Stanczik-Starecz Ervin

„KERT HEL”

A magyarság kertkultúrájának előzményei és kibontakozása [1996 április]

„KERT HEL”

A kert szavunk már Levediában is megvolt. Valószínű, kezdetben inkább kerítéssel védett helyet értettek rajta. Györffy István szerint a magyarság a régi időkben főként azt az elkerített helyet nevezte kertnek, ahol a jószágot legeltették. Szinte bizonyos, hogy az alma- és körtefa sem hiányzott a magyar kertekből; Levediában, az Ural nyugati oldalán tehát, a török és bolgár népek szomszédságában bizonyos fokig megtanulhatták a magyarok az állattenyésztést és a növénytermesztést. Ez indokolja a kerítéssel körülvett területek létezését. A gyepű, vagyis az árokkal védett földterület nem mindig felelt meg védősávként, arról nem is szólva, hogy létrehozása jóval fáradságosabb volt, mint a fonott vagy a cölöpkerítés építése.

Írásos nyelvemlékben először 1055-ben bukkan fel kert szavunk, a tihanyi apátság alapítólevelében: ,,kert hel nomine adfenum utilif”.

levediai örökség

Növény- és virágkultusz csak letelepedett, hosszú ideig növénytermesztéssel foglalkozó népeknél alakulhat ki. A múlt század végén azonban sok kutató próbálta bizonyítani, hogy levediai örökségként kultúránk része volt. Herman Ottó és Huszka József például a tulipánról próbálták bebizonyítani, hogy a magyarság ősi szimbóluma. A tulipán a törökökkel jutott Konstantinápolyba a 16. sz. közepén, s innen terjedt el Európában. Magyarországra csak jóval később ért el. Feljegyzésekből tudjuk, hogy ez időben még Batthyány Boldizsár híresen gazdag kertjében sem volt meg.

A Tarcalban talált híres ezüst tarsolylemez palmetta motívumait is sokan próbálták azonosítani. Legtöbben mediterrán növényeket (ciprus, pálma) véltek benne felfedezni. A honfoglalók sosem jártak olyan helyen, ahol pálmák és ciprusok nőttek. A tarsolylemezekre sem magyar kezek verték ki a perzsa-szasszanida stilizált ornamentika figuráit. És akik ezeket a vonalakat formálták, azok már maguk sem tudták, miféle természetes elemek rejtőznek benne.

stanczik1

A magyar őshit szertartásai igazodtak a nomád életmódhoz. A vidék egy-egy kitüntetett pontján tartották ezeket. Gyakran terebélyes fák alatt, források, vizek és kövek mellett, ,,szent ligetekben és erdőkben”, ahogyan Ipolyi Arnold írja. Úgy is mondhatnánk: természetes kertekben, hiszen a pogány szertartások területeit pontosan behatárolták. Sok helységnevünk őrzi a pogány vallás emlékeit, pl.: Asszonyfa, Háromfa, Hímfa, Farkasfa; Imó-kő, Ajnácskő, Kamon-kő, Fehérkő stb. Már Szent István törekedett a pogány gyűléshelyek fölszámolására. Az efféle területekre egyházakat, zárdákat építtetett. Az 1036-ban alapított bakonybéli apátság alapítóleveléből világosan kitűnik, hogy a templom környékén, építését megelőzően, pogány rituálék zajlottak, hiszen az állatáldozások bálványkövei még megvoltak. Az okirat fölsorolja ezeket: Hegyes-Kuw, Kertes-Kuw, Fejér-Kuw, Odvas-Kuw.

A szent ligetekből és erdőkből idővel királyi vadászterületek lesznek, elvonva őket a pogány közhasználattól. Még I. Lászlónak is keményen kell lecsapnia a szabadban végzett áldozásokra (decretum 1. 22.).

többsége gúnynév

Ha felkutatjuk a régi magyar neveket, talán fellelhetünk olyasmit, ami a korai növény- és virágkultuszt bizonyítja. A nevek többsége a 14–15. századi iratokban bukkan fel. Néhány férfinév: Bojtorján, Bogyó, Hagymás, Mohar, Som, Mok, Mokud, Ürmös, Lencse, Lapu, Kobak, Torma. Persze ezeknek a neveknek a többsége gúnynév, s a Lencse kivételével valamennyi vadon termő növényt jelöl. Növények, virágok, gyümölcsök áldozásáról ugyan tudunk, de kiemelt szerepet, megkülönböztetett figyelmet nem kaptak, hiszen a gazdag gulyákért tejet, vajat, sajtot vetettek a tűzbe, később gabonát és lisztet is – vagyis minden értéket jelentő javat föláldoztak. De hogyha növény- és virágkultusz nem is létezett a régi magyarság körében, ősi hagyományainkhoz tartozó növényneveink azért akadtak: kék, vadkék, kökörcsin, gyopár, virág, tapló, kökény.

