Vidor Miklós

KÉT NAP A TÖRTÉNELEMBEN

2000 október

KÉT NAP A TÖRTÉNELEMBEN

1944. OKTÓBER 15.

Ez a derült, vasárnapi égbolt még egyre nyárutót játszik. A nyitott ablakon enyhe levegő árad be, a napsugarak sem fakultak meg. Az elmúlt héten csaknem elszoktunk a légvédelmi szirénák bömbölésétől.

A Vörös Hadsereg már átkelt a Tiszán, Debrecen és Kecskemét körül katlancsata folyik. Nagyváradról, Kolozsvárról és Szegedről kivonták a honvédség csapatait, az MTI értékelése szerint a harctéri helyzet alig változott. A fővárosban folyamatosan ülésezik a véderőbizottság.

Én még mindig itthon vagyok — civilben.

már semmi sem lesz

Eredetileg augusztus derekára tervezték a korosztályombeli egyetemisták mentesítésének érvénytelenítését. Igaz, az még Sztójayék alatt volt. Aztán újra meg újra két héttel eltolták behívásunkat. Majd apámnak megsúgta egy honvédelmi minisztériumi ezredes, hogy ebből már semmi sem lesz. (Neki mindenütt akadt egy-egy jó embere — hogyan csinálta, máig sem értem.) Mindenesetre az új Lakatos-kormány mintha már ragaszkodnék részvételünkhöz a levegőben lógó kiugrásban.

Kettesben beszélgetünk az ebédlőben, még korai, hogy anyám megterítse az asztalt. A rádióban halkra állított muzsika szól, semleges szórakoztató zene. Fél egykor megszakad a műsor. Majd bejelentik, hogy rendkívüli hírt olvasnak föl: a kormányzó szózatot intéz a nemzethez.

Kifutok anyámért, apám fölerősíti a készüléket, s mindhárman körülüljük. Nyugodt, tisztán artikuláló férfihang adja tudtunkra pontosan azt, amire vártunk. S ettől egyszerre válnak hihetetlenné és maguktól értődővé a szavak. Volt, aki kimondja őket, és bekövetkezett.

Apám vállamra teszi a kezét, bólint. Anyám szeme behomálylik, s arcát tenyerébe borítja.

vidor2 0814

Bene Géza: Növekvő árnyak, hung-art.hu

Taplószáraz a szám. Egyikünk sem bír megszólalni. A hangot lesem, egy-egy mondata belémkopírozódik. „Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette.” Majd a Bismarck-idézet: „Egyetlen nép sem áldozhatja föl magát a szövetségi hűség oltárán.” S a végkövetkeztetés: a fölösleges vérontás elkerülésére eddigi ellenfeleinkkel előzetes fegyverszünetet kötünk.

Másfél-két óra múlva ismét elhangzott a rádióban a kormányzói proklamáció. Nem bírtam tovább odahaza, húzott az utca. Arcokat akartam látni, rájuk van írva, amit nincs mért rejtegetni többé.

A szemközti oldalon létrát támasztottak az egyik kapuhoz, valaki fölmászott rá, hogy lefeszegesse a sárga csillagot.

Fiatal nő bámulta, mellette görcsösen belékapaszkodó kisfiú. Mindkettejük mellén a kanárisárga folt. Idősebb, jól öltözött úr lépett hozzájuk: — Miért hordják még mindig ezt a gyalázatot?

Az asszony riadtan hátrahőkölt s rémülten felelte: — Arra nincs rendelkezés…

gyanakvó készenlét

A Nyugati pályaudvar felé indultam. Nyüzsgött a körút. A járókelők egymást figyelték, izgatott zavar és gyanakvó készenlét a szemekben. Buda fölött ragyogott a nap, mintha az elherdált nyarat próbálná még egyszer visszavarázsolni.

A Berlini tér felől éneklő rikkancskiáltás harsant:

— Magyarország fegyverszünetet kért! Rendkívüli kiadás!

