KERÜLETE ELKÉPZELHETETLEN

Ezer­ki­lenc­száz­het­ven­négy feb­ru­ár kö­ze­pe van. Jön a te­le­fon­sze­re­lő, nem ér­tem, mért jön, azt mond­ja, küld­ték, hi­bát je­len­tett az elő­fi­ze­tő. Én va­gyok az elő­fi­ze­tő és nem je­len­tet­tem hi­bát. A kö­zel­múlt­ban há­rom hó­na­pig be volt áz­va a ká­bel, ak­kor per­sze hi­á­ba vár­tam, hogy megjavít­sák, most azon­ban sem­mi baj sincs. Őt még­is most küld­ték ki – ma­kacs­ko­dik –, meg kell néz­nie a ké­szü­lé­ket. Hm… Ki ne tud­ná, hogy az ilyen rej­té­lye­sen ki­kül­dött te­le­fo­no­sok va­ló­já­ban a rend­szer jel­ké­pei? Been­ge­dem. Ala­csony kis fi­gu­ra, nor­vég­min­tás kö­tött sí­sap­ka van a fe­jén, nem ve­szi le, kö­rül­néz, mit néz? Azon nyom­ban mar­ká­ba nyo­mom a te­le­font, tessék, pró­bál­ja ki, mű­kö­dik, lát­ja? Lát­ja. Mo­tyog. Bab­rál­ja. A ke­zét né­zem, mint Rodolfónak. Csal? A ke­ze üres, nem ta­paszt sem­mi­hez sem­mit. Fel­hív va­la­mi Amálkát, leszid­ja, ami­ért té­ve­sen ad­ták meg ne­ki a cí­me­met, per­sze, le­het, hogy ez kó­dolt szö­veg. Amálka. Le­te­szi a kagy­lót, töp­reng. „So­kat kat­tog…” – mon­dom ne­ki szán­dé­kol­tan iro­ni­kus hang­súl­­lyal, hogy meg­ért­se, tu­dom én, miért kat­tog, tud­ja az egész csa­lád, tud­ják a ba­rá­ta­im is, nem va­gyunk mi hü­lyék. „Jó na­pot, Kattogossy, he­lye­den vagy?” – kér­dez­ge­ti Sz. P., amikor va­la­mi ké­nyes té­mát tár­gya­lunk a te­le­fon­ban. In­kább csak olyan fél-ké­nye­set, az ember óva­tos, nem dön­tö­get ta­bu­kat. („Poszt­nyi­kov, kap­csold be!” – üvöl­tö­zött Andrej Sziniavszki, a Ran­de­vúk Há­zá­ban, ab­ban a ré­mes kis épü­let­ben, ahol egy­szer egy év­ben, huszon­négy órá­ra, a tá­bor fog­lya­it meg­lá­to­gat­hat­ta a há­zas­tár­suk. Köz­tu­dott volt, hogy az a Posztnyikov ne­vű őr­nagy még a só­haj­tá­so­kat is le­hall­gat­ta.) El­nyűt­tek a ká­be­lek, azért kattognak a te­le­fo­nok, ma­gya­ráz­za a nor­vég­sap­kás, és úgy tesz, mint­ha in­dul­na, de meg­áll, lecö­ve­kel a pol­cok előtt, né­zi a köny­ve­ket. Kö­ve­tem a te­kin­te­tét, a til­tott köny­ve­ket szúr­ja ki, a mág­lyá­ra ítélt da­ra­bo­kat, ame­lye­ket su­ba alatt csem­pész­tünk be az or­szág­ba. Aha, gondolom szo­rong­va, szó­val er­re megy ki a já­ték, itt ma te­rep­szem­le tartatik.

szen­zá­ci­ós hír

Alig há­rom nap­ja, ko­rán reg­gel, anyám iz­ga­tot­tan fel­hí­vott, most mond­ta be a Sza­bad Eu­ró­pa, sut­tog­ta fran­ci­á­ul (ne­hogy Kattogossy meg­ért­se), hogy az író, aki­vel mos­ta­ná­ban an­­nyi baj volt, Frank­furt­ba ér­ke­zett, e pil­la­nat­ban az Ádám, hol vagy? cí­mű re­gény író­já­nak há­zá­ban tar­tóz­ko­dik. Szol­zse­nyicin te­hát ki­uta­sít­va, a nyu­gat­né­me­tek ál­tal be­fo­gad­va, Heinrich Böll há­zá­ba be­kvár­té­lyoz­va, szen­zá­ci­ós hír, a rá­dió elé ül­tem én is, ér­te­sí­tet­tem né­hány ba­rá­to­mat, bol­do­gok vol­tunk, eu­fó­ria. Két év múl­va majd ha­son­ló má­mor­ral ves­­szük tu­do­má­sul, hogy Vla­gyi­mir Bukovszkijt, sok év­re ítélt pol­gár­jo­gi har­cost, a zü­ric­hi re­pü­lő­té­ren, a KGB kicserél­te Luis Corvalánnal, a chi­lei kom­mu­nis­ta párt ugyan­csak be­bör­tön­zött ve­ze­tő­jé­vel. Kattogossyt azon­ban le­be­csül­tük, ez a ti­tok­za­tos lény va­ló­szí­nű­leg több nyel­ven is ért, a kódolt be­szé­det is meg­fej­ti, lám, ezen a bi­zo­nyos het­ven­né­gyes feb­ru­á­ri na­pon te­rep­szem­lé­re küld­te hoz­zám va­la­me­lyik em­be­rét, de­rít­se ki, hogy a ha­za­áru­ló­nak nyil­vá­ní­tott orosz író mely mun­ká­it bir­to­ko­lom, ál­ta­lá­ban mi mó­don szer­zem be a fel­for­ga­tó iro­dal­mat, de­rít­sen ki ró­lam ezt-azt, min­den­fé­lét.

