KEZDETBEN VALA A SEBESSÉG
2010 július
A vélhetően valamikor a húszas-harmincas években készült fotókat nézve föl kell figyelnünk a sajátságos paradoxonra, ami a nyugalmat, társadalmi megállapodottságot sugalló ünnepi hangulat és a voltaképpeni tárgy, vagyis az autók funkciója, az általuk hordozott dinamizmus között feszül. A résztvevőknek a verseny egy jól berendezett világ ünnepi eseménye; teljességgel helyénvaló táncmulatsággal fűszerezni, valahogy úgy, ahogyan a szüreti mulatság méltó megkoronázása a közösség számára fontos társadalmi eseménynek. A volán mögött ülő hölgyek ruházata és arckifejezése derűs magabiztosságról tanúskodik: tudjuk, kik vagyunk, hova tartozunk, honnan jövünk és hova megyünk. A csillogó-villogó autócsoda egyik kényelmes helyről a másikra visz bennünket, miközben – egyáltalán nem mellékesen – a társadalomban elfoglalt helyünket is megerősíti; egyszerre jelképe a státusőrzésnek és a kényelmes helyváltoztatásban manifesztálódó modern középosztályi szabadságnak. A 20. századi modernség hazájává lett Amerikában az automobil nem véletlenül gördült be a hétköznapi élet középpontjába: a gyülekezési-, szólás- és vallásszabadsághoz, a boldoguláshoz való joghoz valóban szervesen kapcsolódik a mozgásváltoztatás szabadsága. Az ember oda mehessen, ahova kedve tartja – már a középkori jobbágy számára is ez volt a szabadság lényege.
valahonnan eltűnni
Na de, hova is akarunk menni? Hát egyik helyről a másikra. Erre való az autó. Valóban? A képsorozat utolsó fotói jelzik: talán mégsem ilyen egyszerű ez. Az áramvonalasított, fegyverlövedékhez hasonló versenyautók és a bennük ülő, kezeslábasba bújtatott, motoros szemüveget viselő vezetők másik világot idéznek. Ebben már nem a kényelem és a szabadság a cél, hanem a sebesség. Ezek a versenyautók nem helyváltoztatásra szolgálnak; aki ezekbe beleül, nem valahova akar eljutni, hanem valahonnan eltűnni. A pályán köröző versenyző célba érkezve ugyanoda érkezik, ahonnan elindult. Nem is akart eljutni sehova. A helyek, amelyeken áthalad, tökéletesen közömbösek számára – egyedül a tér számít, melyet a lehető legrövidebb idő alatt kell átszelni. Előképe Phileas Fogg, Jules Verne hőse, aki fogadásból nyolcvan nap alatt megkerüli a Földet, s kalandok sorozatán keresztül oda érkezik, ahonnan elindult. Verne könyvében – a fotókhoz hasonlóan – két világ áll szemben egymással, kétféle temporalitással. Az egyik az egzotikus helyek világa a maga lassan csordogáló idejével, a másik a sebesség világa, melyben az idő legyőzendő ellenfél – ez a főhős alakja körül szerveződik. Őt a helyi egzotikumok vajmi kevéssé érdeklik; ezek pusztán leküzdendő akadályok számára. Ami egyedül fontos, a sebesség – nincs az a pénz, ami sok lenne számára, hogy megvásárolhassa.
Tommaso Marinetti – aki mélységesen megvetette a fotókon ábrázolt önelégült polgári világot – a futurista kiáltványban már 1910-ben pontosan megfogalmazta, miről is van szó: „Már a sebességben élünk, miután megteremtettük az örök, mindenütt jelenlevő sebességet.” Marinetti – aki a későbbiekben a futurizmust a maga szempontjából logikusan házasította össze a fasizmussal – jól látta azt is, hogy a sebesség dinamizmusától elválaszthatatlan az erőszak: „Mi a kihívó mozgást, a lázas álmatlanságot, a futólépést, a halálugrást, a pofont és az ökölcsapást magasztaljuk. Megállapítjuk, hogy a világ nagyszerűsége új szépséggel gazdagodott: a sebesség szépségével. Egy versenyautó, kirobbanó lélegzetű kígyókhoz hasonlatos, vastag csövekkel díszített motorházával… egy bömbölő autó, mely úgy száguld, mint a kartács, szebb, mint a Szamothrakéi Győzelem (szobra). Azt az embert akarjuk dicsőíteni, aki a kormánykereket tartja, melynek képzelt rúdja átéri a földet, rohanó futásban, földi pályájának körein.”
