Levendel Júlia

„KEZDET ÉS VÉG EGYMÁST ÉRI”

2001 június

„KEZDET ÉS VÉG EGYMÁST ÉRI”

„Mindent egyszerre akarok kimondani… mondataim túlcsordulnak”, panaszolja Serenus Zeitblom a Doktor Faustus rendhagyó módon három részre tagolt XXXIV. fejezetében, amikor éppen nekiveselkedik, hogy felidézze: hogyan született közvetlenül az első világháború után Leverkühn Apokalipszis-oratóriuma. A mondatok persze itt is pompásan és mívesen megformáltak, egyáltalán nem csordulnak túl, nyoma sincs kapkodásnak, hát még kuszaságnak, de jól érezhető az elbeszélő „megrendültsége”: most kell számot adnia „a polgári humanizmus korszaká”-nak végéről, „a skolasztikus kötöttségek szétfeszítésé”-nek, „az egyéniség emancipációjá”-nak és „a szabadság születésé”-nek megbuktatásáról, arról a korról, amelyet Zeitblom is „tágabb szellemi hazá”-jának tekint. A fejezet első részében Leverkühn fizikai és szellemi állapotáról esik szó – no meg tájékozódásáról az apokaliptikus hagyományban –, az ötlet megfoganásáról, s arról az ide-oda lökődésről, vagy talán nagy kilengésű hullámvonalakkal jelölhető folyamatról, amelyben Zeitblom nem kis riadalommal ismerkedik meg „Adrian szándékával és tervével, a nagy művel, amelyet meghódított [mármint Leverkühn], miközben behódolt neki”. A fejezet „folytatás”-ában mesélőnk az Apokalipszis-mű komponálásával párhuzamosan alakult müncheni Kridwiss-kör vitaestjeiről ír, azokról az extrém és valamelyest periferikus művészekből, tudósokból, vállalkozókból, arisztokrata ivadékokból összeverődött szellemi társaságban felvetett és megválaszolt kérdésekről, amelyek a totalizmus ideológiáját hivatottak szolgálni – s még akkor is szolgálnak, ha csak kritikátlanul vagy a rémületes jelenségeken mulatva „hagyják” a „közelgő új barbárság”-ot. Ezek a sokfélét összeolvasó, művelt emberek például Tocqueville-t idézték, hogy a forradalomból két folyam fakadhat: a szabad intézményeké és az abszolút hatalomé. Csakhogy a Kridviss-körben senki sem hitt holmi „szabad intézmények”-ben, különben is régen tudomásul vették a szabadság szükségszerű korlátozásait, lenézték „az emberi jogok egész szabadságpátoszát”, hiszen nyilvánvaló: „úgy is minden a diktatúrára, az erőszakra konkludál, mert amióta a francia forradalom lerombolta a hagyományos társadalmi és államformákat, olyan kor kezdődött, amely tudatosan vagy öntudatlanul, bevallottan vagy be nem vallottan, zsarnoki önkényuralomra törekszik az atomizált, kapcsolattalan, nivellált és az egyénhez hasonlóan tehetetlen tömegek fölött”. A vitában újra meg újra hivatkoztak Sorel háború előtt megjelent, divatos könyvére, az Elmélkedések az erőszakról című jós műre, amelyben a francia szerző nem csekély erőszakossággal állítja, hogy az „igazság” fogalma devalválódott, és „gúnyosan vigyorgó szakadékot tár fel igazság és erő, igazság és élet, igazság és közösség között. Burkoltan értésünkre adja, hogy emez sokkalta előbbre való amannál, hogy amannak célja is csak emez lehet, s aki a közösség részesévé akar válni, annak komoly áldozatot kell hoznia igazság és tudomány terén, késznek kell lennie a sacrificium intellectusra”. A főiskolai tanárok, műgyűjtők, irodalmárok, művészettörténészek pedig a késő esti órákban „nem győzték nevetni kritika és ész kétségbeesett ostromát a bevehetetlen, sebezhetetlen Hit ellen”. Vagyis a vidám társaságnak ahhoz, hogy fesztelenül, otthonosan – és a maguk módján szellemileg színvonalasan! – cseveghessenek, eleve magukévá kellett tenni és mindjárt respektálni is illett a korszerű hazafiasságot, a tudományt elpöckölő „termékeny hamisságot”. Az esteken szenvedve résztvevő és tanúskodó Zeitblom egy alkalommal fölveti, hogy „vajon a közösség gondját szívén viselő gondolkodó nem tenné-e talán mégis jobban, ha céljául az igazságot tűzné ki és nem a közösséget, mert emennek közvetve és nagyobb távlatra föltétlenül jobb szolgálatot tesz az igazsággal, még a legkeserűbbel is, mint az olyan gondolkodással, amely a közösséget az igazság rovására véli szolgálni, valójában azonban az igazság megtagadásával belülről bomlasztja az igazi közösség alapjait”. Szegény Zeitblom! Be kell ismerje, hogy soha életében nem mondott semmit, ami kevesebb visszhangra talált volna. Az ő jóindulatú, megrögzötten humanista, pedagógián alapuló és újra meg újra a pedagógus gyakorlatában edződő világnézetét egyszerűen figyelemre sem méltatja a „forradalmian retrográd”, „vérbő viszonylagosságot” hirdető, „vakhit-diktatúra” felé menetelő társaság.

