KÉT BAGATELL

Levendel László emlékének

Íme, hát meglelte…?

Borges Körkörös romokja megvilágítóan rejtélyes írás, ezt már a mottója is sejteti („And if he left off dreaming about you. THROUGH THE LOOKING-GLASS, VI.”); van a szövegben néhány, az egyszerűségtől különösen talányos mondat: „A cél, amely ide vezette, nem volt lehetetlen, csak éppen természetfeletti. Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba.” És a befejezés: „…megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki.”

megmagyarázhatatlan inspiráció

Nem tudta, miért kúszik, tekeredik bele folyondárosan ebbe a két utóbbi mondatba — már azóta, hogy először olvasta — egy verssor: „íme, hát megleltem hazámat…’? Gyermekkora álmainak sokáig visszatérő muzsikája volt a vonatkattogás (most, mikor ezt leírja, nem bizonyos benne, hogy a gyerekkori álmaiban hallotta-e a kattogást, vagy a leírás közben gondolja csak, hogy akkor hallotta, és a visszavetítést éppen az indítja el, hogy azóta is folyamatosan hallja). Tizenegy éves koráig a Columbus utcában lakott, kétszáz méterre a vasúttól, az Amerikai úton sem nagyobb a távolság a töltéstől háromszáz méternél. 1941-ben, amikor ide költöztek, a felettük lévő lakásban lakott Wallesz Luca. Három és fél évtizeddel később, akkor megmagyarázhatatlan inspiráció hatására (mi az, hogy megmagyarázhatatlan?; mi az, hogy megmagyarázható?; mi az, hogy inspiráció?; mi az, hogy látvány, álom, emlék?; hiszen évtizedek óta hetenként kétszer is elhaladt a szomszédos Korong utca 6. előtt, amelynek falán tábla hirdeti, hogy 1933 és 1936 között ott lakott József Attila, ötven méterre a vasúttól, hiszen most már több mint fél évszázada ott vannak a lábnyomai a Columbus utca–Korong utca–Amerikai út háromszögében); nos, tizenöt esztendeje elindult, és illő keresés után megtalálta Wallesz Lucát egy nem távoli, Mexikói úti ház földszinti lakásában (a vasúti töltés oldalában). Faggatni kezdte, járt-e vajon József Attila az Amerikai út 74-ben is?; („Meg akart álmodni egy embert: a legapróbb részletességgel megálmodni és átvinni a valóságba. Egész lelkét betöltötte a mágikus terv”; de nem úgy akarta megálmodni, mint valami regényalakot, nem a „figuráról” akart írni, inkább mintha a lelkét, a sorsát, a magányát, kapcsolatát a világgal akarta volna még mélyebbre szippantani, annak a verssornak a termőgomolygásáig akart eljutni – miközben önmagához –, igen oda, ahol „íme, hát…”, oda, ahol hamis tanúvá lehet lenni igaz pörökben; a hajdani vonatkattogás allegro barbaróját kívánta azonosítani saját álmainak kísérőhangjával, akkor is, amikor ott ült a Mexikói úti lakásban és hallgatta az egykor szőke, ősz asszonyt a Luca-versek születéskörülményeiről, a Korong utcai grundról, a töltésen futó vonatok örökös kattogásáról; („Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Így iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülkefényben, / én könyöklök és hallgatok.”

Aztán, amikor már nem gondolt az álmok, az emlékek, a verssorok „nem lehetetlen, csak éppen természetfeletti” összekapcsolódásaira – ugyanis szervültek benne az álmok, az emlékek és verssorok, olyannyira, hogy nem kellett azokat előhívnia, benne voltak az életműködésben – nos, amikor már néhány mondatába próbálta sűríteni, aminek a felkutatására évtizedek körkörös romjai között elindult, olvasta a szavainak egyik halmazát értelmező szövegben, hogy amit leírt, annak ez a jelentése: milyen ijesztően ismétlődik minden, a történet, az álmok, a vonatkattogás, a közös éjszaka, s hogy mindez mennyire rólunk szól „a maga archaikus meghökkentő modernségében: éjszakánk éppen azért közös, mert közöttünk, magyar és magyar között, nem pedig idegen és magyar között húzódik, láthatatlan, megfoghatatlan sötét folyamként. Hamis tanúvá lettünk saját igaz pörünknél.” (Balassa Péter: A közös éjszaka – magyar és magyar között, Forrás, 1993/10.)

egymásra rétegződő lábnyomok

S így, miközben – ama körkörös mozgásban – minden eljutva visszajutott, sors (akár nemzettörténet), egy rét lepusztuló és újranövő fűszálai, az egymásra rétegződő lábnyomok néhány utca háromszögében, az álmok, a folyamatos vonatkattogás, a zuglói utcák akác- és gesztenyefáinak sorai pedig összekapcsolódtak (akár) a kecskeméti utcák akác- és gesztenyefáinak soraival is (ahol azt a szöveget kinyomtatták), nos, miközben íme meglelte…, ő nem borzadt el, miként Borges fantomja, mert megértette: bizonyos, hogy nagyon régen álmaiban valóban hallotta ugyanazt a vonatkattogást, nincs kétség, legfeljebb az történik, hogy a vonatkattogást most már tovább álmodja másvalaki…

Eltelt három esztendő. Nem álmodott többé a vonatkattogásról. Hallotta.

