Vidor Ferenc

KI AZ ÍRÁSTUDÓ? KI AZ ÁRULÓ?

1990 tél

KI AZ ÍRÁSTUDÓ? KI AZ ÁRULÓ?

Peregnek és összefolynak az évek. Mintha csak tegnap vagy tegnapelőtt lett volna, hogy gimnazista koromban – az éppen kötelező tanulmányokat félretéve – olvastam, dehogy olvastam, szívtam magamba, tettem magamévá azokat az eszméket, melyeket Julien Benda fejtett ki Az írástudók árulása című munkájában. Jóllehet az olvasás alatti és utáni kataklizmák, a negyvenes, ötvenes éveknek a szellemi értékekbe jobbról és balról beletaposó rémuralmai – a napi egzisztenciális küzdelmek közepette – elhalványították a konkrét részleteket, a történelmi példázatokat, a könyv és a kapcsolódó Babits-tanulmány tán éppen ezáltal vált nemcsak maradandóan oldott, de megrázó és életre szóló élménnyé. Benda műve és a babitsi hozzájárulás nyomán a szavak varázserejével az igazságot egy magas emberi mércével mérő emberség, a lélek tisztasága utáni elementáris törekvés hangulata kísérte azóta is, valahányszor olyan emberekkel találkoztam, akik írástudók voltak, vagy legalábbis annak tűntek. És a megrendülés, amikor kiderült, hogy mégsem azok! De vajon árulók voltak-e ezek, és kit és mit árultak – árulnak – el? Az ifjúság éveiben minden egyszerűbbnek, kategórikusabbnak látszott. Mintha éles kontúrokkal el lehetett volna választani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, olyan fotografika mintájára, ahol a szürkék hiányoznak, csak feketék és fehérek vannak. Véletlen volt talán, vagy mégsem, hogy érettségi tételem címe ,,Az eszményi ember Jókai regényeiben” volt. Ma – sok-sok esztendő múltán – árnyaltabb, a szürkék számos árnyalatával színezett jellemeket, sorsokat idézek, amikor újra meg újra kérdezem magamtól, másoktól: ki igazából az írástudó, és ki az áruló.

azóta van történelem

Írástudó. Babits csodálatos nyelvi leleménnyel ,,magyarította” a latin clericus-ból származó clerc-t írástudóvá. Valóban – írjuk immár magyarosan – a klerikus, a papi személy az, aki évszázadokon keresztül az írásnak tudója volt, bármilyen meggyőződést is vallott, a nagy keleti vallások, a zsidó, a keresztény vagy az iszlám hitet követte. Az emberiség történetében hosszú évszázadok múltak el, hogy az írás tudói kizárólagosan a papi kasztokból kerültek ki. Papnak lenni, klerikusnak lenni az írás ismeretét jelentette. – És az írás? Bizonyára azóta van történelem, amióta a kőbe, fára, papiruszra vésett és rajzolt jelek a szájhagyományt némileg pontosították, és a mindenkor jelent rögzítő feljegyzések mellé odatették a múltra vonatkozó emlékezéseket, utalásokat, így a múlt fontos eseményeinek korábbi, csak verbális-szakrális megéléshez egy, az egész emberiség életében olyannyira sorsdöntő mozzanatot kapcsoltak. Tán a legősibb mágusok, varázslók, táltosok fedezték fel magát az időt is, hogy az idők múltával, az írás felfedezésével – immár ennek az új eszköznek a birtokában – tehessenek eleget a René Guénon által idézett ősi funkciójuknak: a hagyomány, a tanítás megőrzésének.

Az idő azonban nemcsak hátrafelé, hanem előre is mutat. Az emberiség – felfedezvén az időben élés üdvét és átkát, gyönyörűségét és terhét – bizonytalanságokkal és szorongásokkal tekint jövője felé. Fürkésző kívánságunk, kíváncsiságunk, hogy előre sejtsük, előre tudjuk közelebbi és távolabbi jövőnket, megismerjük a bekövetkező eseményeket, a mi számunkra ugyanolyan ,,misztikus” tartalmat hordoz, mint sok tízezer év előtt élt társaink számára. Szorongásaink a jövőt illetően a halál elodázásának, lehető legtávolabbi időpontra tolásának vágya, a jövőben rejlő „rosszak” kiküszöbölésének igénye mind arra mutat, hogy a jövővel kapcsolatos „gondjaink”, ennek tudatos és nem tudatos elemei, melyek oly sok generáció óta állnak az emberi érdeklődés előterében, bizony nem sokat változtak. A modern ember „safety first ”-jét akár Leonardo da Vinci „certezzá”-jával, Pascal ,,certitude”-jével összevethetjük, de ha még régebbre nyúlnánk vissza, akkor is azt állapíthatnánk meg, hogy az idő tudatában az időtlen biztonságra vágyunk.

