MAGYARÁZKODÁS
2007 március
Anyám azt mondta, úgy éljek, hogy Isten
sohase téveszthessen szem elől, és
mindig neki tetszően cselekedjek.
Ezt a szöveget apám nem szerette.
Szerinte ugyanis teljesen mindegy,
mit teszünk vagy mit nem (ez is fontos:
a nem-cselekvés – már apám szerint),
a végén Isten úgyis megbocsát.
Én jó gyerek voltam: lehajtott fejjel
hallgattam mindkettőjüket.
Vitatkozni pofátlanság lett volna,
viszont ha valakinek igazat adok,
megnyilvánul, hogy jobban szeretem.
Anyámban a tumor úgy bujdosott el,
hogy az orvosok sem vették észre.
Apám ezután nem sokat törődött
magával, úgy élt, akár a bűnös,
ki, ha kérdezik, nem válaszol.
Az első infarktusa vitte el.
Ha én is úgy élnék, ahogy hiszek,
valószínűleg nem élnék sehogy.
Ez nem panasz, ez magyarázkodás:
pontos és száraz. Ezt lehet jobban
szeretni, a reláció itt minden
következmény nélkül megengedett.
Olyan ez, mint egy tárgyalás. Itt
annak kell ítélkeznie,
aki semmit nem tud, csupán találgat,
hitére támaszkodva, legtöbbször
szótlanul.