KI VOLT A TÁJ? KI LESZ A TÁJ?

„…Magatokon keresztül-tártak,
elvéthetetlen, senkinek-se-tájak,
gyengédségtek mint kanalat
meríti meg a szívet sajátmagában…”
In memoriam Antonio Vivaldi (1963)

Megalapozatlan ne mondjuk: ,,Én voltam az…” S az ellenkezőjét se. Túl kevés a valódi közmegegyezés bármi utalósdihoz: ha ez komoly; tréfasághoz a nagy tárgy kevés ma mifelénk. A mi tájunkon. A táj, íme, mint porta. Akár ha azt mondanám: tájékára se akarok menni, nézni. Hogy így fordulhasson, önmaga efféle csillagképébe bármi közlés dolog – hogy ezt Szép Ernő módján mondjam –, kell hitel hozzá. Készülődve és emlékezve a minap Dublin térképét nézegettem. Csak úgy. Felidézve meghitté darabolódó darabosságát, simábbá kopó kopárságát – négyszer jártam ott, nem idomítható város, de idomulásodat sem kéri, kimondatlan és tárgy nélküli kétoldalú megegyezés alakul, egyezni kezdtek… miben? abban, hogy ott vagy, lehetsz, vagy, valahol, erősen, jellegzetesen, ezt akkor használd … magam még a város kevés részének megtekintésére használtam a négy alkalmat. Szent Patrick napja megannyi tájról hozta oda a látogatók tízezreit. A robbantás évfordulója átszínezte az ismerős utcákat a belvárosban: koszorúk kerültek, csokrok a húsz év előtti rémtörténet színhelyeire, hogy aztán másnap reggel már az ellentábor keze nyoma látszódjék: széttaposott, prédált, meggyalázott piros, fehér virágfejek. Egyet hazavittem. Falura is elkísért. Egy piros szekfű, na ja. Véletlenül. Szaggatott dolgok közt, a flaszteron – nem válogatsz. Roscommonban kimentem a lópályára. Jól elbeszélgettem közben a birkákkal. Rég nem láttam ily vidéket. A falu – megyeszékhely – szélén laktam, este csókák kattyogtak a sövényeken, több a csóka ott, mint a galamb; és elhúzott a kertek alatt az Atlanti-óceán felé a vonat. Fogpoharamban már sárga virág virított, tört virág – Leopold Bloom lovát, vagyis ,,akit” fogadott 90 éve, a ma újra csütörtökre eső Bloom-napon, na, könnyű volt neki ott lábolnia akkor, 1904-ben, aztán Joyce, Beckett, Virág Lipót úr szépen rám hagyta Second Hand Kereskedésnek az ír tájat, boldogan veszem, sárga virág, zöld száron, fehér pohár, majdnem az ír nemzeti színek, szobámban ott volt e tört virággal a táj, gondosságból volt ott, két bimbó is ígérkezett, a második Dublinban nyílt ki, nem is volt szívem a Liffey folyóba dobni a virágot, egy kis doboz Margaréta margarin helyettesítette a Félpenny Hídon. Leopold Bloom fiacskája volt a Rudy, élt egy évet, száz éve halt meg, az én Rudi verebem kilencéves, főveréb már, annyi halál után, s most, hogy kint jártam a 16 sírnál a Tabánban, vázlatfüzetet húztam elő, Bloom-nap után, firkálgatni kezdtem, így alakult ír tájak, de tuniszi háztetők élményemlékeiből a Rudolfstadt-sorozat.

madárrajzaim

Lassan megértettem: így nem kell fogalmiakkal terhelnem senkit, megértést várnom, elmaradtán csalódnom; ráadásul ahogy madárrajzaimmal egyik házinénim Samuel nevű unokáját örvendeztethettem meg, miután már Beckettről, Samu verebünkről – nyugszik a Tabánban, örök álmát alussza már, mint Chandlernél a ritkán becses alakok –, váratlanul Beckett-cikket hozott Eileen, a házinéni … hát most váratlanul, ma reggel, a Samtown is alakulni kezd. A rajzok lapjain társnémmal levelezni is szoktam: bár ezek elképzelhetően ,,aukcióképes” lapok is lehetnek, annyi baj. Magam még nem adtam el egyet se. Azt írtam fel a tegnapi levél-tájrajzra: „Feltalálom a kínai írást. Az egyszerűség kedvéért bonyolultabban fejezem ki magam – de legalább nem szavakkal. Tájjal.”

