Szilágyi Ákos

KI NYER MA?

1994 április

KI NYER MA?

Ha jól látom, ez a felirat áll a modern pokol kapuján, a régi fel­irat helyén. Ki itt belépsz, egyetlen pillanatra se hagyj fel a reménnyel, hogy fogsz, hogy „szerencsefia”, „kiválasztott”, „megjelölt” leszel, és nyertesként., nyerőként távozhatsz innen — egyenest a paradicsomba. Elég futó pillantást vetni az üdvözült mosolyra, amely a mindenkori nyertesek arcára kiül, hogy megértsük az összefüggést: a szerencsejátékban és a világ egyetlen, nagy szerencsejátékként való előadásában a modernitás istene, a Véletlen nyilatkoztatja ki magát híveinek. A Véletlen a törvényadó, az igazságosztó, a gondviselő hatalom a moderni­tásban. Megkegyelmez és megjutalmaz, büntet és felold. A remény, ha még van remény, a nyeremény reménye. Úgy is mondhatnánk: nye-remény. Igen, „Isten halott”. Halott, legalábbis mint „világrend”, mint tradíció, mint fundamentum, mint mindenben megjelenő, általános érvényű szellemi erő. Halott, holott Hiánya él! És a hiányába — a Semmibe, a Véletlenbe — vetett hit legelevenebben éppé a szerencsejátékokban, a LOTTÓ-ban — az aleatorikus modern világrendnek eb­ben az allegóriájában — mutatkozik meg. A pénz mint az e világi boldogság és szabadság elérésének egyetemes eszköze, melyet éppen e célok szentesítenek, pénz-nyereményként fordul a szerencsétlenek felé: a véletlen hatalmával áltat és hiteget. Ki nyer ma? S noha tudván tudjuk, hogy egy lottó telitalálat valószínűsége alig valamivel nagyobb, mint az, hogy az asztalomról imént lesöpört hajszál az erre araszoló hangyára hullik a padlón, azért hétrő hétre milliók választják az önkéntes adózásnak ezt a formáját. Ugyanis ők nem valószínűségszámítást végeznek, hanem hisznek, mert hinni jó, s a két hit, a régi hit Istenben és az új hit a Véletlenben, a Szerencsében olykor nagyon jól megfér egymás mellett, sőt egy­másban.

Rob Smits, flickr.com

Rob Smits, flickr.com

Néhai apai nagyanyám jut eszembe, aki hívő lélek volt, ám ugyanakkor szenvedélyes lottózó is. Álmában egyszer megjelent Isten, és e szavakat intézte hoz­zá: „Módosítani fogok.” Röviddel ezután négy találata lett a lottón. De ha sem­mit nem nyert volna, számára a lottózás akkor is az ima egy formája lett volna, amely önmagában elegendő. Hogy is beszélhetne hát le Véletlenbe vetett hitéről bárkit egy magamfajta „lottó-ateista”, hogy is vehetné el tőle az utolsó, az egyetlen reményt? Messzi még a nap, amikor megint jő valaki s imigyen szóla: „A Lottó halott”.

felső kép | Moyan Brenn, flickr.com