KESERŰVÍZ

– Alászolgája, Hacsek úr.

– Jó napot, Sajókám.

– Rendelt már valamit?

– Egy pohár vizet.

– Tessék, vegye be vele ezt a koffeint, aztán fussa át ezt a szöveget^[1]. Ma nyomták a kezembe.

Hacsek elolvassa az idézetet, aztán leejti a papírt az asztalra.

– Nem hiszek a szabad lelkek végtelen szorongásában.

– Miért nem?

– Hol lát itt szabad lelkeket?

Sajó ingatni kezdi a fejét.

– Ha belegondolok, alig néhánnyal találkoztam életem során.

Hacsek bólint.

– És végtelen szorongást? Azt lát?

– Idegességet, zavarodottságot, fásultságot, közönyt, még őrjöngést is többet. Igaza van, Hacsek, ez az élet túlságosan nyers, ugyanakkor túlságosan kisszerű ahhoz, hogy igazán szorongani lehessen benne. A szorongást ma már senki sem képes tartósan elviselni, ezért aztán meglóg előle, mint Jenő barátunk az idegenlégióból. Emlékszik?

– Na ja, Sajókám, mire, tegyük fel, odajutna az ember, hogy előkapna valami receptet, amiről ez a figura ír, és elkezdené csillapítani a végtelen szorongást, már okafogyott az egész: az illető rég áttelepült valami komfortosabb őrületbe. Kényelmesebbnél kényelmesebb karosszékek kaphatók élőhalottaknak, vízágyak az elevenen eltemetetteknek, acélszarvak a vadbarmoknak, gumitülkök az ökörködőknek. Ma már mindenkit a legmagasabb szinten kiszolgálnak és erre a piacra betörni rendkívül nehéz.

– Mit gondol, ennek a Camus-nek sikerül?

– Nehéz piac, Sajókám, nagyon nehéz.

– De hátha.

– Megmondom őszintén, nincs kereslet. Az emberek azt szeretik, ha békén hagyják őket.

– Csodálkozik? Egy ilyen évszázad után?

– És egy ilyen évszázad előtt…

– Maga hisz abban, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében?

– Ne beszéljen! Ki az illető? Maga ismeri?

– Ne szórakozzon velem, Hacsek. Az ember itt általános alany.

– És mi az általános állítmány?

– Nem érti? Az emberekről van szó általában. Hogy ma már jobban ismerik a sorsukat, mint régen.

– Nem csodálom, Sajókám, rengeteg az asztrológus.

– Nem erről van szó, hanem az önismeretről! Hogy ma egy ember jobban ismeri magát, mint ötszáz éve.

– Engem? Ezt se csodálom, Sajókám. Ki ismert engem ötszáz évvel ezelőtt?

– Én is bánom már, hogy megismertem!

– Ne szomorkodjon. Járhatott volna rosszabbul is.

– Hogyhogy?

– Elüti a villamos.

– Hát én vagyok a hülye, hogy szóba állok magával!

– Maga mondja…

– Ebből elég. Ide figyeljen: ez a Camus azt írja, hogy az emberek saját magukat, a saját sorsukat ismerik jobban, mint régen.

– Maga ezt elhiszi?

– Megszabadultak a babonás hiedelmeiktől.

– És azok most szabadon csatangolnak a világban. Jól nézünk ki.

– Juszt is folytatom: azt írja, hogy össze kell varrnunk azt, ami elszakadt.

– Összevarrni? Mondja Sajókám, nem Singerről magyarosított maga véletlenül?

– Ide figyeljen Hacsek: nem emlékszik Ady Endrére?

– De, a Meteorba járt, rettenetes ember.

– Ő írta, hogy minden Egész eltörött.

– Ne röhögtessen, mert cserepes a szám. Egy mulatóban megesik. Táncolnak, duhajkodnak, véletlenül feldől egy asztal és kész a baj.

– Ezek nagyon komoly dolgok. Arról van szó, hogy ma már nincs mindent magyarázó és mindent irányító egységes világszemlélet. Ez a Camus pedig azt írja, hogy nekünk kell valamit a helyére állítanunk.

– Már megtörtént, Sajókám.