lj04141

A kulcsfogalom itt, úgy hiszem, a „viszonylagosság”. S mint ahogy a normál szüléseknél annyira kell tágulni a méhszájnak, hogy a gyerek feje kibújhasson, a „normál” apokaliptikus világérzéshez-éléshez is legelőbb a legnehezebbet-nagyobbat kell „produkálni”, a viszonylagosságot. A többi már magától kicsúszik.

kár is minden ellenérvelés

Ahogy egy golyót körbejárunk és persze sétánk végén ugyanoda jutunk, ahonnan elindultunk; tárgyilagosan biccenthetünk: oda; ugyanígy, ha az ember életét szemléljük, s kivált az emberiség pályáját gondolatban végigkövetjük, nevetségesen naiv haladásról vagy visszafejlődésről beszélni; régi és új, múlt és jövő, progresszió és regresszió, jobb és bal – látható – egybe ér; a történelem tanulsága – és ezt csak a súlyosan értelmi fogyatékosok nem képesek elfogadni –, hogy összeér, hogy minden haladásra és jobbításra és szépítésre tett erőfeszítés hiábavaló – vagy ahogyan Kölcsey írta ízlésem szerint legjobb, mert legindulatosabb versében, a Vanitatum vanitasban: Mind csak hiába való! Ki nem tapasztalja akár mindennapjai minden órájában és percében, hogy persze, hiábavaló, hogy kár is minden ellenérvelés, mert

Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perc-hozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sohajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.

Vagy:

Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege;
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s Remény a szűk pályán
Tarka párák s szivárvány.

S aki ilyen világos fejjel, józanul összegzi a valót, nem mondhat egyebet magának és embertársainak, mint hogy

Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet,
Légy mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.

