Levendel Júlia

KESKENY VÁJATBAN

2004 október

KESKENY VÁJATBAN

Benyitott a fia, s hiába, hogy nem hasonlított rá, a jelenet ismétlése volt a huszonnyolc esztendővel korábbinak. A szőke, nyurga Hajnal András is tudta ezt, összevillanásukban még az oly keservesen nélkülözött barátság is érezhető – vagy a halálközelség mindenkit megszelídít, és a mítosz lebírja a közönyt? A fiú nesztelenül becsukta maga mögött a kis szoba ajtaját, egyet kellett lépnie, hogy a fehér műanyagszéken kuporgó apját elérje. Lehajolt, mintha megcsókolni készülne, enyhítő, illedelmes mozdulatnál nem lett több, de a bensőségesség lehetősége megmaradt, és Hajnal Márton nem kérdezte, hogy „anyád küldött?” Persze, ő. András a második napja eszméletlen, szürkéssárga, már meghegyesedett orrú nagyanyjára pillantott – nézni nem merte a haldoklót. Az elfordulásra jó ürügy, hogy hang nélkül, feje csöppnyi biccentésével kérdezi az apját; a válaszhoz sem kellettek szavak: az idősebb férfi alig észrevehetően ingatta a fejét. Nem, nincs változás. De a mozdulat azt is jelentette: nincs visszatérés, morzsányi esély se a megfordíthatóságra. Most már bármelyik pillanatban megszűnhet lélegezni. Már nem csinál senki semmit. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Mióta a reggeli viziten a főorvos megsimította a haldokló homlokát, és némán kezet szorított Hajnallal, ő sem tehet mást: vár. Megvárja, míg a halál beáll. Addig igyekszik arra gondolni, amiért itt van: a haldokló életére – nem könnyű, legalábbis folyamatosan és módszeresen nem sikerül. Majdnem olyan kiszolgáltatott a százfelé futni akaró, összevissza ugráló képzeteinek, mint az álomban, bolyongó félálmaiban, de alibije sincs a fegyelmezetlenségre. Mégsem azért gubbaszt a fehérre zománcozott, lázlappal felszerelt ágytámla tövében, hogy odaadónak mutassa magát. Nem akar lelkiismeret-biztosítást kötni. Orvos vagy nővér nem javasolta kímélettel, résztvevően, hogy menjen haza, de mindannyian tudomásul vennék, ha most már hazamenne. Úgy látszik, senkiben fel sem vetődik: mi a helyes, mi a jó. És végképp nem, ami praktikus vagy kényelmi szempont. Nem mondhatja, hogy segít meghalni az anyjának. Nincs olyan rituálé, amelyikkel segíthet. Még ha megfékezhetné gondolatai kalandozását, és a felidézett-képzelt idő mentén araszolna, ha megakadályozhatná, hogy a valamikor látott fényképek egymásra montírozódjanak, és a családi anekdoták összekeveredjenek, ha teremtőként mindennek helyet adna, hogy a helyre lelt darabkák aztán magabiztosan vezessék – még akkor is: segít ez a meghalásban?

lj2 0720

Maria Helena Vieira da Silva: Kompozíció, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Vajon amikor az anyja világra hozta, azon a hosszú, háborús éjszakán – az első fájások, hányszor elmesélték neki, késő délután jelentkeztek, s már világosodott hajnalban, mikor a vajúdás véget ért, és a bába azt mondta, gyerünk, aranyom, mindent bele, nyomjon, aranyom – vajon az anyja egész éjszaka őrá gondolt? Életet képzelt neki meg valamilyen színt a szemének, a hajának, formát a kezének? Képes volt tartani, a fájdalomnak is ellenállva összefogni a csillagporként szitáló-villogó változatokat?

