KÉT ÖREG A RÓZSALUGASOKNÁL
Két szürke zakós öregember sétált a Margitszigeten, a rózsalugasoknál. Május volt, a nyugdíjasok reggeli sétájukat tették. Egyszer csak szembe kerültek, nézték egymást, az egyik hunyorgott, felmérte a másikat, és huncut mosollyal megkérdezte:
– Nem ismerjük egymást valahonnan?
– Én is ezen töröm a fejem.
– Nem találkoztunk valahol régebben?
– De igen, lehetséges. Hol dolgozott?
– Én kérem, tanár voltam.
– Milyen idős?
– 82.
– Akkor engem nem taníthatott. Hol volt tanár?
– Először Pécsett, aztán Nagykanizsán. ’60-ban kerültem Budapestre.
– Gimnáziumban tanított?
– Igen, matematikát.
– Nem. Nem innen lesz ismerős.
– Á, megvan! Talán zuglói?
– Nem, lipótvárosi vagyok.
– Hát innen se. A fene egye meg, csak nem jut az eszembe. Nem orvos véletlenül?
– De igen, az voltam, 40 éven keresztül, a Szent János kórházban.
– Hát persze! Már a hangján is hallani. Nem maga miatt született halva a fiam 1964-ben?
– Nem, én baleseti sebész voltam.
– Sajnos, akkor ez sem.
Howard County Library System, flickr.com
– De várjon csak! ’68-ban elszerettem egy asszonyt, akinek megromlott a házassága. Esetleg maga a felszarvazott férj?
– Nem, sajnos, mi együtt maradtunk a feleségemmel. Magányosan, egyedül, de szép házasságban.
– Hát a fene egye meg, sehogy nem jut az eszembe…. de várjon. Hát persze! Ez a férjes asszony aztán engem elhagyott, disszidált egy gazdagabbal, 1970-ben. Ekkor autó elé ugrottam az országúton. Nem ütött el valakit akkortájt?
– Nem, soha nem volt jogosítványom, de hohó, megvan! Hát most mondta, hogy baleseti sebész. Egyszer bevittem az asszonyt, mert úgy elvertem. Mikor is volt. ’74-75. A kutya se emlékszik. Azt mondtuk, hogy leesett a lépcsőn, de azért maga tudta, hogy semmi ilyen nem történt. És olyan hálásak voltunk, hogy nem tett jelentést!
– Nem, az nem lehet, akkor éppen külföldi tanulmányúton voltam a Szovjetunióban.
– Akkor maga párthű volt!
– Igen, az voltam!
– Vagyis maga jelentett fel engem ’56 után, amiért internáltak.
– Lehetséges, bár akkor még nem érdekelt a politika.
– Akkor ötletem sincs, uram.
– Sajnos, nekem sincs. Ha csak nem innen, a rózsák mellől, a reggeli sétáknál.
– No igen, az meglehet.
Pár pillanatig még méregették egymást szótlanul, mosolyogva.
– Ha eszébe jut valamikor, itt a lugasoknál megtalál!
Kezet fogtak és mentek tovább, egyedül.