futja: „Kedves jó vejünknek, Andrej Hriszanficsnak és szeretett egyetlen leányunknak, Jefimja Petrovnának szeretettel, igaz tisztelettel és mindörökre szóló szülői áldással…” Mindjárt utána összezavarodik: „Semmi mást nem tudott mondani. Pedig korábban, amikor éjszakánként gondolkozott rajta, azt hitte, tíz levélbe se fog beleférni minden.” Úgy járt, akár Csehov, akinek „minimum két regényre való” téma hemzsegett a fejében: „De hogy fejezze ezt ki szavakkal? Mit mondjon előbb és mit utána?”

adobestock 277841190

Talán túl rövidre zárt így az analógia Vaszilisza és Anton Pavlovics között. Mégis megkockáztatjuk: Vaszilisza ugyanúgy nem találja, hogyan beszélje el történetüket, ahogy Csehov keresi a formát a 20. századba lépő, „csüggedten panaszkodó és vágyakozó emberek” történetéhez. Leveleiből, prózájából rekonstruálható, hogy ez a történet szerinte magáról a történetmondásról szól: jelentése a történetmondás módjában keletkezik. Úgy kell elmondani, hogy a hallgató (akár belül, szövegbeli szereplőként hallgatja, akár kívül, a kész művel találkozik) épp úgy értse, ahogy a történetmondó „egész testével” bemutatta, performálta.

Nem új írói feladat ez, a Dekameron történetmondóinak ugyanezt a problémát kell megoldaniuk nemegyszer. A Hatodik nap Első novellája például arról szól, hogyan vall kudarcot a lovag a választott elbeszélői stratégiával, miután ezt ígéri hölgyének: „Madonna Oretta, ha akarod, én majd egy gyönyörű szép novellával úgy elszórakoztatlak ama hosszú úton, melyet meg kell tennünk, hogy azt hiszed majd: lóháton mentél.” – Igen ám, csakhogy annyira belebonyolódik a történet szálaiba, a sok izébe meg hogy is, mint is-be, hogy végül hallgatójának, Madonna Orettának kell kimentenie: „Uram, a lovad bizony nagyon rázós; kérlek hát, engedj leszállanom róla.” S itt a történet egyetlen fordulattal helyrebillen, a történetmondó sértetlenül visszatérhet egész személyiségébe: „A lovag, ki véletlenül könnyebben tudott felfogni, mint elbeszélni valamit, megértette a tréfás mondást, és vidáman és örömmel fogadta; más novellába fogott s befejezetlenül abbahagyta azt, melyet elkezdett, melybe azonban belesült” (Révay József régi fordításában).

szigorúan meghatározott lépcsőn

Vaszilisza viszont, bár ugyancsak „könnyebben tudott felfogni, mint elbeszélni valamit”, nem teheti ezt meg. Nemcsak azért, mert 550 évvel később, és nem a napfényes Firenze mellett, hanem az orosz télben kell összefoglalnia a történetüket, hanem mert nincs másik története: ebben az egyben él elszigetelten, betokozódva. Megteheti viszont Jegor, a fizetett levélíró. Ő kiléphet a történetből, másikba foghat: elvégre neki a fizetségért csak egy „jól megírt levelet” kell produkálnia. Elmesélhetné ő maga, „saját szavaival” is Vaszilisza helyett, mi van az öregekkel, mi van a faluban, hiszen ő is ott él, mióta leszerelt a katonaságtól. Viszonyuk azonban nem erre a közvetlen érintkezésre épül. Vaszilisza eleve a szigorúan meghatározott lépcsőn jut el hozzá: először a szakácsnővel beszél, utána a kocsmárosnővel, és csak utána magával Jegorral. A levélírás is a kocsma hátsó konyhájának szegletében zajlik, az öregek ott is csak állhatnak Jegor előtt, aki az asztalnál ül, a hokedlin elterpeszkedve: nem vállal az öregekkel se nyilvános-térbeli, sem időbeli-emlékezeti történetközösséget. A nyelvi közösség is csak a szigorúan lehatárolt, az alkalomhoz és műfajhoz szabott retorikai formulákig terjedhet, ezen belül kell Jegornak megoldania a történetváltást. Ő itt egy közeg a hierarchiában, nem „szabad és független történetmondó”, mint a lovag Boccacciónál.