– A só­go­rom búj­ja a köny­ve­ket, le nem ül­ne a té­vé elé, még ak­kor sem, ha meccs van… Egy biz­to­sí­té­kot sem tud ki­csa­var­ni, de be­szél, okos­ko­dik, ol­vas. Ér­tel­mi­sé­gi – jegy­zi meg az ál­sze­re­lő és szú­ró­san néz rám, az­tán to­vább must­rál­gat a pol­cok előtt.

Utál­ja a só­go­rát. En­gem is utál. Jár a szánk, könyv­mo­ly­ok va­gyunk, egy va­cak biz­to­sí­ték ki­fog raj­tunk. Ér­tel­mi­sé­gi­ek, fuj!

baj­tár­si­at­la­nul járt el

„Az Ér­tel­mi­sé­git be­dob­ták egy lyuk­ba. Hogy mi­ért, an­nak meg­volt a ma­ga oka, de biz­to­sat sen­ki sem tu­dott. Kü­lön­fé­le hí­rek szál­lin­góz­tak. Egy di­ák ar­ról a plety­ká­ról me­sélt a Kollaboráns­nak, amit az Ér­tel­mi­sé­gi ter­jesz­tett a ja­pán kon­zu­lá­tus ka­zán­há­zá­nak fő­nö­ké­ről, aki vad­há­zas­ság­ban élt a kon­zu­lá­tus egyik ko­cá­já­val, és akit a kon­zul fel­je­len­té­se nyo­mán agyon­lőt­tek. Az Iro­dal­már sze­rint azon­ban az Ér­tel­mi­sé­gi más mi­att bu­kott le. Még­pe­dig amiatt a pom­pás no­vel­la-té­ma mi­att, amit egy­szer ne­ki is fel­aján­lott. Egy in­té­zet­ről szólt, amely­nek ap­rán­ként min­den mun­ka­tár­sa el­tű­nik. Mi­vel túl so­kan van­nak, sen­ki sem fi­gyel fel a do­log­ra. Ami­kor azon­ban az igaz­ga­tó is el­tű­nik, meg­in­dul a vizs­gá­lat és meg­ta­lál­ják a csapdát, amely egye­ne­sen a kan­­tin hús­da­rá­ló­já­ba pot­­tyant­ja a dol­go­zó­kat. Igen, igen, a kantinosné kol­bászt csi­nál az in­té­zet mun­ka­tár­sa­i­ból. A ki­hall­ga­tás fo­lya­mán az­tán ki­de­rül, hogy a kantinosné va­la­mi­kor a fe­hér had­se­reg ez­re­de­se volt. Az Iro­dal­már meg­ír­ta a té­mát, el­vit­te ah­hoz az új­ság­hoz, amely­nek ál­lan­dó mun­ka­tár­sa volt, ott egy kü­lön iro­dá­ban hos­­szú ki­hall­ga­tás­nak ve­tet­ték alá, tud­ni akar­ták, hogy ki­től hal­lot­ta ezt a tör­té­ne­tet. Az Iro­dal­már úgy vél­te, hogy az Ér­tel­mi­sé­gi baj­tár­si­at­la­nul járt el, mi­vel nem fi­gyel­mez­tet­te őt ar­ra, hogy ér­te­sü­lé­sei tit­ko­sak. Va­ló­já­ban azon­ban az Ér­tel­mi­sé­gi nem emi­att do­ba­tott a lyuk­ba, ha­nem mert éj­sza­ka, ami­kor lus­ta volt ki­men­ni, be­le­vi­zelt az Ad­ju­táns csiz­má­já­ba. Az Ad­ju­táns dühé­ben dur­va szit­ko­kat vá­gott a bű­nös­höz. ‘Te in­tel­lek­tu­el!’ or­dí­tot­ta és to­váb­bi szó­csép­lés he­lyett azon­mód be­do­bat­ta őt a lyuk­ba.”
(Rész­let A. Zinovjev: Tá­ton­gó ma­gas­sá­gok cí­mű mű­vé­ből, 1976)