– Ne bosszantson már a defetizmusával!

– A micsodámmal?

– Azzal, hogy nem hisz semmiben.

– Hát ki vagyok én, hogy higgyek valamiben? Szerintem már az is szép tőlünk, hogy halálunk után olvasgatunk. Apropó, ki ez a Camus?

– Ha tudni akarja, Albert Camus is régen meghalt. Nagyon híres író volt, pont olyan idejétmúlt figura, mint maga. Autóbaleset áldozata lett. Egyébként az volt a véleménye, hogy a legabszurdabb dolog autóbalesetben meghalni.

– Maga nyert, Sajókám. Akkor ez az ember tényleg ismerte a sorsát.

– Tessék, olvassa: Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük.

– Hát fogok én magának ellentmondani? Úgyse értek belőle egy szót se.

– Mondok egy példát: Felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban.

– Mi vagyok én, táblabíró? Igazságot szolgáltatni? Nézze Sajókám, itt mindenkinek igaza van. Ez egy kínálati piac. Itt lehetetlen igazságot szolgáltatni: legfeljebb igazat adhat másoknak.

– Igaz.

– Na látja. Ez ingyen van.

– Meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek.

– Nézze, Sajókám, maga akar engem boldoggá tenni? Évtizedek óta hiába próbálkozik. Miből gondolja, hogy éppen most fog sikerülni?

– Nem magát kell boldoggá tenni, Hacsek, hanem a nyomorult népeket.

– És én nem tartozom a nép közé?

– Dehogynem.

– Akkor hogy fog maga engem boldoggá tenni?

– Slussz, ez a téma be van fejezve!

– Na látja, Sajókám.

– Értse meg, hogy nem magáról van szó. Camus azt mondja, hogy adnunk kell valamit az embereknek.

– Egy jó nagy pofont.

– Nem erről van szó.

– Akkor mézesmadzagot.

– Arról van szó, hogy mi jobban ismerjük már a történelmet és okultunk belőle.

– Én is pont erről beszélek.

– Így nem jutunk előbbre.

– Én is ezt mondom.

– Hogy üsse meg magát a guta, Hacsek! Nem rólam meg magáról van szó, hanem az emberiségről. Hogy kollektíve kell csökkentenünk a kollektív nyomorúságot és kollektíve kell boldoggá tenni a kollektíve szerencsétlen embereket.

– Mondja, Sajókám totózott már maga kollektív szelvénnyel?

– Még nem.

– Ott is azon vesznek össze, hogy ki adta a fix tippet. Szarból nem fog várat építeni.

– Camus azt írja, hogy ez emberfeletti feladat.

– Az kétségtelen.

– Várja már ki a végét!

– Rakja csak. Én ráérek.

– Nem annak! A szövegnek! Emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.

– Ne túlozzon, Sajókám! Megiszik egy üveg keserűvizet: hamar túl fog esni rajta.

1. A „Szabad lelkek végtelen szorongása” címmel készült összeállításból. A Camus-idézet: „Nem hiszek eléggé az észben ahhoz, hogy helyeseljem a haladást vagy a Történelem bármiféle filozófiáját. De abban hiszek, hogy az ember szakadatlanul haladt előre sorsa megismerésében. Nem léptünk túl létünk határán, de jobban ismerjük. Tudjuk, hogy ellentmondásban élünk, és azt is, hogy meg kell tagadnunk ezt az ellentmondást, és mindent megtennünk annak érdekében, hogy csökkentsük. Emberi feladatunk abban áll, hogy megtaláljuk azt a néhány receptet, amely csillapítja a szabad lelkek végtelen szorongását. Össze kell varrnunk azt, ami elszakadt, felfogható igazságot kell szolgáltatnunk egy nyilvánvalóan igazságtalan világban, meggyőző boldogságot a század nyomorúsága által megmérgezett népeknek. Természetesen ez emberfeletti feladat. De emberfelettinek egész egyszerűen azokat a feladatokat nevezik, amelyeket az emberek hosszú idő alatt végeznek be.” (Albert Camus: A mandulafák) ↑

kép | Max Ernst művei, wikiart.org