adobestock 282217941

Kapóra jön, hogy az öreg emlékezteti rá: a vejük is katona volt, „hisz együtt szereltetek le”. Ám Jegor ehhez a lehetséges közös történethez sem saját személyével kapcsolódik, hanem a korabeli Katonai Szolgálati Szabályzat személytelen formulái révén. Ennek foszlányaiból kreál „gördülékeny levelet”: „A Katona mint közös nevezetü Név”; „Katona a neve a legmagasab Tábornoknak és a legegyszerüb Közlegénynek is”. Ebből a számára egyedül lehetséges „közös” nézőpontból azonban személytől személyhez szóló történet nem kerekedhet ki, csak és kizárólag értelmezhetetlen instrukciók, parancsok: „tanácsoljuk Önek, tekincsen be a Hadügyi Hatóság Büntetőtörvényi és Fegyelmi Büntetési Szabájzatába, és fent említet Törvényben megtanájja a Hadügyi Hatósági Rentfokozatok civilizálását” stb…

A „roppant egyszerű” sztori I. része azzal ér véget, hogy Vaszilisza másnap hajnalban nekiindul, és 11 versztát gyalogolva a vasútállomásig, postára adja a levelet. Álljunk meg itt, mielőtt „spoiler” lenne belőle.

„A folyó mindkét partja”

A „karácsonyi történet” leghangsúlyosabb eseménye tehát, hogy miképpen vall kudarcot Vaszilisza mondandójának verbális kifejezésével. A kudarc fokozatait az elbeszélő pontosan rögzíti, méghozzá kétszer is ugyanazokkal a szavakkal. Először Vaszilisza belső dilemmájának megjelenítésekor: a nehéz teleket, nyomorúságukat akarja elmondani, de nem tudja, „hogy fejezze ezt ki szavakkal”; másodszor a Jegor által kreált levél elkészültekor: Vaszilisza „pontosan tudta, hogy itt ordenáréság van, de nem tudta szavakkal kifejezni, hanem csak nézett Jegorra mérgesen és gyanakvón”. A teljes szituáció „ordenáréságát” – felfogta, de jelezni csak nem-verbális aktussal, mérges és gyanakvó nézéssel tudta. Az elbeszélő ezt a nézést látja (az öregasszony teljes verbális bénultságát „a durva, gőgös, legyőzhetetlen ordenáréság” érzékelésekor), és továbbadásának eszközét is ebben a nem-verbális közegben konstruálja meg: követi tekintetével a két szereplőt. Egyrészt Vaszilisza tekintetét látja, amint az a papíron sorjázó, „halászhorogra hasonlító cikornyákat nézi”, másrészt Jegort, amint ott terpeszkedik a hokedlin, „vöröslő tarkóval”. A „vöröslő tarkót” csak ő látja, az elbeszélő, Vaszilisza nem – hiszen ő mindvégig Jegor előtt állt. Az elbeszélő, megint csak, mintha néző lenne a színházban, aki azonnal el is beszéli, amit lát, és ahogyan látja. Egymásra helyezi, azaz együtt láttatja a két perspektívát, Vasziliszáét és a sajátját, miközben összekapcsolja Jegor testi látványát a helyzet előtörténetének jelzésével a sokat idézett (fordítóknak annyi fejtörést okozó, grammatikailag is ambivalens) megállapításban: „büszkén, hogy kocsmában született és nőtt föl”. – Hát, ilyen „roppant egyszerűen” formálódik a Csehov-történet.

adobestock 282615337

„Most együtt láthattam a folyót mindkét partjával” – mondja a Nagyszombat éjén (1886)[6] című „húsvéti történet” elbeszélője. Olyan hangsúllyal, olyan intonációval, mintha egyedül csak ezért, a folyó két partjának „egybe-látásáért” kelt volna át a kompon a folyó túlsó partjára s tért vissza az „innenső partra”, ahol a húsvéti istentisztelet zajlott a különös fények, tüzek, lángok özönétől már-már pogány ünnepnek ható „lumináció” kíséretében. Bár elbeszélését egyes szám első személyben adja elő, személye nem ölt alakot, nincs saját története. Jeronyím, a kompot irányító szerzetes-jelölt története áll a középpontban, aki épp ezen a napon veszítette el szerzetes barátját, lelki-szellemi társát. Az ő történetét hallgatja és közvetíti az elbeszélő odafelé a folyót átszelve, a hajnali visszaúton viszont narrációjának fókusza már Jeronyím tekintete lesz, amint megállapodott „egy fiatal kis kereskedőfeleség rózsaszín arcán”.