A tömeg meglódult. Ott tipródtam az újságárus körül támadt embergyűrűben. A Hétfői Hírlap egyetlen lapnyi száma ott lobogott a kezekben. A címoldalon a kiáltvány s a honvédséghez intézett hadparancs, a fejléc fölött nagybetűs szedéssel: „A kormány helyén maradt”.

Ismerősre még véletlenül sem akadtam. Félfüllel elcsípett szófoszlányok körös-körül. Ugyanaz hajtotta ki őket, ami engem, hallhattam. Ellenvélemény — sehol. Siettem haza.

Már az előszobában rám zúdultak a rádióból a pattogó ütemek. Megütődve meredtem apámra:

— Mi az, indulók nélkül már a fegyvert sem tudjuk letenni?

Szeme sarkában figyelmeztető villanás.

— Odakinn mi van? — kérdezte.

Gépiesen nyújtottam felé az újságot.

A készülék elhallgatott, majd száraz, szolgálati hangon olvasták föl: — Beregfy vezérezredes azonnal jelentkezzék Budapesten. — Elmondták kétszer is. Aztán megint a dübörgő marsok, egyre félelmetesebben.

A korai alkonyodásban észrevétlenül elmosódtak a körvonalak. Elborított bennünket a növekvő árnyék. Odakintről hűvösség szökött be, hirtelen egész évszaknyit öregedett a világ.

Ebbe a dermedt pillanatba nyilallt belé a kurta, éles csengőszó. Összerezzentünk. Ugyanaz futott keresztül rajtunk: elébe sietni, vagy elbújni előle?

Rohantam ki. A folyosó derengésében nem ismertem föl mindjárt az ajtóban álló férfialakot, csak a hangját, amint nevemen szólított, s az otthonos tegnapokból érkezett.

Fölkiáltottam: — Jancsi!

vidor3 0814

Bene Géza: Tájkép, hung-art.hu

Berántottam, s az előszoba fakó világításában ott állt előttem festékfoltos munkaruhában, arcán kétnapos borostával legrégibb, gyerekkori barátom. Megpróbált elmosolyodni, de alig emlékeztetett arra a karpaszományos tizedesre, aki valamikor az év elején járt itt utoljára.

— Leléptem Kolozsvárnál — mondta halkan. — Most ért be a vonatom a Nyugatira.

Anyám szólt ki riadtan: — Ki jött?

Jancsi az ebédlőajtóhoz lépett, de csak a fejét dugta be:

— Timófi György szobafestő, erdélyi menekült… — kényszeredetten hozzátette: — Haza akartam menni, de a hídon már csak nyilas igazolvánnyal eresztenek át…

Egyszerre fölengedett a bénaság: volt mit tennünk. Anyám fürdőt készített, én a frottírköpenyemet szedtem elő.

A rádióban marcona férfihang szólalt meg s komoran figyelmeztette a frontvonalban álló honvédeket, hogy a korábbi hadparancs nem jelenti a harc beszüntetését.

Öklömmel az ajtófélfára vágtam: — Hát mi az istennyilát jelent?

Jancsi rám csodálkozott, s embertelen tárgyilagossággal felelte: — Semmit. Megbukott a fegyverszünet.

Ő már a vonaton tudta.

fapofával nézte a ribilliót

Negyvenórai bumlizás árán vergődtek el a Pest környéki rendezőpályaudvarig. A vágányoknál száguldozó rikkancsok lengették a különkiadást, az utasok ész nélkül kapkodták. A kijáratban meg a fegyveres német őrség fapofával nézte a ribilliót és fütyült rá.

— Hát így volt megszervezve ez a szerencsétlen kiugrási kísérlet… — s elhallgatott, mert anyám elé tette a tálcán a vacsorát.