halálvárás

A nagyanyja aznap halt meg, amikor András fia született. Akkoriban még nem volt apás szülés, kint kellett várnia a folyosón, és tűrni, hogy a szülőszobából kiviharzó fehérköpenyesek csak rávigyorogjanak, de meg se szólítsák, ne mondjanak még egy biztató félhírt se, hogy „alakul”, vagy „hamarosan”, vagy „készülődik már”. Minden ajtónyílásra felállt, ösztönösen állt oda a kitáruló ajtóhoz, hogy megszólalásra kényszerítse a kilépőt, és csalódottan-kielégítetlenül hátrább húzódott. Megint előre és vissza. Leült, felállt, néhányszor ellépdelt a nyilvános telefonig. A nagyanyja ugyanabban a kórházban, két emelettel lejjebb haldoklott, és az anyja ott ült a haldokló ágya mellett. Olyan karfás, fehér műanyagszéken ült, mint amilyenen most ő várakozik, bár abban a halálvárásra átengedett kétágyas szobában az anyja éjszaka ruhástul leheveredett a pokróccal letakart matracra. Talán percekre el is szunnyadt, és nem bántotta, hogy feladat nélkül, vagy nagyon is bizonytalan, meghatározhatatlan feladattal vár csak. Evett és ivott az eszméletlen, sárgásszürke test mellett. A lélegeztető csöndesen szörtyögött. Amikor – hiába, hogy rutinosan, azért igazi elragadtatással – végre jelentették, hogy „fiú!”, s kérték, hogy legyen még türelemmel, míg a szülőszoba elé tolják a feleségét, ő lefutott két emeletet, kíméletlenül becsörtetett az anyjához, boldogan hajolt fölé, „fiú, fiú, fiú!”, súgta, vagy inkább visszafogottan zúgta, és az anyja vele örült. Ott, a haldokló mellett örültek, nem próbálkoztak semmiféle fancsali-ájtatos, gyászos csöndességgel. Az anyja a szoba egyetlen székén ült, ő leereszkedett az üres ágyra, és megkérdezte, hogy biztosan nem hall már, nem érez semmit a nagymama. „Biztosan”, bólintott kérlelhetetlenül az ő orvos anyja. András pedig most nem meri nézni az értelemtől és szépségtől végképp megfosztott, még lélegző testet. Ősember-riadalommal épp csak súrolja tekintete a haldoklót – akkor is inkább erre emlékszik majd: a hanyatt fekvő vénségre, a megnyílt szájra, a félelmetes fogatlanságra, a halottsötét szemhéjra – ha egyáltalán emlékezni fog rá.

Hajnal úgy ült a fehér széken, az ágy végétől kicsit jobbra, hogy a rácsos támla ne takarja el az anyját. A valóságos képek szertelenül rángatták ide-oda, mint a feltoluló, nyomakodó gondolatok: tekintete a csupasz, fehérre meszelt szobafal árnyain, foltjain ugrált, a mosdón, a repedt szélű pohártartó üveglapon, a bumfordi ajtókilincsen, de pillanatra se veszítette szeme elől a haldoklót. Ha a halál beáll, ő azonnal észreveszi. András bejött, hozzáhajolt – mintha a keserű-csípős dezodorszag új lenne, fülcimpájában és a jobb szemöldökében a gyémántfénnyel villogó díszecskék persze a régiek – régi?! –, vagy három éve, hogy így állított be, és kisgyerekes komiszkodással leste a hatást. „Sajnállak”, mondhatta volna nyersen, „kitalálhattál volna eredetibbet is”, de nem mondott semmit. Hangosan se, némán se. Semmit. A már oldhatatlannak és véglegesnek érzett dermedtség akkor, azóta, egyre oldhatatlanabb és véglegesebb – így változnak a dolgok. Csak így. Az elközönségesedés vágányáról meg végképp nincs letérő, ezen a vonalon nemcsak végállomás, talán állomások sincsenek. De a keserű pufogás és csapkodás, a szenvedés megannyi változata sem takarhatja a vad rémületet: hogyan történhet mindez vele, a saját fia által.

