RONDÓ

Ha majd túl leszünk minden leleplezésen, az áldozatok számbavételén, a cáfolatok cáfolatain, a gyors személycserék révén összezavart felelőskeresgélések hiábavalóságain, az újabb és újabb mélypontok jósolgatásain, elfáradt ideológiák bágyadt védelmezésein – nos, akkor majd leülhetünk reálisan számba venni mindazt, hogy miből is kell, miből is lehet kiindulni a komolyabb változások kezdetekor. El kell jönnie annak a kornak, amikorra elkopnak a különböző uralmi rendszerek, a történelmi korok által egymásra halmozott ígéretek, programok, felemás remények. Kell jönnie olyan kornak, amely tényleg abból indul ki, hogy miféle valóságos feltételek, körülmények, tudások, képességek révén van esélyünk átvánszorogni a jövendő évezredbe.

valahavolt álmok

De addig…? Addig még sajnos, túl sok időnk telik el – úgyszólván – hiába. Mérjük majd magunkat a megváltozott világpiaccal, szerencsésebb és szerencsétlenebb szomszédokkal, valaha volt álmokkal, új keletű reformreményekkel, okos csapatok által összeállított (százhuszadik) csomagtervvel, nyugati sajtóképpel és keleti visszhanggal – mindennel, amiről azt hisszük, hogy végre megvan a megoldás, tengernyi összegyűlt gondunk gyors megváltoztathatósága.

S közben telnek az évek. Hány éve tudjuk már, hogy mindez így nem mehet tovább; hány éve már, hogy elemzések, nyilatkozatok, lappangó-eldugott, majd széltében ismertté vált kéziratok újra és újra megerősítik: ami nálunk folyik, csak a bajok tengerét termeli bővítetten újra. Miközben a hiábavaló működésnek egyre nagyobb az ára. Miközben egyre több ember erőfeszítése kell ugyanazon szerkezet fenntartásához is.

Minden megszólaló érti és tudja a dolgokat – a kritikai licitversenyben semmilyen határ sem legyőzhetetlen. És mégis minden ugyanúgy megy tovább. Hogyan lehetséges ez? S ha lehetséges, akkor az is elképzelhető, hogy jó időre minden így marad? Mintha ezzel az eséllyel senki sem számolna. Vagy a reform – vagy a diktatúra? S ha még jó néhány évünk a várakozás, a látványos változások áhítása jegyében telik el? Be lehet-e rendezkedni tartós létre a zsákutcában?

Lehet, hogy ismeretünk, tudásunk elégtelen. Ugyanis csaknem valamennyien olyan körülmények között szereztük ismereteinket, amelyeknek működési elvei még mások voltak. Olyan rendszerben, ahol a világ minden intézménye, szöglete, viszonya működni látszott, s ezért a mi feladatunk maga a működtetés volt.

A változtatás mozzanata nem volt része tanulásunk és kiképződésünk folyamatának. Ettől függetlenül persze akadtak mindig is olyanok, akik genetikusan vagy otthonról vagy valami más csoda folytán magukkal hozták aktív magatartásukat a környezethez, egy alakításra épített attitűdöt a dolgokkal szemben. De valljuk be: sorozatos kudarcaik inkább intő példával szolgáltak és nem adtak tömörítő-toborzó erőt.

S most itt hever előttünk az a gyár, aminek másképp kellene üzemelnie, az az oktatási rendszer, amiben egészen másképp kellene tanítani és tanulni, az a közigazgatás, amely oly hirtelen lett „önálló”, hogy tisztviselői sem tudják követni, az a közélet, amelyben egyik napról a másikra kellene felnőtt állampolgárként részt venni.

koncentrálunk a rajtolás művészetére

Meg kellene változni mindennek, másképp kellene mindent csinálni. Lopva lessük egymást: ki kezdi elsőként? Hátha tud valami utánzásra érdemeset… Startvonalra kényszerített tömegek várják a rajtpisztoly hangját, s napra éj jön, éjre nap, hetek és hónapok futnak. Elgémberedett izomzattal, a valaha volt bemelegítés értelmét is feledve koncentrálunk a rajtolás művészetére. (Miközben – meglehet – már az eredményhirdetésen is túl vagyunk?)

Lehet, hogy a tudásunk kevés, vagy még inkább: nem kompatibilis, nem alkalmas a változtatáshoz (ennyit mégiscsak tanultunk az elmúlt tizenöt év informatikai robbanásából). Társadalomképünk, viszonyaink ismerete a nyolcvanas évek második felének nyomása alatt szertefoszlott. Mi meg erőlködünk, csak mondjuk, mondjuk elavult fogalmainkat, elméleteinket, korábbi kutatások és kézikönyvek végtelenségig aprózott, sehova nem tartozó töredékeit. Soha ennyi tanácskozás, konferencia, soha ennyi kísérlet újabb reformvitákra. Mindenki mindent elmondott, leírt, nyilatkozott, megvitatott – és mégsem tudunk – nem többet – mást. Mégsem vagyunk többre képesek. Áttörésre.

