KÉZ A VÁLLON! – KÉZ A KÉZBEN
A „szellemi impérium” körvonalai (1997 május)
A vállra tett kéz – sohasem tudtam! – az erőszak, a hatalom jelképe. A kézbe tett kéz – mindig tudtam! – a szeretet, a megértés jelképe. Az elsőt a történelem hirtelen váltásai teremtették, a másikat a történelem lassú folyamatai teremthetik. Az egyikben feltörő indulat, a másikban győztes értelem.
nyílt erőszak
Jegyzőkönyveket olvasok. Felvétettek 1919. május 12-én Kolozsvárott. A Ferenc József Tudományegyetem rektori hivatalában, egyetemi könyvtárában, növénytani intézetében. Amikor I. Ferdinánd román király és a nagyszebeni kormányzótanács küldöttei átvették az egyetemet. Nos, dr. Schneller István rektor, dr. Gyalui Farkas könyvtárigazgató, dr. Győrffy István intézetigazgató nem adta. Mondván, csak a nyílt erőszaknak engedhet. Erre előrelépett a kormányzótanácsi államtitkár és a városi prefektus kíséretéből – a magyar fordítás – Vasiliu János (nyilván Jon Vasiliu) őrnagy. És a rektor, a könyvtárigazgató, az intézetigazgató vállára tette a kezét. A kéz a vállon nyílt erőszaknak minősíttetett. Így értette mindenki. A rektor, a könyvtárigazgató, az intézetigazgató a nyílt erőszaknak engedett.
Nem tehetek róla: szép játék a szomorú darabban. Tradicionálisan patetikus, kulturáltan rituális. Közösen rendezik – átvevők és átadók. Sőt, győztesek és legyőzöttek. Tisztelet is van benne, és egymás méltóságának tudata. Átadók és legyőzöttek elismerik az átvevők és győztesek fölényét. Átvevők és győztesek elismerik az átadók és legyőzöttek érzékenységét. Mindenki tudja, ma megtörténik, aminek meg kell(?) történnie. De megtartanak valami nemesen teátrális formát. Katonai jelenlét, kéz a vállon, a nyílt erőszak jelképe. Az átadók és legyőzöttek megadják az átvevőknek és győzteseknek, amit követelnek. Hozzá még megerősítik erejük tudatát. Az átvevők és győztesek elveszik az átadóktól és legyőzöttektől, amit követelnek. De cserébe megadják ellenállásuk öntudatát. A történelem már régóta kegyetlen. De még mindig érvényes látványos etikettje. Ne értsük a jelenetet félre. Ami történik, valóban erőszak. Ám megvan az erkölcsi tartalma. A győztesek részéről nem leplezik az erőszakot. Nem tüntetik fel egyetlen igazságnak. A legyőzöttek részéről hangsúlyozzák az erőszakot. Nem tüntetik fel önkéntes megegyezésnek. A győztesek erőszakot alkalmaznak, nem kívánnak kollaborációt. A legyőzöttek az erőszaknak meghajolnak, nem kínálnak kollaborációt. Mindketten megteszik, amit a helyzet megkíván. De erkölcsileg érintetlenek maradnak. A győztes nem provokálja győzelme mellé a legyőzött megalázottságát is. A legyőzött nem provokálja legyőzöttsége mellé a győztes durvaságát is. A négyéves öldöklés, az első világháború befejezése. Az igazságtalan békediktátumok apró mozzanata. A Kárpát-medence keleti felében. Ezer kilométerekre Trianontól. Öldöklés, világháború, békediktátum. De még élnek a históriai formák. Az öldöklés mintha vetélkedés lenne. A világháború lovagjáték, a békediktátum jelvényátadás. Azt hiszem, a lovagiasság a leglényegesebb. Nem érvényteleníti az erőszakot, de megnemesíti. Emelkedettséget ad a győztesnek; rangot a legyőzöttnek. Ez tűnik később végérvényesen el. Minden győzelemből, minden legyőzöttségből. Még a lovagiasság emléke is. Az erőszak leplezetlenül erőszak. Nem kéz a vállon, inkább géppisztoly a tarkón. A győztes kihívja győzelme mellé a legyőzött megalázottságát is. A legyőzött elviseli legyőzöttsége mellé a győztes durvaságát is.
