KILAKOLTATÁS
Egy másik verzió – Fazekas Máté filmjéhez
A hajléktalan még szinte aludt, amikor a kezébe nyomtam a dobozos sört és a majdnem teli csomag piros Symphoniát. Csak két szál hiányzott belőle. Szűk, homályos szemmel nézett rám, magánál volt annyira, hogy átvegye, de nem hiszem, hogy halkan, feszengve elhadart magyarázatomat megértette. Amint kiadtam a kezemből, bámulatos gyorsasággal vált a Heineken és a cigaretta a férfi holmijának részévé, mintha mindkettő mindig is oda tartozott volna, az egykor talán piros padra valahol az Oktogon és a Nyugati között a körúton, a megürült, ragacsos sörösdobozok, a csikkek és a girhes vénember mellé.
veszéllyel tele
Az első meggyújtott Symphonia oda-vissza, oda-vissza vándorolt a piszkos hüvelyk- és mutatóujja formálta csipesz meg a cserepes ajka között. Örült. Jókedvében utánam szólt, relációnkhoz nem illő, behízelgő aggodalommal: látott ám máskor is erre, megismer a rózsaszín fejhallgatómról, és legyek elővigyázatosabb, mert veszéllyel tele a pesti utca. Megtanultam vigyázni magamra, szóltam vissza neki a vállam fölött.
A gyereknek aznap este hazavittem egy stopperórát és egy Rubik-kockát. A stopperórára futólag rápillantott, és ott hagyta az asztalon. A Rubik-kocka érdekelte. Valamikor levált az egyik a kilenc sárga négyzet matrica közül, de megtaláltam. Félretettem, hogy majd keresek hozzá pillanatragasztót. A gyerek nem bánta, azt hiszem, észre sem vette, hogy az egyik négyzet vaksi, üres fekete, mint egy halott szembogara. Forgatta a sorokat kitartóan, pedig – persze – nem tudta kirakni a kockát.
Z.-nek járókeretet küldtem. Felbosszantott, ahogy a primitív szerkezet nem akart rendeltetésszerűen összecsukódni a szállíthatósághoz. Jobban tudna vele közlekedni, mint ahogy a botjával botorkál, mondtam magamnak, és ellenálltam a sürgető késztetésnek, hogy odavágjam azt a szart a túltömött műanyag kuka oldalába.
Az alapítvány raktárába egy nejlonszatyornyi bontatlan csomagolású, sohasem használt gézzel, fáslival és pólyával állítottam be. Megkönnyebbülés volt, hogy legalább azok nem vesztek kárba az orvosságosfiók bőséges tartalmából, melynek mennyisége és változatossága őszintén szólva még engem is meglepett. Szükségtelenül gyorsak voltak a mozdulatok, ahogy – lejárati időre és típusra való tekintet nélkül – az összeset beleszórtam az erre a célra magammal vitt papírtáskába. Hallgattam a zörgést. A leadást előírásszerűen hajtottam végre. A gyógyszertáros nem tett megjegyzést. Anyám azt mondta, a fájdalomcsillapítókat legalább megtarthattuk volna. Megvontam a vállam.
kiirthatatlan
Az új albérlőnek az elektromos légycsapót hagytam az előszobapolcon. Sok ott a repülő rovar. Az erjedő szilvára jönnek. Iszonyú sok szilva tud nőni egyetlen kisebb fán is. Csak akkor vehető észre, ha egész nyáron senki nem szedi össze, ami leesik. A polcon, ahová a légycsapót tettem, volt már egy csavar, ami nem tudtam rájönni, honnan eshetett ki. A légycsapó és a csavar mellett csak a falak sárgásba váltott színe és a kiirthatatlan, légfrissítővel ideig-óráig elnyomható dohányfüstszag maradt a házban.
A maradék csokit megettem, a könyvek közül párat megtartottam.
A piros autót nem adtam senkinek. Ha vége lesz egyszer ennek az egésznek, az árából megveszem a sírkövet.