KINT, BENT

Ez itt a kint – menjek, maradjak –
híján az ismerős, megszokott falaknak.
Hódítani jöttem dzsipet vezetve,
mérföldköveket pakolni zsebembe.
A keletitől a nyugati partig
hajtok, ameddig a horizont hajlik…
Határ sehol. Kitakartak – végleg.
Nem fáj, nem becéz a nyelv, melyen beszélnek.
Szégyenkezem, fázom. Magamra hagy e tér.
Legyőzhetem ugyan autóval – nem ér.
Összeolvad a tegnapi s mai nap.
Megszaggatja vékony körvonalaimat.

És az itt bent. Bárhol is lakjak.
Perspektíva nincsen. Közelségek vannak.
Félhomály, testvérharc, nedvesség, meleg.
Minden utazásból visszaszületek:
hogy tudjam, nem nőtték túl a fákat a házak;
hogy mint Arany János, inkább gyalog járjak;
lássam, pontosan akkorák a hegyek
Budán, amikor a Dunán átkelek;
s mert nem gondolja senki, hogy az furcsa,
ha a Lánchíd erős férfikarját nyújtja;
s elhiszem, ha egyszer megint kicsi leszek,
az Erzsébet híd majd kézen fogva vezet – haza.

kép | Thomas Hawk, flickr.com