Fel­ber­reg a te­le­fon, in­du­lok a ké­szü­lék­hez, de a te­le­fon­sze­re­lő­nek mon­dott em­ber meg­előz, úgy vi­sel­ke­dik, mint­ha ő vol­na itt a gaz­da, fel­kap­ja a kagy­­lót, be­le­szól, va­ló­ban őt ke­re­sik. „Amálka? Na mondd…” És Amálka mond­ja, ő hüm­mög, fin­to­rog, kö­hint, hall­gat­ja, mit hallgat? Ta­lán Katto­gossy üze­ne­tét. „Na, csaó, bambina…” – mond­ja, és le­te­szi a kagy­lót, elősze­di a no­te­szét, va­la­mit fel­je­gyez. Eszem­be sincs be­dől­ni a „csaó, bambina” meghittségének, bár­mit je­lent­het, azt is je­lent­he­ti, hogy „erőt, egész­sé­get, őr­nagy baj­társ”. Elte­szi a no­teszt, rám néz, te­kin­te­te ba­rát­sá­go­sabb, azért ne hig­­gyem, hogy ő nem ol­vas – mond­ja –, sőt, egy­szer, ré­gen, több hó­na­pig kel­lett gipsz­ben fe­küd­nie, ak­kor a köny­vek­re fanya­lo­dott ő is, tí­zet, hú­szat is el­ol­va­sott, bi­zony, ez volt az egyet­len szó­ra­ko­zá­sa, és ma sem ve­ti meg az írott be­tű­ket, nya­ra­lás­ban, vagy ilyes­mi, fő­leg, ha iz­gi…

Ha iz­gi. Ez a pre­cíz ki­fe­je­zés.

A New Del­hi-i szov­jet kö­vet­ség elő-nő­na­pi bu­lit ren­dez. Elő­adá­sok, kon­cer­tek, étel, ital, a túl­hí­zott, mo­soly­ta­lan ko­ló­nia tag­jai ezen az es­tén ön­fe­led­ten lu­bic­kol­nak a ha­zai han­gu­la­tok langy­me­leg­ében, most vagy so­ha, most sen­ki sem fi­gyel Szvet­lá­ná­ra, hol­nap már ké­ső lesz, le­te­lik a szűk­re sza­bott idő, meg­tör­tént, ami­ért jött, a Gan­gesz­be szór­ta meg­halt in­di­ai élettársa ham­va­it, és meg­is­mer­ke­dett a fér­fi csa­lád­já­val, hol­nap reg­gel a szov­jet nagy­­kö­vet sze­mé­lye­sen fog­ja őt fel­ten­ni a Moszk­vá­ba tar­tó Aeroflot gép­re, nem he­zi­tál­hat to­vább. Szvet­lá­na ta­xi­ba ül, az ame­ri­kai kö­vet­ség elé haj­tat. Fi­a­tal, mo­soly­gós ügye­le­tes fo­gad­ja, ó, az a ti­pi­kus ame­ri­kai mo­soly, Szvet­lána he­ve­sen vá­gyik ezek kö­zé a va­kí­tó fog­so­rú mo­soly­gó lények kö­zé. Ilyen­kor már nincs fél­fo­ga­dás, mond­ja az ügye­le­tes, de ész­re­ve­szi a szov­jet nő resz­ke­tő ke­zé­ben a vö­rös bőr­be kö­tött paszportot, meg­gon­dol­ja ma­gát, be­en­ge­di, és már jön is a kon­zul, fel­ír­ja a jö­ve­vény ada­ta­it, ne­vét, szü­le­té­si he­lyét, élet­ko­rát, any­ja ne­vét. Szvet­lá­na vá­la­szol­gat. Ap­ja ne­ve? Szvet­lá­na meg­­mond­ja. A kon­zul arany töl­tő­tol­la egy pil­la­nat­ra megáll a le­ve­gő­ben, most nem mo­so­lyog. – A Sztá­lin? Az a Sztá­lin?

Suspense és vá­rat­lan for­du­la­tok.

Én leg­alábbis iz­gal­mas­nak ta­lál­tam a vis­­sza­em­lé­ke­zé­se­ket, ame­lye­ket an­nak a Sztá­lin­nak a lá­nya írt, a kö­rül­mé­nyek­ről és az okok­ról, ami­ért nem kí­vánt töb­bé ha­za­tér­ni. (Csak egy év) A Pá­rizs és Köln kö­zöt­ti vo­na­ton ül­ve ol­vas­tam a köny­vet, dis­­szi­dens ba­rá­ta­im aján­dé­koz­tak meg ve­le, Köln­ben egy má­sik ha­za­té­rést meg­ta­ga­dó csa­lád­dal akar­tam ta­lál­koz­ni.