Eltűnt – úgy vélem – a kolozsvári egyetem életéből is. Pedig gazdát cserélt még kétszer. ’40 őszén a magyar hatóságok vették át a románoktól; ’45 tavaszán a román hatóságok a magyaroktól. ’40 őszén – tudom – készült jegyzőkönyv. De nem volt se hivatalos átadás; se kézrátétel; se erőszak. A román vezetés kiürítette az egyetemet, és elment. Az iratokat Kristóf Györgynél, a magyar nyelv és irodalom professzoránál hagyta. Ő adta át az egyetemet – szeptember 12-én, a bevonulás másnapján – a magyaroknak. Szorongva gondolok rá, mi lett volna. Ha a román vezetés nem üríti ki az egyetemet, és nem megy el. Hanem marad, és nem adja. Nem adja a rektor, a könyvtárigazgató, az intézetigazgató. Vajon lett volna – ez szorongásom tárgya – szép játék a vidám darabban? Tradicionálisan patetikus, kulturáltan rituális? Átvevőktől és átadóktól közösen rendezett? Sajnos, nem biztos. Lehet, gyűlölet lobbant volna az egyik szemben, megvetés villant volna a másikban. És a játékos-jelképes, méltóságteljes erőszak komoly-tényleges, méltatlan erőszakká alacsonyodik. Nem tudom, ’45 tavaszán készült-e jegyzőkönyv. Tartok tőle, nem nagyon. És ha igen, akkor se sok lehetett a huzavona. Csak elfojtott méltatlankodásokra emlékszem, megalázott tekintetekre és sápadt arcokra. Huszonhat év ’19 és ’45 között. Negyedszázad. Nem nagy idő, de sokat romlott közben a világ. Hatalomváltások rontották. Önkényuralmak és tömeggyilkosságok. És volt még egy egyetemátadás Kolozsvárott. Nem is egyetemátadás, hanem „egyetemesítés”. Tizennégy évvel később, ’59-ben. Ítéletvégrehajtás a Bolyai Egyetem ügyében. Ceausescu tragikus-groteszk színrelépése. Az internacionalizmus dramaturgiájában, a diktatúra szcenírozásában. Két – román és magyar – egyetem tanácsának „spontán-önkéntes” együttes ülése. Az egyesülés közös szándéka jegyében. Ismerős a történet. Többen leírták, még többen elmondták. Igazi sztálini szcéna. Nyílt hazugságra kényszerített megrémítettekkel. Amelyben aki hazudik, tudja, hogy hazudik. Tudja, a többiek is tudják, hogy hazudik. És tudja, a többiek is tudják, tudja, hogy hazudik. De úgy tesz, mintha őszinte lenne. A többiek is úgy tesznek, mintha őszinte lenne. És a többiek is úgy tesznek, mintha ők is őszinték lennének. Pokoli színjáték. Arcok elsápadásával, gerincek roppanásával azonnal. Halálos ugrásokkal, lelkek elborulásával később.
fantáziaműködés
Mindez honnan most? A kéz a vállon! (meg a kéz a kézben?) nosztalgikus metaforái? És az egész egyetem-komplexus? Victor Ciorbea, a román miniszterelnök nyilatkozatából. Megrendült a hitem érzékszerveim épségében. Fülem épségében a rádiót hallván. Szemem épségében az újságot olvasván. Mert ilyen valóban nem volt még. Örömteli március 15-ét kívánt az erdélyi magyaroknak? Említette a Bolyai Egyetem visszaállításának közeli lehetőségét. Előbb külön magyar tagozatét; utóbb külön magyar egyetemét. Igaz, olvasom a módosításokat is. Félreértették. Nem önálló egyetemről volt szó. Csak önálló tagozatról. Nem tudom. Megindul a fantáziaműködés. Az asszociációk áramlása. Az erdélyi magyar egyetem négyszáz éves odisszeája körül. Időben fogalmazva: a XVI. század végétől a XX. század végéig. Nevekben fogalmazva: Báthory István a múltban volt egyetemétől Victor Ciorbea a jövőben lehetséges egyeteméig. Elengedem magam. A magányos meditáló boldog? gondtalan? felelőtlenségében? Nem vagyok politikus. Sem ottani, sem itteni. Amit mondok, még félreértésre sem érdemes. Hát hogy lenne megértésre érdemes? Tehát tehetem. Nem is sokan olvassák. Legfeljebb néhányan – a veszélytelen humanisták anakronisztikus szektájában.
Tehát írom. Szerb Antal mondaná: a saját fazonom szerint. Két könyvet veszek le a polcról. Az egyik díszes kötet, majdnem album: Erdély magyar egyeteme. Az Erdélyi Tudományos Intézet kiadása – ’41-ből. A másik kopott kötet, majdnem széteső: Makkai Sándor: Egyedül. Az Erdélyi Szépmíves Céh kiadása – ’34-ből. Az elsőben sok szerző, több dolgozatban az erdélyi egyetemek történetéről. A másodikban a püspök szerző egyik alapvető dolgozata: Magunk revíziója. Valahogy összefüggenek. Biztos: nehéz lenne erdélyi magyar egyetemről beszélni a magunk revíziója nélkül. Talán: nehéz lenne a magunk revíziójáról beszélni erdélyi magyar egyetem nélkül? Persze mindez erdélyi szempontból van így. De nem csak erdélyi szempontból. Az erdélyi magyar egyetem – gondolom – összmagyar ügy. A magunk revíziója is – tudom – összmagyar ügy.
archaikus retorika
A díszes kötetben képek és tanulmányok. Természetesen az idézett jegyzőkönyvek is. A kormányzó ellentengernagyi egyenruhában. A kormányzóné díszmagyar ruhában. Teleki, Csáky, Hóman magyar ruhában. Amint – ’40-ben – megnyitják az egyetemet. És a nagy egyetemalapítók. Báthory István, Mária Terézia, Eötvös József, Trefort Ágoston. Meg a nagy professzorok. Brassai Sámuel, Meltzl Hugó, Böhm Károly, Davida Leó. Okos dolgozatok és furcsa díszbeszédek. Az utóbbiakban – viszonylag – kevés gondolat, – viszonylag – archaikus retorika. Csak egy példát. Hóman Bálint kultuszminiszter ünnepi szónoklata. Erdély három államalkotó nemzetéről beszél. Csakhogy a középkor vége, nem a XX. század közepe értelmében. Vagyis magyarokról, székelyekről, szászokról. Nem magyarokról, románokról, szászokról. Gondoljunk bele. A Farkas utcától négy kilométerre a Feleki-tető – a megnyitó ünnepségtől a román határ. Ám a dolgozatok igencsak tanulságosak. Bisztray Gyula az erdélyi egyetemi gondolat, Szabó T. Attila az Erdélyi Múzeum-egyesület, Makkai László a Ferenc József Tudományegyetem történetéről. Mátrai László a hajdani kolozsvári egyetem tudományos színvonaláról. Gáldi László a magyar és román tudomány összefüggéseiről. És többen az egyetem könyvtáráról, építkezéseiről. Meg szegedi évtizedeiről, kolozsvári újjászervezéséről. A névsor nem rossz. Bisztray Gyula egykor jól ismert irodalomtörténész. Szabó T. Attila nagy nyelvész és művelődéstörténész. Makkai László Erdély egyik legkiválóbb historikusa. Mátrai László a bölcseleti gondolkodás jelese. Gáldi László kitűnő nyelvész, irodalomtudós, szerkesztő. Tehát a legjobbak. Többnyire kapcsolódnak Erdélyhez. Többnyire kötődnek az egyetemhez. Ez teszi a kötetet reprezentatívvá. Érdemes figyelni a dátumokat. ’40-ben a visszacsatolás és az egyetem újjászervezése. ’41-ben a tanulmányok írása és a kötet megjelenése. Jelzi: fontos az egyetem és a tudomány is. De nem kezdem elölről.