mozdulatlan a mozgóban
A modern világ a sebesség kora, amely lerombol mindenféle gátat, lett légyen az fizikai vagy társadalmi – mondja Paul Virilio. Az arisztokráciát felváltja a dromokrácia, (dromosz: versenyfutás), a helyek fölötti uralmat a sebesség fölötti uralom. Mobilis in mobili (mozgó a mozgóban) – Verne másik hőse, Nemo kapitány mitikus tengeralattjárójának, a Nautilusnak a vezérlőtermébe ezt írta fel jelszóként. De igaz-e ez a gépkocsiban ülő utasra? – kérdezi Virilio. Paradox módon nem. Ugyanis kétféle sebesség van. Az egyik a metabolikus sebesség, az anyagcserének, az emberi életfunkcióknak a gyorsasága – ez az élet vitalitása vagy intenzitása. Ez a fajta sebesség nő, amikor testünket fokozottabb erőkifejtésre késztetjük, sétálunk, futunk vagy kocogunk. A másik a mechanikus sebesség. Ebben van része az autóval utazó embernek, aki a mozgó járműben mozdulatlan: tulajdonképpen nem utazik, hanem szállítják. Életfilozófiájának jelszava: immobilis in mobili (mozdulatlan a mozgóban). A mozgás szabadsága kényszeres helyváltoztatássá lényegül át; vajon mitől és mire szabad a nagyvárosi csúcsforgalomban a körúton araszoló autó sofőrje és utasa?
És hát persze itt sokkal többről van szó. A sebesség civilizációjában nemcsak létállapotunk és értékvilágunk alakul át gyökeresen, hanem a világgal való kapcsolatunk alapját jelentő érzékelésünk is – Virilio találó megfogalmazása szerint a megjelenés esztétikáját az eltűnés esztétikája váltja fel. A sebesség gyümölcseibe belevásik a modern ember foga – így lesz posztmodernné. A sebesség szétrombolja a régimódi helyek terét, helyébe az áramlások virtuális terét állítja. Legfőbb célunk, hogy a földgolyót egyetlen ponttá zsugorítsuk – lásd real-time tőzsdei műveletek –, miközben a helyek eltűnésével elillan a szabadság is – ez ugyanis nem létezhet a helyek világa által konstituált tágasság nélkül. De nem ez az egyetlen lyuk a világ szövetén, melyen keresztül a szabadság elszivárogni látszik. A demokrácia mint politikai forma túl lassú és időigényes ahhoz, hogy életképes lehessen a real-time műveletek fénysebességet kívánó világában.
A végeredmény? Virilio gyakorta hivatkozik Howard Hughes-ra, a Scorsese Aviator című filmjéből ismertté vált amerikai multimilliomosra. Hughes a harmincas években minden létező közlekedési eszközzel minden létező sebességi rekordot megdöntött, s miután 1938-ban repülőgéppel megkerülte a Földet, afféle technológiai szerzetessé lett, aki vágyát, hogy a sebesség révén egyszerre legyen mindenütt és sehol, úgy elégítette ki, hogy élete utolsó évtizedeit egy sötét szobában, ágyon fekve töltötte, miközben mindig ugyanazokat a filmeket nézte. Ez a betegséggé fajult sebességmánia Hughes szemszögéből nézve logikus végkövetkezmény volt. A sötét szoba a vetítővászonnal tökéletes szimulációja a járműben mozdulatlanul ülő utazó léthelyzetének, akinek a szélvédőn át látható valóság annyira valóságos, mint a vetítővásznon pergő képek. Voyeur mindkettő. Az ellentétek egybeesése teljessé lesz: állandóan úton lenni és el sem indulni ugyanaz. Egyik esetben sincs megérkezés. Korunk evangéliuma így kezdődik: „Kezdetben vala a sebesség.” Ám a soha véget nem érő dinamika a semmi sivatagába viszi az utazót.