A KERT VÉGÉBEN EGY LÉGHAJÓ
1999 június

Gyermekkoromban mindig olyan nyilat szerettem volna, amilyen Bárdy Györgybe állt bele az Egri csillagokban. El is követtem mindent, hogy nekem is legyen valami hasonló: balga gyerekfővel nekiláttam saját kezűleg készíteni egyet. A lelkemben annyira pontos volt a kép, a tökéletes, megfoghatóan tökéletes nyílról – még túl egyszerűnek is tűnt az egész. Csak mikor harmadjára vágtam el a kezem késsel, az arcom, karom már tele horzsolással, és a lábam körül az egyre növekvő, elrontott, széttört ágakból álló kupac miatt úgy néztem ki, akár egy mártír, aki alatt hamarosan fellobban az inkvizíció mohó lángja, az áhított fegyverből pedig még mindig nem volt meg más, mint a már napokkal előre gondosan odakészített húr: nos, csak ekkor kezdtem pedzeni – nem a húrt, hanem a gondolatot –, hogy a nyíl- és íjkészítés talán mégsem az én világom. Mindegy, meghátrálni itt már nem lehetett, hiszen néhány napja, a moziból kitóduló, fegyverzajtól és csataordítástól felajzott osztálytársaim füle hallatára jelentettem ki, majd nézzék csak meg, hamarosan én is – ajkamon kegyetlen, hideg mosollyal – saját fegyveremmel fogok lődözni erre-arra, amarra, az lesz ám a hecc! Így aztán nekirugaszkodtam, többször is, de mintha folyékony, forró üveget fújtam volna: sose sikerült. Telt az idő, lustán pottyantak a napok, az utcai akácfák vádló csonkasággal álltak, közben makacs észrevétlenséggel kenődött, pakolódott rám sűrűn, újabb és újabb rétegeket befedve, az iszapnehéz bizonyosság: dolgozni szar és punktum. Egyre fásultabb gyártási kísérleteimet végül valamicske siker koronázta, bár örömömet beárnyékolta a tény, hogy az elkészült csodával rajtam kívül emberfia két lépésnél tovább nem tudott lőni – igaz, ehhez magamnak is egy teljes napot kellett gyakorolnom – pontos célbalövésről pedig szó sem lehetett. Társaim gúnyolódó szavai leperegtek rólam, hiszen akkoriban még alig bimbózó kritikai érzékem is azt súgta, hogy visszacseppenve a múltba, az ostrom idejére, ezzel a nyíllal biztos célpont csak maga az egri vár lehetne – en bloc – az is kizárólag déli verőfényben, esetleg teliholdnál, felhő nuku, közelről, úgy négy-öt lépésről.

Vee, flickr.com
Talán jó fegyverem megbízhatatlanságába vetett bizodalmam csábított rá, hogy – mintegy főpróbaként – célba vegyem a tőlem vagy tíz-tizenkét méterre ácsorgó Jenő nagybátyám fürtös fejét. Addig úgy tudtam, alkotásom ilyen szédítő távolságig el sem hord, ezenkívül az eddig megcélzott tereptárgyaimtól három méteren belüli becsapódás már rekordnak számított. Ehhez képest igencsak meglepődtem, mikor hajszál híján kilőttem Jenő bal szemét, és költői túlzásról itt, sajnos, nem beszélhetünk: hetekig borogatással, kötéssel járkált, egy rémes pillanatig úgy volt, meg is műtik talán. Az íjam apám térdén végezte, hangos reccsenéssel, a nyilak ugyanúgy. Csak bennem nem tört el semmi, hevem semmit nem csitult, változatlan rajongással bámultam a Tell Vilmost, Robin Hoodot, meg más efféle filmeket, és mikor rájöttem, hogy környezetemben senki, de senki nincs, aki nyílvessző által eltalálva úgy tudna meghalni, mint én, egész kis magánszámot kreáltam, a végén már tökélyre fejlesztve haláltusámat. Kizárólag lakásban adtam elő, mert meggyőződésem volt, hogy