KERT: A HATÁROKON BELÜL
2005 november
A Spanyol tragédia nyomtatásban először 1592-ben jelent meg, kéziratban nem maradt fenn, ezért nehéz pontosan meghatározni, Kyd mikor írta, de a feltételezések szerint 1585–1590 körül keletkezhetett. 1592 és 1597 között két társulat, Lord Strange együttese és az Admirális emberei közösen, nagy sikerrel játszották a Rose Színházban. Philip Henslowe, akit mai kifejezéssel ‘színházi manager’-nek hívhatnánk, huszonkilenc előadást jegyzett fel a naplójában (azaz a színház kiadásait és bevételeit rögzítő könyvében), és valószínű, hogy egészen a színházak 1642-es bezárásáig több társulat is gyakorta színre vitte. Németországban és Hollandiában már a 17. században számos helyen adták, a szöveg 1640-ig tíz kiadásban jelent meg Angliában, megszámlálhatatlan irodalmi utalás és paródia követte.1 Mint Székely megjegyzi, „a dráma kiemelkedő sikerét bizonyítja, hogy 1605-ben megjelentettek egy utólag írt First Part of Ieronimo [Hieronimo első része] című, valószínűleg diktálás nyomán keletkezett szöveget”2 is.
Thomas Kyd, aki számos kortárs szerzőhöz hasonlóan különös, sötét epizódokkal tarkított életet élt,3 majd fiatalon és szegényen halt meg, egyes feltételezések szerint az ún. Ős-Hamlet szerzője is. Kyd drámatörténeti fontosságát4 elsősorban a mellékszereplőből főszereplővé emelkedő Hieronimo alakjának gazdag, az allegorikus szereplőknél jóval kidolgozottabb, a reneszánsz angol drámairodalomban példaértékű megformálása adja. Székely például rámutat, hogy Hamlettel ellentétben, „aki józanságát rejti az őrültség álarca alá, Hieronimónak bomlott aggyal a józanságot kell szimulálnia, hogy bosszútervét kivitelezhesse”5 – ezt a lélektanilag és dramaturgiailag is nehéz feladatot Kyd mesterien, rövid, de erőteljes jelenetek beiktatásával, fokozatosan oldja meg: tanúi lehetünk egy ártatlan, sikeres, boldog ember teljes eltorzulásának.
senecai ihletésű
A darab erősen senecai ihletésű: egy spanyol udvaronc, Don Andrea szellemének és a Bosszú allegorikus alakjának dialógusa foglalja keretbe a felvonásokat. Mint a nyitó monológból megtudjuk, Don Andrea a portugálokkal vívott harcban halt meg: Baltazár, a portugál herceg orvul ledöfte. Barátja, Don Horatio megadja neki a végtisztességet, így az alvilágba jut, de kérdéses, hogy a harcosok vagy a szerelmesek között a helye, hiszen halálát az okozta, hogy méltó akart lenni kedvese, Bellimperia szerelmére, aki Kasztília hercegének lánya és a spanyol király unokahúga. Don Andrea Plutó elé kerül, aki Proserpina kérlelésére visszaengedi a felvilágra, hogy a Bosszúval együtt végignézze, amint gyilkosával végez Bellimperia: „Most leülünk, / S nézzük, a színpad mit mutat nekünk; / E darabban a kórus mi leszünk.”6 – mondja a Bosszú. A ‘színház a színházban’, amit Shakespeare később oly sokszor alkalmaz, Kyd kezében eleinte némileg erőltetett, de az események előrehaladtával egyre erőteljesebb drámai hatást ér el.