rejtve maradt dilemmák

A karácsonyi és húsvéti történet elbeszélője ugyanazt a szerepet vállalja magára: egybefogja és feltárja a perspektívákat, amelyek az elmondott történet résztvevői számára – a történetbe zártságuk miatt – nem hozzáférhetőek. Ahogyan Vaszilisza nem tudja szavakkal kifejezni, csak mérges és gyanakvó tekintetével jelezni bénultságát, ugyanúgy a saját érzelmi zűrzavarát kifejezni képtelen Jeronyím is csak a tekintetével kínál vonatkozási pontot az elbeszélőnek a történetben rejtve maradt dilemmák rögzítéséhez: „Ebben a kitartó tekintetben kevés férfias volt. Szerintem Jeronyím az elszenderült barátja lágy és szelíd vonásait kereste a nő arcán.” A szekularitás és a szertartások tagolta világ ellentétei, a testiség és lelkiség tagolta személyiség belső hasadása, élet és halál végső kérdései adják a hátteret a szituációhoz, amelyet az elbeszélő csak úgy tud elbeszélni, ha együtt látja és láttatja a folyó két partját, a gyötrő dilemmák mindkét pólusát.

„Nem látszott a sötétben”

A szerelemről című Csehov-kötet szinte minden darabjából idézhetnék példákat, hogyan épül az elbeszélés menete a történetmondó saját perspektívájának és a jelenlevők-szereplők tekintetének, látóköreinek egymásra helyezésével. Szinte minden novellában megfigyelhetjük, hogy a perspektívák összefonása révén a bemutatott-elmondott történet belső időrendje helyett az az idősor válik lényegessé, ahogyan a jelenlevők felfogják a történetet – vagy épp süketek maradnak rá. Már a kötet legelső novellájában (Ősszel, 1883)[7] is. Az út menti csapszékben vodkáért könyörög a „tarhás”, a környék egykori földbirtokosa, aki – egyetlen medaliont kivéve – mindenét elitta. Tönkremenetelének történetét a hajdani birtokon élő parasztember beszéli el a jelenlévőknek. Maga a hajdani uraság is magába merülve, szó nélkül hallgatja a történetet – az ő saját történetét, miközben az elbeszélő az esőpermetben, sűrű éjszakai homályban kereszteződő tekintetek változására és váltakozására tereli a figyelmünket (megint csak, mintha reflektorfény irányítaná nézésünket a színházban), és ebből fűzi az igazi történetet.

adobestock 283065530

A történetmondás módjai szempontjából az egyik legizgalmasabb a „kis trilógiaként”[8] emlegetett három elbeszélés: a Tokban élő ember, az Egres és A szerelemről. Az első kettőben az elbeszélő – az orosz irodalom jól ismert toposzát követve – két úton ragadt vadász, a falubíró fészerében éjszakázó Ivan Ivanics állatorvos és Burkin gimnáziumi tanár, a harmadikban pedig Aljohin, akinek birtokára az eső elől térnek be. A három szöveget nemcsak a történeteket elbeszélők és hallgatók „körkörös” kapcsolódása köti össze, hanem leginkább az elbeszéléseket és körülményeit közvetítő narrátor, aki önálló arccal itt sem jelenik meg. Kulcsszerepe van viszont a történetmondás szcenikai megkomponálásában. Így indítja az első elbeszélést, a Tokban élő embert: „Ivan Ivanics, a magas, szikár, nagy bajuszú öregember kint ült az ajtó előtt és pipázott; őt megvilágította a hold. Burkin bent hevert a szénán, ő nem látszott a sötétben.” A megvilágított, kívül maradó hallgató és a sötétben hagyott, bent lévő történetmondó „színpadi” elhelyezése – az ambivalencia állandó színen tartása mellett – újra arra enged következtetni, hogy a történetmondó szándékai és a történetmondás módjának meghatározói sohasem fedhetők fel, soha nem verbalizálhatók teljesen. Mindig, minden, akár a legrészletesebb narráció is csak közelíteni tudja a mesélő mondandóját, s mindig marad a történetben rejtett elem, ami nem látszik a sötétben.