a produkció itt érvényesül a legjobban. Váratlanul, minden átmenet nélkül indítottam – persze, csak ha már többen is voltak körülöttem –, rémülettől eltorzult arccal, tágra nyílt szemmel néztem magam elé pár lépésnyire, aztán, mintha valaki felém tartana, kétségbeesetten hadonászva hátrálni kezdtem. – Robin, ne… – nyüszítettem halálra vált hangon – kérlek… könyörgök…Robin…ne… megmagyarázom… – De sosem hagytam magamnak megmagyarázni, hirtelen süvítő hangot hallattam, és a már kezemben tartott hurkapálcát a mellemhez kapva rezegtettem, mint akit nyíl talált. Tátott szájjal, hitetlenkedve meredtem a testemből kiálló vesszőre, közben hangosan nyögve, lihegve, ide-oda tántorogva próbáltam kapaszkodót keresni, görcsösen meg-megránduló kézzel kaptam látszólag mindenbe, ami elém került, pedig közben nagyon is tudatosan válogattam, különös előszeretettel haldokoltam könnyen billenő, törékeny tárgyak körül, az abroszok, asztalterítők egyenesen a kedvenceim voltak, főleg ha még váza is állt rajtuk, közben a végső tusáját vívó áldozat hangjait hallattam – gyönyörűen tudtam hörögni például. Közönségem még alig lehet túl az első megrökönyödöttségen, mikor én már túlvilágot kutató szemmel, dülöngélve, mintha magammal akarnám rántani, önkívületben a terítőt markolászom, aztán mégis tovább bukdácsolva váratlanul egy fikusz felé dülöngélek, hogy megkapaszkodjam, vagy kétségbeesve elkapom a tűzhelyen gőzt pipáló edény fülét. Az én fülemet pedig édes zeneként fürdetik közben a publikum nőtagjaiból ilyenkor önkéntelenül kitörő, hegyes kis sikolyok. Mire térdre zuhanok, emberi hangom nincs már, a zaj, ami feltör belőlem, falban futó, eldugult csővezetékhez tartozik inkább, rángatózó arccal még felhúzom magam, utoljára, az asztal lapjáig, a szám, ugrálva, szavakhoz készül, de az ajkam már csak arcomra dobott, tekeredő spárga, nincsen mire használjam többé. Finálénak szánva, tíz körmömet csikorgatva végighúzom valami fémes felületen – a közönség körében hidegrázásszerű tünetek, néhányan felkiáltanak – végül egy-két súlyos könyvet magammal rántva, földre zuhanok. Szemem, mint pezsgősüvegből a dugó, kimered, még utoljára kipréselek magamból valami szörnyű hangot – füstölgő mosógépünktől lestem el, ilyet hallatott utoljára, mielőtt teljesen leégett –, lábam kontroll nélkül rángatózik, mint Galvani híres kísérletében a békák combja, aztán tényleg vége: elcsendesülök.
Béka poraimra.
Máig rejtély előttem, hogy nem törtem össze semmit, magamat is beleértve.
Teltek az évek, én is nőttem, a produkciót is kiismerték lassan, magánszámaim csendben elmaradtak. Csak a vérben lapult meg a vágy, és hűvös múzeumok fegyvertörténeti tárlói előtt még mindig megigézve, minden másra vakon-süketen álltam, elvonszolni is alig lehetett.

AMINE KAYTONI, flickr.com
Mekis Andris, bár mindketten tizenhárom évesek voltunk, két fejjel nagyobbra nőtt nálam. Nemcsak ezért néztem fel rá, hanem hosszú haja miatt is – nagy szónak számított ez akkoriban –, és mert mindenfélét rebesgettek róla: évközben jött át a mi iskolánkba, valamilyen balhé miatt. Sosem került szóba köztünk aztán, mit is követett el, de nem lehetett piskóta, ha emiatt váltania kellett. Hamar összebarátkoztunk, voltam is náluk párszor. Az egyik szünetben félrehívott.