Későre járt, mire apámék jóéjszakát mondtak. Az idő is kicsúszott alólunk. Jancsira megágyazva várt a sarokdívány. Láttam, alig áll a lábán, nagy, zöldes-szürke szeme összetöppedve hunyorgott, de mikor elköszönni készültem, visszafogott:

— Maradj még… úgysem bírnék elaludni…

Odaültem mellé a kis zsámolyra, megkérdeztem, hogyan sikerült elszakadni a századától.

Egyszerű, kopott szavakkal mondta el. Az egysége Kolozsvár mellett állomásozott. A harcvonal már elérte őket, bevágódtak a lövedékek, világos volt, hogy vissza kell vonulniuk. Őt beküldték valami jelentéssel az ezredtörzshöz. Útközben az erdőszélen kilőtt trénkocsiba botlott. Ember már sehol, csak a kinyúlt ló, szétroncsolt orrán hólyagként fúvódott ki a tüdeje. Már nem is iszonyodott, ahogy fölidézte:

— És akkor megkérdeztem magamtól: „Hát állat vagy te is, hogy eltűröd, amíg belőled is ez lesz…?” Bementem az ezredirodára, és mihelyt egy percre magamra hagytak, fölmarkoltam a hivatalos űrlapokból, ami csak a zsebembe fért: nyílt parancsot, szabadságlevelet, alkalmatlansági bizonyítványt… Nekivágtam visszafelé a Szamos mentén. A városban teljes fölfordulás. Holnapra odaér a front. Ott álltam a vadidegen utcákon. Egy lelket sem ismertem…

Odavágódott egy emberhez. Mért épp ahhoz? Blikkre, szagra:

— Nincs szüksége egy revolverre?

Rám nézett merőn, aztán rábólintott:

— Jót szólított meg, mert így hagytam ott búcsúvétlen a szakaszomat én is a múlt háborúban, mikor már láttam, hogy vége mindennek… No, jöjjön velem.

— A lakásán átadtam a szolgálati fegyverem, az uniformisommal együtt. Kaptam egy elnyűtt munkaruhát meg egy-két igazoló írást Timófi György kolozsvári szobafestőtől. Azok legalább valódiak voltak. S aztán ki az állomásra, föl az első Budapestre induló vonatra. Vagy az volt az utolsó? Majd két napig döcögtünk, légitámadások közt, nyílt pályán ácsorogva, míg estére be nem értünk a Nyugatira…

vidor4 0814

Bene Géza: Forma térben, hung-art.hu

— A legjobbkor… — dünnyögtem.

— Mindegy… most már benne vagyunk…

Nem sokat aludtunk azon az éjszakán. Az utána következőkön sem. A kolozsvári ezredirodáról származó űrlapok rendre gazdára találtak. Úgy tudom, szerencsét hozott valamennyi.

De ez csak három hónap múltán derült ki, mikor innen is, onnan is előbújtak a dekkolók. Akkor már valóban elhallgattak a fegyverek, mert kiütötték őket azoknak a kezéből, akik a város pusztulásáig próbálták védeni a maguk bőrét.

A nevemre kiállított alkalmatlansági igazolvány azóta is ott lapul emlékül megőrzött irataim között. Alján a pecsétbe beléfutó lendületes aláírás, vitéz Hajmássy alezr. — Jancsi kezétől ered, akit akkor épp Timófi Györgynek hívtak, s mint Kolozsvárról menekült szobafestő érkezett meg a Nyugati pályaudvarra 1944. október 15-én este, mikor mindkettőnk élete kevesebbet ért ennél a megsárgult kincstári papirosnál.

1946. MÁRCIUS 12.

A Markó utcai fegyház udvara kietlen, szűk aknának hat. Fölszökő falak közé szorult, csupa kő térség — ezen a délelőttön zsúfolásig tömve.

A mélyén nyüzsgő alakok — nem tudni, hány százan, talán ezren is — beférnek ide egyáltalán annyian? —, jó előre összeverődtek már. A hátrább szorulók elheverő téglákból emelvényt raktak maguk alá. Bátran megtámaszkodnak az előttük álló vállában, nem tiltakozik ellene. Inkább helyezkedés folyik, mint tülekedés, van, aki megkérdi vadidegen szomszédját: — Jól lát?