többet várt a regénytől

Milan Kundera írja A regény művészetében Flaubert-t parafrazálva, hogy regényíró az, aki el akar rejtőzni műve mögött. Csehov sokkal többet várt a regénytől mint műfajtól, azaz még több „elrejteni valót” szeretett volna rábízni a formára, hogy aztán az olvasó (na meg a fordító!) bíbelődjön a „sötétben nem látszó” történetelemek összerakosgatásával. El akarta rejteni például mindazt, ami Dosztojevszkij és Tolsztoj regényeit naggyá tették, és mindazt, ami Grigorovics regényeit kicsivé, feledhetővé. Mindez mégis ott van. Ott van Ragin doktorék vitáiban, a fekete szerzetessel hadakozó Kovrin vízióiban; és ott vannak Aljohin félhomályos szalonjában, néznek le az aranykeretes képekről a tábornokok és hölgyek, és unalmasnak találják „az egrest evő, szegény hivatalnokról szóló mesét”. Csehov a regényformától várta a mesét, ami, ha a fakult mundéros tábornokok és hölgyeik tetszését nem is nyeri el, „jó kétszáz év múltán” borzongással teli izgalmat kínál nekünk, mai olvasóknak.

„Az olvasó dolga”

A Csehov-életmű tehát nem egyszerűen novellák és drámák sorozata, hanem egyetlen nagy történet: minden epizódjában, minden pontján, minden szereplő azzal küszködik, hogyan értesse meg – és hogyan értse meg! – saját magát, és hogyan adja tovább történetét. E sokszorosan összetett és mégis páratlanul „egyszerű” alkotást a történetmondás regényeként olvashatjuk, mit sem törődve azzal, hogy egyre üresebben kongó orosz udvarházak és egyre kiégettebb végtelen sztyeppék tárulnak benne elénk. Fuvarosok és búcsújáró zarándokok között ülve hallgatjuk „a mi uraságunk” történetét, amit ő maga már képtelen elmondani („nem létezik” – mondaná Rushdi), ő már csak egy ócska kabáttal takart csupasz test. Jona, az öreg pétervári bérkocsis bánata sem tud történetté formálódni fia elvesztéséről, mert nem talál olyan emberre, aki meghallgassa. Követjük a történetmondót az ismeretlen birtokra a mezzaninos házhoz, ahol a sápadt, törékeny, csak olvasmányaiban élő fiatal lányt a század uralkodó eszméitől elvakult nővére foszt meg attól, hogy belenőjön saját történetébe. A 6-os kórterem elbeszélője egyenesen így invitál „a lehangoló, elátkozott látványt nyújtó” kórház felé: „Ha nem félnek a csaláncsípéstől, akkor induljunk el az épülethez vezető keskeny ösvényen, és nézzük meg, mi folyik odabent”.[9] A jól ismert nagy Csehov-történetek és elfelejtett vagy ismeretlen esetek újraolvasásakor abban ismerünk magunkra, ahogyan minden hős a maga módján, a maga nyelvén vesződik a saját mondandójával, akárcsak Vaszilisza a mottóban és a legelsőként idézett karácsonyi történetben.

adobestock 289627526

Akárhogyan is, pont ezzel kínlódunk mi is, ma is, a legkülönbözőbb történetmondási helyzetekben. Tovább kell (vagy tovább szeretnénk) adni valamit abból, amik vagyunk (vagy szeretnénk lenni), dűlőre jutni valahogyan saját történeteinkkel. Segít-e ebben Csehov? Aligha. Legfeljebb csak leírná egy újabb történetben, hogyan gyötrődünk a történeteinkkel meg a kételyeinkkel és kérdéseinkkel, és aztán magunkra hagyna. Így ír ezzel kapcsolatban Szuvorinnak, kiadójának és barátjának 1988. május 30-án: „Azt gondolom, nem a szépíróknak kell megoldani az olyan kérdéseket, mint az isten, a pesszimizmus meg hasonlók. A szépíró dolga csak az, hogy leírja, ki, hogyan és milyen körülmények között beszélt vagy morfondírozott istenről vagy a pesszimizmusról. Az író nem ítélkezhet a hőseiről, sem arról, hogy miket beszélnek. Csak szenvtelen megfigyelő lehet. Hallom két orosz ember kusza, sehova nem vezető beszélgetését a pesszimizmusról, de csak az a dolgom, hogy úgy adjam tovább, ahogy hallottam – az ítélkezést meg rá kell hagynom az esküdtekre, azaz az olvasókra. Csak az a dolgom, hogy éleslátó legyek, azaz el tudjam választani a lényegeset a lényegtelentől, hogy meg tudjam eleveníteni a figuráimat, és hogy az ő nyelvükön beszéljek.”