A kopott kötetben négy nagy tanulmány. Az évtizedfordulóról – ’27 és ’33 között. Bethlen Gáborról, Széchenyi Istvánról, Ady Endréről – a magunk revíziójáról. Különösen az utóbbi kettő nevezetes. A modern protestantizmus „befogadónyilatkozata” a támadott költőnek. Amint visszájáról színére fordítja a közkeletű vádakat. Az egyik legsúlyosabb szó – Ady Endre lírája mellett – a felizzó vitákban. És a modern protestantizmus önvizsgálata a kisebbségi sorsban. Amint mélyére néz a legkínzóbb erdélyi gondoknak. Az egyik legsúlyosabb szó – a benső megújulás mellett – az önmarcangoló töprengésekben. Makkai-ügyben egyébként is elfogult vagyok. Szeretem Ady-esszéje érvelésének értelmes szenvedélyét – még enyhén retorikus pátoszát is. Kálvinista szószékek letagadhatatlan örökségét. És szeretem „revízió”-esszéje gondolatmenetének elszánt következetességét – még enyhén anakronisztikus fennköltségét is. Kálvinista erkölcsisége letagadhatatlan bélyegét. Meg fontosak nekem a regényei. Főként az Ördögszekér. A Tündérkert irodalomtörténeti párja. Forró történet az erdélyi aranykor véres vajúdásának idejéből. A központban Báthory Anna és Bethlen Gábor szerelmének balladás históriája. De vissza az erdélyi egyetemek dilemmáihoz.
Az alapítási kísérletek története sem érdektelen. Nézem a könyveket – főként a díszes kötetet. Meg másokat is. Nem elvetélt, de korán elenyészett egyetemtörekvések – a magyar „középkor alkonyá”-ról. A nyugati országrészből az elsők. Nem tudom, mennyire ismertek. Az első Nagy Lajos pécsi egyeteme. 1367-ből. Élt – körülbelül – két évtizedet. A második luxemburgi Zsigmond óbudai egyeteme. 1395-ből. Élt ugyancsak – körülbelül – két évtizedet. A harmadik Hunyadi Mátyás pozsonyi egyeteme. 1467-ből. Élt – legfeljebb – negyed évszázadot. A keleti országrészből a továbbiak. Erdélyiek – pontosabban kolozsváriak. Kalandos történet. Sok elszántsággal, sok lelkesedéssel. Még több balsorssal, még több erőszakkal. Nemcsak vállra tett kézzel. De elhamarkodott feloszlató rendelettel, sőt, tetőre dobott tűzcsóvával is. Csak a legfontosabb tényeket. Báthory István hívja a jezsuitákat Erdélybe. Kollégiumot alapítanak Kolozsvárott. 1581-ben emeli egyetemi rangra az erdélyi fejedelem és lengyel király. Élt is az egyetem pontosan huszonkét évet. Közben pestisjárvány, templomfoglalás, Basta-uralom. 1603. a jezsuita Báthory-egyetem sorsát megpecsételi. Az unitárius Székely Mózes tiszavirág életű fejedelemsége. Török–tatár segítséggel jön Kolozsvárra. Kirobban a protestáns lakosság jezsuitaellenes gyűlölete. Lerombolják az egyetemet és a kollégiumot – és elűzik a rendet a városból. Az első hosszú szünet. Pontosan kilencvenöt évig nincs egyetem Kolozsvárott. Vagyis Erdély aranykorában éppen nincs. Az aranykor után pusztulás, többszöri feldúlatás, a Tündérkert hervadása. Oda a függetlenség is. Önálló fejedelemség helyén Habsburg-kormányzóság. De I. Lipót újra egyetemet alapít, vagy egyetemet újraalapít. 1698-ban a második jezsuita egyetem Kolozsvárott. Ezúttal élt hetvenöt évet. 1773-ban XIV. Kelemen pápa feloszlatja a jezsuita rendet. Rövid cezúra. Mária Terézia újra egyetemet alapít, vagy egyetemet újraalapít. 1776-ban piarista egyetem Kolozsvárott. Élt nyolc évet. 1784-ben II. József eltörli az univerzitás-jelleget. Líceumi rangra degradálja a kalandos sorsú intézményt. Folytassam? A második hosszú szünet. Pontosan nyolcvannyolc évig nincs egyetem Kolozsvárott. Vagyis Erdély reformkorában éppen nincs. De: Eötvös József és Trefort Ágoston újra egyetemet alapít, vagy egyetemet újraalapít. 1872-ben állami egyetem Kolozsvárott. És a kalandok – több mint egy évszázada – máig folytatódnak.
ki kérdezett?