Ki a táj, mi a táj? Most egy IRA-robbantó, akit az Old Baileyben ítélnek el, és a vele kapcsolatos londoni riport különös metamorfózist szenved el. A Sky News-on, szavak helyett jobb a zene, a Virgin 1215 slágerműsort hallgatom … de fura, ahogy az EMO Seven Seas-ére befordul egy rabszállító kocsi egy ismerős City-béli tájon. Aha, ez két különféle dolog. Belemerültem cikkembe, megkavarodtak a tájviszonyok. Ez is én voltam egykor. Itt már jártam, mint Bálint Endre mondta, valaha. Még a kínai dologhoz: ma, megint egy tabáni táj-látogatás után, ez az én temetői tájam ott, mentem az Alkotás utcán, a Márvány utcán, hogy „Rudolfstadtokat” másoltassak, a kínai írás és az én tájírásom direktségét, zenés azonnaliságát, rámutatás jellegét, mégis európaias realizmusát összejegyeztem egy kiflis zacskóra, felpillantottam. Szecsuán Étterem. De hát az ötvenes évek legvégén Nemes Nagy Ágnessel, Mészöly Miklósékkal, másokkal – még kutyakölyök író korok hajnalán, ami engem illet, lásd Joyce, megint – ide vetődtünk be egy éjszaka. Másnap Miklóssal már szüretre vitt minket Szekszárd felé a vonat. De Nemes Nagy Ágnes akkoriban fordította a Szecsuáni jó ember, vagy akkor más című Brecht-darabot. Szecsuán tájai. Én inkább a szomszédos utazási iroda kedvező londoni árajánlatát nézem meg. Érdek nélkül tetszik. Küzdök Budapesttel. Próbálom, járom … Pestről néha nem tudom, melyik hídon kéne hazajönnöm. Sok volt, ötvenhat év majdnem … de a baj velem lehet, Dublinban, Kensington és Chelsea határán, Ottlik Géza nevezetes Tottenham Court Roadján is tudok ilyen tanácstalan lenni. Budapesttel, még Budával is, bajban vagyok azért.

ölelnék botladozva

Restellem, hogy ennyire vágyom elmenni innen, más tájakra. Hogy szinte hörögve mondom: ott fegyelmezettebben, olcsóbban, aszkétikusabban is tudok élni – itt se tobzódom –, jó, két-három hónapig megy ez így, aztán elérkezik a hosszabb, vagy sorozatot ígérő elutazás pillanata, és restellem magam. Fájó, megszégyenítő az is, ha ilyesmi elkövetkezik. Most más tájon boldog leszel? Meglesz az még egyszer, ahogy Roscommonban ismeretlenül kijöttek eléd a vasúthoz? Azt kérdezték: ,,Kedves Tom…?” A Tandori-névből értették ezt keresztnevednek. Vagy hogy az egész – olyan volt, mintha tényleg így érne haza a nagy Ződi Mezőkre a Csucsu, halott zöldikétek, s papa-mama, mint Tom Jones dalában, kimenne elé a zöld-zöld füvön, és ölelnék botladozva … na, már sírok is. Hagyjuk ezt. Sose lesz többé. Mégis oda kell menni. Még nem néztem, „be” magamba azt a tájat. Hogy is bukkan ki a facsoport mögül az esti vonat Galway felé? Vadnyugati film: Vonat Yumába. Vonat Galwaybe, az ír „vadnyugatra”. Mondjuk.