Hát, ennyit a karikacsapásról meg a történetmondás egyszerűségéről. Az egyetlen vigasz (ha vigasz), hogy Csehov – ha segíteni nem is segít – ránk, olvasókra bíz mindent, ami nincs beleírva a történetébe. Bíráskodást, ítélkezést, mindent. Vállaljuk mi a felelősséget. Elvégre ő csak egy történetmondó.

  1. Móricz Zsigmondtól idézi a szótár: https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-magyar-nyelv-ertelmezo-szotara-1BE8B/k-33922/karikacsapas-34277/
  2. „Csak a madzag tenné?” – kérdezi a cseresznyepaprika-koszorú rejtelmei kapcsán Örkény István Az élet értelme c. példázatában: http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm#100
  3. Anton Pavlovics Csehov: A szerelemről és más történetek. Budapest: Magvető, 2022. 336 o. A kötetben szereplő 17 történetet Morcsányi Géza (1952–2023) fordította. A kiváló dramaturg, könyvkiadó és sokunk barátja az orosz kultúra magyar hangja volt. A Csehov-kötet az egyik utolsó munkája, bár számára sosem munka volt, hanem együttélés, benne élés Anton Pavlovics nyelvében és gondolkodásmódjában. A fekete szerzetest először 2021 karácsony után küldte el nekem, és már abból világos volt, hogy nem a szokásos módon újrafordítja, hanem újramondja, új intonációval beszéli el a történetet. Nem egyszerűen vérátömlesztést kaptak a Csehov-szövegek, ahogy a klasszikusokkal illik tenni időről időre, hanem épp most kerültek abba az „egységes egész testbe”, ahogy és amiként Csehov elgondolta őket: a saját történet elmondhatóságának regényeként.
  4. A novella mint az olasz reneszánsz idején keletkezett modern műfaj „névadó” újdonsága épp abban állt, hogy az alapját képező történetet már „szabad és független történetmondó” individuum mondja el (mint az alább idézendő Boccaccio-novellában), akit – középkori történetmondókkal ellentétben – nem kötnek társadalmi, kulturális és egyéb hierarchikus kötelékek. Viszont, hogy a történetmondás sikeres legyen (azaz a történetmondó és a hallgatók értsék egymást és a történetet), a történetmondási szituáció résztvevői megegyeznek a szabályokban – ahogy ez a Dekameron minden egyes napjának elején megtörténik. Ennek a szabadon kötött egyezségnek az örömét élik meg a résztvevők újra és újra minden egyes új történet elmondásakor és meghallgatásakor. A regény angol elnevezése („novel”) megtartotta az utalást a novella eredeti újdonság-tartalmára és -formájára, annak ellenére, hogy pl. a klasszikus angol regény éppenséggel az egyén és a körülötte újratermelődő vagy újonnan létrejövő társadalmi és kulturális kötelmek konfliktusát tematizálja. A regény mint műfaj angol kutatói szerint (l. The Cambridge Companion to the Novel. Ed. by Eric Bulson. Cambridge University Press, 2018) a „novel” terminus ma már sokkal inkább a regény állandó megújulási képességére utal, arra, hogy Don Quijote lovag történetétől a Gépnarancs hősének konfliktusáig a legkülönbözőbb társadalmi és kulturális szituációk elbeszélésére képes. Tegyük hozzá, a műfaji megújulási készség és képesség éppen az újabb és újabb történetmondási, azaz narrációs eljárások kidolgozásából és alkalmazásából ered. Az elvileg végtelen számú fiktív történet regénnyé kombinálásának épp az szab határt, hogy a történetmondás szabályainak nagyon is véges a száma, s a legfontosabb ezek között a megértetés – a történetmondónak úgy kell elmondania a történetet, hogy a hallgató ugyanúgy értse, ahogy az elbeszélő szándéka diktálta. És a nehézségek itt kezdődnek.
  5. I. m. 324–331. o.
  6. I. m. 42–57. o.
  7. I. m. 9–13. o.
  8. I. m. 246–323. o.
  9. I. m. 73. o.
kép | adobe.com