Figyeljük meg. Az állami egyetem előtt három változat. Egyik sem enyészik el. Elenyészés helyett lerombolás, feloszlatás, eltörlés. Nem békés-természetes, de erőszakos-természetellenes halál. Az állami egyetemben négy változat. Magyar egyetem 1872-től 1919-ig. Átveszik a románok. (Van kéz a vállon.) Román egyetem 1919-től 1940-ig. Visszaveszik a magyarok. (Nincs kéz a vállon.) Magyar egyetem 1940-től 1945-ig. Vissza-visszaveszik a románok. (Van kéz a vállon?) Román egyetem 1945-től máig. Közben persze magyar egyetem is – 1945-től 1959-ig. Megszünteti a diktatúra. (Van géppisztoly a tarkón!) És most? Román egyetem közben? Magyar egyetem után? Magyar egyetem előtt?? Ehhez – az és most?-hoz – valami nagyon közvetett, nagyon bátortalan elmélkedés. Milyen jogon, és ki kérdezett? Talán valami személyes (alanyi?) jogon. És biztosan senki sem kérdezett.
A személyes (alanyi?) jog halvány, de létező. Nézem a díszes kötetet. Csupa ismerős név, némelyik mellett arckép is. Gyerekkorom mélyéről vagy olvasmányaim történetéből. Persze csak a nevek ismerősek. Az arcképek nem. De most társíthatom a név mellé az arcot is. A gyerekkorom mélye családi, olvasmányaim története irodalmi emlék. Hadd élesszem őket. Szeszélyes „szabad asszociációim” rendszertelen sorában. Először talán gyerekkorom mélyét, a családi emlékeket. Három név bukkan elő: Davida Leó és Jancsó Miklós az első román átvétel előtti, Koleszár László a magyar visszavétel utáni időből. Mármint ekkor voltak az egyetem professzorai. Az első az anatómia, a második a belgyógyászat, a harmadik az ortopédia nyilvános, rendes tanára.
Nem különleges emlékek, nem is nagyon csattanósak. De valóban személyesek. És – e műfajban – megengedem magamnak.
Davidához apám elbeszélése kapcsolódik. De kell hozzá – a megváltozott időben – némi irodalmi magyarázat. Akkoriban minden kisgimnazista könyv nélkül tudta Czuczor Gergely Hunyadiját. „Az ősz vitéz… Várába szállt nyugodni”. „De hirnök jő, s pihegve szól”. (Az első passzus, amit nem feledünk mindhalálig.) És mondja: oda a hatalom, Ulrik a polcon. Az „ősz vitéz” válaszul: „Ha úgy akarta a király, / Hunyadi akkor félreáll”. (A második passzus, amit nem feledünk mindhalálig.) Nem feledte – így az elbeszélés – Davida sem. Nagy reményű medikus jött szigorlatozni. Sima pótvizsga, dékáni engedély, rektori engedély, miniszteri engedély után királyi engedéllyel – hatodszor. Nos, az „ősz professzor” meglátta a király (I. Ferenc József!) aláírását. Beírta némán az indexbe a jelest. Majd felállt és mondta: „Ha úgy akarta a király, / Davida akkor félreáll”. Eddig apám elbeszélése.
fanyar humor
Jancsóhoz anyám elbeszélése kapcsolódik. Rokona is volt valami nagyon távoli, magyar-erdélyi módon. Arisztokrata hölgy jött a professzori rendelőbe. Készülődtek a vizsgálathoz. A hölgy sorra-rendre rakosgatta ruhadarabjait a vizsgálóágyra. Azután megállt – hiányos öltözetben – az ágy mellett. A professzor fanyar humorú, rangra nem adó székely volt. Amolyan „első generációs” értelmiségi. Méltóságos asszonyom – mondta tisztelettel vagy áltisztelettel –, kérem, szíveskedjék felfeküdni a fogasra. Ezzel véget ért a vizit. A hölgy elsápadt, felöltözött, eltávozott. De a „naturbursch” professzor híre mindmáig megmaradt. Eddig anyám elbeszélése.
Koleszárhoz az én elbeszélésem kapcsolódik. Félig egyéni-lírai, félig közös világtörténelmi. Hatéves múltam. Elért a szokásos szomorú gyereksors. A hatvan évvel ezelőtti, antibiotikumok nélküli világban. Skarlát, középfülgyulladás. Maga a skarlát – a vízözön előtt – hat hétig tartott. A szövődmény, a középfülgyulladás még tovább. Sok fekvéssel, magas lázzal, többszöri felszúrással. Veszélyes dolog lett belőle. Nagy műtét. Nem tudom, most – ha van még ilyen – mi a neve. Akkor koponyalékelésnek hívták. Nyoma ma is ott a bal „fülem mögött”. Koleszár fül-orr-gégész volt. (Csak a „káderpolitika” akkor is létezett! – titkai avatták ’40 után ortopédprofesszorrá.) Ő műtött, saját miniszanatóriumában, az egykori Hunyadi (később – mi tagadás – Hitler, ma nem tudom, milyen) téren. A dátumot a világtörténelemből sejtem: ’38 március 12-én. Mikor magamhoz tértem a műtét után, apám és Koleszár az ágyam mellett álltak. Apám arca rémült volt. Gondolom, miattam és a világ miatt is. A németek megszállták Ausztriát – mondta. Koleszár fölém hajolt. Alig félrefordított fejjel válaszolt: itt a második világháború. Nem voltam még hétéves. Kábultan, fejfájósan és nagyon szomjasan feküdtem. Tanulgattam a világtörténelmet. Eddig az én elbeszélésem.
