KIS, NÖVÉNYEVŐ ÖREGEMBER
1994 május
1978 októberében egy áttetszően sovány, fekete felöltős, kalapos, fényesre tisztított cipőjű, égszínkék szemű öregember lebegett el a New York-i szálloda tizenharmadik emeleti ablaka előtt. Ha vízszintesen kellett volna közlekednie, bizonyára taxiba ül, mint önmaga által teremtett hasonmása, Herman Gombiner, aki a jiddis lap szerkesztőségének megszűnése után döbbent rá, hogy már egyetlen napig sem bírta volna tovább, testi és lelki energiáinak utolsó tartalékait élte fel. Éppen jókor szűnt meg a lap.
Éppen jókor kapta a Nobel-díjat, amikorra meséi sikerén kissé magabiztosabbá érett, olvasóival könyvein kívül is szóba elegyedett, sőt, néha annyira legyezgette a hiúság, hogy minden szíre-szóra író-olvasó találkozókat vállalt, róla könyvet firkáló grafomániás egyetemi holdkórosokkal randevúzott. Élvezte a játékot. Halálos komolysággal ezerféle arcban mutatkozott a kíváncsiaknak, sosem fogyott ki az ötletekből ehhez a végeérhetetlen Purimspielhez.
a szerelem mágusa
Igen, most is ott lebeg a fényes ablakok előtt, alatta a kisvárosi New York, az a része, amelyet ő avatott kelet-európai kisvárossá, kávézók, önkiszolgáló éttermek, melyeket kezdetben azért látogatott, hogy ne kelljen a pincérekkel szóba állnia, mert már a goromba hajópincérnek sem mert szólni idejövet, pedig mit művelt egyébként a fedélzeten, mielőtt megérkezett volna az Újvilágba! Mindenekelőtt elhatározta, ezentúl nem vesz magához húst, mert különlegesen érzékeny személyisége nem tudta elviselni a Teremtés alacsonyabb fokán álló, de szintén lelkes lény szenvedését az ő kielégüléséért. Ezentúl csak növényeket evett, de a női húsról nem tudott lemondani, még vadabbul kívánta, azt a csúnyácskát is, akivel együtt utazott, és egyáltalán mindet, akivel karnyújtásnyi közelségbe került, ki érti ezt?
Hiába vesszük alaposan szemügyre lebegő chagalli alakját, hiába nézegetnénk ifjúkori fényképeit akár, úgysem tudnánk megfejteni soha, most már végképp nem, mi volt az a varázs, mely tapasztalt nőket igézett halálos utolsó szerelemre, fiatal vadóc lányokat szelídített anyává, érett elvált asszonyokat bolondított meg, házasságokat bontott fel.
Ez a félénk, törékeny, ifjan lángvörös, később kopasz, nefelejcstekintetű férfi a szerelem mágusa volt. Többek között.
Mi volt a titka?
Személyiségének vonzereje űzte a Nobel-díj elnyerése után személytelen hotel-szobába. El kellett bújnia a szüntelenül csörgő telefon, a közös társasházi lift kasztnijában vele együtt utazók, a galambetetés közben a parkban mellé ülők, a lelküket levélpapírra cifrázó magányosok elől.
Sikerült? Nem, mert nem is akarta igazán. Szenvedett a magánytól. Betöltötte a parancsolatot, nem élt férfiként soha egyedül, kellett neki a suhogó női közelség, a szoknya, e már-már szimbolikus ruhadarab, amely oly érzékien lebegi körül nőalakjait. Elgondolkodva áll a New York-i nyárban egy könyvesbolt kirakata előtt, éppen most fordulhatott meg, szemüvegét éppen visszasüllyeszti a zsebébe, fején rendes kis szalmakalap csíkos selyemszalaggal, vélhetően sötétkék zakó, precízen begombolva, pöttyös ing, csíkos nyakkendő, a zsebek zacskónyi madáreledelt rejtenek.
Megetette a madarakat, Huldát, a gyönyörű szemű egeret, széttárt tenyeréről esszük az örökkévaló meséket.