Az összekapcsolódások körforgása némította el az álmaiban és csúsztatta át a valóságba? Abból az irányból, ahonnan évtizedeken át hallani vélte, most már valóban hallotta új otthonában. Kilépett az álmából, és abban találta magát, amit megálmodott.

Nézte az ablakból a sínpályát. Nézte az erkélyről a nyolcvanéves gesztenyefákat, amelyek árnyékában azok a verssorok születtek.

Az álom, az élete, a vonatkattogás: együtt, ott voltak.

Nem volt fontos, nem is volt tudható, hogy mi teremtett meg mit. A régi vonatkattogás az álmot, vagy az álom az új, a valóságos vonatkattogást.

Az egyik őt, vagy a másikat ő.

József Attila 1924-ben csengetett be Wallesz Jenőék Mexikói út 54. alatti lakásába. A továbbiakban a műteremlakás, a gesztenyelombokkal beborított kert, a száz méterre lévő Korong utcai grund és az arra futó vasút élményéből születtek a Luca-versek, más szerelmes versek is, az Eszmélet híres zárószakasza. Kétszáz méterre a Columbus utcában éltem gyermekkorom első tizenegy évét, aztán ötszáz méterre az Amerikai út 74-ben a további ötvenhat évemet. Wallesz Luca és családja is átköltözött az Amerikai út 74-be a harmincas években, így ismerkedtem meg a történet mitológiájával, amit Íme, hát meglelte… címmel 1994-ben a Forrás számára megírtam. Azt hittem, lezártam valamit magamban. Az utak és a kapuk azonban másképpen nyílnak-csukódnak. Minden elképzelt jövő, minden VISSZASZÁMLÁLÁS ellenére. Miután azt hittem, hogy valamit végérvényesen lezártam, 1997 nyár elején a Mexikói út 56-ba költöztem át. Az álom, az élet, a vonatkattogás, most együtt itt vannak. Lehet, hogy amit „megleltem” éppen a valóság és a fikció eggyéválása? Ezért tettem kérdőjelet az egykori cím után.

A visszaszámlálás romolhatatlan alapja

A jó írót már a mondatairól is fel lehet ismerni, ezért aztán „vaskos regényeket egy-két helyen felütök, belenézek a könyvbe, csak hevertetem egy-két hétig az íróasztalom szélén, míg meg nem unom a látását. Ekkor beszorítom a polcon a többi közé… A jó könyv ugyanis mindig elolvastatja magát… A rossz könyv élettelen tárgy: ha a kezembe veszem, bizonyos, hogy semmiféle izgalmat nem érzek. A jó: tüstént megdelejez, személyes kapcsolatot teremt velem. Mit beszélnek ezek itt a hetvenhetedik oldalon? Kettőt visszalapozok… Ezzel a gyalázatos módszerrel mégis mindent megtudok, de csak a jó regényből.”

Ahogyan Ottlik? Többnyire. De néha azért másképpen, mert vannak olyan írások, amelyek nagyon közel kerülnek hozzám, mégsem mondhatom, hogy mindent megtudok róluk. Éppen Ottlik Kosztolányi-esszéje az egyik. Mióta a Prózában megjelent, évenként kétszer-háromszor előveszem. Vannak benne mondatok, amelyeket nagyon sokszor elolvastam. És vannak benne olyanok, amelyeket egyszer sem. Ma már tudom, miért. Olyan fontosak lettek számomra azok a sokszor olvasott mondatok, hogy féltem őket szembesíteni a többiekkel. Tizenhét éve élek együtt ezekkel a fontos mondatokkal. Borgesnek igaza van. Csak a megélt szavak hitelesek.

Mikor már nem kellett újraolvasnom azt a pár bekezdést, annyira szervültek bennem, végigolvastam az egész esszét. Az elejére már alig emlékszem. A közepére már alig emlékszem.

Azok a mondatok nemcsak maguktól szívódtak fel bennem. El kellett indulnom feléjük.

Anyám emlegette: amikor a Ligetben a rózsakertnél kergetted a lepkéket és nem tudtad megfogni, azt kiáltottad: vigyázz, te lepke, mert úgy elkaplak, hogy mehetsz az angyalkához bétolni. (Kisgyermekként még tudtam németül, így magyarítottam az imádkozni igét.) Ilyen elszántan és reménytelenül kergettem azokat a mondatokat is? Amíg csak a lepkeháló rájuk csapódott.

