Tandori Dezső

KIS CIKLIKUS: A RÍMNEK BŰVTANÁRÓL

2006 április

KIS CIKLIKUS: A RÍMNEK BŰVTANÁRÓL

1.
Szólhatunk a versről mint bűntanyáról,
de akkor is a rímnek bűvtanáról!
Hogy Babits sem ritmizál ki – Pilinszky
rímelését előre elkölcsönzi
a meg sem jelenésből: e tanulság
életünkre méri a rímek sorsát.

Mert tiszta még a kép – „elhal… magánnyal”,
Így, ahogy reá csap a „sörteszárnnyal”,
hanem ahogy előző-során „könnyű”,
úgy lesz egy kicsit tört-kettősen „szörnyű”
a válasz, ha e szörny-hű hű lehet,
ahogy végződéshez az eredet.

Mind mi vagyunk. Az „elragadtatás”,
és Babits-Baudelaire-nél a „krétaváz”,
de oly esetleges az, hogy „emlékem”,
és csaknem bulvár-rím rá: „büszkeségem”.
Gyengeségeink, ah, telenovellák,
mintha – Pilinszky – rongyunk tetoválnák.

2.
„Kis ciklikus? Miért?” Nem válaszoltam,
ha bűv-, ha bűntanya, a rím így balzsam,
döccenésével, bár a megfagyott
kence a tégelyben ömlesztve-hímzés,
és a képzavar csupán az elemzés,
átvett rím, s így a „tagok” s a „dolog”.

A messzebb „messzebb”, és a „tépettet”
reá, előreszól Sylvia Plath-ig,
szinte mondja, gázról vedd le a platnit,
nem mint a rímet, szagot – oh, égettet! –
ne várj, és fekhetnél ott, míg a pitymallat
hidege ér, ha ajtót rád nem nyitnak.

Belém nyilall: ez a nap, szakadékos
utcák résén, házfalak közt, hajó
büféasztalán, íme, a való,
kapitány, te – örök utas, elég rossz
a helyben-híd, a túlsó partra át,
ne akard vizek fantomasztalát,

menj, a szakadékban keresd napod,
hívebb, mint a szenny-hullámoztatott,
vagy a hullámoztatta, tatta, tatta,
nap, hideg asztalon, rőt, míg alatta
a rímek uszadékos tánca járja;
kései költőnőtől hableánya.

3.
Így jár kört – a rím! –, s ha ciklikusan,
lejárt rugó, enigmatikusan
záruló labirintusban suhan,
a ráció gőgösen elveti,
de ne keresd, honnét ő: ints neki,
és ha kincsei, és ha tincsei,
pincsei, ha vakkant, ha sikong,
ha üreget hazudva, mélye kong,
holott csak alvajárón kél – s busong.

Vigaszos-e? Gazos-e? Sima pázsit,
kisiklasz rajta, nem jutsz el párjáig,
a rímpárban… csak feltétel, odáig
ér, ahol viszont-hangzása lecsap.
E várakozása, ez vagy magad,
s megannyifelől még mi – belekap

a hang, a tartalom, az olvadón
felrakott új szín –, mintha oltalom
lenne, szobafestők halálomon
kifognának! A rímmel, vakarókkal,
takarókkal szent óhaj, dísz valóddal
ragyogj, rím, kaptató – s omló hegyoldal.

4.
Kis tavasz, kis tavasz, új ciklikus,
cikkan a ciklámen, violinkulcs,
itt Mátyás király nézhette a vad
nyomán rugóként pattant rigókat,
nézhette a fióknak, kenguruból,
kigurultak hangyák a fű alól,
sárga kalandjuk a naptól virít,
elnyit fejem, hona sorsnak ez itt,
leáldozott a kecske, ritmusa
kecskeritmus, nem csak a rím szava
lehet ilyen janicsári kecskés,
pampapa, pampapa a törekvés,
pampapa, pampa, sztyeppe, piramis,
hettita vagy, hettita magam is,
tamagam ishettit avagy heti,
végtelen alázat kalandjai,
csigaház ritmusba visszaciró-
gat a rög fele a török piró-
k, más versbe esem, útfélre esem,
reménytelen esten, téli esen-
dőség száz hatóra, csöndes szívem,
nyoszolya szenvedély hagyja, híven,
kedvem, vágyam bitang, egy srófra jár,
megosztja kedvét kedvvel a határ,
csöndpaplan setét bogyókkal, azúrral,
beosztjuk már, ki a vendég, az úrral,
csigaház jön vissza, kis ciklikus,
jaj, rá ne karikázz, biciklikus,
mert arra nincs doktor, se patikus,
ha Urunk háza csak mész, csorba pendely,
őszi bogárral magad penderedj el,
hagyd rímed másra, s ne törődj jelekkel.
Rólad szól: mindenki tudja, csak ő nem,
mi közeleg ott nagy határ mezőben,
sziklában rengése, mi reszketeg
reménytelenség pördül majd veled,
kapaszkodsz akkor bár függő hidadba,
rettentő rengését nem hagyod abba,
földig a rím, letör, holt porodat
te magad fúdd szét, emléke-magad,
no látod, ezt nem láttad, áll a bál,
az Úr a kapus, „kordét”, kiabál,
az vigyen szépséges vesztőhelyig,
hol becses személyed kirímelik,
jaj, kirémelik.

kép | Daniel Horacio Agostini, flickr.com