Persze, aki így mondja – írja –, az csordultig van háborgó-tiltakozó hevülettel – hiába is vallja meg majd Szemerének, hogy a Vanitatum, „mi a sokat vesztett kebelből azután származhatott, minekutána veszteségit, az emberi élet nevetséges parányiságához és mulandóságához mérve, nyugalmas megvetéssel tekinthette”. Ebből a „nyugalmas megvetésből” én semmit sem érzékelek, sokkal inkább az 1823-as évre kivált jellemző magányos szenvedélyt (Kölcsey „krisztusi korban” van, harminchárom éves, néhány héttel korábban született, ott, Csekén a Himnusz); ön-leírása nyomán nem nehéz elképzelni, hogy „reggeltől más hajnalig” szobájában járkál, s hogy „volt egész év, hogy az udvarról” sem ment ki. Emlékezése szerint 1818-tól ‘23-ig tartott ez a felkészüléses időszak („Nehezebb studiumom egész életemben nem vala”), a ‘23-as év tehát az utolsó a „néma esztendők” sorában – de mire jut? Végül is mire készült fel vagy el? Mintha nem is csak ábrándozna a világgal mit sem törődő „bölcsességről”, mintha nem csupán magának áhítaná a „rendületlen”-séget, a közönyt – de egyenesen felszólít az életet egyszerűsítő, mert görcsoldó relativizmusra. Holott éppen tombolva utasítja el a mindig is könnyen kínálkozó, túlságosan simulékony, a legfeljebb olcsó és foszlékony ideológiát. Az emberiség története – hallja újabb időkben –, hát még egy ember életideje parányi, látható, tapasztalható: semmit sem ér; következésképp az erkölcs alapfogalmai, s maga az erkölcs is mulatságos kreatúra, s persze ugyanígy: szép és rút, igaz és hamis megkülönböztetése is erőszakolt, és főként felesleges. Felesleges, nem kell, mind csak hiába való – ordítja, zengi, bömböli Kölcsey is a maga csöppet sem oroszláni hangján, de hát bezárt-bezárkózott a csekei házba, s valahogyan nem is vigasztalni – azt úgy sem lehet –, lendíteni akar ideákkal vészesen nyűgözött szellemi állapotán, a világérzékelésén. Önmaga ellenében kiált, magának magyaráz és magát szólítja fel a praktikus relativizmus elfogadására, miközben minden „eszközét” mozgósítva tudtul adja, hogy sírig hű lesz eszméihez, és tőle telhetően szembefordul az erkölcs kiiktatását feltételező és okozó relativizmussal. Történelmi-kultúrtörténeti petárdáit (Nagy Sándor, Etele, Cátó, Zrínyi stb.) nem csupán a régmúlt személyiségeivel-eseményeivel gyújtja meg; „Napoleon hódítási”-ról és a „waterlooi diadal”-ról szólni ‘23-ban szinte publicisztikus aktualitás, mintha manapság egy költő a berlini fal lebontását vagy az Öböl-háborút emlegetné – „A történet röpülése”, mely igaz: „Csak egy sohajtás lengése”, de azért a csekei házig ér, beleáll az ember húsába.

lj04142

Egy emberöltővel korábban, 1798 újesztendejét köszöntve Csokonai is úgy véli, hogy az idő „egy egész”, s hogy

Nincsen neked sem kezdeted, se véged,
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részeidre téged.

Méghozzá – ugye – az a felvilágosult ész, amelynek éppen himnuszát írja. De nemcsak a költészet és a filozófia, nem is csak az egyes ember indulatai telítődnek paradoxonokkal és ambivalenciákkal, ez a kor – éppen a 18. század vége, a 19. eleje – már csak ilyen: érett ésszel és józanon feltalálható mai elviselhetetlenségi érzésünk minden csírája. Hogy Csokonainál maradjak: az Újesztendei gondolatokkal egy időben írt (’97 karácsonyán együtt küldte a kéziratokat Vajda Juliannának) A békekötésre című vers apropója a campoformiói békeszerződés, amely iszonyatosan véres háborúzást – nem, nem zárt le, csak gráciával álcázott megalázkodással felfüggesztett; mindenesetre a hadieseményektől annyira irtózó, annyira anti-apokaliptikus Csokonai lelkesen fogadja hírét.

Ah, ti felperzselt legelők parázsa!
Öszvedűlt várak s faluk omladéki!
Vérbe tajtékzó patakok! S dögöktől
Bűzletes ég, főld!
Ah, ti borzasztó, fene látomások!…
Félek illy gyász színt ecsetemre venni –
Átkozott volt az, ki előbb örök hírt
Hadba vadászott!