A spanyolok és a portugálok békét kötnek, de a spanyol király váltságként udvarában tartja a portugál herceget. Lorenzo, Bellimperia testvére összebarátkozik a portugállal, és össze akarja házasítani a lánnyal, Bellimperia kedvese azonban Horatio lesz, a halott Andrea barátja. Éppen Horatio apjának, Spanyolország marsalljának, Hieronimónak a kertjében enyelegnek, amikor a hűnek hitt szolga elárulja a szerelmeseket. Lorenzo, Baltazár és két szolgájuk rájuk tör, Horatiót felakasztják a lugasban és leszúrják, Bellimperiát pedig elhurcolják és bezárják. Az események innentől egyre horrorisztikusabb fordulatot vesznek, kiegészítve egy-egy véres bohózatba illő jelenettel. A mű végén az összes jelentősebb szereplő meghal egy színdarab közben, amit a bosszúszomjas Hieronimo írt és rendezett, és ahol minden szereplőnek más nyelven kellene megszólalnia. Kyd újabb és újabb koncentrikus kört húz: a közönség nézi Don Andrea szellemét és a Bosszút, akik nézik a spanyol királyi udvart, akik nézik Hieronimo színdarabját.
Hieronimo bosszúhadjárata a saját lugasától ered, ahol a II. felvonás 4. jelenetében, a gyilkosság előtt pár perccel, fia és Bellimperia dialógusában megjelenik a Természet, azaz Flóra, mint önálló lény:
HORATIO
Minél tovább vagy e lugas lakója,
Annál több szirmot bont ki rajta Flóra.
BELLIMPERIA
S mi lesz, hogyha beles Horatióra,
S hogy összebújtunk, észreveszi Flóra?
A párbeszéd hasonló hangnemben folyatódik, szó esik Cupidóról, Venusról, Marsról és érzéki szerelmi párviadalról, ezzel jelezve, hogy művelt, jó családból származó fiatalokat hallunk. A rájuk törő gyilkosok gyorsan végeznek: alig jut egy-egy gúnyos sor Lorenzónak, Baltazárnak, egy segélykiáltás Bellimperiának, és máris odébbállnak, helyet adva az álmából felriasztott Hieronimónak:
Mi zaj riaszt ágyamból öltözetlen,
Hogy vérem megfagy, és reszket szívem,
Mely félelmet nem ismert még soha?
Ki szólított engem? Hé, itt vagyok!
Ébren voltam, nem álmodtam a zajt!
Nem. Női hang sikoltotta: „Segítség!”
És itt a kertemben sikoltozott,
Hát itt a kertben kell megmentenem.
Mi ez? Be iszonyú még látni is!
Akasztott ember az én lugasomban!
Gyilkos sehol. Tán rám kenné a bűnt!
Nem sírnak – kéjnek épült a lugas.7
A szöveg eddig a véres bohózatokra emlékeztet: a hálóöltözetben színre lépő, álomittas, zavart, koros házigazdát leginkább az bosszantja, hogy kedves kertjében, amely kellemes időtöltés helyszíne kellene legyen, ilyen szörnyűséget követtek el. A magyar fordítás („kéjnek épült e lugas”) némileg félrevezető: Hieronimo a ‘pleasure’ szót használja, ami inkább ‘öröm, élvezet, gyönyörűség’, és kevésbé utal az erotikára, mint az erősen szexuális konnotációjú ‘kéj’. Bár Horatio úgy használja a kertet, mintha valóban kéjnek épült volna, de apja erről bizonyára nem tud: mint később látni fogjuk, számára ez a lugas családja megteremtésének, összefogásának, virágzásának szakrális jelképe – erre utal a monológ két későbbi sora: „Ó, föld, mért nem nyíltál meg az alatt, / Ki meggyalázta szent lugasomat?”. A kert fontosságát alátámasztja, hogy „a dráma 1615-ös kiadásának címlapján éppen ez a lugas-jelenet látható: karddal és fáklyával Hieronimo, a kétségbeesett Bellimperia és a sötét arcszínű (portugál, mór?) Lorenzo”8 – a kor nyomdászai, bár pontatlanságuk miatt sokszor a modern kritikusok átkozódásainak első számú célpontjai, olykor meglepő irodalmi érzékenységről tesznek tanúbizonyságot.