A szenzációéhség nem irigy, szívesen részeltet mást is a mindjárt megkezdődő eseménysorban.

A rendezés világosan kijelölte a színtér középpontját: négy megácsolt bitófa egy sorban. A hozzá vezető folyosót szabadon tartják az őrök. Oldalt, az épület tövében téglalap, mellette négyzetalakú asztal, az elő- és utójátéknak: a bíróság kezdi, a kiküldött orvosbizottság fejezi majd be.

Akár a nagy, történelmi tablókon, a szemtanúk is hozzátartoznak a képhez. A tömeg csupa fölfűtött várakozás. Félelmes ez a feszült és követelő jelenlét, betölti az épület komorságát.

Végre tompa morajlás hullámzik végig a közönségen: megkezdődött.

átmeneti percekre szól

Köznapi öltözékű, hivatalosan komoly arcú férfiak jelennek meg s elfoglalják helyüket az asztaloknál. Szerepük, teljesítendő tisztük van csupán, az is átmeneti percekre szól. Mindjárt előkerülnek azok is, akik idevonzották a nézősereget. Ez az ő napjuk, mikor betelik rajtuk az ítélet.

Ott szorongok a várakozók közt. Először látom majd őket színről színre.

A rotációson elmosódó fénykép rémlik csak vissza bennem, az a csoportfölvétel, amelyiken merőben szokatlan környezetben, durván összerótt, támlátlan padon ülnek, eskütételük után. Az új kormány. A dátum: valamikor az 1944. október 15-ét követő napok egyikén. S már első pillanatban az önkénytelenül támadó gondolat: a vádlottak padja.

Alig másfél évvel ezelőtt. Isten malmai ez egyszer gyorsan őröltek.

De azon a fotón nem volt még rajta, akit most elővezetnek. Alacsony, vékonypénzű, searcú ember, talán maga is meglepődött, hogy mozgalmának vezérkarával együtt jutott ide. Szürke eminenciás volt, afféle belső szervező, mire előtérbe került, számukra már minden elveszett, emigráns kormánnyá váltak, hatalom nélkül, kegyelemkenyéren. Korábban orvosi diplomát szerzett, de ezt senki sem nézné ki belőle.

Amint föltűnik a fegyőrök között, fölzúg a tömeg. De személytelen ez a hanghullám, nem neki szól, csupán egynek közülük.

Ott áll a bírósági asztal előtt, végighallgatja az ítéletet, melyet a tárgyalás végén kihirdettek már, de azóta a kegyelmi kérvényüket is elutasították, s a tanácselnök itt ismét fölolvassa. Egyetlen szó sem hallik el hozzám. Mintha bizalmasan közölnék vele az adatokat, életének megvizsgált mérlegét, megkérdik, értette-e, s ő a bábuk tehetetlenségével előre ejti fejét, hiszen mindez egészen rövid időre szól már, sem megjegyezni, sem elfelejteni nem lesz módja.

vidor5 0814

Bene Géza: Tájkép kompozíció, hung-art.hu

Mozdulatok vannak hátra csupán, egy-két fordulat, vagy tucatnyi lépés, megteszik helyette a tagjai, a szélső bitófáig. A hóhérsegédek föltessékelik a kis zsámolyra. Aztán hátulról nyakára kanyarul a hurok, egy igazítás még rajta, megfeszül, majd kirúgják alóla a zsámolyt, elbillen a feje, s máris kendőt borítanak az arcára.

Ez a pontosan előrajzolt koreográfia ismétlődik majd még háromszor, csak a személy változik.