Végtére Csokonai is a maga módján a vanitatum vanitast verseli, s még nem tudhatja, hogy például az 1797-es hadjáratban mintegy harmincezer magyar katona esett francia fogságba; a franciák „mint a vásárba a marhát”, eladták őket a spanyol királynak. Onnan afrikai ültetvényekre kerültek és rabszolgaként dolgoztak. 1806-ban egyiküknek, Füri József izsáki kisnemesnek sikerült megírnia Spanyol-Marokkóból, hogy nyolc év alatt „irtóztató, kimondhatatlan sok nyomorúságokon, próbákon és szenvedéseken” mentek át, hogy nem kapnak enni, meztelenek, elerőtlenedtek, de még mindig vagy tizennyolc-húszezren életben vannak. Lehetetlen nem elgondolni az itáliai győző, a francia köztársaság császára, a Ferenccel háborúzó, utóbb vejévé lett, a Sándorral testvéri szövetséget kötő, majd ellene hadjáratot vezető Napóleon pályája mögé ezeknek a katonáknak a szenvedéseit, a délben és este kimért 6-6 „kalán” rizskását vagy babot. Füriékről feltehetően Kölcsey sem tud, mert a hírek nemcsak más tempóban, másképpen is „repül”-nek, de azért a Vanitatum vanitasban benne vannak azok a kanálnyi étkek, meg az is, hogy „innen pedig szökni nem lehet, hacsak szárnyon nem”.

népdal-egyszerűségű

 

A Tisza gyakori áradása miatt, tudjuk, Cseke – s benne Kölcsey – olykor hónapokra is elzárt volt a világtól; a szomszédos faluba legfeljebb csónakkal lehetett eljutni – sokszoros kiszolgáltatottságban, a hihetetlen – s ezzel a képzeletet végletesen elszabadító – híresztelések meg a valóban megtörtént – így bágyasztó, sőt sírni valóan kicsinyes – események között dobálódhatott lelke. Abban a magányos, „néma” ‘23-as esztendőben több nyolcsoros strófából szerkesztett verset írt – hajlamos volnék elgondolni, hogy „reggeltől más hajnalig” a kialakított, s valamelyest megszokottá lett ritmusra járt, hogy látomásai és jövendölései talán szelídültek is az ismerős zenétől, csakhogy ritmus és dallam nagyon különböző ezekben a versekben; a nyolcsorosság, úgy tűnik, csupán felszíni hasonlóság. Mert a Himnusz – akárcsak a Remete vagy a Zápor – végig keresztrímes, eltérő a sorok szótagszáma; a Vérmenyekző című hosszadalmas elbeszélő költemény rímelése ugyan megegyezik a Vanitatum vanitaséval – de ezzel vége is az egyezéseknek. A pontosan egy esztendővel későbbi Igazság zenéjét hallom – bizonyára a tematika és indulat miatt is – némiképp rokonnak, például a szakaszkezdő erős felütések ismerősek („Vak vagy-e te szent Igazság?”; „Szépre, rútra hát így gondot…” vagy „Hát befátyolozott szemével…”). A Vanitatum vanitas hangzásvilágának talán legmeghatározóbb eleme a kemény, népdal-egyszerűségű tagolás-hangsúlyozás, amivel furcsán ötvöződik a trocheikus mérték. Azt hiszem, amikor a századból eltelik még egyszer huszonhárom esztendő, és Vörösmarty ‘46-ban fuldokolva-őrjöngve, önmagát tépve írja Az emberek ugyancsak nyolcsoros, ugyanígy rímelő (négy sor keresztrím, négy sor páros rím) strófáit, valami alap- vagy háttérzeneként ezt is hallotta, a Vanitatum… dobogását-dobálódását – még akkor is, ha nem tudta, hogy azt hallja –, s talán látta is a szavak, félsorok zuhintását, a hajítás dühös, tehetetlen, kétségbeesett mozdulatát – minden darabbal, történelmi névvel, eseménnyel, de érzékelhetően minden odadobott ütemmel nagyobb és szörnyűbb lesz a hekatomba, noha az kétségtelen: ez áldozati hekatomba. Milyen kihívó az indítás: „Itt az írás”, itt van, tessék!, itt van az is, amit az írás nyomán látnotok kell, itt az életet, az emberiség egész létét összegző, leíró végítélet.