lj3 0720

Maria Helena Vieira da Silva: Cím nélkül, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Amikor nem remélhette már, hogy türelemmel elviselhető és áthidalható a hosszúra nyúló kamaszkor, hogy András is szép lassan kinövi a bizonytalanságait, majd megerősödik, megkapaszkodik, megférfiasodik… meg… meg… meg… – amikor az ideiglenesség ábrándja ócska önáltatás lett, egyszerre a saját eszközeiben is csalódnia kellett. A józan eszében. Az értelmében. Nincs mit megérteni. A szigorú analízis is lamentálássá silányul. Nincs mit megérteni. Azért csak magyaráz magának, ki tudja, hányadszor ismétli ugyanazt, ugyanúgy: gondold, hogy beteg. De nem az. Ne légy ingerült, a saját gyerekeddel ne légy igazságtalanabb. Nézd meg jobban, nem találsz semmi kirívót, olyan, mint a társai. Ne bánd, hogy alkalmazkodik. Ez az: olyan, mint a többi. Éppen olyan. Ráadásul a szomorúságot se enyhíti a közönségesség. A szomorúság, mint a gennyes-nyirkos vér a kötésen, átüt a tompaságon. Mindenen átüt, hogy lásd: ő is csak ügyeskedik, bújócskázik, menedéket keres, meg valami magának való jót. Ideges, nyerítésszerű hahotáiban te ne hallanád, hogy keresi. Nincs neki. Fájhat a szíved, mert nem boldog. Belöveti a fülét, a szemhéját, akkor sincs mit csináljon. Akkor se. És te nem vagy isten, nem mondhatod meg neki, mit csináljon, miben leljen örömre. Nem is tudod, miben lelhetne. A fiú lehajol, „hozzak valamit?… szívesen veszek… lemegyek a büfébe”, suttogja, és Hajnal kierőszakol magából egy fanyar mosolyt, de a haldoklóhoz és a halálvárás kanonizált lassúságához és csöndességéhez nem illően gyorsan és hangosan válaszol – köszönöm, kedves vagy… nem kérek semmit –, mintha gúnyolná a fiú szertartásosságát, és erőszakosan oktatná: ne félj beszélni. Ne félj ránézni. Ne lássam, milyen gyönge vagy.

elképzelhetetlen magány

Milyen sokszor és milyen fölényesen beszélt az anyja a halálról. Mintha kérkedne a józanságával, s közben észre sem vette, hogy végképp fedetlenül mutogatja a szorongásait. Az ő okos, ragyogóan szép anyja félt a haláltól, hatvanévesen éppúgy félt, mint hatévesen, és beszélt csak, beszélt. Hogy nem fogja megvárni, amíg valami lassan pusztító kór végez vele, amíg leépül, amíg elfonnyad, amíg elhülyül. Nem fogja túlélni a férjét se, fogadkozott, nem próbálja meg az özvegységet. Az ember rendelkezhet az életével, hát nem?! Ha nincsen kisgyereke, ha nem kell senkiről gondoskodnia, rendelkezhet az életével. Amíg Hajnal apja élt és egészséges volt, az anyja gőgösen hárította, hogy valamikor özvegységre juthat. Nemcsak az elképzelhetetlen magányt gondolta megelőzni – azt mondta, elképzelhetetlen. Mindig így: elképzelhetetlen, és sötét, nagy szemében látni lehetett a nagyon is elképzelt, rémülettel részletezett magány-képeket –, azt mondta, iszonyatos lehet az a kiszolgáltatottság, amikor a gyászoló feje lehanyatlik, lenyomja a fáradtság, vagy amikor gyomrába mar az éhség. Ezeket nem várja meg, a szégyent, a tompaságot, a hiányt, semmit se. Rátarti szűzként dacoskodott a még hetedhét határon túl orozó halállal. És aznap, amikor András született és a nagymama meghalt, az életét kibicsaklító halál még mindig messze járt. Ott volt ugyan előtte, de a szülőhalál más. Szomorú, persze. De a nagymama eszméletlen teste, lélegeztetőjének szörcsögése mellett lehetett enni, aludni. A nagymama halála után el kellett intézni a temetés és a hagyaték dolgát, és ő mindent lelkiismeretesen, tisztességesen el is intézett, ahogyan végig, egész szorgalmas orvos-életében intézett. Ahhoz a halálhoz úgy asszisztált, ahogyan elvárható. Hajnal apjának betegsége egyszerre megtörte. Már a diagnózist is zavaros, hirtelen meghályogosodott tekintettel fogadta. Hatvannyolc évesen tanulatlan nénike lett, aki riadtan kapkod, hőköl és pityereg. S ahogy napok alatt elveszítette józanságát, büszkeségét, a túl sok szóval, túl sok fejfelvetéssel előadott határozottságát, mintha mindennek tömege, súlya volna, valahogy összement, megtöppedt. A testét is belepréselte abba a keskeny vájatba, amiről sok-sok éven át hangzatosan tudomást se akart venni. Elképzelhetetlen, mondta, és egyszer csak ott volt, benne. Évtizednél tovább, egyre aszottabban, fénytelen szemmel. Evett és aludt abban a szűk járatban, Hajnal Márton meg, hisz a fia volt, mégis azt kívánta, hogy akárhol, akárhogy legyen inkább.