Valaki előremegy az orvosok asztalától, megbontja a kivégzett mellkasán az inget, bordáira illeszti sztetoszkópját. Figyelmesen hallgatózik s bólint. A jegyzőkönyv hitelesen megőrzi majd, hány percig, másodpercig működött még a szív a halált okozó nyakcsigolyatörés után.

A hangerő ismét fokozódik, amint az épület keskeny ajtajában fölbukkan a kísérő szakasz. A második elővezetett már számon tartott személy volt, a belügyek mindenhatója. Simán hátrafésült, ősz hajú férfi, pártjának zöld színű formaingét viseli. Középmagas, izmos alak, járásán, takarékos mozdulatain érzik a magára erőltetett fegyelem.

szidalmak csattannak

Körülöttem öklök emelkednek, szidalmak csattannak, s mikor a zsámolyra lép, egy éles kiáltás: — Lassan húzd, Bogár!

Aztán az ő arcát is elfödi a kendő.

Harmadikul alacsony, falsápadt, bakaruhás alak botorkál elő, alig látszik ki a fölvezetők közül. Szerencsémnek köszönhetem, hogy nem ő koncoltatott föl engem, a bevonulási parancsot megtagadó katonaszökevényt. Az aktus a mostaninál csekélyebb ünnepélyességgel folyt volna le, az ügy sürgősségére való tekintettel a nyilvánosság teljes kizárásával.

Rémülten hunyorog a tanácselnökre a lefokozott vezérezredes hadügyminiszter. Azon a verőfényes őszi vasárnapon, a fölharsanó indulók csinnadrattája közben az ő neve hangzott el ismételten a rádióban. Neki kellett volna „megmentenie a hazát”.

Egy szárnyvonalon szolgálatot teljesítő bakter reszketne ilyen begyulladtan a fölöttesei előtt, mikor közlik vele, hogy el van csapva. Támolyogva fordul meg, szemben találja magát a két letakart fejű, élettelen testtel. Vízszeme van: néz, de nem lát.

Tetőpont és finálé: a magyar Führer. Az önkinevezett nemzetvezető, állam- és kormányfő. Köpcös termet, domborított mellkas, simára borotvált arc, sötét haj és szempár. Készült a föllépésre. A fogadtatás crescendója növeli önérzetét. Nem kell összeszednie magát, amint tekintetét körülhordozza. Ezt a magabiztosságot az idült paranoia ismeri csak.

Mozdulatlanul hallgatja végig az ítéletet, érzéketlenül léptet el a megterhelt akasztófák alatt. A megszállottak pátoszával hág föl a zsámolyra. Elhivatottságában rendületlenül áll szemközt a világnyi tévedéssel, hogy a Reichet szétzúzta a háború, és vele bukott a Kárpát-Duna Nagyhaza is.

Hát végignéztem.

vidor6 0814

Bene Géza: Sárga fény, hung-art.hu

Aztán kisodródtam a komor épület kapuján a megtorlódva oszló csoportokkal. Izgatottan vitáztak, visszakérődzve a részleteket.

Ez már sok volt. Átvágtam a túloldalra. Vitt a lábam, elkanyarodtam a sarkon. Mélyeket lélegeztem, hogy legyűrjem orvul föltolakodó szégyenkezésemet. Fojtogatott, mintha bemocskolódtam volna.

a hatalom megszállottjai

Ugyan mit is reméltem? Elégtételt azért a merényletért, amelynek nincs egyenértékese a földi igazságszolgáltatásban? Csak a hatalom megszállottjaival találkoztam. Vagy inkább, ami maradt belőlük, amint a nagy szövetséges elejtette őket, s összecsuklottak, akár a kesztyűsbábok. Ezek előtt ájult dermedt csöndbe az ország azokban a légritkulásos októberi napokban?

Ott találtam magamat az elhagyott Duna-parton. Előttem sötétlett a roppant folyó. Szinte mozdulatlannak látszott, olyan lassan haladt. Mintha eltűnt, régi hidait keresné.

felső kép | Bene Géza: Múló fények, hung-art.hu