Az „írás” ezúttal Salamon Példabeszédeit idézi – vagyis Kölcsey nem hivatkozik János Jelenéseire, a bibliai kiindulás után pedig vissza sem tér az írások írásához, mégis apokaliptikus a javából. Leverkühn viszont szinte a teljes apokalipszis-irodalmat-művészetet „mozgósítja” oratóriumának létrejöttéhez, s a sokféle hagyományból olyan eszközöket teremt magának, amelyeket életének hűséges megörökítője is csak paradoxonokkal tud jellemezni a regény XXXIV. fejezetének befejező, harmadik részében. Zeitblom ugyanis „ironikus konzervativizmus”-ról meg „robbanó ódonság”-ról ír, s hogy „a kórus instrumentálva van, a zenekar vokalizálva” – de hát a szó szoros értelmében pokoli nehéz egyszerre megélnie, felismernie, milyen iszonyatos következményekkel jár, ha az értelmiség lemond az erkölcsi kritikáról, sőt a borzalmak közeli eljövetelét valamiféle esztétizáló élvezettel fogadja – és ezzel párhuzamosan figyelni a csodálatos, ám veszélyes Apokalipszis-oratórium születését. A fiktív zeneszerző fiktív művét elemző fiktív tanár remek észrevétele, hogy az oratórium „feltűnő gyakran alkalmazza a csúszást, a glissandót”, s hogy ebben a „zenei eszközben mindig valami démonit, kultúra-, sőt humánumellenes démoniságot” lehet érezni. Hogy csaknem minden elem az összeérés, a felcserélhetőség, az egymásba csúszás és azonosságba futás eszme-tagadó eszméjét segíti érvényesülni, s végül nem is az a legfélelmetesebb, amikor „a hetedik pecsét felbontásakor… a nap elfeketül, a hold véressé válik, a hajók felborulnak, s a kar a vízbe fúló emberek halálhörgését ábrázolja”; nem is az első részt lezáró „pokoli kacagás”, „az ötven taktuson át száguldó, egyetlen szólóhang kuncogásával kezdődő és sebesen duzzadó, ének- és zenekarra átterjedő, ritmikus bakugrások és felfordulások közepette tutti-fortissimóig fokozódó, iszonyatosan túlcsorduló, gúnyos gyehennaröhögés” – hanem az azonosság: hogy a pokolhahota után következő „csodálatos gyerekkórus”-ban, amely „a szférák kozmikus zenéjének egy darabja, jeges, kristálytiszta, üvegesen átlátszó… földöntúlian, megközelíthetetlenül, idegenszerűen bájos, és szívünket reménytelen sóvárgással tölti el” – hogy „a leírhatatlan szépségű gyerekkórusban…nincsen egyetlen hang sem, amelynek szigorúan vett megfelelője ne fordulna elő a sátáni hahotában”.

lj04143

Kezdet és vég többféleképpen érheti egymást. Az összeérés elfogadása mindenesetre visszamenőleg is értelmetlenné és feleslegessé teszi az emberré válás egyik elemét (kiváltó vagy következmény? esetleg képesség? vagy teljesítmény?): a differenciálást. S úgy tűnik, a negligálás nem csupán mentális sérülést eredményez, veszélyezteti a legelemibb, még az animális ösztönöket is – mert már nemcsak az mindegy, hogy „gyáva-e az ember vagy hérosz”, s hogy „van-e tán még rossz / S van-e még tán megbecsülendő”, akkor valóban „Olyan mindegy, élni, nem élni”.