Az apja otthon halt meg. Az utolsó napokban nem tudott beszélni, nem volt hangja, ereje se, semmi, de jól érthetően tátogta, hogy otthon akar meghalni, vigyék haza a kórházból, ha már meg kell halni, otthon lehessen, és félszeg mosolyával jelezte, hogy az ápolása nem tarthat sokáig, nem fogja kimeríteni a feleségét, a fiát. Hajnal a beteg és a maga felelősségére hazaszállíttatta. Az anyja nem a hálószobájuk dupla heverőjét, hanem a dolgozószoba keskenyebb díványát vetette meg, „könnyebb hozzáférni”, magyarázta; a haldokló mintha észre se venné, de ahogy feje a párnába süppedt, az ismerős, az otthoni párna puhaságát megkönnyebbülten fogadta. Ugyanaz a szemérmes, tartózkodó, udvarias mosoly. A mentők emelték a keskeny hordágyról a keskeny díványra, ahogyan másnap a halottszállítók a keskeny díványról a még keskenyebb lapra tették. A koporsóba helyezést nem látta Hajnal – az is ilyen.

lj4 0720

Maria Helena Vieira da Silva: Műterem, Lisszabon, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

Nem hessentheti el a képet, hogy hamarosan az anyja testét is egyik vájatból a másikba teszik, és látta azt a ceruzatartót, amit a nagyapja faragott neki. Ormótlan, fedél nélküli tartó, iskolába nem vihette, de rendeltetésszerűen, ereklyeként őrizte a kisasztalán. Később az igazi íróasztalán. A nagyapjára alig emlékezett, a tartó azonban megvan. Most gondolt először arra, hogy talán tovább kellett volna adni Andrásnak. Odaadni akkor, amikor iskolás lett. Ő is hatesztendősen kapta; a munkájától már megfosztott jogászprofesszor kétségbeesetten, s mégiscsak reménykedve vájta, csiszolta – valamiben mégiscsak hitt, különben miért faragott volna épp ceruzatartót az iskolába készülő unokájának? Senki se látta korábban szerszámokkal, de néhány nappal a letartóztatása előtt megcsinálta a tizenkét vájatos, talán hársfából való tartót, és a sima aljára ráírta, hogy „Marci unokámnak”. A családi legenda szerint agyonverték vallatói, mert bátor és megtörhetetlen volt. A tűhegyes, színes ceruzákkal töltött tartó fényképnél is erőteljesebben hatott, de kegyeleti tárgyként is csak ceruzatartó maradt. Nem ágy, nem halottszállító tepsi, nem koporsó. Hibázott-e azzal, hogy nem testálta a fiára? Hogy patetikus gesztussal nem örökítette? De most is fintorognia kell az ötletre. Efféle ünnepélyeskedésre sohasem került sor náluk. Nevetséges. Akkor meg miért neheztel Andrásra, hogy a fiúnak, mint a többi bunkónak, édes mindegy, mi és miért történt a dédapjával. A dédapja meg a kommünárok, a honfoglaló magyarok és a Trójába hajózó akháj harcosok neki ugyanolyan régiek. A történetük talán megfilmesíthető – a dédpapáé kevésbé. Ő pedig még csak nem is faragott semmit a fiának, soha semmiről nem rendelkezett, és reméli, nem kell majd hangtalanul kérni, hogy vigye haza a kórházból meghalni.