1478-ban bukkan elénk egy virágnév mint férfi gúnynév: Demetrius Kewkerchen, azaz Demetrius Kökörcsin. Munkácsi Bernát és Gombocz Zoltán szerint is török eredetű a kökörcsin szó. A török kök szó származéka, ami azonos a magyarban a kékkel. A török nyelvben gyakori, hogy a színeket jelző szavakból kicsinyítő képzőkkel állat- és növényneveket alkottak. Régi glosszáriumok szerint (pl.: Besztercei Szójegyzék) a magyarság az egész középkorban kéknek vagy vadkéknek nevezte a salátát. Kék szavunk rejtőzik a kökény elnevezésében is.

stanczik2

A magyar füveskönyvekben többször leírták az ürömtaplót. A tűzgerjesztő hármas szerszám (acél, kova, tapló) legérdekesebb alkotóeleme. Ugyanis nemcsak tűzgyújtásnál használták: a táltosok minden bizonnyal betegségeket űztek el vele. Az ürömtaplót a test különböző pontjaira helyzeték, s ott meggyújtották a csipetnyi száraz növénymorzsalékot. Az így előidézett égési sebek riasztották el a kórokat. Az ürömtapló elkészítését először Raymann Ádám eperjesi orvos írta le latinul 1730-ban. E szerint a fehér üröm száraz leveleit a belső kéregig lehántják, kézzel ledörzsölik, közben a leveleken lévő gyapjú leválik, s azután a kovából csiholt szikrát könnyen fölfogja.

A taplók és a taplópótlékok ismeretét egyértelműen Ázsiából hozta magával a magyarság. Az Ázsiában elterjedt moxa nevű gyógymód azonos az ürömtaplóval végzett betegségűzéssel, avval a különbséggel, hogy a kínai ürömnek csupán a finom szőreit használják égetéshez.

A csak tűzgyújtásra használt taplónak nálunk megfelelt a reves fákra tapadt növények szárított molyha, de erre a célra még a gyékény buzogányát is felhasználták.

Kétségtelen keleti örökség a gyopár: a szó és a növény is. Sárga és fekete gyopár ismeretes (a fekete gyopárt ma szurokfűnek hívják). A fekete gyopárt gyapjúfonalak megfestésére használták, a sárga gyopárral gyógyítottak, és kiszárítva tűzgyújtó taplónak is megfelelt. Veszelszki Antal 1798-as feljegyzése szerint a téli lakodalmak idején bokrétákat és koszorúkat kötöttek belőle.

szláv közvetítéssel

A magyar kertkultúra akkor alakult ki igazán, amikor szerte az országban kolostorok épültek. A magyarországi kolostorkertek első művelői a bencések voltak, mint ahogyan más európai országokban is. Néhány szláv szavunk bizonyítja, hogy először szláv közvetítéssel jutott a magyarság a kolostorkerti növényekhez (csombor, varádics, bab, káposzta). A kolostorkertek növényeinek jegyzékét legbővebben egy 8. század végi Nagy Károly-i rendelet őrzi, a Capitulare de villis kezdetű okirat. Ez hatással volt a magyarországi bencésekre is.

Árpád-házi királyaink idején léteztek már figyelemre méltó királyi és főúri kertek. Az uralkodók előmozdították a kertészet fejlődését. IV. Béla például 1256-ban zólyomi kertfelügyelőinek nagy földbirtokokat adományozott állhatatos munkájukért. Ismeretes, hogy Zsigmond és Mátyás király díszkertjei vetekedtek a legpompásabb nyugat-európia és itáliai kertekkel. Mátyás visegrádi gyümölcsöseit és tatai kertjét számtalan olasz, francia, német főúr megcsodálhatta.

A kolostorkerti növények idővel kijutottak a parasztporták kertjeibe is. Sok növénynév őrzi a latin elnevezést: rózsa, petrezselyem, kömény, mályva, naspolya, cseresznye stb. A parasztság körében a herbák ismeretét hosszú századokon át a szerzetesek tartották ébren. Különösen nagy szerep jutott a kolduló barátoknak, akik a gyógynövények helyes használatán kívül terjesztették a herbák magvait is.

stanczik3

Az olajkárok, a barokk kor házaló gyógyszerárusai a felvidéki jezsuiták gyógyszertáraiból szerezték be gyógyhatású szereiket. A barokk kor kertészeti irodalmában már élesen elkülönül a virág és a herba. A dísznövény először olyan gyógyhatású növény volt, mely illatával és pompájával gyönyörködtetett is. Ilyen pl. a rikító vörös skarlát zsálya. Az első magyar gyógynövényjegyzéknek a Pray-kódexet tekinthetjük, amely 27 növényt sorol fel, sőt őriz egy naptárat is egészségügyi javallatokkal az év minden hónapjára. Első naptárunk egészségügyi szabályai a bencések egyszerű életének előírt regulájává lettek. Később a parasztság körében is elterjedt.

gócpont

A 18. század első felében Pozsony a hazai kertkultúra gócpontjává fejlődött. Óriási virágmag- és virághagyma-kereskedést folytattak a városban. Lorántffy Zsuzsanna maga is szorgalmazója volt az efféle kereskedelemnek, sőt szívesen látott külhoni kertépítő mestereket is.

Érdekes, hogy falusi temetőinkben egészen a 18. század végéig csak kolostorkerti növényeket (rozmaring, mályva, zsálya stb.) ültettek a kereszt vagy a fejfa mellé, holott a temetőkről szóló irodalom bizonyítja, hogy a középkor még nem ismerte a temetői vágott virág kultuszát. Ez majd csak a 18. század végén, a 19. század elején hódít a falusi temetőkben.

kép | shutterstock.com