Az írástudó, a klerikus nem kerülheti el, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozzék, hogy ne kísérelje a válaszadást. Válasz azonban, vagy válaszok – ha vannak – csak a transzcendencia nyelvén fejezhetők ki, hiszen – mint Babits mondja – a klerikus, a szellemi ember az, aki a másik embert minden korban transzcendens nyelven szólítja meg. Vajon mennyire maradt még érthető a transzcendencia nyelve, amikor a beszéd közvetlenségéhez egy újabb, közbülső eszközöket felhasználó – közvetett – kommunikációs szféra csatlakozott? Fejlődés következett-e be, vagy nagy horderejű változások az írás megjelenésével, áldás vagy átok lett-e az emberiség számára? Nézőpont kérdése a válasz, ezúttal csupán még egy későbbi nagy „előrelépést” regisztráljunk: a tényt és az azóta bekövetkezett események hosszú sorát, hogy mintegy félezer éve, amióta McLuhan találó kifejezésével a Gutenberg-galaxis korába léptünk, és a kréta, az íróvessző, a penna kézművessége egy immár még közvetettebb eszköznek: a gépi nyomtatásnak adta át a helyét, az eltelt mindössze néhányszáz év alatt a földkerekség szinte minden lakójára kiterjedő olyan információs láncolat jött létre, amelynek révén nemcsak óriási értékek halmozódtak fel, de gondok, kétségek is napvilágra kerültek. Hová, mivé is fejlődtünk! Száz meg százmillió könyvet, folyóiratot gyűjtöttünk össze könyvtárakban és családi otthonokban. Szinte megemészthetetlen halmazként dúsult fel a leírtak tömege, az értékes az értéktelennel összeszövődve ma már nemcsak ismereteket terjeszt, hanem amolyan gyúlékony elegyként, az ellenkező végletbe csapva, szétrobbantja, dezorientálja az információra éhes olvasókat. És napjaink vad „komputerizálásához” kapcsolódóan még nem is szóltunk a mikrofilmek tárolásának beláthatatlan perspektíváiról, kétségtelen előnyeiről, de a még kellően fel nem ismert, új természetű mennyiségi és minőségi feszültségekről. Akárhogyan is tekintjük „gyorsuló”, „fejlődő” világunkat, úgy tűnik, olyan korban élünk, amikor az írástudók helye és szerepe a társadalomban – a korábbi évszázadokhoz képest – még jobban elbizonytalanodott, amikor a szűk tér-idő horizontokon, a napi materiális-gazdasági érdekszövevényeken, a nyelvi és szakmai zűrzavaron túllépni igyekvő erőfeszítések csak csekély érdeklődést váltanak ki, szűk körre korlátozódnak.

a transzcendencia nyelvén

Egy paradoxon körvonalai bontakoznak ki mindebből: az írástudók – bármelyik táját nézzük a világnak, bármelyik nemzetre tekintsünk is –, noha számszerűen csak elenyésző töredékét jelentik a vallási vagy akár szakmai-pozicionális előítéletekkel telt többségnek, mindig a transzcendencia nyelvén beszéltek és írtak, beszélnek és írnak ma is. A transzcendencia nyelve és a szimbólumok univerzális nyelve azonban elválaszthatatlan egységbe kapcsolódik.

A szimbólumnyelvet, mely napjainkban a köznapi világban szinte csak az öröm és a bánat vagy a rémület nem artikulált verbális kifejezéseiben, vagy a metakommunikatív gesztusokban: a meghajlásban, a kézfelemelésben vagy éppenséggel a homlokráncolásban maradt meg többé-kevésbé univerzálisnak, a bábeli nyelvzavar közepette – vagy ellenére – az emberiség kivétel nélkül gyakorolja, csak éppen a konvencionális beszéden és íráson túlmutató erejét, varázsát túlságosan ritkán merjük vagy tudjuk észrevenni. A klerikus, az írástudó azonban nemcsak intellektuálisan tudja, vagy érez rá ösztönösen és intuitíven is ennek a szimbolikus „meta” nyelvnek a mibenlétére, hanem arra is képes, hogy ezzel élve egy-egy ritka pillanatban földi létünk mélységeibe villantson fényt.