Valami Pilinszky-emlék, nagy emlék: Van Gogh imája. Hol én is laktam s nem lakom, a ház hol éltem és nem élek. Körülbelül. Istenem, betakartál régen. Ezért vagyok bajban Budapesttel? Minden változik. Alig hogy kimondjuk. Az – akkori véleményünk volt. Ha másnak nem árt, változhatik. Taposófüvet sosem szedek többé! Kiáltottam nemrég, ismertem fel fájón nemrég, csüggesztett el ez nemrég. Ugyan! A Tabán oldalát, a sírlátogatások előtt, után, a teniszpályák felett – Ottlikkal ücsörögtünk ott néha, vasárnap délutánokon, néztük a fehér labda amatőr villogásait – „megtépázom” a Naphegyet. Ismét taposófűszakértő vagyok, mondom is társnémnak, tessék, nemcsak fát lehet vágni a fapofa, közönyös hátamon, de még ez is! Tehermentesítem őt. A sírlátogatás elemien adódik. Néha csak felpillantok, itt a gesztenyefa, a rézsű, ott a Samu nyughelye, ez Szpéróé. Hajnalban, de szeretem az augusztusi hajnalokat, ha egyedül vagyok pár napig itthon, a még élő öt madárral, felkelek három óra húszkor, igaz, fél kilenckor már végigesem a földön, azaz az ágyon, oly engedelmes, jó vagyok, ahogy Pilinszky mondja – hadd ne idézzem most „tájas” verseit! Pilinszkynek erőteljesen megvannak a tájai, az Impromptuben, a „sivatag” versében, s hát a csecsemő szeme, az újszülött Senkiföldje, vagy az ágy, a párna, az utcazaj – erről Kellér Andor nagyszerű „Zöld…” könyve jut eszembe, Áldássy Ignác urunk, aki a múlt század első harmadában beköltözött az Arany Sasba, és hatvan évig nem mozdult ki lakosztályából, alig szellőztetett, inasa intézte kinti dolgait, hát sok tájat nem láthatott szegény Ignác urunk, ugye – engedelmes és jó vagyok, olyképp, hogy a természet szavára hallgatok. Csak a magányom egészsége meg ne csaljon, el ne pártoljon. Bár jön az üres ólak csend-tája is, egyre több lakosztály ürül: kalitkáik. Ha ők öten se lesznek? De ezt hagyjuk. Györe Balázs segédkezik hamvaim tabánosításában, Németh Gabi, hogy jegyzeteimmel társném elboldoguljon. Nem fog azokkal elboldogulni senki.

Külön kis szobai táj, ahogy papírzsákokban, műanyag zacskókban gyűlik a sok jegyzet. Meg- megállok idegen tájakon, dublini szürke kőtemplomok falán írok, josefstadti bejzlikben Bécsben, padokon, vagy a Strudlhof-lépcsőn, ahol Doderer verse kőbe vésve szomorkodik: „Eltűnt, bánatunkra, annyi minden … És a Szép mintha csak futna innen”.

Aranynak hódoltam, mikor lefordítottam. A Szép mintha csak futna. Azzal akartam kezdeni e dolgozatot: megannyi szép mindenféléről szeretnék írni, még ha bánatosan is, ahogy Kellér írja, az őszi bécsi galopp, a Freudenau, az elmúlás krúdys hangulatát lengeti meg. De az általam Hosszú Koporsónak nevezett pálya, Maisons-Laffitte is különös képződmény volt. Volt, mert állítólag megszüntetik ott a versenyeket, hiába tiltakoznak a hely szerelmesei. Két kilométernél is hosszabb e pálya egyenese, ez világritkaság. Hányszor ültem tribünjein, néztem a futamokat, a lovak nagy csendjét, elébb, aztán kemény, riadalma dobaját hallgatva. Roscommonban különösen száraz volt a talaj. Az a dobaj, ahogy az akadálymezőny befutott…! Ó, Nemes Nagy Ágnes lovai és angyalai. Fehér szárnyú, halott Szpéróm üzent a Fairy-bird és a Don’t Forsake Me nevű lóval, és Joyce a Finnegan’s Wake nevűvel, akit rég „üldöztem” már, itt elkaptam, helyezésre játszhattam, 1 fontra, 60 pennyt nyertem, a sült krumpli egy font tíz penny. Boldog voltam. Milyen a táj? Roscommon kis tribünje olyan volt, mint Monet-tól, netán Manet-tól, esetleg mindkettejüktől, az a párizsi utca fellobogózva. Kék-piros, sok ember, hirtelen, akár egy Magritte-képen, elvágólagosan, kék és jelentőségteljes felhővel. De ahogy felmentem a tribünre magam is, olyan voltam, mint a szürkítő Klee-kisember. Aki halad, halad, s a színes táj színtelen lesz tőle. Boldog lehettem volna – ott vagyok, ahová vágytam. A tribünön. De ez a táj már nem az a táj.

