KIMENT A HÁZ

(Ásom ásom közmondásom –
mélyre vetett zörgő réz arany
forog ki a földből
tél-vize tolta dobta
üvegcserepek kövecsek kavicsok
bazárt nyitok megint…)

Zsipzsup megint, hogy zsindelyes a tető, míg Ahányház (annyi baj), Hamis-kása szeme, szokása szerint, köze van, köze nincs hozzá, mond és ás, ás-ká-lódik, nézi a fogát, pedig ajándék a játék, pont-pont-vesszőcske, tavasz gondja ha fecske, álla, válla, karja, térde, lábujjhegyen eddig érne, ahogy te vagy én.

bölcső-betyár

Történt vala, szóval úgy ese, hogy Alma Afája birodalmán túl, odább, idébb, stop, szerva itt, csere ott, hol a kis Kiavi rágott, ottan született, sitty-sutty cseperedett föl ő, a bölcső-betyár, járókahuncut, lépten füllentő, nyomon tódító és lódító Gember, a legkisebb Hazu. Hamar, ki gyorsan belenőtt, s le nem vette volna többé, ami az övé. Ez a mese.

A fejemet rá, hogy lop is, markolta meg Kevesetfog egyszer, Zsáka Foltja, a boltossegéd mellényét, aki esténként E Lőre kocsmájában iszogatott, ivott és brumm! azon nyomban vermet is ásott Gembernek a cipőkaparóvas, a biciklitároló meg a falnak támasztott cirokseprűk háromszögében, közvetlen a lépcsőfordulóban, de maga esett bele.

Hazu nyakán lazult ugyan a gallér, mégse tágított, fütyörészve járta (tovább) a világot. Fütyörészése persze, ez az övé, hamis volt, mint minden, ami vele, ami rajta, ami tőle. A dallam, a taktus stimmelt, és mégis. Kint felhőtlen örömködés, bent hunyorgó pászta, pupillatág félsz. Hát hogyne félnék, gondolta, egyik kutya, másik eb. Dobbant is a szíve, mikor meglátta: amelyik ugat, nem harap három lábon, a negyediket, az akác felőli hátsót a levegőben felejtve állt, és ugatott az égre, hallatlan? fölötte, csontra-fagyott ágon veréb is madár, és anélkül, hogy megette volna a telet, a kutya el… Ha kedd, akkor Belgium? bottal ütött nyomán, szerdán jött Rádér, a hentes kutyája, sovány volt. Majd sokáig semmi.

minek törné magát

Szerette ugyan nyugtával dicsérni, de azon a napon korán kelt Hazu. Korábban. Fényes délután volt, mikor Nemmin Darany mezején át Ami’ Yenához ért, aki a mosdó mellett, homloka köré tekert törölközővel, turbános bagoly, veréb-dobot foltozgatott, küszöbén mosakvó macska. Néma gyereknek anyja se, de ami jel, az jel, vakargatta a fejét Yena, hamarosan vendég áll a házhoz, de ki? mi? Korsó, minek törné magát, ma már járt, de akkor ki? Nemzöröga nagy ívben kerüli a harasztost, ő nem lehet? Nemveszfel szekere másképp nyikorog, ez fütty? De ki? mi? Egyik zseb, másik zseb? Á, Fülemile? hogy jönne az ide? Csizma is (mit) keres az asztalon? de akkor meg… Egy fa, két fa, három, hol az erdő? Itt tartott Ami’ Yena, hamar megöregszik, a kérdezősködésben, mikor Gember az ösvényre kanyarodott, hóna alatt helyre kis öleb, vagy valami hason-ló. Vette,? lopta? találta? nyerte? biztos csak a halál, meg az, hogy Hazu ekkor tévedt először Jó-útja felé, ahol Mindenjóha kezdettől várta.

A vége az lesz, hogy még a kis Kiavi is megszereti, aki a tisztáson rág, ott, rég, s eddigelé mindig beszaladt a rengetegbe, mikor Hazut vélte közeledni, kottyant közbe Sokabeszéd, távol minden alj-as szándék, kik a cseresznyemagot egy tálba gyűjtötték volna. Vala.

— Sánta? — kérdezték tőle az emberek. Hazu, kis gondolkodás után csak vállat vont, az egyik szeme ide, a másik stova, bazsalygott, mert könnyű ugye gemberni annak, aki…

Hát, így! s most lassan járok egyet, hogy tovább érjek, mondta Ahányház, és kiment az ablakon.

Az én közmondásom című összeállításból

kép | shutterstock.com