Szvetelszky Zsuzsanna

KI MERRE LÁT

KI MERRE LÁT

Bölcs Salamont, Goethét, La Rochefoucauld-t és Egon Friedellt idézi egyik írásában Sebők Zoltán (Művilág). Mindahányan azt állítják, szinte szóról szóra ugyanúgy, hogy az élet vándorlás.

áthághatatlan határok

Hogy önkéntes, vagy kényszer által hajtott (ha kényszer is, miféle: külső vagy belső), az ma már ökológiai, biológiai, filozófiai kérdésegyüttes. A „határtalan világ” (borderless world) költőinek tűnő kifejezése nem azt jelenti, hogy nem érzékelünk határokat, melyek világunkat körülkerítenék, hanem hogy kicsiny és törékeny világunkat magát – konkrétan: bolygónk felszínét – sem tagolják már az ember számára áthághatatlan határok, melyek egyébként részekre bontva áttekinthetőbbé és kiegyensúlyozottabbá is tennék az egészet.

Játék határok nélkül – bizonyára így gondolják sokan, amikor bőröndjük vagy hátizsákjuk mélyén különböző „csodabogarakat”, ritkaságszámba menő hüllőket, kétéltűeket, palántákat csempésznek európai otthonukba a pampákról vagy a szavannákról. Aztán elvesztik, elengedik, elcserélik az élő mütymütyöket. Közülük kevesen gondolnak bele, mi történik, ha azok a természetes határok, amelyek az egyes fajokat évmilliókon keresztül elzárták egymástól, most egy evolúciós szempillantás alatt eltűnnek.

Egyre több biológus véli, hogy a bioinvázió, vagyis az egzotikus élőlények (persze mindig csak a „fogadó élőhely” körülményeihez képest egzotikusak) mesterséges, általában emberi eszközökkel – tömeges személy- és áruforgalommal – történő megvándoroltatása, áttelepítése komolyan fenyegeti a biodiverzitást. Dr. Barcsay László szerint „…a biológiai invázió az élőlények migrációjának egyik, többnyire tömeges helyváltoztatással járó változata. Hogy a saját lábán jön-e, vagy a szél hozza, vagy megszállott kertészek, gazdászok útján kerül ide vagy oda a jövevény, tulajdonképpen mindegy. Hogy marad-e és meddig, hogy mit kínál cserébe az új hazájáért, ez már érdekes lehet. Ellenséges formájában a pusztító járványoktól a súlyos gazdasági helyzet kialakulásán túl, genetikai változások létrehozásáig mindenre képes mechanizmus ez.”

viszonylag egzotikus

Chris Bright, a washingtoni Worldwatch Institute kutatója írta az első, széles körű ismeretterjesztésre szánt művet a bioinvázióról. Könyve Leif Joslyn szerint az alig észrevehetően és minden védő vagy korlátozó szabályzat nélkül zajló bioinvázió legjobb modern, mindamellett olvasmányos szintézise. Bright biológiai szennyezésről beszél, és mesterséges Pangeáról: ez utóbbi kialakulásának legfontosabb okait a globális gazdaságban, a migrációban és a turizmusban látja (a bioinvázió kultúrája kapcsán részletesen ír a szándékos és a véletlen beavatkozásokról, a gyarmatosításokról, a háborúkról, balesetekről és híres egyedi esetekről is). E három tényező nagyban hozzájárul, hogy a helyi – az efféle emberi beavatkozásra bizony felkészületlen – ökoszisztémákat elárasztja, legalábbis érzékelhetően megterheli a „viszonylag egzotikus”. Bright a bioinvázió által mindenekelőtt sújtott mezők, erdők, szigetek stb. kérdésének külön földrajzi fejezetet szentel, noha nemcsak a földrajzi teret változtatja meg a vándor, ő maga is átalakul az új helyen. A Földközi-tenger mellékén élő argentin hangyák eddig csak az Antarktiszra nem tették be a lábukat – odahaza már pár méter közelségben is harcolnak egymással, de idegenben (Dél-Franciaország, Dél-Spanyolország, Olaszország északnyugati részén) jól megvannak, egy hozzávetőlegesen hatezer kilométeres kiterjedésű kolónia részeseiként.