a pad alá estem

Maisons-Laffitte pályáján, középen, sok-sok mindig vöröslő levelű, ilyen fajta, mindig akácosan nyírt fa sorakozott. Cross-country versenyen, vagyis keresztül-kasul-a-tájon, árkon-bokron-akadályon: a lovak el-eltünedeznek e fák mögött. Padok is vannak ott. Egyszer egy Pad nevű ló épp az egyik pad előtt bukott. Fogadásommal a pad alá estem. Zár Maisons-Laffitte, de nem megyek búcsúztatni. Akkor búcsúztam el, amikor még reméltem: visszatérhetek. Most se pénzem, se vágyam. Nem „utazom”. Londonba, Dublinba, jószerén koplalásokra, hazatérek. Nem iszom feketekávét se már, hajnali egy bögrén kívül. Nem kellek az alkoholnak. Egyáltalán, alig vágyom. Emberek iránt jószerén, gyötrelem, de – már semmi. Ez is elérkezett. Három évtized irodalmi tevékenysége így hatott rám. Igaz, egy sprinter-ló, minél inkább klasszis, nem hagy magával annyi mindent megtörténni, mint az író-műfordító-féle ember. Milyen szépek, egyébként, az angol pályák tájai. Akadályversenyek őszi ködben! Hamilton pályája kimondottan krúdys, Szindbád járhatna ott. Eljutok-e Hamiltonba egyszer? Furcsa, hogy a délutáni futamok irodai közvetítését videóról ismétlik másnap. Egy Geyza nevű ló nyert kedd délután. Szerdán, eső elől, bemenekültünk a Tottenham Court Road, Ottlik utcájának Coral-irodájára. S az előző napi Geyza-győzelem közvetítése ment. Utána hosszan bolyongtam, mégis, az esőben. Két napom volt még Londonban, versenyt nem is néztem most már.

Arányaink tájait mennyire önkényesen alakítjuk? Nem jobb-e akkor a jogaiba visszatérő való: tessék, egy példa. Táj az, ahol – Jékely Zoltán szavaival – ,,Te földbe jutsz, hol madarak, királyok / s kutyák porladnak, mint a falevél…” De szép a versszak első fele is! „Még visszafordul, rám néz s így beszél” – mármint elbúcsúzó lelke – : „Kis, gyenge test, te ott maradsz alul, / én most az örök partra, lásd kiszállok”. Saját 1963-as versemből a cikkem mottója; mi mindent megírtam akkor már. Wittgensteint tavaly fedeztem fel magamnak, a nevezetes határelméletet azonban már 1960 körül, bizony, verssé tettem, hogy ti. a szubjektum a világnak nem része, csak határa, rajta túl kezdődik az a Nevezetes Névtelen, melyről nem lehet beszélni, s hát hallgatni kell róla, igen ám, de a túli tartomány, honnét nem tért meg, vagy ahová át nem léphet e földön, utazó, állandóan érint, áthat minket, mint trikót Hamilton nedves párája, vagy az Atlanti-óceán ködei, hát akkor hol végződik a rajtam túli? Ha határa vagyok, ezt a határt ad infinitum nyomhatom előre? Ilyeneket írtam 1960–64 között: „Ha majd mindenem lemarad / egy hirtelen rámnyílt határon, / befogad, hol nincs folytatásom, / mindenem a helyén marad.”

