Horgas Judit

KI ÁLL A KÖR KÖZEPÉN?

2007 július

KI ÁLL A KÖR KÖZEPÉN?

A Shakespeare-kortárs angol drámaíró, Christopher Marlowe talán legismertebb hőse, Doktor Faustus, éjjel, egy ligetben idézi meg az ördögöt. Bűvös kört von maga köré és így kántál: „E körben áll a Jehova neve, / Előre-hátra, anagrammaként; / Az üdvözült szentek kezdőbetűi, / Az állócsillagok jelképei / S bolygókat jelző ábrák és jegyek, / Miktől a szellem nyugton nem marad.” Ez tehát a környezet, amiben a szentségtörő doktornak megjelenik Lucifer szolgája, Mephistophilis, hogy megkösse a szerződést, amely szerint Faustus eladja lelkét az ördögnek. A doktor kíváncsian faggatja a bukott angyalt: „Hol éltek kárhozottan?” „A pokolban.” „Hogy vagy hát kívül a pokol körén?” S az árnyas ligetben elhangzik a válasz: „Ez a pokol, s én benn ülök nyakig.”

ez a pokol

Láthatjuk: ebben az enigmatikus jelenetben a környezet szinte sorról sorra változik: a doktor környezete, mint a jelenet elején álló színpadi utasítás sugallja, először a liget, aztán a titkos jelekből rótt kör. A megjelenő ördög azonban azt állítja: ez a pokol, legalábbis Mephistophilis számára. Hol vagyunk tehát? Természetesen a színházban, ráadásul a reneszánsz színházban, ahol szinte alig alkalmaztak díszleteket, és a színészeknek a szöveg erejével kellett megteremteni az adott jelenet környezetet. És ezzel máris a fogalomértelmezés problémájának kellős közepébe csöppentünk: Hogyan? A környezetet talán kedvünkre teremtjük, formáljuk, mintha magunk is reneszánsz színészek volnánk?

Induljunk ki a nyelvből: az etimológiai szótár szerint a „kör” szó ősmagyar formája a „körny” volt, ebből alakult ki először a „környék”, majd a „környez” ige, s később a „környezet” elvont főnév. A szógyök tehát a kör, és környezet mindaz, ami környez – de marad a kérdés, hogy ki áll a kör közepén. Én? Akkor környezetemhez tartozik ez a szék és asztal, a velem szemben ülők, sőt, a Kossuth Lajos utcán[1] elsuhanó autók és a kirakaton be-betekintő járókelők is, akik aztán továbbsietnek. Mikor szűnnek meg a környezetem részeinek lenni? Amikor már nem látom őket? Amikor letérnek a Kossuth Lajos utcáról, vagy elhagyják a várost, az országot? Amikor meghalnak? Amikor elfelejtem őket?

Induljunk el újra: ki áll a kör közepén? Én? Akkor környezetemhez tartozik mindaz, amit mondok, gondolok és érzek, és amit a velem szemben ülők mondanak, gondolnak és éreznek. Ez a szellemi környezet, aminek éppen olyan nehéz meghúzni a határait, mint a fizikai környezetnek, hiszen egy-két órán belül elválunk, mindenki folytatja a maga életét, de a szellemi környezetünk, ha csak pár percre is, menthetetlenül összeolvadt, egymás részeivé lettünk, szellemi közösséggé – és a környezet fogalmában talán ez az egyik legfontosabb momentum: éppen mert határai meghatározhatatlanok, a környezet, akár fizikai, akár szellemi értelemben vizsgáljuk, nem kisajátítható. Szükségképpen közös, mert oszthatatlan.