Ak­kor, het­ven­ket­tő nya­rán már füg­gő vol­tam, az ef­faj­ta iro­da­lom má­ni­á­ku­sa. Egyik hedonis­ta kol­lé­gám nem ér­tet­te, mi­re jó ez ne­kem, mond­tam, tud­ni aka­rom, mit tud­ni – kérdez­te ő, mond­tam, azt, ami ott tör­tént és tör­té­nik… – És ha tud­ja, ak­kor mi van? – kér­dez­te ő, – ak­kor nem va­gyok be­csap­va – mond­tam én. – És ha nincs be­csap­va, ak­kor mi van? – Erre nem tud­tam a vá­laszt, most sem tu­dom. Ő azon­ban tud­ta. – Ak­kor fö­lény­ben érez­he­ti ma­gát. Van­nak a tu­dat­lan töb­bi­ek és van ma­ga, a be­ava­tott. És azt kép­ze­li, hogy mert min­dent tud, ma­gá­val nem tör­tén­het meg mind­az, ami­ről ol­va­sott…

Gú­nyo­san ne­ve­tett, ron­da ne­ve­té­se volt. Va­ló­ban ezt hin­ném? Ve­lem nem tör­tén­het meg?

fe­nye­ge­tő bi­zo­nyos­ság

A Dok­tor Zsivagó volt az el­ső be­csem­pé­szett könyv, amit ol­vas­tam, de an­nak ide­jén még csak há­rom év­vel vol­tunk túl ezer­ki­lenc­száz­öt­ven­ha­ton, le­het, hogy emi­att ta­lál­tam a re­gényt egy ki­csit unal­mas­nak, va­la­hogy úgy, mint egy bú­gó­csi­gát, ami szép is, szé­pen is búg, de hogy mit búg, azt az em­ber nem kí­ván­ja meg­fej­te­ni. Va­la­mi­vel ké­sőbb, Sinkó mű­ve, A re­gény regé­nye kő­nyo­ma­tos for­má­ban járt kéz­ről-kéz­re a mun­ka­he­lye­men, ez úgy ha­tott, mint egy mély­ütés, tö­re­de­zett in­for­má­ci­ók áll­tak ak­kor ös­­sze va­la­mi sö­tét, fe­nye­ge­tő bi­zo­nyos­ság­gá (a fe­jünk fö­lött le­be­gő fe­ke­te fel­hő volt), aki lát­ni akar­ta, lát­ta, de va­jon akar­tuk-e lát­ni? „Az élet min­dig túl­csor­dul min­den ser­leg pe­re­mén…” – ír­ta Paszternak, a mi ser­le­gün­kön ak­kor a hatva­nas évek csor­dul­tak túl, az tör­tént ve­lünk ak­kor, hogy a hat­va­nas évek­ben él­tünk, és roppant jól érez­tük ma­gun­kat, amíg el nem ér­kez­tünk hat­van­nyolc­hoz. Utá­na már min­den más­kép­pen volt.

Az a ren­ge­teg könyv!

Til­tott köny­vek, ki­át­ko­zott köny­vek.

Ha egyet­len könyv­tár­ba ös­­sze­hal­moz­va kép­zel­ném el ezt a ren­ge­teg kö­te­tet, ak­kor Borges nyo­mán olyan göm­böt lát­nék, „amely­nek kö­zép­pont­ja bár­me­lyik hat­szög, és ke­rü­le­te felfogha­tat­lan.”

Hat­van­nyolc szep­tem­be­ré­től gyűj­töm a pél­dá­nyo­kat, ve­szem, ad­ják, köl­csön­ka­pom, szerzem, be­csem­pé­szem, lo­pom, ott­hon ol­va­som vagy két éven­ként oda­kinn. Koestlert harminc­hét­ről, Kopácsyt és Mérayt öt­ven­hat­ról, Szász Im­rét a Rajk-per kor­sza­ká­ról, Arthur Lon­dont a Slansky-perről, Jiri Pe­li­kánt, Mlynárt és Jo Langert a hat­van­nyol­cas Prá­gá­ról, Semprun ali­as Fede­rico Sanchez ná­lunk in­dex­re tett mun­ká­it, né­met vagy oszt­rák kommunista ér­tel­mi­sé­gi­ek me­mo­ár­ja­it (Buber-Neumann, Weissberg), akik a szov­jet ha­tal­mat akar­ták épí­te­ni, de be­dob­ták őket egy mély lyuk­ba, majd át­ad­ták a Ges­ta­pó­nak. De mindenekfö­lött oro­szo­kat ol­va­sok.

Az a ren­ge­teg orosz!

