KÉT FOLYTATÁSOS

A MOSZKVA TÉR FÖLÖTT

A Moszkva tér fölött, hamuhullató légben hajdani
társak lelkei, egy-egy varjú sodródik ferdén,
szélkötegek közt, drasztikusan.
A jelenetnek égett tojáshéj szaga van.
Óriásplakátok szent színe előtt történik mindez.
Autóban kuksol ott a Várfok utcán. Hugyozzák
oldalt rendületlenül a hajléktalanok, a téren alkalmi
kizsákmányolásra váró erdélyiek a posta téglafalát.
Elcsendesült szájjal hallgatja a hangot, „ez a részem”,
„nem egészen talán”. A horizont hátsó vonalán mint
lényeget betöltő monstrum, fölüti fejét a konzum,
a millennium, a hagyománnyá hazudott ötvenhatos kopjafák,
az áruházas, szobros, üveges, műmamutos Quodlibet-projekt.

Egy varjú zuhanórepülése,
mintha feléje,
de nem.
Igen.
Az öregedés véletlen kanyarjaiban még összebotlanak,
botlatja magát B.-vel, C.-vel, s érzi, nem átok vagy hályog –
irodalmi lepedék vonja be a történetet, évek nyála.
Elnyűve korog a korpusz, kifordul és áthangolódik.

„Vagy én is elhomályosodtam.
Vagy nem volt, nem is szólt más értelem ott, akkor, velünk.
Vagy nem én voltam – nem ez a mai. Hogyan is
nézhetném másként vállat se vonva, hogy rágördítsék
hallgatásuk kiagyalt kövét, mintha veremben sziesztáznék,
s elrongyolt szárnyaikkal levágódjanak.”

Nem nézi úgy.
S egy megint zuhan.

AZ IDŐ NYILAI

A jelenetnek ma égett olajszaga van, büfébűz
a pórusokból kimoshatatlan. S az ég is hamuhodó
és abbahagyhatatlan,
ahogy a katlan fölé tottyan, tetves galamb – érzi ezt,
a beakadt lemez ritmusait, kalitka-homályt,
szem, száj ingerét, hogy alásimuljon,
rányomódjék: úgy könnyebb.
Mondjuk, a könnyek,
undor és önsajnálat, h-mollban egy kamaraszimfónia.
De nincs hol landolnia,

még rálát a térre.
„Még élek”.
Még a kőre köpött nyák, ahogy csillog, a hely
váladéka, egymásba izzadt sorsok pőre áthatása,
a kanál, a kása, és az egész robotoló, kicsinált táj,
mint konfekció, abból is csak az akciósa, még fáj
a válla, tenyere göbjeiben, a tudatában nyirettyűző
szuperhúrokon panaszkodik, hogy
el van rontva, szánt szándékkal romlékonyra lökve itt
a tér, s ami átcsillámlik se szentség.
S milyen könyörtelen.
(„Eldobott és kivasalt
csomagolópapírra finom, kínai ecsettel az idő nyilait
szeretném közben, alig érintve, írni.”)

kép | A szerző rajza