KI NYER MA?
1994 április
Ha jól látom, ez a felirat áll a modern pokol kapuján, a régi felirat helyén. Ki itt belépsz, egyetlen pillanatra se hagyj fel a reménnyel, hogy fogsz, hogy „szerencsefia”, „kiválasztott”, „megjelölt” leszel, és nyertesként., nyerőként távozhatsz innen — egyenest a paradicsomba. Elég futó pillantást vetni az üdvözült mosolyra, amely a mindenkori nyertesek arcára kiül, hogy megértsük az összefüggést: a szerencsejátékban és a világ egyetlen, nagy szerencsejátékként való előadásában a modernitás istene, a Véletlen nyilatkoztatja ki magát híveinek. A Véletlen a törvényadó, az igazságosztó, a gondviselő hatalom a modernitásban. Megkegyelmez és megjutalmaz, büntet és felold. A remény, ha még van remény, a nyeremény reménye. Úgy is mondhatnánk: nye-remény. Igen, „Isten halott”. Halott, legalábbis mint „világrend”, mint tradíció, mint fundamentum, mint mindenben megjelenő, általános érvényű szellemi erő. Halott, holott Hiánya él! És a hiányába — a Semmibe, a Véletlenbe — vetett hit legelevenebben éppé a szerencsejátékokban, a LOTTÓ-ban — az aleatorikus modern világrendnek ebben az allegóriájában — mutatkozik meg. A pénz mint az e világi boldogság és szabadság elérésének egyetemes eszköze, melyet éppen e célok szentesítenek, pénz-nyereményként fordul a szerencsétlenek felé: a véletlen hatalmával áltat és hiteget. Ki nyer ma? S noha tudván tudjuk, hogy egy lottó telitalálat valószínűsége alig valamivel nagyobb, mint az, hogy az asztalomról imént lesöpört hajszál az erre araszoló hangyára hullik a padlón, azért hétrő hétre milliók választják az önkéntes adózásnak ezt a formáját. Ugyanis ők nem valószínűségszámítást végeznek, hanem hisznek, mert hinni jó, s a két hit, a régi hit Istenben és az új hit a Véletlenben, a Szerencsében olykor nagyon jól megfér egymás mellett, sőt egymásban.
Rob Smits, flickr.com
Néhai apai nagyanyám jut eszembe, aki hívő lélek volt, ám ugyanakkor szenvedélyes lottózó is. Álmában egyszer megjelent Isten, és e szavakat intézte hozzá: „Módosítani fogok.” Röviddel ezután négy találata lett a lottón. De ha semmit nem nyert volna, számára a lottózás akkor is az ima egy formája lett volna, amely önmagában elegendő. Hogy is beszélhetne hát le Véletlenbe vetett hitéről bárkit egy magamfajta „lottó-ateista”, hogy is vehetné el tőle az utolsó, az egyetlen reményt? Messzi még a nap, amikor megint jő valaki s imigyen szóla: „A Lottó halott”.