már-már formálódó szégyen

Amikor lefutott a szülészetről és becsörtetett az anyja halálvárásába, jelentőségteljesnek, nem lehet ezt titkolni vagy elszépelegni: jónak érezte, hogy halál és születés egybeesik. Hogy a mitologizálás ilyen hétköznapi természetességgel, szinte olcsón kínálja magát. András miatt örült, mintha az újszülött életpoggyásza ezzel máris összeállt volna – hiszen Hajnal, meg az apja, az anyja, a nagyapja is megkapta, ismerte és vitte a magáét, de mintha mindegyiküknek gyötrelmesebb jutott volna. Meglehet, akkor nem is gondolt ezzel, nem érezte „jó”-nak, még csak „jelentőségteljes”-nek sem, hogy ennyire zsúfolt az élete – mindig is ilyen volt, azóta is ilyen –, talán amikor az anyjával egymás mellett ültek a pokróccal letakart kórházi ágyon, nézték a haldoklót, hallgatták a lélegeztető szörtyögését, és ő megkérdezte, hogy biztosan nem érez, nem hall-e semmit a nagymama, az anyja pedig kérlelhetetlenül felelt, hogy nem, biztosan nem – talán éppen a túl hegyesre, érthetetlenül keményre sikeredett választ akarta enyhíteni, mert gyors váltással, szinte esengve énekelte neki: „nem bánom, hogy így lett… hogy éppen ma született… végül is nem bánom…”, ő pedig odahajolt az anyja nyakához, újból megölelték egymást. Az összekapaszkodással elűzték a már-már formálódó szégyent, hogy az anyja bekövetkezettnek mondja, ami még nem következett be egészen.

lj5 0720

Maria Helena Vieira da Silva: Ablak, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com

András áll mellette, esetlenül téblábol, csak arra ügyel, hogy tekintete ne érje a haldoklót. Az apját se akarja nézni – más látnivaló meg nincs ebben a szobában. Meghatározhatatlan, hogy mégis mit néz, honnan hová ugrik a tekintete. „Köszönöm, hogy bejöttél”, mondja Hajnal, és megfogja a fia karját. Az ing ujja alatt talán nem tetoválást érint. „Köszönöm”, ismétli, és bólint is hozzá – mit tegyen, mit mondjon, hogy egyikük se érezze elköszönésnek, elbocsátásnak, sőt távozásra szólítónak a szavakat, a biccentést. De mindegy már, ki mit érez. Jobb, ha elmegy. Mindkettőjüknek megkönnyebbülés. „Otthon találkozunk” – mintha azt mondaná, hogy hamarosan bekövetkezik, szinte már be is következett. Mintha annyi volna: betolom ezt a fiókot vagy bekötöm a cipőfűzőmet. Pillanat, még annyi se.

szürkéskék múmiakéz

Néhány perccel azután, hogy magára maradt, halottnak érzékelte az anyját. Felállt, a fekvő test fölé hajolt; nem, nem halt meg, erőtlenül még lélegzett. Majd egy órát állt ott, fogta az infúziós tűk pöttyözte, szürkéskék múmiakezet, aztán lassan eresztette a takaróra. Szólt az ápolónőnek, de nem várta meg a vetkőztetést, s hogy áttegyék a kis kórterem elé tolt keskeny kocsira.

A Bolyongás hajnalban című novellafüzérből
felső kép | Maria Helena Vieira da Silva: Miniváros, Pedro Ribeiro Simões, flickr.com