Akik meg­jár­ták a bör­tönt és a Gulagot, aki­ket el­me­gyógy­in­té­zet­be zár­tak és haloperidol injek­ci­ók­kal gyil­kol­tak (mint a Pljuscs ne­vű uk­rán ma­te­ma­ti­kust, Jaures Medvegyevet vagy Grigorenko tá­bor­no­kot), aki­ket ki­rúg­tak az egye­tem­ről, a Tá­vol-Ke­let­re szám­űz­tek, ki­til­tot­tak szü­lő­vá­ro­suk­ból, zak­lat­tak, rá­gal­maz­tak, kö­vet­tek, fe­nye­get­tek, akik pol­gár­jo­gi har­co­sok voltak, mint Bukovszkij és ba­rá­tai, és Moszk­vá­ban, es­tén­ként, a Pus­kin szo­bor­nál sza­val­tak és vi­tat­koz­tak, aki­ket tönk­re­tet­tek, né­ha csak azért, mert va­la­mely ro­ko­nuk Iz­ra­el­be akart men­ni (lásd Stein dok­tor pe­rét, ezt a gyil­kos farce-ot, amit a fi­a­i­nak si­ke­rült mag­nó­ra ven­ni), akik el­pusz­tul­tak a fog­ság­ban vagy ne­tán túl­él­ték, akik szép és sú­lyos em­lék­ira­to­kat ír­tak, mint Nagyezsda Mandel­stam, Jevgenyija Ginzburg (Akszjonov ma­má­ja), Elena Bonner, Sosztako­vics… Meg azok, akik csak kül­föld­ön pub­li­kál­hat­tak, mint Alekszej Zinovjev. A sorban az egyik leg­el­ső ta­lán Jevgenyij Zam­jatyin volt, a to­ta­li­tá­ri­us ál­lam­ról írott vad és költői pa­ró­dia szer­ző­je (Mi, 1920); a cen­zú­ra nem en­ged­te a mű­vet meg­je­len­ni, (ahogy a húsz év­vel ké­sőb­bi má­sik pa­ró­di­át, Voinovics Ivan Csonkinját sem en­ged­te), Zamjatyin kül­föld­re ment, és nem ér­het­te már meg, hogy öt­le­tei fo­lyon­dár-mo­tí­vu­mok­ként új­ra fel­buk­kan­ja­nak a Szép új vi­lág­ban és az 1984-ben. A rab­szol­gák mi­to­ló­gi­ai szi­ge­tén, Kolimán nagy mű­vek szület­tek, kö­zöt­tük Varlam Salamov több­kö­tet­nyi el­be­szé­lé­se (hu­szon­egy évet töl­tött el ott) vagy Andrej Sziniavszkij fel­jegy­zé­sei, ame­lye­ket öt éven át kül­döz­ge­tett sort sor alá tapogatva le­ve­lek for­má­já­ban a fe­le­sé­gé­nek. – Mi­fé­le kép­zés alap­ján ne­ve­zi ön ön­ma­gát költő­nek? – kér­dez­te a bí­ró ezer­ki­lenc­száz­hat­van­há­rom­ban a hu­szon­há­rom éves Brodszkijt. – Mi­fé­le kép­zés alap­ján ne­ve­zem ma­gam em­ber­nek? – vá­la­szolt ő. Ezek után öt évet sóz­tak rá, egy Arhangelszk kör­nyé­ki szov­hoz föld­je­it kel­lett trá­gyáz­nia. Az a ren­ge­teg trá­gya! Ak­ko­ri­ban még Gor­kij kí­sér­te­te ré­mí­tet­te az ál­mat­lan csa­var­gó­kat, Vla­gyi­mir Makszimovot is, az egyik leg­na­gyob­bat a na­gyok kö­zött, aki­­nek is­ko­lá­ja, egye­te­me ugyan­csak az élet volt. Könyve­i­nek hő­sei (el­ső­sor­ban ő ma­ga) ke­resz­tül-ka­sul bo­lyon­ga­nak a ret­ten­tő bi­ro­da­lom­ban, tér­ben is, idő­ben is, Ber­lin­től Ma­ga­da­mig, a kol­lek­ti­vi­zá­lás éve­i­től a há­bo­rú utá­ni kor­sza­kig, ne­ve­lő­in­té­ze­tek­ben, bör­tö­nök­ben, Makszimov kép­ze­le­te tá­ja­in, min­de­nütt és se­hol, amíg, akár­csak Sziniavszkijt, a nem­zet­kö­zi til­ta­ko­zás ki nem men­ti az or­szág­ból. Ra­bok és száműzöt­tek, le­gyil­kol­tak és túl­élők, meg­alá­zot­tak és meg­nyo­mo­rí­tot­tak.

És még nem is be­szél­tem Vaszilij Grosszmanról.