Másodszor talán olvasmányaim történetét, az irodalmi emlékeket. Két név bukkan elő: Grosschmid Béni és Reményik Károly. Az első román átvétel előtti időből. Mármint ekkor volt az egyetem professzora az egyik, az egyetem építésze a másik. Az első a magánjog nyilvános, rendes tanára, a második a főépület, a könyvtár építője. A professzor Márai Sándor remek önéletírásából, az Egy polgár vallomásaiból lép elő. Az építész Reményik Sándor nevezetes verséből, Az építész fiából.
talárban-láncban tízóraizni
Grosschmid Béni? Már egy pillanat múlva beugrik: Márai nagy-nagybátyja, a nagyapja testvére. Nem akárki. Később Pesten professzor. Sőt, rektor is. Moór Gyula írja: kutatásai a magánjogban a legjelentősebbek. Mélyrehatóak és eredetiek. Márai furcsa gondolattársításait emlegeti és „zsenigyanús” szóképeit. Meg érdekes modorát és különc szokásait. Magas, szakállas alakját. Amint végigmegy a Belvároson. Zsakettje szárnya kilóg a rövid kabát alól. Meg is látogatja egyszer a rektori rezidencián. Faragott íróasztal mögött ül. (A rektori íróasztal ma is faragott.) Szekrényekben a karok buzogányai. (Szekrényekben ma is a karok buzogányai.) Nos, a faragott íróasztalon, a buzogányok árnyékában – rektori talárral a vállán, rektori lánccal a nyakában – tízóraizik. Zónapörköltet, fehér kenyeret, pohár sört. Nem tagadom: sohasem láttam rektort talárban-láncban tízóraizni. Gyanítom, Márai sem. De a jelenet pompás. Nehezen feledhető.
Reményik Károly? Már egy pillanat múlva beugrik. Reményik apja, a megénekelt építész. Nézem az adatokat. Ő építette az egyetem központi épületét. A négy utcától határolt, impozáns, neoreneszánsz palotát. És az egyetemi könyvtár épületét. A klinikák mellé emelt, modern, korszerű „könyvtárüzemet”. Méghozzá félelmetes gyorsasággal. A központi épületet több lépcsőben emelte. Összesen kilenc év alatt. Az egyetemi könyvtárt egyetlen lendületben építette. Körülbelül tizennégy hónap alatt. Nagyjából százéves az első épülettömb, pontosan kilencvenéves a második. Jól megépítették. Nemigen hagyott rajtuk nyomot az „idő vasfoga”. Hogy jobb? Az apa felől? A költő apja? Ahogy a fiú írja?; „Az én fejembe, bárhogy erőltették, / Nem ment a számtan s geometria. / Álom-part felé hullámzott a vérem, / És költő lett az építész fia.” Vagy a fiú felől? Az építész fia? Ahogy ugyancsak a fiú írja?: „Én építész!… a versek építésze!…. / Apám, nézd titkos törvényét a vérnek: / Oly távol eső mesterségeink / Valahol, látod, mégis összeérnek.”
csupa ismerős név
Ám visszatérek ehhez – az és most?-hoz – a valami nagyon közvetett, nagyon bátortalan elmélkedéshez. Továbbra is milyen jogon, és ki kérdezett? Talán a valami személyes (alanyi?) jog után most valami személytelen (tárgyi?) jogon. Persze ezúttal is biztos: senki sem kérdezett. A személytelen (tárgyi?) jog is halvány, de létező. Nézem tovább a díszes kötetet. Folyamatosan csupa ismerős név, némelyik mellett arckép is. Egyik sem gyerekkorom mélyéről ismerős. Mindegyik olvasmányaim történetéből. Tehát nem családi, hanem irodalmi emlék. Vagy még pontosabban: „tudományos” emlék. Bennük a hajdan volt, az első román átvétel előtti kolozsvári egyetem tudományos színvonalának egy metszete. Természetesen szűkre szabott ismereteim szemszögéből létrejött metszete.
Nem rossz nevek a professzorok között. Összeállítható egy impozáns galéria. Csak példaként néhányat. A hosszabb vagy rövidebb ideig Kolozsvárott tanítók közül. A jogi karon: Concha Győző. Kiváló jogtörténész. Az egyetemen a politikaelmélet tanára. A bölcsészettudományi karon: Szinnyei József. Finnugor nyelvész. Az első magyar tájszótár szerzője. Gombocz Zoltán. Nagy nyelvtudós. A magyar történeti nyelvészet mestere. Pauler Ákos. Rendszeralkotó gondolkodó. Főként a logika nagystílű művelője. A természettudományi karon: Riesz Frigyes. Világhírű matematikus. A funkcionálanalízis egyik legfontosabb megalapozója. Fejér Lipót. Világhírű matematikus. A Fourier-sor nagy hatású kutatója. És a felsorolás még – nyilván – folytatható. De nem nagyon érdemes. A rangot e hat név is jelzi. Talán valamit mégiscsak közelebbről.
Az arcképek, a professzorok portréi nagyon izgalmasak. Egymás mellé teszek hármat. Brassai Sámuel bibliai pátriárka-fejét; Meltzl Hugó századfordulós Rilke-profilját; Böhm Károly német professzor-tekintetét. Talán itt – a három között – van valami aktuális üzenet. Az utolsó magyar polihisztor, az első magyar komparatista, az első magyar szisztémateremtő egymásutánjában. Ahol az egymásután nem tudományos rang, hanem tudományos helyzet különbsége. A világ tudományosságához való viszonylataiban is. Éppen erről Mátrai László fontos tanulmányát olvasom. Meg nézegetek más egyebet is.