lejáratott küldetés-vágy

Semmiféle merész képzetkapcsolás nincsen abban, ha Ady első világháború idején írt E nagy tivornyán című versét Kölcsey Vanitatum…-ába „játszatom” – nem az összehasonlító elemzés kedvéért, nincs is sok hasonlóság se a strófaszerkesztésben, se a rímelésben, még a lüktetésben is alig – de nagyon is van a szenvedő prófétálásban, a cinizmus-próbálásban, az odavetés tomboló mozdulataiban. A biblikus hírhozás-jövendölés-átokmondás kifordításában. És a magányban. A Jelenések Könyvében rögzített „kinyilatkoztatás”, „bizonyságtétel”, prófécia voltaképpen szakralizált politikai irat: a Mindenható, mint értesülünk, „megbízatást” adott a könyv megírására, méghozzá pontosan meghatározva, hogy hová, kiknek, mit kell üzenni, hogy az efezusi gyülekezetnek gyűlölni kell a nikolaiták cselekedeteit vagy hogy a pergamoni gyülekezetnek ügyelnie kell, meg ne fertőződjenek azoktól, akik „Bálám tanítását tartják”, és így tovább. A modern, polgári kori apokalipszisek szerzői a világborzalmak mellett éppen attól szenvednek, hogy elvesztették megbízatásukat, ugyanakkor nem vesztették el „beavatottságukat”, viselniük kell a látás terhét, valamiféle zagyva, szégyenletes, lejáratott küldetés-vággyal együtt. Tehetetlenek és magányosak. Szerb Antal láttatóan írja, hogy „Kölcsey, a magyar Himnusz költője nem volt itthon Magyarországon. Már külseje is elkülönbözteti az általános magyar megjelenéstől: hosszú, szikár alak, teljesen borotvált, idő előtt kopasz” – nem is beszélve fél szemének elvesztéséről s hogy utálta a cigányzenét, pedig a csekei „bezártság”-gal ez még együtt járt. És azt is Szerb Antal írja, hogy korán kifejlődött benne „a magányos ember jogos önvédelme: a gőg”, meg hogy „az ember csak annyit szenved, amennyi szenvedésre képes, és annyit viszont okvetlenül szenved, szinte sorsától függetlenül. Kihív, magára kényszerít a sorstól annyi szenvedést, amennyinek befogadására és átélésére képes. Mert Kölcsey nagyobb szenvedésre volt képes, többet is szenvedett. Ennek a nagy szenvedésképességnek maga is tudatában volt”. Most, hogy írom ezt a költészetregény-fejezetet, 2001 márciusának elején, és esténként látom a televízió híradójában az átszakadt tiszai gátakat, az elöntött falvakat, összeomló házakat, a kitelepítéseket-mentéseket, úgy rémlik nekem, hogy Kölcsey sem láthatott nyomorultabb, kétségbeesettebb meg mindenbe beletörődőbb arcokat, tompább tekinteteket. Vörösmarty Baracskán, aztán Nyéken még tehetetlenebb-kifosztottabb állapotban ír apokaliptikus verseket – és persze Ady is ’17 nyarán betegen, elzártan, Csucsán írja az E nagy tivornyán Téboly-elszabadulását.

Egész világ szőttje kibomlott,
S én egy nyomorék fonál hurkán
Még mindig csak bénán zsibongok?

A herold-csizma meg nemcsak „kicsit sáros”, de nincs is; vicsorogva próbálkozhat a diabolikus „vígság-hirdetéssel”, hogy „Eljött az álmodt minden-mindegy, / Esküdjünk a mindent-szabadnak” – de hol a gyülekezet?, kihez beszél, kihez ír egyikük is, másikuk is? Még a világpolgár, irodalmi világfiként magabiztosan mozgó Thomas Mann is emigrációban, Kaliforniában, a Csendes-óceán partján írja az európai értékrend felégetéséről szóló „jelenéseit”, sőt a fiktív Leverkühnt is jó előre kiköltözteti Pfeifferingbe, különben hogyan komponálhatna hőse apokalipszist! Úgy tűnik, ahhoz, hogy valaki „valamelyes erkölcsi kritikával” szegüljön szembe „a világgal”, „valamelyest” ki kell szakadnia a világból – térből, időből? Ki ahhoz, hogy „korszerűen” tudja: kezdet és vég összezárása évszázadok óta gyilkos ideológia, a „vissza-barbárosodás” eszköze, s hogy semmiféle erőszakkal nem kapcsolható az „én vagyok az Alfa és az Ómega” zárt, szilárd biztonságához.

kép | shutterstock.com