– Ide figyelj – kezdte halkan, és szétnézett, nincs-e más a közelben –, a fater holnap nem lesz otthon…
Ez így elég jól kezdődött, feszülten vártam, mi sül ki belőle.
– …vidékre megy… pár órára miénk lehetne a puska…
Puska! Ez tényleg azt mondta, hogy: puska? Csak úgy kiejti, a többi között, mint más egyszerű szót? Lehet ez? Megtántorodtam.
– … persze csak ha érdekel…
Persze csak. Amúgy kutyafuttában, érintőlegesen, alig odafigyelve, éppen-hogy, talán, egy kicsikét… Hogy érdekel-e? Hogy érdekel-e??!!
– … ne gondolj olyan nagy izére … csak légpuska…
Most meg mit beszél? Miről beszél ez az ember? Mi az, hogy csak? Meg lég… Hát nem mindegy? Mintha egy repülni vágyónak azt mondaná: bocs, a lökhajtásos gép az ma, sajnos, nem megy … én megtettem mindent, de a körülmények… ellenben a kert végében itt egy léghajó, ha gondolod… persze nem kötelező…
– … a fater szokott vele néha … a gyümölcsösben … nekünk is ott kéne…
Uramisten, de soká lesz holnap … aztán csak annyit mondtam:
– Benne vagyok.
suta mozdulattal
A feszesre húzott égre hanyagul néhány bárányfelhő fújva, hasuk már egy nyárral sötétebb, és a fák, mint puha tortába szúrt gyertyák, sűrűn álltak a fénylő napsütésben. Rájuk dobva, mintha az egész kert égne, rőten, vörösen, az ősz köpenye lángolt. Ágaik csaknem összeértek, és a levelek, ha kedve volt a szélnek, puhán mozogtak, akár a száj. Suta mozdulattal elejtettem az apró puskagolyókat rejtő kis dobozt, és ahogy lehajoltam érte, a frissen ásott, átfordított rögök között, az arcomat súrolva, mintha a föld lélegezne ott, szétvágott gyökerek illata. Mikor fölegyenesedtem és körbefordultam, olyan érzésem volt, átfutott rajtam: néznek. Nem láttam senkit. A szél elült közben, és ahogy újból végigjártattam a szemem a csendben álló bokrokon, fákon, a szorongó érzés tovább bujkált bennem: mintha a lépéseket erezné a testén, szemét félig lehunyva, rosszalló, aggódó gyanakvással figyelne bennünket a kert.
Ide-oda ténferegtünk, ördög tudja, miért, kicsit rosszkedvűen, valami mozgó, élő célpont után kutatva, mert úgy tartottuk, combnyi vastag fatörzsekre lövöldözni nem nagy élvezet. Szinte markolni lehetett a csendet, a fák még mindig mozdulatlan álltak, és mintha egy festményben járnánk, körben az égből, mint leomló függöny, hullt ránk a fény. Az egész kertben csak mi voltunk, hárman, mi, és ő, akire majd rálövünk, csak most még nem vettük észre, de ha távol van is, elképzelt árnya már a fejünkben verdes. Mekis mindenesetre megtöltötte a puskát, ha hirtelen észrevennénk valamit, ne akkor kelljen kapkodni. Már harmadjára jártuk be a kertet, és még mindig semmi, kihaltnak tűnt, és üresnek, mint egy léggömb belseje. Már éppen azon tűnődtem, vajon milyen célpontot jelöljünk ki mégis, mikor András oldalba bökött. – Lőj te először – súgta felém. Odafordultam, és követtem a kinyújtott mutatóujjával jelölt irányt. Nem vettem mindjárt észre, mit is kellene nézni tulajdonképpen azon a fán, csak utána láttam: az egyik ágon, veréb alakjában, ott a cél.