Milyen fura: mikor e mondatokat írom, megérkezik a képi hír a szomszédból, hogy tucatnyi felnőtt és gyerek azért halt meg AIDS-ben, mert fertőzött tűvel kezelték őket. Az orvosok védekezése: azt hitték, hogy ez olyan nyugati betegség, amely tőlük teljesen távoli és nem is érhet ide. Valahogy ilyenformán válunk mindannyian változás- és érzékelésképtelenségünk áldozataivá. Nem kell ehhez sem ÁVH, sem NKVD, semmiféle hatalmi struktúra. Elég az is, ha tartósan kihullunk a világ haladási irányaiból, ha egyszer azt sem tudjuk, hogy voltaképpen mivel szemben és hogyan kellene küzdenünk.

Latolgatnunk kellene – érdemes volna –, hogy nemcsak keveset tudunk, de amit tudunk, annak jellege, tartalma, struktúrája nem illeszkedik a fölhalmozódott problémák szerkezetéhez. Rosszul elosztott tudás, rosszul működő tömegkommunikációs eszközök s egyáltalán: a társadalmi tudás bővített újratermelésének teljes elakadása kezd kirajzolódni. Jár a gyerek az iskolába, szinte már egész nap odajár – és mégis… Szakmát tanul, de mire papírja lesz róla, lehet, hogy az egész ágazat fölöslegessé válik. Jóval több mint félmillió diplomás van az országban, de hol van az értelmiség? Szól egész nap a televízió – most már két csatornán –, de lehetne akár huszonkettő is, ha ily kevéssé képes hozzájárulni megrekedt helyzetünk megértéséhez és a kiútkereséshez. Több reklám, több film, több krimi szakad ránk, klippek, bárgyú vetélkedők, s ha szerencséd van, öt perc alatt megnyerheted havi átlagfizetésed kétszeresét. A mosolygó megnyugtatók túszaként lesz-e még miről beszélgetniük azoknak, akiket nagy néha szabadlábra helyez (rövid időre) a képi rabság nagyüzeme?

Két korszak közé szorulva porladunk, nagyobb jajszavak nélkül. (Szellemi fagyhalál: észre sem vesszük, hogy miként halnak el létfontosságú érzékszerveink.) Mindenki tudja: a magunk mögött hagyott kor olyan keveset teremtett – és oly nagy áldozatok árán –, hogy értelmetlen és fölösleges erőfeszítés lenne intézményeihez, normáihoz, szokásaihoz, beidegződéseihez ragaszkodnunk. De azt is tudjuk: jönnie kell olyan kornak, olyan viszonyoknak, ahol és amikor a tudás, a teljesítmény alapérték lesz, működik a szolidaritás, a hatalom ellenőrzött, a garanciák létezőek, s a termelőtevékenységet a vagyonérdekeltség és nem a külső parancs irányítja. Egy kor, ahol az esélyegyenlőségnek valós alapjai vannak, az új dolgok követése és kitalálása a belső természetes igény és nem a kívülről kikényszerített vonakodás eredménye, az eddig fölhalmozott értékek megőrződnek és továbbépülnek… Jönnie kell…

Csak nem tudjuk, mitévők legyünk az elhagyni vélt múlt és a sejtett jövő között.

szervezeti kényszerektől függetlenül

Kényszermegoldásként pár ötlet szóba jöhet. Például meg lehetne kezdeni az új viszonyok tanulását. Avagy át lehetne engedni teljességgel a terepet azon új korosztálybelieknek, akiknek egyetlen előnyük tudatlanságuk, s hogy nem köti őket a múlt. Vagy keresni új társadalmi-szövetségi kereteket: hadd foghassanak össze azok, akik értik e mai helyzetet – rétegtől, életkortól, foglalkozási ágtól és meglévő szervezeti kényszerektől függetlenül.

Az ötletek folytathatók, akár külön-külön, akár kombinálva is kipróbálhatók. Mindegy: de tenni, valamit tenni kellene már, hiszen a beletörődést semmiképpen sem választhatjuk. Hogy az a régió és az a nemzet, ami nekünk jutott (nem lévén képes a maga számára semmiféle kiutat találni), rábízza magát a környező világ spontán ítéletére.

Kelet-Európa a kilencvenes években válsággóccá válik – naponta érzékeljük ennek a jóslatnak számtalan előjelét. Nekünk akkor is itt kell maradnunk. Nem mindegy azonban, hogyan vészeljük át e nehéz éveket. A megoldatlan konfliktusok kívül is, belül is annyi kiegyenlíteni valót halmoztak föl, ami messze túl van a jelenlegi intézményi keretek teherbíró-képességén. Ma még tán nem is sejtjük, hogy nemsokára szerb , román, lengyel, orosz, német, cseh s egyéb ésszel is képesnek kell lennünk gondolkodnunk – miközben a magyart is most tanuljuk újra. A világ ritmusát pedig egészen más nyelveken diktálják.

*

Ha majd túl leszünk minden leleplezésen, az áldozatok számbavételén, a cáfolatokon, a felelőskeresések hiábavalóságain, a mélypontokon, elhervadt eszmék fölösleges reformlátogatásain, akkor leülhetünk számba venni mindazt, amit nem tudunk és azokat a valóságos feltételeket, amelyek mentén esélyünk lesz a jövendő évezredre.

kép | Graham Sutherland művei, wikiart.org