A marshall, aki a legfelső bíró szerepét látja el az országban, politikai és közjogi méltóság, befolyásos és gazdag ember, joggal tart attól, hogy a kertjében elkövetett gyilkossággal bajba akarják keverni („Tán rám kenné a bűnt!”). Ijedtsége és bosszúsága, a késleltetett felismerés fokozza a nézők izgalmát, akik tudják, hogy Hieronimo a sötétben saját fia holttestére talált rá. A monológ közben Hieronimo levágja a felakasztott hullát, és ráismer a fiára. Az ezután következő huszonegy sorban az apa hosszú és közhelyes szövege korántsem a dráma legerősebb része, és ugyancsak teátrális az anya, Izabella is, aki a kertben csatlakozik férjéhez, és így jajong: „Áradj, te könny, szakadj, / Fújj sóhajtás, sosem szűnő vihart, / Iszonyat illik iszonyult szívünkhöz!” A szülők, de különösen az apa fokozatos megőrülése, gyászuk mélysége itt még nem érezhető; Kyd komor szavakkal igyekszik a tragédiát minél sötétebbre festeni: véres, meggyalázott, rémes árny, könnyem tengere, éj, bűn, hóhér, bánat, könnyem kútja, halálos bánat, gyötrelem, bosszú, gaz, sóhajtás, vihar, iszonyat – az egymás után sorjázó kifejezések mennyisége inkább felületesnek mutatja a szülők gyászát. A jelenet azonban pár sorral később valóban vérfagylalóvá válik, mert Hieronimo nem hajlandó elhinni, hogy fia holttestét látja, és szolgáit hívja. Az egyiket egy nemesúrhoz küldi, akihez vendégségbe készült Horatio, hogy hívja haza mert „én és az anyja furcsát álmodtunk ma éjjel”. A másik szolgát megpróbálja meggyőzni, hogy nem a fiát, csak hasonmását látja:
Haha! Kacajra késztet,
Hogy más még jobban téved, mint magam…
Magam is esküt tettem volna rá,
Hogy itt előttem ez Horatio,
Oly egyforma a ruhájuk.
No lám, a tévhit! Mit nem súg, ugye?
Hieronimo ezután szemrehányást tesz feleségének, amiért azt hihette, hogy „ártatlan fiunknak ily sötét / Gaztett rabolhatná el életét” – itt a jog és az igazság erejében feltétlenül bízó embert halljuk. A megbomló elméjével viaskodó, gyötrődő apa és a fiát gyászoló, férjéért aggódó anya indulatai hirtelen hitelesekké válnak. Pár sorral később egy gyertya fényénél Hieronimo végre ráismer fiára és megsejti önnön őrületét is („Mily furcsán megtévedtem bánatomban!”), majd bosszút esküszik. A jelenet végén, szívének szegezve kardját egy latin nyelvű verset szaval el, amelynek szövegében Lucretius, Vergilius és Ovidius egy-egy töredéke bukkan fel:
Ó, valaki a tavasz füveit mind tépje nekem le,
S írul adja szívem kínjára, vagy mi a múltnak
Árnyát hessenti, öntsön kelyhembe italt hát!
Én magam gyűjtögetem, ami fű csak zsendül a fényben
Szerte világ kerekén a Napisten arca hevétől,
Én megiszom, ha varázsital is, ha mérges az alja,
Bármily rejtelmes szókkal bájolta boszorkány.
Mindent elviselek, a halált is, csakhogy az érzés
Mind elpusztuljon kebelemben, mind elenyésszen… 9
A vers végén elhajítja kardját, és Horatio holttestével kimegy – Izabella, akivel a vers előtt együtt emelte fel a holttestet, és aki így végighallgatta a latin szöveget, valószínűleg szintén ekkor távozik, bár róla mintha megfeledkezne a szerző. Nehezen magyarázható, hogy Hieronimo miért latinul mondja el ezeket a gyászdalt helyettesítő sorokat, mint ahogy az is különösnek tetszik, hogy a végső leszámoláskor, a gyilkos színdarabban (IV. 4.) minden szereplőnek más nyelven (latinul, görögül, olaszul és franciául) kellene beszélnie. Az előadásokon valószínűleg csak pár idegen szó hangzott el, és a közönség inkább némajátékot látott, de Edward Allde nyomdász, aki 1592-ben először nyomtatta ki a darabot, angol fordításban és némileg kibővítve közölte a szöveget, hogy „mindenki, akinek kezébe kerül, könnyen megérthesse”.10
pogány képzetek
A szöveg így valóban jobban érthető, de Hieronimo szándéka annál kevésbé: a legkézenfekvőbbnek az tetszik, ha a Bábel tornyára tett utalásként értelmezzük a különböző nyelvek összekeverését – a bosszút szomjazó apa így akarja érzékeltetni a társadalom erkölcsének felbomlását és a lelkében-elméjében uralkodó káoszt. A latin nyelvű vers az egyházi szertartás komoly hangulatát idézi, bár mondanivalója pogány képzeteket kelt: a gyógyfüvek varázserejében megnyugvást kereső Hieronimo nem Lőrinc barát, hanem a macbethi Vészbanyák útját választja, a Napisten hevétől és boszorkányok bűvös erejétől duzzadó Természethez fordul segítségért. A családi lugas megszentségtelenítésében, transzformálásában innentől a meggyötört Hieronimo is részt vesz: a tavaszi füveket (ver herbas) nem a boszorkányok, hanem a belőle fakadó bosszú változtatja méreggé, amit maga gyűjtöget és maga iszik meg: „ipse metam”, „ipse bibam”.