Karen Roe, flickr.com
Kézbe vettem a puskát, óvatosan, minden szélesebb mozdulatot kerülve vállhoz emeltem, a tüdőmből kieresztettem az összes levegőt, és hosszan célozva, lassan rácsúsztattam mutatóujjamat a ravaszra. Lőttem, aztán hirtelen nem is értettem, mi történt. Az ág körül porzott valami, és egy test puhán, nem nagyobb, mint egy körte, a föld felé bukott. A váratlan sikertől megbénulva álltam, csak Mekis diadalordítása rezzentett fel:
– Akkurva életbe, eltaláltad! – és már robogott is, lobogó hajjal a szilvafa felé.
Gyorsan észbe kapva futottam utána, de a hirtelen izgalomtól elgyengült a lábam, és mintha a cipőm talpából gyökerek nőnének, minden lépésnél ólmos mozdulattal téptem fel a földről. Már a fa alatt állt, a földet nézte, mikor mellé értem, megszólalt megint: – Ez ám a lövés. Lenéztem én is, egy levélen, mintha odadobták volna, puhán, akár egy fűcsomó, kicsiny test hevert. Nekem addig a veréb koszos, sáros, szürke, jellegtelen valami volt, és most megdöbbentem, milyen csodaszép: csőre alatt, mintha szakállkát kötött volna, egészen a melléig, selymesen fénylő, fekete hullám, utána, mint tojás felvert, fehér habja, apró, puhán borzolódó tollak, pihék, a golyó ütötte pici lyuk körül olvadó, sötét eperfagylalt a vér, szárnyain a nap perzselte homok sápadt bézse, aztán mintha víz loccsant volna rá, a végein sötétebb barnába tűnik át, a fején apró, kötött sapka; rézvörös szín ragyog.
Ahogy néztem, valami eldőlt, és kiömlött bennem, legbelül. Közben döbbenten hallottam a hangom, a saját, fölényes hangom: – Hát ennek annyi – a puskacsővel odanyúlva megmozgattam, mintha göröngy volna –, ez bekrepált.
végérvényesen és helyrehozhatatlanul
Belül az egész énem sóbálvánnyá meredve állt, sehogy sem értve, hogyan hasadhat így ketté ugyanabban a pillanatban tett és gondolat? – Ez elsőre nem rossz – odabökve visszafordítottam a hátára megint. – Remélem – fordultam Andrishoz –, neked is szerencséd lesz. – Ha nem a saját fülemmel hallom a saját hangomat, soha el nem hiszem, hogy ezt én mondom, de nem lévén szinkronhangom, csak saját lehetett. Hiába tudtam már világosan, hogy tönkretettem valamit, végérvényesen és helyrehozhatatlanul, maga a felismerés annyira gyors és váratlan volt, hogy egyelőre csak a megszokott síneimen robogtam tovább.
Utána már nem sok minden történt. Céltalanul ődöngtünk erre-arra, mikor néha leszállt valami a kerítésen túl, az árokparton álló villanypóznák drótjaira, a golyóval egy pillanatra széthasítva a kesernyés, ősz szagú levegőt, rálőttünk, a távolság miatt eléggé reménytelenül, én meg már amúgy is csak a látszat kedvéért, mert – nehogy még véletlenül is eltaláljam – jóval mellé céloztam. De még erre sem sokszor került sor, kihalt volt minden, a madarak, mintha csak megérezték volna bennünk a veszélyt, nagy ívben elkerültek. Egyre kedvesze-gettebben ténferegtünk, Andris, mert nem lőtt semmit, én meg a történtek miatt. Legszívesebben odamentem volna az átlőtt, apró testhez, hogy zsebembe süllyesztve elvigyem, valahová, ahol majd kis lyukat vájva földet szórhatok rá, persze ehhez sem volt meg a bátorságom, féltem, mit szólna hozzá Mekis. Aztán, amit soha nem hittem volna, bekövetkezett: csak alibiből, minden valódi érdeklődés nélkül forgattam a fejem jobbra-balra, közben alig vártam, hogy befejezzük ezt az egészet, így éppen jókor jött a házból Andris anyjának evésre hívó hangja.