Senki nem tudja kiszámítani, mennyiben befolyásolhatjuk a biológiai sokféleség csökkenését és a globális homogenizációt a kényszervándoroltatással, s az is alig megbecsülhető, hogy ha nagyon, sőt káros mértékben beavatkozunk (vagy már be is avatkoztunk), akkor mit lehet tenni, hogy ne folytatódjék a biológiai szennyezés? Valószínűleg rövidesen a közgazdászok is felfigyelnek a veszélyre, hiszen várhatóan kárösszegben és egyéb, közérthető és használható kifejezésben számszerűsödik a hatás. Bright részletesen elemzi a bioinvázió gazdasági, társadalmi következményeit, és nemcsak a helyi ökoszisztémákat látja fenyegetve, de a hagyományos erdei és halásznépek kultúráját is, valamint az egészségügy egyes szegmenseit. Pesszimista zárás helyett, igazi szakemberhez méltóan, felsorakoztatja a bioinvázió problémájának megoldásához kapcsolható ökológiai, politikai, jogi és személyes lehetőségeket. Mindezzel nem kevesebbet állít, mint hogy a parttalan bio-özön ma még megállítható volna, mindenekelőtt a nemzeti és nemzetközi szervezeti szintek összehangolásával.

Bioinváziók persze mindig voltak és lesznek is. Több mint hatszáz éve, hajóval érkeztek az Adrián a krími patkányok, a patkánybolha „szállító barmai”. A patkánybolha pedig nagytekintélyű immigránst hozott magával: magát a Pasteurella pestis nevű baktériumot. Hazánkba a tizennegyedik század közepére érkezett meg. Hajón utazott hozzánk, de később és messzebbről a filoxéra: Amerikából jött (akárcsak másfél évtized múlva a peronoszpóra), mestersége címere a szőlőpusztítás. A himlőt és a kanyarót viszont Cortez és Pizarro vitte el az Újvilágba.

hátuk közepére kívánják

A muflon igazi bioinváziós paradoxon: őshazájában – Szardínia, Korzika, Ciprus hegységeiben – egyes helyeken már a kihalás fenyegeti a vadjuhok egyetlen ma élő faját: ott védik is. Ez való neki egyébként: az elszórtan benőtt hegyek, ahol növő patái kedvükre kophatnak. A vadászok hozták be, az erdészek és a természetvédők viszont a hátuk közepére kívánják. Az európai erdei talaj nem neki való, sem a téli hótakaró, ami hashártyagyulladással fenyegeti. A muflon ennek ellenére igen alkalmazkodóképes, és igencsak szaporodik. Hozzánk úgy százötven éve érkeztek az első példányok. Először tiltották a vadászatát, majd úgy ítélték meg, hogy az általa okozott kár sokkal nagyobb, mint a vadászati értéke, tehát nagyobb mértékben lesz vadászható.

Viszont bioinvázió nélkül nem ismernénk se az Amerikából özönlő akácot, se a Japánból érkező szomorúfüzet – vagy a burgonyát, ami a tizennyolcadik század vége előtt még ritkaságszámba ment Magyarországon, ma viszont az ország területének közel három százaléka krumpliföld. Nem evett volna a magyar ember annyi dödöllét és puliszkát se, ha a mexikói eredetű kukorica Kolumbusz áldásos tevékenységének köszönhetően Portugálián keresztül (annak jókora területét igencsak átformálva) nem ér el hozzánk: alig nyolcvan éve még egymillió hektáron termeltük.

Barcsay idézi Németh Ferenc botanikust, aki szerint „az ártéri vegetációban az észak-amerikai, kelet-ázsiai gyomfajok tömegaránya ma már 10-30%-ra tehető, de a gyepszintben sok helyütt még magasabb… A hatalmas gyommag produkció az érintkező és távolabbi lápmedencéket is fertőzi, és az őshonos fajok kiszorításával élővilágukat elszegényíti. így lepte el a Nyugat-Dunántúl vízmelléki területeit a kúpvirág, a bíbor nenyúljhozzám, a Tiszántúlt a keserű édesgyökér, a gyalogakác, az egész országot a kanadai aranyvessző, a süntök, a japánkeserűfű”.

