„KIÉ A TINTÁM?” – MŰHELYBESZÉLGETÉS AZ ITATÓSPAPÍRRAL
1995 május
Kezdetben a nyelv sokkal inkább volt irodalom (ünnep: valaminek a beteljesülése), mint teljesítmények eszköze. És az emberek szerettek ünnepelni, így azután volt is mit. Inkább beavatás volt a beszéd, mint beavatkozás. Megkülönböztette őket a szavak használata, de még nem különböztették meg magukat a saját szavaiktól.
Az irodalom visszatérés az ünnepi beszédmódhoz. Szavak hoznak bennünket világra. A születés életre kelt, de eszmélésünk nyelvi természetű. Nincs mit megmutatni és végképp nincs kinek, a beszéd előtt, ami, remélem, összeköt azokkal, akik megértenek, és azzal, amit megérthetek.
Nem mintha olyan nagyon bíznék a szavakban. A szívverésemben sem bízom, egyszer majd, tudom, cserbenhagy, megáll. Az ,,én” szavaim? Az én lélegzetvételem? Visszatartom egy-egy pillanatra vagy szaporázom; amennyi rajtam múlik, ez a szerény mutatvány, ugye, nem ez a lényeg.
életbevágó buzgólkodás
Rászorulunk a szavakra, nem birtokoljuk őket. Hogy kinek írok? Hát felajánlhatom bárkinek, ami nem enyém? Az irodalom a nyelv legkevésbé kisajátító használata. Ezért nem nagyon jönnek itt számításba az egyéni célok: hogy kinek írnék. Más az, amikor Pirikének írok vagy az emberiségnek: abból levél lesz, tudományos értekezés vagy politikai program. Az ilyen beszédnek van, hogyne volna valóságos-képzelt címzettje, íráson-túli célja; nagyon derék, sőt, életbevágó buzgólkodás ez. De nem irodalom. És abból se lesz irodalom, abból a legkevésbé, ha történetesen „irodalmi” céljaim támadnának: az önkifejezés (leplezett levélírás egy nem-specifikált Pirikének), ábrázolás (burkolt pedagógiai-politikai program), vagy hogy könyvírással keressem meg a kenyerem. Ezek a tiszteletreméltó szándékok teremtik a hamisítatlan ál-irodalmat.
Mi hát az irodalom lét-oka, ha egyszer különös céljai nem lehetnek? Költeni – magyarul ez nemcsak az író foglalkozása, hanem a fészkelő madáré is. Kövessük az anyanyelv sugallatát! A szó valami passzívabb ténykedésre utal, mint mondjuk nemzeni, szülni, táplálkozni. Aki költ, homályosan érzi, nem teremt, csak létrehoz. Kikölt egy számára felfoghatatlan módon gondjaira bízott életlehetőséget. E létre kívánkozó szolgálata az ihlet, nem a publikumé (mely semmivel se valóságosabb). S az csak akkor elevenedik meg, ha a költő nem véti el egyedül lehetséges alakját. Ha saját nevén szólítja. (S a természet pazarló: ezerszer gyakoribb a halvaszülés.)
Ami még leginkább ,,én magam” vagyok, az talán a hiány, saját kiegészülni vágyó hiányosságom érzete, ami megszólalásra késztet. A nyelv Semmije volnék?
Szavakat öltök (egyiket a másikba, ötlök), szavakkal takargatom a szemérmem, védekezem a pőre lét elviselhetetlen szégyene ellen, ez van.
Kinek írok? Hogy kinek élek, ugye, ezt kérditek?