De nem akarok tájverseket idézni – Pilinszkytől az a mozzanat, hogy ,,menekül előled a táj”, igencsak idevágna pedig, maradjon futó említés.

Egyáltalán, a dolgozat – jó-e, mennyire jó? – engedelmességében feltétlenül jó, hű a címéhez. Eleinte így kezdtem volna, vagy mottóba ezt szántam: „Valamikor minden lónévről eszembe jutott valami…” Majdnem mindegyikről, na persze. Ottlik-alakok, pl. Comtess Hanne … Szpéró, a sok Starról, aztán az olyanok, mint El Yasaf, hozták Éliást, van sok Samu, Veréb, városnév, ilyenek vannak, mint Je Ne Suis Pas La, hű, de nehéz volt dönteni, őt játsszam-e Párizsban, vagy a Memoryt rögtön, hiszen én holnap nem leszek ott… van No Pass, No Sale, Here Comes A Star, Ni Vu Ni Connu… aztán olyanok, hogy Házmester, Ne Mondd Meg Az Asszonynak, ír Végvár, ír Vízmérce… de való igaz, tucatszor száz is az ismerősöm. Nem. Nem írtam azt, mottóba, hogy: „Ma már? Mindenről egy lónév jut az eszembe.” Hagyjuk a kesernyésséget. Némely tájakon az élet kis ünnep ma is. Sőt, itt, ha leülök boldogtalan cigarettáim szívására, forró augusztusi napon, kék farmerban, fekete, magas nyakú garbóban, alatta narancs-fehér-zöld trikókban, háromban, igen, az ír színek, de majdnem a magyarok is, és nézem a tabáni templomot, vagy másutt Nemes Nagy Ágnes krisztinai templomát, vagy leülök a Nap-hegy oldalában, csak úgy, s eszembe jut, istenem, itt vártuk 1980-ban társnémmal, hogy az Országh doktor a lelenc zöldikét hozza, a Csucsut… s közben már Roscommon is megvolt, és Csucsu 1985 óta halott… Azt hiszem, előre készülök az életnek arra az ürességére, ami a mostani ötök halála után lesz. Már most alig van bárkihez is közöm. Ez kölcsönös mű volt, ilyen eredmény. Vannak azért némelyek. Kevesen. Talán, ómódian, túl sokat akartam. S mi illet meg…?

Ők a tájaknak is részei. Németh Gabi, Ferencz Győző – gondolataim közt velem volt ír földön. De különös volt, ahogy egy Bolas nevű ló győzelmét tippelve, életem egyik utolsó fogadásakor, nem értettem, mi közöm nekem a ,,Bolas” névhez. Hát ugyanakkor délután telefonált Szappanos Balázs családja, fájdalmas hírt közöltek társnémmal: Balázs meghalt. Rengeteget cigizett… aztán köhécselt… sokat fázott, vastag pulóverben ücsörgött a nyári napon is… És nekem – Bolas. Az még hagyján, hogy a Mountjoy nevű börtön szürkéllett a tíz méter széles dublini másodfolyó túlján, álltam kis hídjánál, szemközt a Quinnsworth áruház, semmi különös, rezzenetlen fény, Pilinszkynél a keruboknak, vagy a bedeszkázott ketrecek szárnyasainak, itt – az irodai képernyőn nemsokára fut a Montjoy nevű ló, viszi T. Quinn. Pár betű különbség. Lehet ilyen hibátlan a táj? Az volt, az lett.