beavatkozunk

Szegény állatokat és növényeket kalitkában és akváriumban, befőttesüvegben és terráriumbán, hajófenékben és repülőgépen, cipőtalpon és nadrág korcában keresztbe-kasul cipeljük a földtekén, s közben útjába állunk mindazoknak, akik mennének – vagyis beavatkozunk azoknak az állatoknak az életébe, akiket belső parancs hajt egyik helyről a másikra, figyelmen kívül hagyva, hogy milyen keveset tudunk még a költöző és a vándorló fajok titkairól. Ügyet sem vetünk például a madarak cirkaannuális időérzékére, amikor hatalmas ipari tárgyakat, létesítményeket építünk élőhelyükre. Emiatt aztán több száz kilométerrel arrébb költöznek, de biológiai órájukat nem tudják átállítani: a nappalok hosszához igazodva mindenképpen elindulnak. Ilyenek a madarak: csak röpülnek, röpülnek, mindaddig, míg le nem fut a „költözési aktivitási programjuk”. Nem tanulnak abból, hogy az ember évszázadok óta évente sok százmillió költöző madarat lő le, s úgy röpülnek, mintha bizony nem is volna a világon tévétorony (újholdkor halálos csapda), permetezőszer, repülőgép-forgalom (ma már jelenti a radar a nagyobb rajokat, és a pilóta, ha még teheti, kitér, a saját érdekében). Még ma sem tudnak kalkulálni a Szahara terjeszkedése miatt évente változó „térképpel”, de bezzeg hamar megtanulták, hogy az algíri olajmezőkön világító fáklyákat kihasználhatják: a fényüket is, a fölfele mozgó légáramlatokat is. Az ékalakzat miatt keletkező légörvénnyel eleve spórolnak az energiával, az Észak-Amerika keleti partjairól startoló poszáta meg pettyes lile simán rátalál az északkeleti passzátszélre, melynek segítségével kitérő után ugyan, de célba ér. Szóval szívósak: a sarki csér és a nagy-vészmadár több tízezer kilométert repül vándorútján, a sertefarkú sarlósfecske pedig bőven átlépi az autópályán megengedett sebességet.

Amelyik madár maradna, abból a nekünk szebbjét, érdekesebbjét – gyakran a legritkábbat – erőszakkal csempészik tova otthonából az egzotikusra vágyódó megalopoliszok kisállat-kereskedéseibe: pótkerekekbe dugva, indulás előtt megtömve, csőrüket szigetelőszalaggal körberagasztva. Az állatcsempészet egyébként szó szerint nem vezet sehová: átlagosan nyolcvan százalék pusztul el útközben, vagyis elég sokat kell befogni a biztos profithoz, ez viszont – mint ahogy az a dél-amerikai jácint arapapagájok esetében meg is történt – akár hetven-nyolcvan százalékkal is csökkenti a természetes élőhely populációját.

Vándorolnak maguktól is az állatok: a borneói orángután liánpályákon követi a gyümölcsérést. Az orvvadászok tisztában vannak az orángutáni érzelmekkel, és az anyát lövik le, mert tudják, hogy a kicsi rettegve csimpaszkodik anyja halott testébe – nem menekül. A globális állatcsempészet a „célárukon” kívül járulékos poggyászként a majmokkal tébécét és hepatitist, bizonyos hüllőkkel szalmonellát, és számos egyéb parazitát, vírust, baktériumot is importál: de ez legyen a hollywoodi filmgyártás vírus-sztorikra specializálódott gyártósorának külön haszna. Másik, sokkal kegyetlenebb gyártósorra kerülnek azok az állatok, amelyeket nem a látvány kedvéért szállítanak-csempésznek ide-oda, hanem mert testükből termék lesz. Az alligátorokból gyógyszer is készül, a tigrishús meg világszerte sok helyen szerepel az étlapon, a tigrispénisz Ázsia számos országában hosszú ideje afrodiziákumnak számít (de csak a legutóbbi idők óta van mód az ipari méreteket öltő tigristenyésztésre). Igazán elegáns fésűt pedig teknőcből készít a kézműves, gyakran a teknőc földije maga, akinek nincs más választása, mert minden más megélhetési lehetőséget elvett tőle a fésűexportőr.

műhold figyeli-követi

A vándorantilop belső időérzékelőjére bízza magát, így megy az eső után. Menne, ha tudna: ha a botswanai kormány merő jóindulatból nem jelölt volna ki húsz évvel ezelőtt a Kalahári sivatagban egy természetvédelmi területet. Drótkerítéssel, nyilván – az antilop meg persze nem állította át az érzékelőjét, ott veszett szomjan több tízezredmagával. Vándorolt a bölény is egykor, téli és nyári legelői között, de mivel csaknem teljesen kipusztult a vadászatok következtében, ezt már csak kalandregényekből tudhatjuk meg. A jegesmedvék még vándorolnak, de sokukat már műhold figyeli-követi (pontosabban a nyakörvükre erősített rádióadót).