NIMBY

De hogyan védhető, ami mindenkié? A környezetvédelemmel foglalkozó irodalomban a 80-as években írtak először a NIMBY jelenségről. A NIMBY betűszó az angol „Not In My Back Yard” (nem az én hátsó kertemben) szavakból formálódott, és rendszerint a technikai haladás propagálói alkalmazzák a szűklátókörű, önös érdekeiket védő emberekre, akik bár maguk is élvezni kívánják a fogyasztói társadalom minden kényelmét a mobiltelefonhálózattól a szemétszállításig, felháborodva tüntetnek, ha a telefonantennát az ő házuk tetejére szerelik, vagy a szomszéd telekre szemétégetőt építenek. Mindez megint csak a környezet fogalmára vezethető vissza, hiszen mindenki számára érthető és elfogadható, hogy közvetlen környezetünket tisztának és egészségesnek akarjuk tudni, (bár éppen a különféle szennyezések esetében merül fel a kérdés, mit nevezhetünk „közvetlen” környezetnek, hiszen szennyezése válogatja, mi mekkora területen pusztít) ugyanakkor szembe kell néznünk az erkölcsi felelősséggel is, hogy ha mégis meghúzzuk saját környezetünk virtuális határait, azzal kizárjuk a határon túli történéseket a határon túli emberekkel együtt. Sorsukra hagyjuk őket, talán abban bízva, hogy valaki másnak a környezetéhez közelebb esnek, aki majd foglalkozik velük is.

De ha környezet alatt nem csupán a fizikai, hanem a szellemi környezetet is értjük, akkor a környezetvédelem sem csupán a levegő, a talaj, a vizek, erdők védelmét jelenti, hanem ezen túl, és persze ehhez szorosan kötődve a szellem védelmét is. A szellemi önvédelem, ami manapság a szélsőjobboldal kedvelt lózungjaként járatódik le, elsősorban a szellemi környezet védelmeként realizálódhat – úgy védhetem önmagam, ha megszüntetem a körülöttem lévő, lehetséges veszélyforrásokat. Ehhez azonban meg kell határoznom, mi jelent számomra veszélyt – és így ismét a fogalomértelmezés zsákutcájába jutottunk. A környezetvédelem fogalmát talán nem is a környezet felől kellene megközelítenünk, hanem a másik oldalról, azt vizsgálva, mitől kellene megóvnunk a fizikai és szellemi környezetet?

Lehetetlen vállalkozás. De ahogy Levendel Júlia a sorozat első, kulcsszavakat vizsgáló előadásában írta: „Lehet, hogy nem lehet, de muszáj próbálni. A szellemi életösztön szerint.” Mert a fizikai és szellemi környezet védelmét is az életösztön – a fizikai és szellemi élet egymástól elválaszthatatlan ösztöne működteti. A bori munkatábort túlélő nagyapám elbeszéléséből tudom: olykor a jeges-sáros pocsolyákat feltörve jutott vízhez, hogy mosakodjon és ruháit átöblítse, és ez az ön-gondoskodás nemcsak a tetvek ellen nyújtott védelmet, hanem az erőltetett menet embertorzítása ellen is. Huszonnégy éves volt, a táborban szanitécként dolgozott. A túlélő című viszszaemlékezésében így ír: „Előfordult többször, hogy a külső táborokból beküldött betegek este értek be: ha éhesek voltak, odaadtam a vacsorámat. Így ismertem fel az önzetlenség kifinomult önzését. Biztosan tudom: jobban erősített engem élni akarásomban, hogy éhesen is odaadtam a vacsorám, mintha megettem volna. Talán még jobban is aludtam. Észrevétlenül már gyakoroltam a túlélés technikáját. Ez az öt dekával nagyobb kenyérért folyó harc irigy, gyűlölködő világában megdöbbentő volt. Pedig nem példát akartam mutatni – magamat erősítettem.”