A nor­vég­sap­kás nem tá­gít, áll a pol­cok előtt, mód­sze­re­sen vizs­gá­ló­dik, en­­nyi­re rá­ér? De ta­lán nem mú­lat­ná így az ide­jét, ha nem ez­zel bíz­zák meg, ne­ki ez a mun­ká­ja, a für­ké­szés. Ötvenben ta­lán he­te­di­kes volt, út­tö­rő. Meg ké­ne őt kér­dez­nem, hogy ol­vas­ta-e an­nak ide­jén egy Grossz­man ne­vű szov­jet író Sztyepán Kolcsuginról szó­ló köny­vét?

antiszemi­ta hul­lám

Szé­pen meg­írt tör­té­net volt Kolcsuginról, a mun­kás­ról, szoc­re­ál. Grossz­man te­het­sé­ges szoc­re­ál író volt, bá­tor ha­di­tu­dó­sí­tó, ő volt az el­ső, aki Treblinkáról hírt adott. Jött az antiszemi­ta hul­lám, Grosszman új köny­vét, egy Sztá­ling­rád­ról szó­ló csa­lád­re­gény el­ső ré­szét (Egy igaz ügyért) szi­go­rú­an meg­bí­rál­ták, jött az ol­va­dás, ma­gasz­ta­lá­sok je­len­tek meg a vitatott mű­ről, az egyen­súly hely­re­állt, Grosszman ki­tün­te­té­se­ket vett át és to­vább pub­li­kál­ta comme il faut no­vel­lá­it. A nap­pa­li én­je, a szoc­re­ál. A má­sik, az éj­sza­kai én­je, ezerkilencszázöt­ven­től kezd­ve tíz éven át ír­ta re­gé­nye má­so­dik ré­szét. (Élet és sors). El­fo­gult va­gyok: e Tolsz­tojt min­tá­zó mű­vet a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ról szó­ló leg­je­len­tő­sebb re­gé­nyek egyi­ké­nek tar­tom, amely­ben – mel­les­leg – el­ső­nek mon­da­tik ki, hogy ná­ciz­mus és szov­jet rend­szer egy­azon lé­nyeg két­fé­le alak­ja csu­pán. A fe­je­zet, amely­ben Grosszman le­ír­ja a gázkam­rá­ba me­ne­te­lés stá­ci­ó­it és az utol­só pil­la­na­to­kat, mi­e­lőtt a Zyklon B-t az el­hur­col­tak kö­zé be­szór­ják, meg­cá­fol­ja Elie Wiesel és má­sok ál­lí­tá­sát, hogy ezt nem le­het és nem sza­bad le­ír­ni; de le­het és sza­bad, így, ahogy ő te­szi, ezek­kel az egye­dül ér­vé­nyes egy­sze­rű sza­vak­kal. E né­hány ol­dal a té­má­ról szó­ló hu­sza­dik szá­za­di iro­da­lom egye­dül­ál­ló re­me­ke.

Grosszman ért­he­tet­len na­i­vi­tás­sal köz­lés­re ad­ta le a köny­vét a Znamja cí­mű fo­lyó­irat­nak, ezek után a KGB az ös­­szes pisz­ko­za­tot el­ko­boz­ta, a gép­sza­la­go­kat és az in­di­gó­kat is. „Ezt a re­gényt csak két­száz év múl­va le­het pub­li­kál­ni!” – mond­ta ki Szuszlov a ver­dik­tet. Grosszman sza­bad­lá­bon ma­radt, de ha­ma­ro­san be­le­halt a bá­nat­ba. Tit­kos kéz­irat-má­so­la­tok még­is ma­rad­tak, az egyik, húsz év múl­va, ki­ju­tott Svájc­ba, ál­lí­tó­lag Vladimir Voinovics juttat­ta ki.

Csend.

Fi­gye­lem az ál-sze­re­lőt. Már el­lé­pett a ve­sze­del­mes pol­cok­tól. Már a kri­mik­nél tart, rá­bök az egyik­re, ezt mo­zi­ban is lát­ta – mond­ja –, két­szer is meg­néz­te, őt nem za­var­ja, ha a má­so­dik né­zés­nél már tud­ja, hogy ki a gyil­kos, sőt. Ki­húz­za a köny­vet, mu­tat­ja: A kris­tály­tü­kör megha­sad. Jók az ef­fé­le bűn­ügyek – mond­ja –, ki­csit ta­lán már ré­gi­mó­di­ak, de egye fe­ne, teker­vé­nye­sebb bűn­ügy pont elég van kö­rü­löt­tünk, és je­len­tő­ség­tel­je­sen rám néz és ka­csint. Újabb fel­ad­vány: mit je­lent ez, fi­gyel­mez­te­tést vagy meg­nyug­ta­tást, hogy bár te­ker­vé­nye­sebb bűn­ügy­be va­gyok ke­ve­red­ve, ne ag­gód­jak, el­si­mít­ják majd? Az én ha­zám­ban min­den­ki kacsint és min­den ügyet el­si­mí­ta­nak.