Vándorol a szürkebálna is – ötezer kilométert. Oka van rá: a bébibálna még nem bírná a Jeges-tenger hidegét, nincs hozzá elég zsírja, délen növesztenek zsírpárnát úgy két hónap alatt. Ugyancsak a táplálkozó hely és a szaporodási terület között vándorol a kékbálna, az ámbráscet, a grönlandi bálna. Az emberi és állati vándorlás szép szimbiózisa, amikor a rénszarvascsordák megvándoroltatják a belőlük élő lappokat is.

És vándorol a varangyosbéka is, pedig roppant fáradékony típus. Mégis, akár napi többszáz métert ugrándozik, hogy eljuthasson szülőpocsolyájához – ezt a bölcsőt szánja utódainak is. Akkor is visszatalál, ha a szülőföld felismerhetetlenné lett. Naivitással és a civilizáció iránti fogékonyság minden jelét mellőzve ácsorognak láthatóan megzavarodott vaddisznók és sünök, szarvasok és őzek a frissen elkészült autópályák mellett: hiába van kint a tábla, hogy vadveszély, a megszokott útjaikon akarnak eljutni enni, inni, aludni. Lehet, hogy épp olyan járgány gázolja őket halálra, melynek ablakát Bambimatrica díszíti.

a zarándok

A keresztények ágostoni értelemben az időn keresztül vándorolnak. Szent Ágoston szerint mindannyian az idő zarándokai vagyunk. Zygmunt Bauman a zarándok utódaként négy típust különít el. Az első a bámészkodó, aki a többieket pusztán epizódszerűen bámulja és ismeri meg, „mások életének tovasuhanó részecskéit önkényes történetekbe illesztheti”. A második a csavargó, a „poszttradicionális káosz előőrse”, aki mindennemű ellenőrzéstől és keretektől mentesen kóborol, céltalanul, mint akinek minden tér átmeneti. A harmadik baumani típus, a turista ezzel szemben mindig „valamilyen (képzelt) cél érdekében teszi meg az utat”… Bauman Chris Rojeket idézi, amikor azt mondja, hogy a bennünk lakó turistát „a kontraszt iránti nyughatatlan ki-elégületlenség és vágy szüli… Sosem lehetünk meggyőződve arról, hogy a dolgokat teljesen megtapasztaltuk volna”.    

A turistának vannak esztétikai szempontjai, állítja Bauman (lásd talán giccs, szuvenír etc.), ennek jegyében szeretné az egész világot átesztétizálni. Sok turista az elébe táruló vidéket gyakran csak mint felszínt és felületet, átmeneti teret, vagy akár mint fotónyersanyagot szemléli (jó-e a fény?). A tömegturizmusnak az identitás építésében játszott szerepe kvázi nulla. (Van ma is identitásépítő, a szakmai kitekintésen túl az önmegismerést is elősegítő, céhesen szervezett, okos vándorlás, kőművesnek és ácsnak egyaránt, még európai csúcsszervezete is van a kortárs vándoroknak. Egy apró különbség: ezek a vándorok – lényegében vándorlegények – szabályzatuk előírásai alapján csak szélsőséges időjárási viszonyok vagy igazolt súlyos betegség esetén vehetnek igénybe vonatot, vagy más tömegközlekedési eszközt.)