A darab 1602-es kiadása mintegy 320 sor terjedelemben öt betoldást tartalmazott, amelyeket Henslowe egyik bejegyzése miatt sokáig Ben Johnsonnak tulajdonítottak. A kritikusok véleménye megoszlik, Ungvári Tamás a magyar fordítást jegyzetelve a szintén kortárs John Webster nevét említi szerzőként. Egy bizonyos: Kyd nem írhatta, hiszen már évek óta halott volt, így a szigorú szerkesztők rendszerint kihagyják ezeket a betoldásokat. Az általam használt kiadás egyetlen jelenettel tesz kivételt: a III. 12/a-ként jegyzett színt függelékben közli. A ‘Festő-jelenet’-ként11 ismert szín szintén Hieronimo kertjében játszódik és több részre bomlik: először két szolga lép be, akiktől megtudjuk, hogy éjszaka a gyilkosság helyszínén vagyunk és gazdájukat, Hieronimót várják, akinek „elméje elborult”. Megérkezik Hieronimo, aki zavaros, hamleti beszéddel bizonyítja, hogy a hír igaz, majd Izabella lép elő, és megpróbálja visszacsalogatni a házba:
IZABELLA:
Kedves Hieronimo, gyere be,
Ne szítsd még jobban keserved tüzét!
HIERONIMO:
Izabellám, hisz semmit nem teszünk!
Tanúm Jakab s Pedro, nem sírok én,
Dehogy! Vígan vagyunk. Nagyon vígan!
IZABELLA:
Hogyan? Vígan vagy itt? Vígan vagy itt?
Hát nem ez az a hely, nem az a fa,
Hol fiunk meghalt, hol fiunk megölték?
HIERONIMO
Hol… Meg ne mondd, mit! Hadd zokogja el!
Ez az a fa. Én ültettem a magját,
S mikor forró spanyol napunk hevén
Nem nőtt a csemete, sőt aszni kezdett
Éltető nedve, reggelente kétszer
Megöntöztem forrásvízzel tövét,
Így már nőtt-nőtt, s termett is, végre termelt,
De jaj, mi lett belőle!
Akasztófal Fiunk temette meg,
Kettőnk gyümölcsét. Ó gonosz, gonosz fa!
A kert-metafora többszörös értelmezését kibontó jelenet tiszteletben tartja Kyd elképzelését: bárki írta a betoldásokat, tisztában volt a kert darabbeli jelentőségével. Hieronimo szövege továbbviszi a II. 5. jelenetben elhangzó monológot, amelyben „szent lugas”-ként utalt a helyre. A fa egy alakban testesíti meg a családfát, amelyet a családfő rituálisan ‘megöntöz’, és a keresztfát, amelyen az egyetlen fiú (a Fiú) meghal. Élet és halál forrása, rettenetes gyümölcse egyben Hieronimo és Izabella nászának gyümölcse is: a halott gyermek. Hieronimo édenkertje átváltozik a Gecsemáné kertjévé. Horatio halála azonban nem az emberiség megváltásának, hanem az eseményeket kórusként követő Don Andrea megbosszulásának eszköze, drámaian érzékeltetve, hogy a senecai bosszú gondolata több vonzerővel rendelkezett a reneszánsz színpadon, mint a keresztény vallás tanításai.