„Az író, Esti Kornél, Stockholm felé? talán a halál felé? ki tudja, mi felé utazva, egy soha nem látott idegen kisváros hóesésében váratlanul felismeri az egyik ilyen kisgyerek-korabeli érzését, és boldogság fogja el. Uramisten, gondolhatnánk, hát felismerte, s most mire megy vele? Rádiumtöltése van-e ennek a még emléknek is alig nevezhető régi-régi kis szín- vagy szag- vagy hang-újraérzékelésnek, és elfújja majd a bajt, halált? Változtat-e bármit is az életén? Nem.

boldogságnak lehet nevezni

Nem, semmit, sehogyan, semerre, sehol. De tény, és marad a tény, hogy ismerte valaha az életnek olyan áradó kedvét, tágasságát, áhítatát, várakozását – a puszta létezésnek tiszta, teljes intenzitását –, noha csupán egy kisgyerek hétköznapi, akármilyen negyedórájának nem is okvetlenül derűs, akár kesernyés vagy fanyar, akár félig kíváncsi, félig közönyös, de valamilyen hangulatába beágyazva – amit boldogságnak lehet nevezni.

Most mire megy vele, hogy ismerte valaha? Sokra. Tanúságot, bizonyítékot kapott, hogy múló földi életünk mégis nagyszabású dolog. Amit ismert valaha, megvan sértetlenül. S nem ábránd, illúzió, képzelgés, hanem az élet kiindulópontja, mintegy tárgyalási alapja… Ezzel kezdődik a világ. Ezt nem szabad veszni hagyni soha… És a halál felé, a semmi felé utazva attól fogja el a váratlan boldogság, hogy bebizonyosodik, meg tudta őrizni.”

Néha, munka közben, egy-egy szó megélése közben, vagy egy őszi délután fényeiben megjelent valami ezekből a mondatokból. Próbáltam írni róluk. Próbáltam mértékként hivatkozni rájuk. Óvatosan, hogy ne engedjem őket méltatlan sorok, méltatlan életek közelébe. Próbáltam belecsempészni egy hangulatba hangulatként, vagy egy emlékezésbe emlékezésként. Próbáltam odacsúsztatni mások közelébe, akikről úgy éreztem, hogy benne vannak abban a vonzáskörzetben, amit Ottlik „tárgyalási alapnak” nevez. Azt tapasztaltam, hogy akiket megérintett, úgy fordították az énjüket a mondatok felé, mint némely növény a napfény felé.

Nemrégiben odaadtam ezt a megismerést az egyik regényfigurámnak. Néhány napig dolgoztam egy bekezdésen, amíg maga a figurám elő tudott hívni a saját lényének mélyéről, a saját emlékvilágából egy érzést úgy, ahogy azt Esti talán Stockholm, talán a halál felé utazva. Aztán szorgos munkával megszabadítottam a mondatokat az első fogalmazás nyilvánvaló sietségével járó túl közvetlen kapcsolódás liánjaitól, úgy, ahogyan a férceket kell kiszedni az elkészült ruhából, hogy a figurám a saját sorsa törvényei szerint tudja átélni a gyermekkora egy villanását, felfedezve és megtalálva magának azt, ami az ő számára a „tárgyalási alap”.

Ennyit tehettem. Erre voltam képes: néhány mondattal megkeresni a fikció és az élet találkozópontját.

Nem gondoltam többé Ottlik Kosztolányijára.

Elég sok idő telt el.

Ültem a hintaágyban augusztus végén a szőlőhegyen. Hat óra lehetett. Ilyenkor a Szentgyörgy-hegy felől önti el a fény a tapolcai medencét, megvilágítja a Badacsony északnyugati lejtőjét, a Gulács délnyugati oldalát, a Csobánc romját. Ahová nem hatol el, ott minden levél, fűszál, a fatörzsek is palackzöld színűek. Néhány percig egymásra rétegzettek az árnyalatok, miközben a színek csenddé préselődnek.

Elláttam az öreg háztól a Halápig, a Tóti-hegyig, megpillantottam a mindent magába olvasztó csöndet.

a csönd

Az illatát éreztem legerősebben, ugyanis a csönd – ami maga is koncentrátum volt – tovább atomizálódott. Az illat vetített rá egy képet a látványra. A gyermekkorom Columbus utcai kertjét, a kisebb, de a gulácsihoz hasonló illatú diófával, alatta az alkonyi fénynyalábokkal, a kerti asztallal, ahol anyám harminckét évesen nem feltűnő tányércsörgéssel a vacsorához terített.

Amit láttam, nem emlékkép volt, semmiképpen sem az.

Később elmondtam Zsuzsának. Ültem a forrását a hegyek mögött elveszítő, ám eltűnni nem képes fényben. A rádióban Händel G-dúr Chaconne-ja. Azt gondoltam: megélni ezt a néhány pillanatot és hallgatni közben ezt a zenét annyi, hogy történhet most már akármi. Rossz, sötét, bármi. Semmi nem veheti el ezt az érzést. Semmi nem teheti semmivé.

Megmásíthatatlanul a régi kert illatát éreztem hatvan évvel később.

Önazonosság? Az életnek a hétköznapokban elmosódó, nyelv-nélküliségében megingathatatlan szerkezete?

A kikezdhetetlen tárgyalási alapnak a valóságba belemart illúziója?

A Visszaszámlálás című beszélgetőkönyvbe készült írás.

kép | Giacomo Balla festményei, arthive.com