Mi lesz egy térből, ha az ott-tartózkodók nagy része átmenetinek tekinti, ha szezon előtt és után „kihal”? (A teljesség kedvéért megjegyezve: Bauman negyedik típusa a játékos, akinek minduntalan tudatosítania kell, hogy csak játszmákban vesz részt, melyek nem hagynak maradandó nyomokat.) Bizonyos, hogy sok turistacélpont észlelhetően károsodik: más életmód, más rend érvényesül főidényben (lényegében csak a holtszezonban – micsoda beszédes kifejezés! – van esélye a tájnak, hogy regenerálódjon), és a különbségek, a túl nagy szélsőségek nem tesznek jót sok „veszélyeztetett” területnek, az ott élő embernek. Se a kettő egységének. Sok tája a Földnek ráadásul csak a legeslegutóbbi időkben vált a tömeges turizmus célpontjává (logikus, hiszen a tömeges turizmushoz tömeg is kell, de ebben az esetben vajon hány fő a kritikus?), például a fejlődő országok: eddig hermetikusan voltak elzárva a fehér bőrű világpolgároktól. Közülük egyre többen bárhova odaröpülhetnek, és mindenhol megkövetelhetik önnön kényelmük kiszolgálását, repülőtereket, hoteleket, golfpályákat: a globális tér kiszámítható használatát, egyben felügyeletét. Eme létesítményeket lehetőleg az egzotikus állatok vándorútjára telepítik, hogy ablakból, szúnyogháló mögül legyen szemlélhető és kamerázható a sivatagi show.

öncélú utazások

Horn Gergely szerint „…a közlekedés forradalma, azaz a vasút születése óta a turizmus egyre többek által űzött szabadidős tevékenység”. Kérdéses azonban, hogy a szükségletté vált utazás belső vagy külső igényeket elégít-e ki. Az ember természetes tulajdonsága a kíváncsiság, és a megismerés vágya a környezete felé is fordítja, de nem csupán ezért kel útra. Már az ókori görögök és rómaiak is utaztak. Igaz, míg a görögök mindig valamilyen konkrét úti céllal (például a delphoi jósda vagy Olümpia megtekintésére) indultak el, addig a rómaiak a kimondottan öncélú tengerparti utazásokat részesítették előnyben. A kettősség azonban csak látszólagos, a turizmus későbbi, középkori visszaesése a társadalmi berendezkedés és az ebből következő infrastruktúra hiányából vezethető le, és feltehetőleg nem a belső szükségletek megváltozásából következik. S ha ez igaz, akkor a turizmus fejlődése jelentős mértékben külső tényezők, eszközök függvénye. Anyagi fedezet, közlekedési eszközök, infrastruktúra nélkül ugyanis elképzelhetetlen a turizmus tömeges méretű elterjedése. Ha pedig mindez rendelkezésre áll, akkor a marketingé lesz a főszerep, mivel a turisták zöme mára függővé vált azoktól a nyugati jellegű szolgáltatásoktól, melyeket megszokott és mindenütt elvár – írja Horn.

Valóban a marketingé a főszerep, vagyis – beszéljünk világosan – a tömegkommunikációé. Külön tartalomelemzés tárgya lehetne, hogyan sugallja számos PR-cikk és áldokumentumfilm sokszor alig burkolt formában, hogy utazzunk minél messzebbre, és ott minél rövidebb idő alatt töltsünk minél több pénzt.

És a marketing által uniformizált turisták legalább nyolcvan százaléka aztán uniformizálja a tájat is, melyet éppen annak sajátos jellegéért, a tájjellegért keresett fel. Fogyasztva a lokális közjavakat, de nem szükségleteinek, hanem a marketing által keltett igényeknek megfelelő arányban. Esetleg hazavisz néhány kendőt, füstölőt, takarót, kiaggatja posztindusztriális élőhelyének falain, és szuggerálja magát, hogy tapasztalt valamit, hogy „meg van érintve”. Ugyancsak súlyos következménye a nyakló nélküli ide-oda utazgatásnak, amikor a helyi közösségnek a turisták tömegeit kell kiszolgálnia (azt mondják neki, hogy saját érdekében), és emiatt elhanyagolja a kapcsolatot és az egységet saját természeti környezetével. A legeslegnagyobb kár a modern árupiac megjelenésével a helyi közösség átállása a tömegfogyasztásra, ezáltal a helyi egyensúly megbomlása, a kisközösségek lassú sorvadása. A tömegturizmust (hergelő marketing) irányelveinek megfelelően átalakul a természeti környezet (amit védenek belőle, azt a turisták tömegeinek védik), átalakul a közösség is: általában mindkettő tönkremegy, s többnyire mindkettő helyrehozhatatlanul.