A tragédia fokozatosan bontakozik ki: tanúi lehetünk Izabella egyre erőteljesebb őrjöngésének is, amely először, Hieronimóhoz hasonlóan, a természetben keres megoldást, és gyógyfüvekkel próbálja múlatni a fájdalmat. Egy rövid, heves jelenetben az anya és komornája úgy lép színpadra, mintha csak a kertből térnének vissza, és az ott található növények hatásáról beszélgetnének. Izabella, a nemesasszony a nyilvánvalóan tájékozottabb, népi gyógymódokban járatos szolgálótól kér tanácsot:
Azt mondod, ez a fű a szemre jó,
S amaz a fejre?
Jaj, egyik sem jó szívfájásra hát!
Nincs orvosság gyötrelemre sehol,
Nincs szer, mitől feltámadna a holt.
(Őrjöngve futkos fel s alá)
Horatio! Hol vagy, Horatio? 12
Izabellát ezután már csak egy végső jelenetben látjuk, amikor elmondja legfontosabb monológját, és öngyilkos lesz. Ez is a családi kertben játszódik, és bizarr párját adja Hieronimo bosszújának: míg az apa a darab végén a gyilkosokon és cinkosaikon áll véres bosszút, az anya azt a fát bünteti meg, amelyre fiát felakasztották, majd az egész kertet elpusztítja. Ökofeminista kritikusok bizonyára úgy vélnék, Kyd ezzel a nő cselekvésképtelenségét, tehetetlenségét akarta ábrázolni, amely végül őrülethez vezet,13 de legalább ilyen fontos, hogy a monológ aprólékos részletekkel vonja párhuzamba a kertet és az anya testét: az elpusztított tövekből úgy serkentek a növények, mint egykor Izabella testéből Horatio; a kertnek olyan meddővé kell válnia, mint amilyen az egyetlen gyermekét elveszítő, és újat szülni már túl koros Izabella méhe; a gyümölcsöket is érlelő kert úgy táplálta gazdáit, mint a fiát szoptató anya. A monológ végkifejleteként a megátkozott kertben önmagát is elpusztítja Izabella, és így az anyatermészet kétszeres halált hal: a kert és az anya alakjában. A negyedik felvonás 2. jelenetében elhangzó monológra közvetlenül azután kerül sor, hogy Hieronimo ráveszi fia gyilkosait színdarabja előadására. Tervébe nem avatja be feleségét, ezért Izabella úgy hiszi, valódi bosszúra már nem kerülhet sor:
Egy szót se már! Hogyha nem bírta rá
Se kegyesség, se kegyelet királyunk,
Hogy sértett jogunk orvosolja, majd
Magam állok bosszút e helyen itt,
Hogy meggyilkolták imádott fiam.
(Kivágja a fát)
Le minden gallyát, undok ágait
E végzetes, szerencsétlen fenyőnek!
Szakíts le, Izabella, tépj le mindent,
Égesd fel, honnan felserdült, tövét!
Gyökér, kocsány, fa – minden pusztuljon el,
Ág, gally, szirom, de még egy kis levél sem,
Egy fűszál se maradjon itt e kertben,
Mely gyilkosok kerítője volt!
Legyen meddő örökre ez a kert,
Földje ugar, s az Isten átka érje,
Ki arra gondol, hogy megműveli!
Ártó lehelletű keleti szél
Aszalja le virágját, csemetéit,
Kígyóraj fertőztesse a talajt,
A ragálytól félő járókelő csak
Messziről lesse, s tördelje a szót:
„Itt ölték meg a jó Horatiót!”
…
És mint e fát meddővé átkozom,
Méhem is legyen átkozott miatta!
Szúrd át, te tőr, szegény mellem, amely
Egykor fiamat táplálta tejével.