nem­ze­ti egyez­mé­nyes ka­csin­tás

Né­hány hó­nap­ja (te­hát het­ven­há­rom őszén) gyű­lés volt a mun­ka­he­lye­men, amo­lyan brainstorming, is­mer­tet­ték ve­lünk, hogy mi­lyen sú­lyos ba­jok van­nak Szolzsenyicinnel. Szemé­lye­sen a te­kin­té­lyes iro­dal­már, K. B. jött le hoz­zánk fent­ről, és el­mond­ta, hogy a szer­ző, nagy te­het­sé­ge el­le­né­re, utób­bi két mű­vé­vel ren­ge­te­get ár­tott a szo­ci­a­liz­mus ügyé­nek, köny­vei csú­nyán el­tor­zít­ják, be­fe­ke­tí­tik a va­ló­sá­got. K. B. pro­fes­­szor hos­­szan fej­te­get­te, hogy mi­ért és ho­gyan te­szik ezt eme köny­vek, sze­ren­csé­re azo­kat az idiotisztikus dol­go­kat nem em­lí­tet­te, ame­lye­ket a szov­jet írók szö­vet­sé­gé­ben Kornyej­csuk, Fegyin vagy Szurkov mondtak. (Mi az, hogy go­nosz em­be­rek csak úgy do­hány­port szór­tak egy rhesus ma­jom szemé­be – kér­dez­te egyi­kük –, mit inszinuál az író ez­zel a csak úgy-gyal?) K. B. profes­­szor egyéb­ként si­e­tett kö­zöl­ni ve­lünk, hogy sze­­mé­­lye­sen nem volt sze­ren­csé­je e re­gé­nyek­hez, szov­jet saj­tó­vé­le­mé­nyek és re­cen­zi­ók alap­ján tá­jé­koz­tat ben­nün­ket, ez a meg­jegy­zés kétségtele­nül a nem­ze­ti egyez­mé­nyes ka­csin­tás egy for­má­ja volt; a fent­ről jött elő­adó né­hány ap­ró el­szó­lá­sa en­gem ar­ról győ­zött meg, hogy fül­lent, éj­je­li­szek­ré­nyén ott he­ver­nek e könyvek, né­ha meg­ren­dül­ten le­for­dít egy-egy rész­le­tet a fe­le­sé­gé­nek. Én is meg­ren­dü­lés­sel ol­vas­tam e mű­ve­ket, éj­jel és nap­pal, al­vás he­lyett és evés köz­ben, ott­hon, ut­cán, au­tó­bu­szon, le­nyű­göz­ve, H. J. ba­rá­tom­mal na­po­kat be­szél­get­tünk Az el­ső kör­ről, és ké­sőbb, ami­kor már dis­­szi­dált, bo­nyo­lult kó­dolt le­ve­lek­ben A rák­kór­há­zat is és a Gulág kö­te­te­ket is megtárgyaltuk. Ezért hát ott és ak­kor, azon a gyű­lé­sen, el kel­lett vol­na mon­da­nom, hogy én mit gon­do­lok az író­ról, pont­ról pont­ra meg kel­lett vol­na cá­fol­nom K. B. pro­fes­­szor ál­lí­tá­sa­it, ó, mek­ko­ra mu­tat­vány lett vol­na, mi­lyen hő­si­es fel­szó­la­lás! De én csak ül­tem, bá­mul­tam magam elé, fél­tem fel­szó­lal­ni, és per­sze szé­gyen­kez­tem emi­att. Az a ren­ge­teg szé­gyen­ke­zés!

„No­ha az ér­tel­mi­sé­gi­e­ket min­den­fé­le esz­köz­zel óv­ták a dis­­szi­dens iro­da­lom­tól, még­is át­fo­gó is­me­re­te­ik vol­tak a té­má­ról. Az Igaz­ság Aty­já­nak (Szol­zsenyicinnek) leg­utób­bi köny­ve roppant meg­ra­ga­dó, mond­ta a Tu­dós, őt ol­va­sás köz­ben va­ló­ság­gal meg­ro­han­ta a fé­le­lem. – Én meg­kü­lön­böz­te­tem az em­ber­ben la­ko­zó ál­la­ti fé­lel­met – szólt a Fe­cse­gő –, at­tól a félelemtől, ame­lyet az em­ber kelt az ál­lat­ban. Az ál­lat a gyil­kos­ság­tól és az erő­szak­tól fél, a rossz­tól, amit meg­érez és ész­re­vesz, az em­ber at­tól fél, hogy bár ké­pes vol­na jót cse­le­ked­ni, még­sem lesz le­he­tő­sé­ge rá. Ré­mes, hogy sok olyan em­ber van, aki ros­­szat tud ten­ni és valóban meg is te­szi, de még ré­me­sebb, hogy alig van olyan em­ber, aki­ben a jó­ra va­ló hajlandó­ság is meg­van, és mód­ja is van jót ten­ni. A gyil­kos­sá­gok­ról, erő­sza­kos el­nyo­más­ról, ter­ror­ról és a töb­bi­ről is ter­mé­sze­te­sen be­szél­ni kell és ki kell mon­da­ni a bű­nö­sök ne­ve­it. De en­­gem job­ban ér­de­kel an­nak a hely­zet­nek a bor­zal­ma, amely­ben, bár nem öl­nek meg sen­kit, a gyil­kos­ság­nál is ir­tó­za­to­sabb dol­gok kö­ve­tőd­nek el. Ar­ra a szi­tu­á­ci­ó­ra gon­do­lok, amely­ben nem en­ge­dik Em­ber­ré vál­ni azo­kat, akik er­re ké­pe­sek vol­ná­nak. Min­den at­tól függ, hogy mit ér­tünk ak­ció alatt, vá­la­szolt a Fe­cse­gő, vé­gül is, a be­szél­ge­tés is ak­ció, még ha ke­vés­bé szenzá­ci­ós is, mint az Igaz­ság Aty­já­nak köny­ve. Egyéb­ként e dol­gok a tör­té­ne­lem kü­szö­bén fe­lej­tőd­nek, his­to­ri­kus szem­pont­ból nem is lé­tez­nek, so­ha nem is lé­tez­tek. Más­kép­pen szól­va, ha te egér vol­nál és lá­za­doz­nál egér-vol­tod el­len, mit aján­la­nál egér-tár­sa­id­nak an­nak érdekében, hogy ele­fánt­tá vál­ja­tok?”
(Rész­let A. Zinovjev: Tá­ton­gó ma­gas­sá­gok cí­mű mű­vé­ből, 1976)