egy kis klapancia-vers

Azért eszembe jut 1986, mikor még Szpéró volt minden táj. A Balatonra egyszer mentünk le élete idején, Vecsés, Gödöllő messze volt. Vele, csak vele… és velük… a Nagy Tizenegy, a Nagy Tizenöt… A Tabán. Londonhoz már mindenem együtt volt, de az utolsó pillanatban visszarettentem. Nem akartam én elmenni a Szpéró mellől! Az egyetlen hibátlan mű, amit alkottam. Halála után – már ő küldött. Meg, persze, társném. Most már visszatartani sem lehetne. De azért a Lánchíd, a Lánchíd… Ahol nemcsak Szpérót leltem, 1977-ben, nemcsak Szuszi kutyánkat, 1987-ben etc., de ahol angliai hidakról is képzelődtem, szegény Newcastle, mekkora csalódás volt a horror-gótikus vashídjaival. De hát Schwitters és Newcastle… Sebaj, zuhogó eső, ezért utazom oda-vissza egy nap 980 kilométert? S micsoda öröm: szó szerint Yorkban sütött ki nekem, hazaúton, kiszálltomhoz, a nap! York napsütése… Néha, úgy érzem, York mintha nagyon ráérne, hagyja azt a rosszkedv-telét. Vagy Berzsenyi túl közelről hat? Minap írtam, magamra értve: Berzsenyi is slussz-passzolt. Na, sebaj, Kensingtonban azért, képzeletben, egy kis klapancia-versben, Ady hangnemében magyarázom Eliotnak, hogy csak át-átvert kövek, magunkat átverők, vagyunk… haza, haza, ez van, a minőséget a dolgozónak jegyében, csak itt rosszabb az a „good value”. Jékely verséről még eszembe jut 1964-es Macabre a mesterekért versem; Arany Toldijának emlékei, a Jékely-verséi is nyilván: „Eltaszítva, mely a szigetre / bajnokot vitt, pörgött a sajka – / én ezt a partot rúgom el, / mert nincs szükségem másik partra.”

Karinthy Frigyes is egyre többször van ott tájaimban. A part-dologról jutott eszembe, bölcs mondásai… ugye. A vicces álbölcsek. A Kensington Gardensben megvan a Karinthy-székem. Ezek az én pro urbéim. Meg a Tóni verebünk padja a Kensington High Church Roadon, megkaptam társnémtól a halálhírt telefonon, december 15-én. Leültem a padra, a Sporting Life-ot olvastam. Amennyire láttam a szememtől. A Paris Journalt olvasod. Marék havát… az irgalomnak… A Tóni, akinek el volt lőve a szárnya, és a budaörsi tájban küzdött, Országh doktor véleményezése szerint, vagy két-három hétig az életéért… a szárny leszáradásából lehetett ezt látni. A Tóni padja. Este valaki narancsot, takarót tett oda a hajléktalanoknak, tőlem merőben függetlenül, s egy mankós idegen, egy öregember, boldog karácsonyt kívánt a Marloes Road sarkán. A Karinthy-székre véletlenül ültem le, hideg volt, nem bírtam sokáig, de jegyzeteltem – jók ezek a jegyzetelések szabad tájban! –, s azt írtam fel, Kosztolányi, Karinthy az öröklétben mind fiatalabbak nálam, ó, elérhetetlen, legalábbis felülmúlhatatlan mesterek! Szép Ernő is eszembe jutott, no, ő öregebb lett, de ő mondta: „Hiába megyek el, mindig magammal jövök szembe”, vagy megyek, meg kéne nézni, itt a kötet a gépem mögött, mindig itt van, Szpéróék tollai beléragasztgatva. A lényeg: nem nagyralátás ez, hogy én e mesterek folytatója vagyok, dolgaik gondozója? Hogyan, mennyiben? „Öcsi, ne játszd már itt magad… Mentem tovább. S öt-hat óra múlva, visszatérőben, elfáradtan megint leültem. Sok száz szék van a Hyde Parkban, a Kensington Gardens-ben. De én véletlenül ugyanarra a székre telepedtem! Hát folytató alkat volnék, való igaz.