(Szíven döfi magát)
A monológban említett ‘fenyő’ első látásra zavaróan hat, hiszen nehéz elképzelni, hogy a gyilkosok éppen egy vékony ágú, tűlevelű, száraz tobozt termő fát választottak, hogy Horatiót felakasszák.14 Nyilvánvalóan különleges, nem őshonos növényről lehet szó, amit Hieronimónak a „forró spanyol nap hevén” reggelente kétszer is meg kellett öntöznie, talán a lombhullató kínai mamutfenyőről, ami 30-35 méter magasra megnőhet, és vastagabb ágai is vannak.15 Az angol eredetiben szereplő ‘pine’ szót csak ‘fenyő’-ként fordíthatjuk, de másik jelentése: ‘hervad, senyved, sóvárog’ talán megmagyarázza, Kyd miért éppen ezt a szót használta az őrjöngő anya monológjában. Izabella a kert elpusztítása közben mintha a szerelmes szonettekből ismerős blazont, a kedves bájainak katalógusszerű felsorolását fordítaná visszájára, de korántsem úgy, mint a Shakespeare-féle szatirikus hangvételű anti-blazonban, például az „Úrnőm szeme nem nap” kezdetű 130. szonettben. Izabella őrjöngésében aprólékos, minden részletre kiterjedő pusztítást végez; a felsorolásra azért van szükség, hogy a szívós növények túlélésének még a lehetőségét is eltörölje: tő, gyökér, kocsány, ág, gally, szirom, levél, virág, csemete – mindnek pusztulni kell, de átkában még a kert földjét is megmérgezi a bibliai konnotációjú kígyórajjal. Ha mindez nem lenne elég, Izabella Isten átkát kívánja bárki fejére, aki ismét termővé változtatná a kertet és az „ártó lehelletű keleti” szelet hívja segítségül a pusztításhoz.
A Spanyol tragédia történelmi háttere nem valós tényeken alapszik, bár az angol nézők valószínűleg tudtak arról a Terceiránál vívott csatáról, amelyben Cervantes és Lope de Vega is harcolt. 1581-ben a portugálok még visszaverték a spanyolokat, de két évvel később II. Fülöp legyőzte a portugál alkirályt. Az 1. felvonás 5. színében, a marsall rendezte színjátékban háromszoros, a portugálok és a spanyolok felett aratott angol győzelemről hallhatunk: a kasszasikert biztosító jelenet Gloucester grófjának, Kent grófjának és Lancaster hercegének dicsőségét hirdette néhány évvel a dicsőséges Armada szétverése után. A kritikusok nem találtak egyértelmű forrásművet: a két szomszédos ország háborújának ötlete, a tragédia története valószínűleg Kydtől származik, akinek kezére játszott, hogy korának angol közhiedelme szerint a vérmes, ravasz és alattomos spanyolok és portugálok bármilyen szörnyűségre képesek. A darab későbbi előadásain a közönség bizonyára emlékezett Roderigo Lopez, portugál marrano (kikeresztelkedett zsidó) orvos 1594-ben történt kivégzésére. Lopezt azzal vádolták, hogy meg akarta mérgezni I. Erzsébetet. Az eset kétszeresen is érintette az Erzsébet-kori drámairodalmat: egyrészt feltüzelte a zsidók elleni közhangulatot, és így nagyban hozzájárult Marlowe A máltai zsidó című darabjának felújításához és sikeréhez, majd A velencei kalmár megalkotásához, másrészt megerősítette az angolokat a spanyolok és portugálok iránt érzett ellenszenvükben. Az angol közemberek nem is sejtették, mennyire hasonló történelmi és ökológiai folyamatok zajlanak náluk és Spanyolországban, de ma már tudjuk: az igazi spanyol tragédia még Kyd darabjánál is sötétebb.
szabad szellemű légkör
A 8. században a mórok (arabok és berberek) elfoglalták Spanyolország legnagyobb részét és Provance egy darabját. Kultúrájuk csúcsán, 961-ben II. Al-Hakam, Córdoba emírje 400 000 kötetből álló könyvtárat halmozott fel és támogatta az asztronómiai, gyógyászati és mezőgazdászati kutatásokat. A keresztény királyságok, elsősorban Kasztília, Aragónia és Portugália a 14. századra visszafoglalták a területet, de a csatározások ideje alatt is kozmopolita, szabad szellemű légkör uralkodott a móroknál éppúgy, mint a keresztényeknél. X. (Bölcs) Alonso kasztíliai uralkodó toledói udvarában a keresztény, zsidó és mór tudósok tökéletes harmóniában dolgoztak együtt, és többek között elkészítették Ibn Bassal 11. századi mezőgazdasági szakkönyvének fordítását. Alonso lelkesen támogatta a mezőgazdasági kutatásokat és szigorú rendeletekkel védte Kasztília akkor még nagy kiterjedésű erdőit.