Bú­csúz­ko­dunk, a nor­vég­sap­kás és én, ha­tal­mas sajt­ban két egér. Egy cet­lit nyújt át, raj­ta telefon­szám, ha ba­jom van a ké­szü­lék­kel – ma­gya­ráz­za –, tár­csáz­zam fel, és mond­jam, hogy küld­jék ki őt, va­gyis „az Imit”. – Ki­nek mond­jam? – kér­dem. – A kis­as­­szony­nak, aki fel­ve­szi. – Amálkának – bó­lin­tok. A fe­jét ráz­za. – Nem úgy hív­ják. De mind­egy, a név nem fon­tos, az ügye­le­tes kis­as­­szony­ok ál­lan­dó­an vált­ják egy­mást. – Sze­ret­ném meg­kér­dez­ni, hogy ak­kor ki a csu­da az az Amálka, de fe­gyel­me­zem ma­gam. És ki a csu­da ő, a Zimi? És ki a csu­da va­gyok én? Ő ezer dol­got tud, amit én nem tu­dok, de tud­ni sze­ret­nék, én is tu­dok ezer dol­got, amit ő nem tud, sőt, ma reg­gel meg­tud­tam egy ezer­egye­dik dol­got is, Grosszman má­sik, ti­tok­ban írott köny­vé­ből, a Min­den el­mú­lik cí­mű es­­szé-re­gény­ből – a töb­bi do­log­gal együtt nem ké­ne ezt ne­ki is tud­ni?

Hogy ami­kor az a bor­zal­mas éhín­ség dúlt a har­min­cas évek ele­jén, és Dnyepropetrovszk kör­ze­té­ben az em­be­rek már em­ber­evés­re kény­sze­rül­tek, egy fran­cia ven­dég lá­to­ga­tott el az egyik fa­lu­si kol­hoz óvo­dá­já­ba. „Mit et­te­tek ma ebéd­re?”, kér­dez­te a ki­csi­nye­ket, akik ak­kor már – jó eset­ben – csak ku­ka­cok­kal táp­lál­koz­tak. „Tyúk­le­vest et­tünk”, mond­ták és hi­bát­la­nul fel­so­rol­ták a be­ta­nult szö­ve­get: „és pirozskit és rizskrokettet”. És a fran­cia, az a ba­rom, egy el­ra­gad­ta­tott új­ság­cikk­ben szá­molt be ar­ról, amit ta­pasz­talt.

El­kés­tem, már sem­mit sem mond­ha­tok el ne­ki, ő sem mond el ne­kem sem­mit, ro­han, tart va­la­ki­től, „túl so­ká időz­­tem itt, ka­pok majd a fe­jem­re…” – őszin­tén ijedt­nek lát­szik. Meg akarom kö­szön­ni, hogy ide­fá­radt, fi­zet­ni szán­­dé­ko­zom, mél­tó­ság­gal el­há­rít­ja, „majd leg­kö­ze­lebb, lesz rá még elég al­ka­lom, a te­le­fo­nok ál­lan­dó­an el­rom­la­nak”.

Ezer­ki­lenc­száz­het­ven­négy, feb­ru­ár. His­to­ri­kus szem­pont­ból ez az év a tör­té­ne­lem kü­szö­bén fog fe­lej­tőd­ni, ahogy az ös­­szes kö­vet­ke­ző év is, az a ren­ge­teg év, amely majd le­pe­reg. És azután, azu­tán mi lesz?

Brodszkij ír­ja, már idős ko­rá­ban, egy év­vel a ha­lá­la előtt, Ame­ri­ká­ban:

„Utá­nunk ter­mé­sze­te­sen nem víz­özön s nem is aszály jön, az igaz­ság bi­ro­dal­má­nak in­kább mér­sé­kelt lesz az ég­haj­la­ta…”

kép | Olga Rozanova képei, Wikimedia Commons