A környezet hatékony védelme tehát egyben önvédelem is, a túlélésre vágyó elemi érdeke. A másikat védem, hogy magamat is biztonságban tudjam. Beszélek hozzá, megszólítom, megérintem, a környezetem részévé teszem, és felelősséget vállalok érte – csak így érhetem el, hogy beszéljenek hozzám, megérintsenek és felelősséget vállaljanak értem. Hogy legyek.

együttéléstan

Az ökokritika, ami általánosan elfogadott, de korántsem kanonizált meghatározása szerint irodalom és természet kapcsolatát vizsgálja, az én önkényes értelmezésemben sokkal inkább az irodalom és a környezet viszonyát feszegeti. De akárcsak a Liget esetében, amelyet irodalmi és ökológiai folyóiratnak nevezünk, de mindig hozzátoldjuk: ez persze tautológia, hiszen az ökológia (Lányi András szavával): együttéléstan, és végső soron az irodalom sem más: együttéléstan; szóval ahogy a Ligetnél, itt is meg kell jegyezni: az irodalom és a környezet sem kettő, hanem egy, s az alkalom szelleméhez hajolva mondhatnánk akár azt is: ugyanannak az ősfogalomnak kétféle értelmezése.

Ki áll a kör közepén? Bár némiképp más értelemben, de az ökokritikusok is rendre ebbe a kérdésbe ütköznek. Ember alkotta műveket vizsgálnak, de igyekeznek az ember helyett a környezetre fókuszálni: egy folyóra, fára, medvére vagy éppen szarkalábra. Kihalási adatokat sorolnak, szennyezettségi mértékeket, erdőirtásokat – az emberi élet vitathatatlan nyomait hangsúlyozzák, és a környezetről szólva is az emberről beszélnek. Mert a kör – bármelyik kör – közepén ma az ember áll, a fogyasztói társadalom embere.

A környezet az ő környezete, az ökokritika az ő tudománya, amely azt vizsgálja, az általa alkotott művekben ő maga hogyan viszonyul az őt körülvevő világhoz. „Ez a pokol, s én benn ülök nyakig” – mondta Mephistophilis. „Ez a környezet, s én ülök benne” – mondja a 21. századi ember.

És ha úri kedve úgy hozza, akár meg is védi, különösen mióta trendi lett a környezetvédelem. Ennek eklatáns példája a nemrég bemutatott Táncoló talpak című animációs film, amelyben az éhező császárpingvinek táncra perdülnek, hogy felhívják az emberek figyelmét az Antarktisz környéki vizek túlhalászására. Beindul a gépezet, villognak a vakuk, csörögnek a telefonok, elszánt politikusok verik az asztalt a halászat leállítását követelve, a császárpingvinek pedig buzgón gyakorolják a lépéseket, amivel az emberek emlékezetébe véshetik: a pingvin is ember, hiszen táncol! Ha nem táncolna, persze senkit nem érdekelne, hogyan döglik éhen, mint ahogy a gyermekek környezettudatosságát fejleszteni hivatott filmben arról sem esik szó, az antarktiszi halászat korlátozásából fakadó kapacitásfelesleget a multinacionális vállalatok majd melyik tengeren kamatoztatják, és akkor milyen fajok kerülnek újabb veszélybe, amelyekről könnyfakasztó film készíthető, és csak úgy mellesleg szőrmeállatka, mobiltelefontartó, füzetborító és ceruzahegyező.

kínosnál kínosabb ügyek

Éppen mert a környezet olyan leküzdhetetlenül személyes, intim kérdés, a fogyasztói gépezet számára könnyen kiaknázható terep. Az érzelmekre ható mechanizmusok alig háríthatóan támadnak, s a szentimentalizmus mellett ma már divat éppen a környezetvédelemre is hivatkozni. A legnagyobb környezetszennyező multik körében általánosan bevett stratégia a „zöldre mosás”. A Shell például, miután a nyolcvanas évektől sorra keveredett kínosnál kínosabb ügyekbe, és arra is fény derült: saját költségén fegyverezte fel a nigériai rendőrséget, hogy az olajkutak szennyezései ellen tüntető helyieket megfélemlítsék, ma jelentős összegeket költ környezetvédelmi projektek finanszírozására. A boltok polcain egyre nagyobb helyet foglalnak el az organikus és bioélelmiszerek, sorra nyílnak az ökopiacok és bioboltok, amelyek jelentős felárral, de garantáltan vegyszermentes táplálékot kínálnak. Divat lett zöldövezeti, magas fallal körülkerített ökoparkokba költözni. Az egészséges környezet, legalábbis fizikai értelemben, ma jó pénzért megvásárolható. Az egészséges szellemi környezet pedig ezzel egyenes arányban kerül egyre nagyobb veszélybe.

