Igyekeztem visszatéríteni a haladásomtól ellentétes irányba próbálkozó kis rovart, pedig még csak a nevét sem tudtam, magamhoz láncolni egy már épp csak hogy lélegző magyalt, s hogy el ne szakadjon, csomóra kötöttem egy már alig megtartó ölelést.
Tulajdonképpen nem is volt az igazi ölelés. Úgy fontak át a karok, hogy közben csak ruhájuk szegélyével érintettek, s a tekintet sem rám, hanem a jobbról, balról elhaladókra szegeződött, hullámhosszukat fürkészte, csatlakozását latolgatta.
Ha legalább a lámpaváltásnyi időt ki tudná tölteni egyre lankadó igyekezetem! Nem túlélni, csak kitartani itt, ahol a zöld a meleg, a sápadtabb árnyalat a hideg hónapokat ígérte, s melyek itt, e jól záródó épületek és precízen illeszkedő utcasorok között alig különböztek egymástól.
A Rózsalonc utcától most már szabadulni akartam, legalább annyira, mint páros és páratlan oldalának fogságában időzni, miközben a forgalom egyre gyérült, forgások és nekibuzdulások maradtak bevégezetlen. Mi lett volna, ha véget érnek?