Csengery Kristóf

KÉT TÉR

1998 október

KÉT TÉR

1.
A csepegés fektet két vállra végül.
Mint a koponyacsont, mely belekékül
a jeges ismétlődés ritmusába,
úgy hasadsz ketté, kráteredbe látva.
Mint a cseppek: nap, hét, hónap követ
napot, hetet, hónapot — cseppkövet
alkotva, mely percenként arra int,
hogy a fogyás növekedett megint.
Úgy borul éjre nap és napra éj,
mint semmi-burka, bűzös hagymahéj.
Fejed sziklába verve vonítasz:
önámítás csak minden, vanitas.
S majd leszel rongy. S majd leszel egy halom
salak. S imádkozol majd: irgalom.

2.
Nem kételkedhetsz: legvégül a szálak
— ma bármilyen kuszák is — összefutnak.
Vannak, kik épp ezért nem is vigyáznak,
vigyáznak mások: épp ezért. Aludj csak,
olvadj az érlelő csendbe, hisz úgyis
ott áll jelölt posztján, őrködve ébren
fejed iránt, borzalmas élű karddal,
jó álmodért (de nem álmod terében)
az Egyszemű, a néma, fényes angyal,
ki felelősöd magad ellenében.
Aludj, hordd ki mélyedben, aki vagy,
s akivé válhatsz még, ha válni hagy
mai magadtól tegnap aki voltál.
Merülj: mártózz, míg az idő halad,
a lucskos térben. Légy te, aki ad
s aki megvon, a vesztőhely s az oltár.

kép | Ingo Smeritschnig, flickr.com