York napsütése…! Vagy Mülheim városában, ahol az Ákác-soron laktam, Akazienallee… az Accaccia nevű ló nyert. Hogy Aliz madaram, a sánta Aliz üzeneteként sok-sok Allesca, Alicia, Alzianah, Alzo, Allison’s Mate és hasonló nevű ló okoz gondot nekem… már nem is érdemel említést. Kellér Andor írja, mit mondott a mi nagy Szemere Miklósunk. Mielőtt kimegy a pályára, ez kell az eredményes játszáshoz – most, hogy már jószerén nem játszom, ez most lesz visszaköszönő tudásom, ezt most élem én is így –: jól alszik… mint én egyszerű kolostormelléki szobámban… rendesen ebédel… mint egy nap kivételesen én tettem, sőt, a Három Testőrben ittam egy tonikot, ákácok alatt, s a nagy forróságban, mint Szemere is lelkünkre köti, készültem. Igaz, hogy Rudi verebem miatt Prince Rudolfot néztem ki magamnak, akit azért ajánlott a Sporting Life, mert a versenytársak még ennyi jót sem ígérnek, s Rudolf Herceg jócskán lemaradt, de előtte, épp a rajzok miatt a Cast the Line jó volt nekem, vesztésem bosszúságában meg egy szpérós nevű ló, a Fairybird. El is kéne menni, gondoltam, Fairyhouse-ba, Dublinhoz közeli hely, meg kéne nézni, milyen szép lankák és birkák vannak arra, tovább kellene erősíteni a falu-élményt.

megtanulja magát nem elhagyni

De hagyom ezt. Tegnap a Vérmező mellett haladván, fölelevenítve sok szép emlékem, még tanárnőm lakásáról, ahol Mándyt, Ottlikot ismerhettem meg, s ahol egy délutánt hármasban – ó, boldog kölyökkutya-kor! – az Iskola a határon és a Szárazvillám szerzőjével tölthettem, Camus, Rilke és Graham Greene felől hallhattam, s utána egy Tóth Árpád műfordításkötettel hónom alatt mehettem haza, nagy, de boldog magányomban a Vérmezőn… ó, a mai magányom se elbitangolt kutyáé, dehogy… visszaélem a Hamlet-kötet „lelkét”, s visszaélem, hátha így lesz jobb, bírhatóbb, azokat a termő elhagyatottságokat, mikor is az ember megtanulja magát nem elhagyni. A tabáni sírlátogatások után gyakran megyek fakirakós pályaudvartelep mellett tovább, és József Attila ne jutna az eszembe? Mentem a Vérmező járdáján, s mi ez a lábam alatt egyre? Domborzat. Vagy úgy! A fák gyökerei. Nyomják fel szépségesen az aszfaltot, milyen jól teszik. A fák kimondhatatlan tettei! Nemes Nagy Ágnes miattuk még önellentmondásba is bonyolódott. Ne mondd nekem, mondta, a mondhatatlant, mondd a nehezen mondhatót. Híres versrészlete. S a fáknak mégis az ő kimondhatatlan tetteiről beszélt, azokat kellene megtanulni.

Fák, madarak, lovak – talán angyalok is, most ilyen történetek elől elfutott a helyem, kiszaladtam a cikkből –: elemibb részei a tájnak, mint mi magunk. Vagy ki tudja. Velünk-részei. Elrakom sok-sok nem használt jegyzetemet most. A festők! Veszelszky tájairól nem volt szó, Turner egész múzeumáról Londonban, vagy a Cork Street Waddington-galériáiról, ahol el is várom, hogy Picabia 1927-es Kikötő című „realista” képe rám köszönjön. Meg-megkérdem a kisasszonyt, ha ez a piros-fekete-kék-sárga mediterrán-honi kép nincs épp ott: „Utazik a tájam?” Attól azért képeslap nincs róla, lefényképeznem nem szabad – de, mint igazi tájhoz, visszatérhetek hozzá. Remélve, ott lelem.

kép | shutterstock.com