Brassai tudománya szakonként, pedáns elkülönítésben teljesen megközelíthetetlen. Mert nyelvész és matematikus, művészetbölcselő és historikus. Meg sok egyéb is. Az egyetemen is előbb az elemi mennyiségtan, utóbb a szanszkrit nyelv tanára. És mennyi minden előtte és közben. Egy-egy kritikájában vagy előadásában felvillanó ötletek. Elméletek, olykor iskolák is lesznek belőlük. Csak nem nála és nem is a magyar tudományban. Ős- és előzményvoltát mi tudhatjuk, a világ nem. Tudásunk büszkeség. De szomorú büszkeség. Így a miliőelmélet a történelemben és különösképpen a kultúrhistóriában. Vagy az asszociációelmélet a lélektanban és különösképpen a befogadásesztétikában. Az első csupán egy bírálatban – Szilágyi Ferenc egyik munkájáról. A másik csupán egy előadásban – a „szépmívek” okozta gyönyörűségről. A miliőelméletből nem lesz átfogó művészetfilozófiai teória. Pontosabban Brassainál nem, Taine-nél igen. Pedig Brassai bírálata évtizedekkel megelőzi az angol irodalom történetét (L’Histoire de la littérature anglaise 1857.) és az összegző művészetfilozófiát (Philosphie de l’art 1880.). És az asszociációelméletből sem lesz átfogó befogadásesztétikai teória. Pontosabban Brassainál nem, Fechnernél és Lippsnél igen. Pedig Brassai előadása évtizedekkel megelőzi Fechner esztétikai bevezetését (Vorschule der Ästhetik – Bevezetés az esztétikába 1876.) és Lipps beleérzéselméletét (Ästhetik 1903.). És lehetne még sorolni sok mindent. A zenetudományban a magyar népzenéről, a nyelvtudományban a mondat természetéről írottakat. Meg a nyelvtanítás módszereiről mondottakat is. Ám – talán – ennyi is elég. A legmozgékonyabb, legfogékonyabb elme. Több tudományban is lehetne a legnagyobb. De nem lesz egyikben sem. Itt és ott is villannak zseniális ötletei. Nem írja meg – összefüggéseiben – egyiket sem. Sok mindennek az előfutára, semminek sem a beteljesítője. Hordozza a hazai tudományfejlődés megkésettségének bélyegét. Egyszeri zsenialitása anakronisztikus maradvány. A tudományfejlődés meghaladott szakaszából. A differenciálódás-specializálódás előtti boldog állapotból. Sokoldalúsága nem specializálódás utáni interdiszciplinaritás, hanem specializálódás előtti prediszciplinaritás. Éppen így és ezáltal lehet és lesz is az erdélyi és magyar tudományosság egyik helyi legnagyobbja.
valóban az első
Meltzl tudománya szakonként, pedáns elkülönítésben teljesen megközelíthető. Germanista, a német nyelv és irodalom professzora. Innen közelít az összehasonlító irodalomtudományhoz. Összefognak Brassaival. Megindítják 1877-ben – nemcsak saját ötletből, de saját pénzből is – a világ első összehasonlító irodalomtudományi folyóiratát. Előbb Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok, később Acta Comparationis Litterarum Universarum címmel. De ekkor már – Brassai nélkül – egyedül Meltzl csinálja. Nézem az adatokat. Valóban a világ első összehasonlító irodalomtudományi folyóirata? Nos, valóban az első! Max Koch breslaui orgánuma, a Zeitschrift für vergleichende Literaturgeschichte 1886-ban, tehát kilenc évvel később indul. Jó, valóban a világ első összehasonlító irodalomtudományi folyóirata! De csak mi tudunk róla? Nos, nemcsak mi tudunk róla! Lapozgatom a mai irodalomtudomány egyik legnagyobb tekintélye, a cseh-amerikai René Wellek nevezetes tanulmánykötetét (Discriminations: Further Concepts of Criticism – Elhatárolások – Újabb irodalomelméleti alapfogalmak). Ebben bukkanok – az összehasonlító irodalomtudomány eredetéről szólván a fontos, nekem valóban fontos passzusra. Hevenyészetten idemagyarítom: „Az összehasonlító irodalom megjelölése meglepő módon egy elfelejtett folyóirat címében bukkan fel, amit Meltzl Hugó adott ki a Kolozsvár (ma Cluj, Romániában) nevű távoli városban. Összehasonlító irodalomtörténet című folyóirata 1877-től 1888-ig jelenik meg. 1886-ban alapított Max Koch, a breslaui egyetem professzora egy összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratot, amely 1910-ig jelent meg. Meltzl hangsúlyozta, hogy az összehasonlító irodalomról vallott felfogása nem korlátozódik a történetre, és az utolsó számoknál összehasonlító irodalomtudományra is változtatta folyóirata címét.” Van ebben valami mélységesen imponáló. Hogy „a Kolozsvár nevű távoli városban” – tizenkét nyelven írott értekezésekkel – megjelenik a világ első komparatisztikai folyóirata. Majdnem fél századdal megelőzve a későbbi fontos szakmai revüket. Csak egyetlen adatot még. Aztán elég a tudálékosságból. Szóval: Fernand Baldensperger nevezetes folyóirata, a Revue de Littérature Comparée 1921-ben, azaz negyvennégy évvel a Brassai és Meltzl szerkesztette lap után indul meg. Olvasom, Meltzl Petőfit állította a vizsgálódások középpontjába. Hogy éreztesse a magyar költészet világirodalmi rangját. Sikerült vagy sem? Maga a folyóirat vitathatatlan tudománytörténeti tény. Sokoldalúsága nem specializálódás előtti prediszciplinaritás, hanem maga a specializálódás – és specializálódás utáni interdiszciplinaritás. Éppen ezáltal lehet és lesz is az erdélyi és magyar tudományosság egyik – helyi kereteken túllépő – legnagyobbja.