Erich Fromm Az elfelejtett nyelv című munkájában tágra nyitja a szimbólumnyelv „kapuit”. Úgy véli, hogy a szimbólumok világa minden olyan ember számára, aki önmagának és – nyugodtan hozzátehetjük – hivatásának is jobb megismerésére, megértésére törekszik, legalább olyan fontos, mint a pszichoterapeuta számára, aki a lelki zavarokat kívánja gyógyítani. A szimbólumok nyelvét szerinte éppúgy tanítani kellene az egyetemeken és a főiskolákon, mint az idegen nyelveket. Persze az eddigiekben elmondottak lényeges, vagy egyesek szerint tán kevésbé lényeges előfeltételei annak a jellemnek, személyiségnek vagy alkatnak, amelyek az írástudót, a klerikust jellemzik. Jó lenne pontosabb meghatározást adni az írástudóról, de nem megy, legalábbis nem a szokásos módon, hiszen alighanem igaza van Paretónak, aki sok évvel ezelőtt – akkoriban kellő szentségtöréssel – vetette papírra, hogy „egy tudományról, még a matematikai tudományokról sincs pontos definíciónk, mivel csak kényelmi szempontból, saját használatunkra osztjuk fel ismereteink tárgyát, és ez a felosztás mesterséges és az idővel változik”. Eddig Pareto, és amit állításából igaznak és a jelen írás szempontjából helyesnek vélek, csak annyi, hogy amit e sorok írója a klerikusról és árulásról gondol, ahhoz egy most és egy itt csatlakozik; mennyire volt érvényes mondanivalója tegnap, vagy lesz holnap, nemcsak itt, hanem amott is, azt az olvasóra bízza.

Milyen tehát az írástudó? Élete során, ha ezt valamelyest sikeresnek tekintjük – és itt nem a köznapi, a világi sikerekre gondolok –, valamikor rálépett, rá kellett lépnie a külvilágból áradó bizonytalanságok közepette is a belső harmóniára törekvés katartikus útjára. Rá kellett ébrednie, hogy a korábbi, olyannyira súlyosnak, sőt feloldhatatlannak vélt paradoxonok helyébe újabbak és újabbak lépnek, hogy soha előre nem tervezve, de egy furcsa kegyelmi állapotban, váratlan és mégis várt pillanat örökkévalóságában a mélység és a magasság, az időhöz kötött és az időtlen, az élet és a halál – az elválasztottak és az ellentétek – feszültségei együvé olvadva békülhetnek meg. Az írástudó tudja – tudnia kell –, hogy az emberi mivoltunkból, látásunk, érzékelésünk, érzéseink korlátáiból táplálkozó paradoxonok eztán is sokszor feltűnnek és eltűnnek még életében, de már az egyszeri oldás is, a megélt el- és feloldozás sanctuma, melyet a különféle tradíciókban a kisebb-nagyobb mértékben ugyan eltérő tartalmú, de a lényeget tekintve egymáshoz oly közelálló misztikus unió, óceánikus érzés, avagy a buddhista samadhi, vagy inkább sátori fogalma fejez ki, életfolyamának későbbi hullámveréseit is csendesíti, önnönmagához, igazibb énjéhez közelebb vezérli. Az egyszer már felfedezett szellem sugarai az írástudó hétköznapjainak profán kétségeit is átvilágítják, sőt, talán néha be is aranyozzák, hogy – túl az időtlenen és az adott pillanaton – olykor ismét a minden egyet kifejező herakleitoszi kozmosszá lehessen ő maga is.

hamis mákony

Ki tehát az írástudó? Bizonyára az is, aki Goethével vallja, hogy ami benn van, az van odakünn is, és persze fordítva is; aki tudja, hogyha a külső, világi tudás nem párosul belső tudással – vagy köznapibb nyelven: önismerettel, az eredmény csak valamilyen torz vagy suta világ- és énképet eredményezhet. A médiák fényes glóriáival övezetten viszont hány kvázi vagy pszeudo, sőt, akár lumpen „írástudója” is van világunknak, úgynevezett tudósok, művészek, szakemberek, politikusok, akik oly tetszetősen csillognak felemás tudásuk bűvkörében. Mily sokan vannak, akik túlságosan is heves meggyőződéssel hódítják a rádió, a televízió, a sajtó csatornáin hamis mákonnyal a tömegeket, szemben a kevés hitelesekkel, kiknek hallgatása, nézése vagy olvasása perceiben a szellem jelenlétének csodája suhan át, s e csoda tolmácsaiként emelik a profán világból szakrális régiókba azokat, akik ezt nemcsak hagyják, de tudják, merik és vállalják is.