– Menjünk! – elsütötte a puskát, hogy üres legyen, találomra, nem is célozva semmire, aztán már bandukoltunk kifelé. — Ha van kedved, jövő héten megint kijöhetünk. – Bennem szárazon gurultak ide-oda a szavak, csak hümmögtem idétlenül, meg a vállam vonogattam.
Mielőtt behúztuk volna magunk mögött a kerítés ajtaját, még visszanéztem. Szél csapott a földre, a bokrok háta hullámzott, és mintha csak arra várt volna, hogy kilépjünk belőle, suttogó fáival már újra élt a kert. Ahogy lefelé bukott a délutánba, mélyéről forró fényt fröccsentve szerteszét, kicsit megbillent odafent a Nap, és a látóhatáron körös-körül, mint csalánnal megcsapott test, vörösen hólyagzott fel az ég.
Aznap este kutyául aludtam, illetve nem is kutyául, inkább sehogy. Ide-oda forgolódtam, alattam összegyűrt lepedő, közben a plafont bámulva vártam, hogy arcomra szórja sötét, puha tollait az ég. Minden létező érvvel, kifogással próbáltam nyugtatgatni a lelkem, nem használt semmi, mégse. Kiszálltam az ágyból, és fejemet a hűvös ablaküvegnek szorítva hagytam, hogy a számba folyjon a Hold. Sás közepébe meztelenül ugrik, aki egyszer önmagába néz. Persze, akkor én még összezavarodva, gyerekfejjel, el sem tudtam képzelni, mi lehet velem. Visszafeküdtem, és mint sötét, lassan hullámzó, mély vizet, sokáig néztem az árnyékokat úsztató plafont.

Mark Gunn, flickr.com
Másnapra kemény lett a föld, odakint, mintha az éles éjszakai szél csiszolta volna tükörsimára, hatalmas üvegtáblaként, hidegen fénylett a levegő, a mélyére fagyott, törékeny szellő is csak akkor szabadult, mikor oszlani kezdett a sötét, és ahogy körbetáncolt, az ég széle rojtos lett hirtelen, csupa tündöklő parázs a hajnali fény. Konok elhatározással indultam útnak, hogy – ha már történt, ami történt – visszamegyek megkeresni, és elhantolni, ahogy illik. Egy fa takarásából lestem meg, amint András kilép a kapun, kényszeredett lépésekkel elindul a suliba, vártam, míg befordul a sarkon, csak utána csengettem be hozzájuk. Könyékig föltűrt köpenyben, kezén még a forró víz gőze, Andris anyja jött sietve, a csengőszó mosogatás közben érte éppen. – Hát te? – nézett nagyot, és a kezét a kötényében törölgette közben –, nem mégy iskolába? Dadogtam valamit a tegnap elvesztett sálamról, amit meg kell találnom feltétlenül, mert milyen hideg lett, ugye… és már be is surrantam mellette, aztán egyből nyomás hátra, a gyümölcsösbe… Alig ismertem rá, úgy megváltozott. Lesodort levelek, gallyak, ágak mindenütt, nem is látszott a föld, és pőrén, fázósan bújtak össze a fák.
végül is mindegy
A macska vitte el vagy valami más? Végül is mindegy, sehol nem találtam. Pedig a végén már kézzel hánytam szét az ágakat a szilvafa körül, aztán még messzebb is. Biztos voltam, holtbiztos a helyben, ahová leesett, megnéztem tízszer, aztán már ott is, ahol nem lehetett, hiába, nem került elő. Időm sem volt több, fáztam is, felhagytam a kereséssel, és a csupasz ágaikat égre nyújtó, kopár fák között lassan lépdeltem a kertajtó felé.
Úgy látszik, van olyan hang, amit nem fogunk fel rögtön, mert én akkor, kifelé tartva, azt hittem, körülfog a csend, pedig hány év eltelt már azóta, mégis, ha erre gondolok, tisztán hallom, ahogy a talpam alatt reccsennek az ágak, mint egykor apám térdén az íj.