A merinójuh elterjedésével azonban gyökeresen átalakult Spanyolország. A mediterrán civilizációkban szokásos, vegyes tenyésztés helyett az ún. transzhumáló pásztorok kizárólag merinójuhokat tenyésztettek, és az állatokat telente Estremadura és Andalúzia gazdag legelőin, a száraz nyarakon pedig sokszáz kilométerrel arrébb, Észak-Spanyolország hegyeiben és Itália közepén legeltették. A transzhumáló nyájak gazdáit tömörítő szervezet, a Mesta 1273-ban, Bölcs Alonsótól garanciát kapott a három legjelentősebb útra, ahol a nyájak végighaladtak (az utak körülbelül 75 méter szélesek voltak), de az uralkodó különös gondot fordított a környező erdők és az utak menti gazdálkodók jogainak védelmére.
Amikor Aragóniai Ferdinánd (1479–1516) Kasztíliai Izabellával (1474–1505) házasságot kötött, egyesítette Spanyolországot, meghódította az utolsó mór államot, Granadát, és erős központosított hatalmat alakított ki, arra is volt gondja, hogy kézbe kaparintsa a délen fekvő téli legelőket és a transzhumáló nyájakból származó adójövedelmet. A merinógyapjú exportja a korona legfontosabb bevételi forrásává vált. Ferdinánd és Izabella cseppet sem törődött a helyi gazdák érdekeivel vagy a természetpusztítással: a Spanyol tragédia lelkiismeretlen Lorenzójának és álnok Baltazárjának tettei eltörpülnek az általuk hozott törvények kártevései mellett. 1489-es rendeletükkel például jelentősen kiszélesítették a juhok járta utakat, és halálbüntetés terhe mellett megtiltottak bármiféle mezőgazdasági termesztést az így elkobzott földeken.
A következő uralkodót, I. Károlyt (1516–1556, V. Károly néven a Római Szent Birodalom császára) csak a gyapjúból származó pénz érdekelte, amelyre égető szüksége volt Európában vívott, számtalan háborúi miatt. A déli legelőket a Fugger-ház bérelte ki, Károly pedig szabad kezet adott a Mestának. 1477-ben több mint 2,6 millió merinójuhot tenyésztettek az országban; 1526-ban már 3,4 milliót. A Mesta hamarosan kezében tartotta egész Spanyolországot; egyik elnöke a rettegett Inkvizíció vezetője volt, aki kellő erővel képviselhette a Spanyol tragédia Izabellájának kívánságát: „Isten átka érje, / Ki arra gondol, hogy megműveli” – a juhoknak fenntartott területet. A spanyol kereskedelmi monopólium biztosításának érdekében a Mestának 1492-ben sikerült elérnie, hogy a zsidókat száműzzék az országból.16 1609–11-ben elüldözték a még ott élő mór parasztokat, akik próbálták megvédeni földjeiket. Számos hivatalnok és jogász segítette az igazságtalan földfoglalásokat: „nincs olyan spanyol nagyúr, akit több bíró és rendőr védne, mint a juhokat”, kesergett egy spanyol 1616-ban. 1639-ben a Mesta királyi engedélyt szerzett, hogy a fák fiatal hajtásait a száraz évszakban takarmányként felhasználja – így az addig megmaradt erdők is pusztasággá változtak. A juhok (és persze gazdáik) szó szerint felzabálták Spanyolországot – akárcsak Mórus Tamás Angliáját.17 (A mai Angliában három lakos jut egy juhra, de a 16. század elején éppen fordított volt ez az arány.18) Hieronimo lugasa csak a kivételezetteket menthette meg az országot elözönlő juhoktól, az ország nagy területén azonban jó ideig beteljesedett Izabella átka: „Legyen meddő örökre ez a kert, / Földje ugar…”