De hol a határ? Milyen alapon van jogunk, van-e egyáltalán bárkinek joga egy másik ember „írástudóságának” a megítélésére? Van-e jogcímünk, hogy a mások sorsának, eddigi életútjának akárcsak töredékes ismerete nyomán állíthassuk: az hamis, ez hiteles, amaz meg „kvázi” személyiségű valaki. Nos, jól tudjuk, objektív mérce nemigen létezik a világban – és mi mégis ítélkezünk. Ez a mégis ítélkezés azonban kicsit megengedett – egy nagyon kicsit –, ha saját legbensőbb világunkból fakadó érzéseinkre hagyatkozunk, elismerve erősségeinkből és gyengeségeinkből, de ezerszeres és tízezerszeres ismétléseinkből eredő korlátainkat. És itt már nemcsak az írástudó megítéléséről van szó. Emberi mivoltunkból következik, hogy folytonosan ítélkezni kívánunk és – az igazságot, vagy igazságokat keresve – ítélkezünk is.

Talán nem tévedünk, hogy úgy véljük: az ítélkezés és az igazságkeresés utáni vágyakozásaink bizonyára sokkal szorosabban összeszövöttek, és sokkal ősibb közös gyökereik vannak, mintsem ezt köznapi gondolkodásunkban feltételeznénk, illetve alkalmaznánk.

Az ítélkezés mellett tehát az igazságról, sőt igazságokról van szó, hiszen az euklideszi geometriát említve Babits is az igazság különböző emeleteiről beszél, föltéve a kérdést, vajon mennyire vannak szintjei vagy emeletei a morális igazságnak? Babits éppen a Benda által kritizált Henri Bergson intuitív filozófiáját védelmezve nemcsak többszintű, hanem plurális igazságkritérium mellett foglal állást, az egymás mellett létezhető igazságok mellett a magasabb emeleteken elhelyezkedőknek adva prioritást. Ez, az adott példát illetően hozzám közelebb álló, türelmesebb babitsi, de az egysíkúbb bendai szubjektivitás is azért jelenik meg követendő példaként ma is, mert külső tapasztalataim és belső élményeim hasonló következtetésre vezettek.

És ha újra feltesszük a kérdést: milyen még az írástudó? Bizonyára azt is hozzátehetjük, hogy a szellem befogadása és tolmácsolása mellett ismeri saját korlátáit is, tudja, hogy mit tud, de tudja – és van mersze, hogy vállalja mindazt, amit nem tud.

Eddig javarészt arról beszéltünk, milyennek hisszük, milyennek kívánjuk hinni az írástudót. Árulóról, árulásról – árulásáról – még semmit sem szóltunk. Bizony sajátos csapdába is kerültünk. Vagy van, létezik az ideáltípus: az írástudó és -tudatlan – ha azonban egyáltalán van ilyen, akkor eleve nem lehet áruló, ha meg nincsen…

csalfa illúziók

Válasz helyett egy példázat. Hamvas Béla írja, hogy négy bölcsnek adatott meg egyszer – in illo tempore –, hogy egy napot az Elysiumban töltsön. Az élmények hatása alatt az első nyomban meghalt, a második megzavarodott, a harmadik túlélte, de az élményeket magának tartotta meg, vagy áruba bocsátotta, szemben a negyedikkel, aki élményeit, szellemi kincseit megosztotta másokkal. Lehet, hogy így van valahogy. A négy bölcs közül (vajon az első három tényleg bölcs volt?) e földi világban csak a túlélő hárommal találkozunk. A másodikból, aki megzavarodott, van a legtöbb, azok, akik millió és millió normális polgár álarcát felöltve – bizonyára anélkül, hogy maguk is tudnák – a meg-megtapasztaltaktól szédülten és rettegőn, csalfa illúziók, a maya illúziói közepette bolyonganak a nagy építmény pincéinek labirintusaiban; a harmadikat is megcsapta a szellem sugara, ő is találkozott a fénnyel, de féltékenyen és irigyen magának tartotta meg, vagy árulta, eladta és nem odaadta, a megismert, a szerzett kincseket; igen, árulóvá, elárulójává vált végül is nemcsak javainak, hanem teljes önmagának. Ruysbroek csodálatos, egyben félelmetes állítása kívánkozik ide (ugyancsak Hamvas idézi Anthológia humana-jának bevezetőjében): „Aki sokat tud és nem aszerint él, elveszett”. A harmadik „bölcs”, a virtuális bölcs, aki tudja, és mégsem tudja, ő az áruló írástudó! A negyedik, az ideáltípus, és bizonyára archetípus is: az Isten – és az emberben lévő isteni – felé törekvő ember példája, a klerikus, az írás tudója.

A kor lelke című – könyvalakban is megjelent – összeállításból.
kép | shutterstock.com