Persze kérdés, mit nevezhetünk egészséges szellemi környezetnek. A testtel ellentétben, amelynek olykor a legegészségtelenebb élvezetek okoznak örömet, a szellem akkor egészséges, ha jól érzi magát, vagy hogy pontos legyek: ha érzi magát, ha tudatában van, hogy valakinek a tudatában van, ha használják, sőt kihasználják, mint most én, amikor szellemeskedek. Az ilyen agytornagyakorlatokhoz azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy a környezet (adott esetben a hallgatóság) reakcióiból az agytornász szellemkedő úgy érezze, a kimondott szavak, gondolatok finomszálú hálója összekapcsolja őt és a másikat, sőt, a harmadikat és negyediket is, és a környezet, ez az egyszeri és megismételhetetlen szellemi közeg éppen azáltal formálódik és épül, hogy ő beszél és szavai meghallgatásra találnak. Ha ez nincs, ha mondanivalója a szó szoros értelmében pusztába kiáltott szó marad, olyan gyorsan elsenyved, mint sivatagban a tavirózsa: nincs, ami éltesse.

A környezet, elsősorban a szellemi környezet alakítása tehát folyamatos munka – vagy inkább játék, amihez legalább két játékos kell. Az írás azonban magányos tevékenység, még ha a szavak egymás mellé rakosgatása közben az író önkéntelenül is arra gondol, mit szól majd mindehhez olvasója, hallgatója. Persze az író is környezetben ír, és gondolatait talán az is befolyásolja, hogy tintába mártogatja a gyorsan tompuló lúdtollat vagy a számítógép billentyűit nyomkodja, hogy napsütötte rét közepén üldögél vagy éjszaka egy lámpa fényénél kuporog. De az író környezeténél sokkal izgalmasabb a szöveg környezete, és ezúttal nem arra gondolok, hogy viasztáblára, kódexpapírra vagy monitorra kerül-e a szöveg, hanem hogy az előtte és utána olvasott szövegek miként befolyásolják az értelmezését. A környezet alakítása, mint mondtam, játék, és lehet-e annál gyönyörűségesebb és persze felelősségteljesebb, tehát komoly játék, mint egy szöveg környezetének alakítása?

pusztába kiáltott szó

A Liget egyik szerkesztőjeként olykor eltűnődőm, milyen felfoghatatlan bizalmat jelent, hogy a szerzők ránk hagyják: formáljuk műveik szövegkörnyezetét tetszésünk szerint. Máskor meg elcsodálkozom, amikor (egyre gyakrabban) kör-emailként szétküldött írást kapunk: hát a szerzőnek valóban mindegy, hol jelenik meg? Sorsára hagyná művét, mint a gondatlan szülő, aki elnézi, ha a gyerek csavarog, és csak akkor kap észbe, amikor már nagy a baj? Mert nagy lehet a baj, ha egy szöveg rossz helyre keveredik: ha nem érzi otthon magát, izeg-mozog és legszívesebben leugrana a papírról, az érzékeny olvasó sem veszi szívesen kézbe, és pusztába kiáltott szó marad. A nem megfelelő, idegen környezet nem is környezet, inkább csak körülmény – s tudjuk: a hátrányos körülmények között nevelkedett szövegektől nem sok jót várhatunk.

Elmosódott óvodai emlékeim közül egyre emlékszem pontosan, de az is inkább érzés, mint tiszta kontúrú kép. Talán ismétlődő élmény lehetett, azért rögzült, ahogy hangosan éneklő, ritmusosan tapsoló gyerekek vesznek körül, és pirulós izgalommal hallgatom a dalt: „Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja…” Hát, lássuk.

A Van fogalmad? című előadás- és beszélgetéssorozat KÖRNYEZET címszóhoz készült írás
  1. A Kossuth Lajos utcai Városvédő Egyesület székhelyén volt a találkozó
kép | shutterstock.com