JELENET 

Nagybátyám emlékére

Leszegem a fejemet.
Az éjszaka csordul,
üres poharába
bemászik a fény.
Fordul a csönd.
Most én kalapálok,
akár Dömi bátyja
a csűr tetején.

Minek ez a szeretet?
Apám begorombul.
Ilyen. Kiabálna,
de alszik öcsém.
„Mért kalapálsz,
mondd, mért ver a szíved?
Irány a szobádba,
te, városi lény.”

Falu. Szoba. Jelenet.
A reggeli hó hull,
akár Dömi bátyja
a munka felén.
Nem kalapál
többet. Csak a szívem
idézi. Hiába
hiányolom én.

kép | vecteezy.com