KÉT VERÉB
A kertváros hallgat, céltalanul lépek,
mindig a következő kanyarig.
A tempó egyenletes, néha kihagy
a dobbanás, de már nem zavar,
ez üresjárat, ütemnyi halál.
Tél van, mintha önként gyalogolnék
a sáros földút fekete kátyúi felé.
Tüdőm fagyos festékszórója
színezi szürkévé, már-már átlátszóvá
a Levél utcát is, ahol a fakó házak
kéményei e-cigarettaként hányják
a füstöt, bár errefelé az aroma
gumiabroncs és szemét keveréke.
A Kossuthra fordulva látom, hogy még két
rozsdaszínű veréb maradt életben a kátyú szélén
némán, bárcsak képes lennék erre én is.
Egyáltalán mihez értek?
Babakék burokban ábrándozom, mert ez erős
drog engem egyből kartondobozba lök,
(a bokorból megfeszült macska figyel)
de itt bent minden úgy történik, ahogy akarom,
szétvert üvegek között fekve is hiszem,
hogy álmodom, vagy csak az ablakból
nézek valaki mást, és e két lehetőség
a szakadék szélén áll egymás mellett,
a macska szájában már csontok ropognak…