Böhm tudománya is szakonként, pedáns elkülönítésben teljesen megközelíthető. Bölcselő, a filozófia professzora. A diszciplinák széles skáláját műveli. De az értéktan van a középpontban. Innen kiindulva építi teljes rendszerét. Mert ezt teszi. Tudatosan készül rá – legkorábbi ifjúságától kezdve. Naplójában már húszéves korában erről beszél. Hogy új utat akar törni Magyarországon a filozófiának. Lépjen más korszakba a hazai bölcselet. Ezért kell megteremtenie – neki – az első teljes magyar filozófiai szisztémát. Meg is teremtette – egy életen át. Az ember és világa – teljes gondolatrendszert jelentő – hat kötetében. Tizenöt évet, élete utolsó másfél évtizedét tölti Kolozsvárott. Itt fejezi be a nagy művet és alakítja ki tanítványai körét. A Böhm-iskolát.
zárt gondolati rendszer
A szisztéma az én, az alany mindenható erejéből indul. Ahogy megteremti az én a világot, az alany a tárgyat. Vagyis az anyag a szellem kivetítődése, projekciója. A világban az én, a tárgyban az alany, a szellemben az anyag önmagát tételezi. Így lesz az „öntét” e bölcselet alapvető fogalma. Az „öntét” alapja a képalkotás. A projekció, az „öntét” képek alkotásának és kivetítésének formájában történik. A képet képzettársítások sora teremti meg és veszi körül. Ezek gyökere a gyerekkorba vezet vissza. Az erotikus képzettársítás pedig a lélek betegségének forrása és tünete is lehet. Öntudatlan kép a tudatban? Idegen mozzanat. Ez az idegenség készteti a kivetítést, belsőből külsővé tételt. A külsővé tétel az én, alany és szellem világot, tárgyat, anyagot teremtő aktusa. Ám éppen ezért a kivetítőnek a kivetített, a teremtőnek a teremtett nem idegen. Vagyis benne, a nem idegenben – érzéki és értelmi egységben – önmagát szemlélheti, megismerheti és megértheti. De a megismert és megértett mellett ott van az elképzelt és akart is. A megvalósított mellett a megvalósítandó. A lét mellett a cél. A létező mellett a lenni kellő. A megvalósított, lét és létező a megismerés és megértés, a megvalósítandó, cél és lenni kellő a megítélés és értékelés tárgya. Így kerül középpontba az értékelmélet. Az értékek hármas hierarchiája. A hedonikus vagy érzéki, az utilitárius vagy hasznossági, és intellektuális vagy szellemi érték. Ez utóbbi a tiszta önérték, az idealizmus világa. Ez az önérték az értelem síkján igazság – tudománya a logika; az érzék síkján szépség – tudománya az esztétika; a magatartás síkján jóság – tudománya az etika. Valóban teljes, zárt gondolati rendszer. Ilyenként – a magyar bölcseletben – egyetlen.
Olvasom Mátrai László dolgozatában: Böhm a világ tudományosságában ugyancsak sok mindent megelőlegezett. A képek alkotásának és kivetítésének tana a pszichológiában Palágyi Menyhérten keresztül Ludvig Klages képelméleti elgondolásait ihleti. Az erotikus képzettársítások gyerekkorba visszanyúló, lelki betegségeket okozó voltának tana a pszichoanalízisben Sigmund Freud elgondolásait előzi. A világban önmagát szemlélő megismerés és megértés tana pedig Eduard Spranger szellemtudományi megértéselméletének elgondolásaira utal.
Nem könnyű a dolog. Hogy is mondjam? Palágyiban és Klagesben nem vagyok nagyon erős. De Freudban és Sprangerben úgy-ahogy eligazodom. Tehát. Előveszem a kézikönyveket. Georgi Schischkoff Philisophisches Wörterbuchját és a magyar Világirodalmi Lexikont. Meg a Magyar Irodalmi Lexikont is. Palágyi előbb Magyarországon valóban Böhm tanártársa, később Németországban valóban Klages barátja. (Csak néhány magyar irodalomról szóló írását, köztük a nem nagyon meggyőző Madách-könyvét ismerem.) Azaz éppen elvezethet Böhmtől Klagesig. Az élet és szellem közötti ismeretelméleti különbségtevése akár konkrétan támaszkodhat is Böhmre. És Klages? 1929 és 1932 között jelenik meg nagy műve: Der Geist als Widersacher der Seele (A szellem mint a lélek ellenfele). Harmadik kötete Die Wirklichkeit der Bilder (A képek valósága). Benne a tétel a világról mint képek öntudatlan egymásrahatásáról. És az emberről, aki képes képeket teremteni és képeket értelmezni. Itt lehet az összefüggés Böhm és Klages között. Bizony, el kellene olvasni. No, majd legközelebb. Freudhoz nemigen kell apparátus. A szabad képzettársítás a pszichoanalízis módszerének lényege. Az erotikum a pszichoanalízis elméletének meghatározó vonása. Az elsőről – többek között – a Bevezetés a pszichoanalízisbe ad áttekintést (1916). A másodikról – többek között – a Három értekezés a szexualitás elméletéről ad áttekintést (1915). Sprangerhez ugyancsak nemigen kell apparátus. A világ szellemi megalkotásának és a maga alkotta szellemi világ önszemlélő szellemi megismerésének és megértésének tételei nevezetes főműveiben: Die Grundlagen der Geschichtswissenschaft (A történettudomány alapjai – 1905). Lebensformen (Életformák – 1914). Zur Psychologie des Verstehens (A megértés lélektanához – 1918). Vagyis – gondoljunk bele. Böhm 1911-ben már halott. Munkássága mindenképpen megelőzi Klages nagy művét. Párhuzamos Freud életműve első felével, de megelőzi legátfogóbb műveit. És ugyancsak párhuzamos Spranger életműve első felével, de megelőzi legfontosabb műveit. Vagyis tudományos megelőzésről – mindhárom esetben – lehet szó.