háttérbe szorítva

A tömegturizmus által kiszemelt területnek óhatatlanul el kell nyugatosodnia. Az ott élők megismerkednek a turisták szokásaival, igényeivel, és ha kell, a magukét ennek megfelelően háttérbe szorítva, akár meg is szüntetik. Idetartozna a turistagettók etikai kérdése, amikor az archaikus közösségtől szigorúan elzárt turistáknak (közülük inkább a vastagabb pénztárcájúaknak) már-már egzotikus állatokként mutogatják a helybélieket… Látszólag meghagyva őket eredeti állapotukban, de európai fehér emberként megint csak helyettük döntve: nektek nem kell elnyugatosodni (mert belőletek így lehet több pénzt kipasszírozni).

A nemzetközi turizmus jövőjét illetően – az űrturizmussal egyelőre nem számolva – több fejlődési vagy torzulási lehetőség is van. Az egyik lehetőség: az utazás a megismerésen alapuló szakaszból következő korlátozó intézkedések miatt évtizedeken belül a vagyonos, befolyásos és kapcsolatokkal rendelkező osztályok privilégiumává válik. Vagy – a megismerési szakasz elmaradásával – még inkább eltömegesedik és egyre károsabban hat a környezetre. (A legvagyonosabb osztály számos tagja pedig előszeretettel vásárol állandó vagy ideiglenes lakóhelyet természetvédelmi területeken. Akár többet is. Egy tekintélyes farm Namíbiában, egy hangulatos hacienda Spanyolországban, egy izgalmas polinéz sziget…) Van abban valami szívbe markolóan infantilis, amikor az idegenvezető kérésére – most semmiképpen se tessenek fényképezni, mert itt szigorúan tilos – sokan csak azért is kattogtatnak. A jelenség összetett: otthon lehet lobogtatni, hogy lám, azt is lekaptam, amit senki más, de benne van az élményrögzítő mohóság mellett a magamutogatás legalább két aspektusa is. Azt is látják a többiek, hogy mégis meg merem tenni, és azt is, hogy milyen menő a gépem.

A „kell-e tudni, amit lehet tudni” filozófiai kérdésének mintájára elgondolkodhatunk azon is, hogy kell-e látni, amit lehet látni? Kell-e cseppkőbarlangba kisvasúttal menni? De ha olyan sokan mennek (megyünk), akkor mégis jobb a regulázott kukucska, mintha bárki bármelyik képződményt letörhetné, magával vihetné.

A turisták többsége lényegében kívül áll a tájon, melynek rögein szuperkényelmes bakancsba bújtatott lábát megvetette. Show-ként szemléli a természeti környezetet, pillantásával előbb szafarivá minősíti, majd tönkreteszi. A természet szolgáltat, gondolja, nevezetesen: látványt. Nagy pech, amikor a nekilódult turizmus tömegessé válása egy adott területen magát a vonzerőt jelentő természeti tüneményt pusztítja ki, és a turisták tömege szemrebbenés nélkül változtatja meg a természeti környezetet az ott élő körül.

interpretáció

De mi lesz, ha elfogy a látnivaló? Sperber a kultúrát is epidemiológiai (járványtani) megközelítéssel, a dawkinsi mémek analógiás terjedéselméletének továbbfejlesztett változatával magyarázza. A kultúrák vándorlása helyett a turizmus esetében valójában szuvenírtárgyak (szuvenír-hagyományok, szuvenír-eszmék, szuvenír-hitek) vándorlásáról beszélhetünk, melyek eredeti kontextusukból kiragadva, és a keresletnek megfelelően átalakítva és sokszorozva kiüresednek. Egyetlen funkciójuk az interpretáció: a falon lógva bizonyítják, hogy a tulajdonos ott járt, messze-messze. Más kérdés, hogyan éli meg egy természetes kisközösség, amint kultúrájának alkotóelemeiből tömeggyártott giccs lesz? Össze tudja-e vetni az értelmező hasonlóságot a deskriptív hasonlósággal, észleli-e a jelentésbeli hasonlóság teljes hiányát? És hogyan éli meg egy természetes kisközösség, hogy a szuvenír-tömeggyártásra – meg a jóléti országokban biokozmetikumként piacra dobott termékek előállítására – sokszor rámegy a helyi flóra és fauna mint nyersanyag? Ez megint csak a közösség és a természet közötti viszonyt borítja fel. És erről a pontról már semmilyen jószándék nem állítja vissza az eredeti állapotot.