maga a specializálódás
És Böhm esztétikája, Az ember és világa hatodik, utolsó kötete? Valaha a tanításhoz is használtam. Leteszem magam elé az asztalra. Nézzük csak. Szabályos-módszeres esztétika. Módszertani alapvetés után szól az esztétikai tárgyról, az esztétikai élvezetről, a művészi alkotásokról, az esztétikai minőségekről – fenségesről, szépről, rútról, tragikusról. Mint a nagy, klasszikus, múlt századi esztétikák. Érdekesek a hivatkozásai. Már a bevezetésben is. Csak példaként. Fechner, Volkelt, Lipps, Dessoir. Böhm 1906-ban ad elő először esztétikát. 1911-ben írja a hatodik kötetet – és nem is fejezi be egészen. És a hivatkozottak? Fechner Vorschule der Ästhetik-je (Bevezetés az esztétikába) – láttuk már – 1876-ból való. Volkelt átfogó műve, a System der Ästhetik (Az esztétika rendszere) – sok előzmény után – 1927-ből. Lipps átfogó műve, az Ästhetik – ugyancsak sok előzmény után – láttuk már – 1903-ból. Dessoir átfogó műve, a Beiträge zur allgemeinen Kunstwissenschaft (Adalékok az általános művészettudományhoz) pedig 1906-ból. Nem érdemes szaporítani a szót. Böhm – 1906 és 1911 között – esztétikáján a legnagyobb korabeli német szerzőket gyorsan követve, velük párhuzamosan vagy őket meg is előzve dolgozik. Korszerűsége nem specializálódás előtti prediszciplinaritás, hanem maga a specializálódás – és specializálódás utáni szisztémaépítés. Éppen ezáltal lehet és lesz is az erdélyi és magyar tudományosság másik – helyi kereteken túllépő – legnagyobbja.
Brassai Sámuel, Meltzl Hugó, Böhm Károly. Specializálódás előtti prediszciplinaritás; specializálódás és specializálódás utáni interdiszciplinaritás és szisztémaépítés. Út a zseniális sokoldalúságtól a nagyvonalú szakszerűségig, az erdélyi és magyar tudományosság egyik – helyi – legnagyobbjától két – helyi kereteken túllépő – legnagyobbjáig. A kolozsvári egyetem – az első román átvétel előtti – néhány évtizede. Amint elindul – a nagy tudományos tendenciák helyi megsejtésétől, azok helyi kezdeményezésén át az azokkal való helyi együttmozgásig.
kisebb körvonalak
És itt válik – számomra – Makkai gondolatmenete fontossá. A magunk revíziója vallomásából. Álom az új, megváltozott impériumról. Tárgyi helyett alanyiról, testi helyett lelkiről, anyagi helyett szellemiről. Alanyi-lelki-szellemi impérium? Igen! Ott látom nagy körvonalait a kolozsvári egyetemek körül. Báthory István hajdani egyetemétől Victor Ciorbea? majdani egyeteméig. Nagyon részletesen ki kellene dolgozni. Vannak a nagy körvonalakon belül kisebb körvonalak is. Például az első román átvétel előtti időből. Hogy is írja Makkai? Erdélyi magyar szellemi impérium. Kultúra – az egyetemes magyar kultúra alapján, Erdély külön szellemi színeit felmutatva, a világkultúrával szoros összhangban. Ahol a második vonás, a külön erdélyi szín az első vonásra, az egyetemes magyar kultúrára épül. Ahol a harmadik vonás, a világkultúrával való szoros összhang az első és második vonásra, az egyetemes magyar kultúrára és a külön erdélyi színre épül. Egyetlen szellemi impérium. Három pillérre támaszkodva. Nem akarom a párhuzamot erőltetni. Mégis leírom. Mintha Brassairól, Meltzlről, Böhmről lenne szó. Ahogy művelik az egyetemes magyart, hordozzák a külön erdélyit, közelítik a világkultúra összhangját. Talán modell lehetne. Minden leendő vagy lehetséges erdélyi magyar egyetemhez?
Legyen elég. Kéz a vállon! – Kéz a kézben? Mikor átvették a régi magyar egyetemet, kéz volt a vállon – az erőszak, a hatalom jelképe. Mikor létrehozzák az új magyar egyetemet, kéz lehetne a kézben – a szeretet, a megértés jelképe? Nem tudom, mik a realitások. Önálló magyar tagozat? Önálló magyar egyetem? Nem ismerem a lehetőségeket. Meg az erőviszonyokat sem. Csak elmélkedem. A magányos meditáló boldog? gondtalan? felelőtlenségében. Úgy, hogy senki sem kérdezett. Simon bán jut eszembe. A Bánk bán első felvonásából. A színre lépve mondja: „Hm, hátha mégis úgy, lehetne?”