A modern, globális – itt szociokulturális jelenségként értelmezett – tömegturizmus szomorú paradoxona: a turista az egzotikusért távozik el messzire otthonától, de olyan sokan teszik ezt, hogy az egzotikus is kénytelen uniformizálódni és globalizálódni, már csak azért is, hogy biztonságos körülmények között fogadhassa és láthassa el a tömegével érkező egyenturistákat. Az egzotikus növények és állatok elhurcolása, áttelepítése csak erősíti ezt a paradoxont. Ha egy pesti kisgyerek tigrist akar látni, fel kell szállnia a trolira. És vice versa: a legfrekventáltabb nyaralóhelyeken főidényben akkora a benzinbűz és a zaj, hogy méltó párja a pihenés kedvéért odahagyott nagyvárosnak. Eleinte nem kap az ember levegőt, annyian verik fel a port. a csattogó sarukkal, aztán megszűnik a probléma, mert lebetonozzák a „porfészket”. Vagyis az erdőt-mezőt, a dűnét, kistelepülést – bármit.

pszichocentrikus turisták

A tömegturizmus végső soron nem a turisták tömegeinek világlátását, tapasztalatainak sokasodását, pihenését, felüdülését vagy szórakozását szolgálja – felmérések alapján tíz százalék fölé tehető a nyaralásból fáradtan, kimerültén, rosszkedvűen vagy egyenesen fellélegezve hazatérő turisták száma –, hanem mindenekelőtt a nyugati kultúra terjedését, hiszen a turisták valamilyen mértékben mindig ragaszkodnak megszokott életvitelükhöz. Őket nevezi Stanley G. Plog pszichocentrikus turistáknak. Őket várja a benzinkútnál kutyabüfé, háromféle menüvel, nehogy az esetleg magukkal ráncigáit állatra nekik kelljen gondot viselni (elvégre ők pihennek, vagy mi van). Ők azok, akik mindenütt inaktívak: a repülőn, a plázsra kirakott napozószékben, a hegyi felvonón és a szafari-dzsipben.

A turista tömegjelenségként, mint a nyugati civilizáció reprezentációja kétszeresen is fertőző ágensnek számít: saját kultúráját a helyi viszonyok alapján átkonstruálva terjeszti el a felkeresett területeken, és hazaviszi az ott fellelt érdekes állatokat, növényeket, ritkábban gondolatokat. A tömegturizmus ilyen értelemben a nyugati civilizáció egyik terjedési mechanizmusa, sperberi értelemben járványtani jelenség.

JEGYZETEK
Dr. Barcsay László: Bioinváziók a Kárpát-medencében, Honismeret 1999/4.
Papp Z. Attila ford., Zygmunt Bauman.: A modern élet mint zarándoklat, Ex Symposion 40–41., 2002.
Chris Bright: Life out of Bounds. Bioinvasion in a Borderless World, New York, W. W. Norton, 1998.
Vitus Bernward Dröscher: Tierwanderungen, Nürnberg, Tessloff, 1985.
Györffy Iván: Végjáték, Budapest, Liget, 2002.
Garrett Hardin: The Tragedy of the Commons, Science 1968/162.
Horn Gergely: A turizmus hatása az ökológiai és társadalmi sokféleségre, Kovász 2001/3–4.
Lengyel Márton: A turizmus általános elmélete, Budapest, Viva Reklámügynökség, 1992.
Stanley Plog: Why Destination Areas Rise and Fall in Popularity?, The Cornell Hotel and Restaurant Administration Quarterly, 1974/4.
Puczkó László – Rátz Tamara: Az attrakciótól az élményig. A látogatómenedzsment eszközei, Budapest, Geomédia Kiadó, 2000.
Chris Rojek: Ways of Escape. Modern Transformations in Leisure and Travel. London, Macmillan, 1993.
Sebők Zoltán: Művilág, Budapest, Kijárat Kiadó, 1996.
Dan Sperber: A kultúra magyarázata, Pléh Csaba ford., Budapest, Osiris, 2001.
kép | pixabay.com