Szvetelszky Zsuzsanna

KERESEM A SZÓT…

2004 február

KERESEM A SZÓT…

Mindenkinek meg kell néznie egy nagymacskát az interneten, és ki is kell nyomtatni a legjobb oldalt! – így szólt a házi feladat biológia tantárgyból a német gimnázium tizenkét éves diákjai számára. Az otthoni parázs vitát hamar megalkuvás követte részünkről: ha mindenki ezt csinálja… Igaz, hogy a polcon glédában állnak a jobbnál jobb kézikönyvek, tele oldalakkal, és a természettudományi múzeum is csak húsz percre van. A kompromisszum része az is, hogy míg a gyerek a zümmögő gépet bámulja, hol negédesen, hol üvöltve hozom tudomására, amire Kittenbergertől, Széchényitől emlékszem, meg azt is, halkuló kétségbeeséssel, hogy ki is az a mindenki.

Éjjel még rágódunk a dolgon, aztán a családfő a következő szülőin felszólító módban kezdeményez: három részből álló kurzust kell tartani a gyerekeknek arról, hogy mire jó az internet, és mire nem. Aki ért a dologhoz, azonnal csatlakozik, aki nem, az buzgón helyesel, A családanya sokáig fogalmazgatja magában az udvarias kérdést, hogy „és könyvtárban voltak-e már a gyerekek?”, de elszalasztja a kellő pillanatot, kényelmetlen érzéssel megy haza.

„Az volt a legjobb – meséli Éva pár héttel később a lányomnak –, amikor a papád magyarázat közben egyszer csak a nejlonzacskóból elkezdte azokat a vacak műanyag reklámtárgyakat dobálni a padjaink felé! Meg amikor kiosztott mindenkinek egy összehajtott cetlit, hogy ha int, fogjunk kezet a padsor végén ülő osztályfőnökkel, és amikor intett, akkor mindenki odarohant, és senki se tudott vele kezet fogni!”

ösztönös mozdulattal

Ergooglen, mondja a kortárs német. Vagyis, ha valamire-valakire kíváncsi az ember, az első ösztönös mozdulattal nem a polc felé nyúl (vagy: nem azt keresi meg, hívja fel, akiről úgy gondolja, hogy irányt mutat), hanem beírja a szót a keresőbe. Azt, amire kíváncsi, esetleg melléírja azokat, amelyek szoros kapcsolatban állhatnak az adott fogalommal, majd egy utolsó gombnyomás – mehet! –, és már csak várni kell. Nincs ezzel elsőre semmi baj: sok elméleti közelítés fogja fel a tanulást úgy, mint absztrakt térben zajló keresést. De tovább vihetjük-e nyakló nélkül az analógiát? A tanulási stratégiák és problémák egyidejűleg keresési stratégiákként és problémákként is értelmezhetők-e? Ha mindegy, hogy milyen úton jut el az ember a tudáshoz, akkor igen. Ez azonban az alkalmazhatóság széles országútnak láttatott, mégis szűk ösvényére tereli az ismeretszerzés békés sétagaloppját, és ott vágtába hajszolja. A „használat” szempontjából mindegy, hogy honnan tudom az ismeretet – de az, hogy „hogyan” tudom, minden későbbi tudásszerzést meghatároz. Az internetes keresés megkurtítja vagy el is zárja a tekintet elől az ismeretszerzésnek azokat a zsákutcáit, ahol látszólag semmit nem tanul az ember – csak tanulni. A végtelen keresési térben ugyanis nincsenek többé zsákutcák, mindenhonnan átkapcsol valahova az ember, és ez megszünteti a tapasztalatot, hogy „ahol nincs, ott ne keress”. Igaz, a Biblia szavai szerint „aki keres, az talál”, de mi kell ahhoz, hogy az ember biztos lehessen benne: ezt kereste? Főként, ha végtelen keresési teret érzékel, ha úgy látja a monitoron, hogy még hatvanötezer oldalt kellene végigböngésznie ahhoz, hogy képben legyen.

Phil Chambers, flickr.com

– Magának tetszeni fog ez a könyv – mondja egykori professzorom, és hozzáteszi: Van a harmadik fejezetben egy rész, amivel eleinte nem ért majd egyet, de azért gondolkozzon rajta.

Honnan tudja? Ismer. Együtt dolgoztunk, és emlékszik rá, milyen kérdések foglalkoztattak. A tudás személyes átadása testreszabott, és naprakész.

A nyomtatott írás tagolása – van eleje, közepe, vége – arra kényszerít, hogy szemmel keresve, sorról sorra haladjak. A linearitás valamelyest megerősíti az előfeltevést, hogy a forma hordozza a tartalmat, de eszembe se jut, hogy bármelyik elsőbbséget élvezhet. Az új forma, az internet nem-lineáris tartalmakat tár elém. Még nincs tíz éve, hogy először kerestem információt a hálón, addigra úgy-ahogy elsajátítottam a kanonizáció kódjait – nem mintha ez bármire garancia lenne, de ha felnő egy generáció, amelyiknek a tanulással kapcsolatos elsődleges élménye a digitális tapasztalás, hogyan ismeri fel a tudomány mindenkori állása szerint verifikált eredményeket?

a hangsúly, a kézmozdulat

Beszélhetünk-e új tartalomról, aminek új formára van szüksége? Nekem, a befogadónak szükségem van formára, keretre. Ülök egy konferencián: hallgatom az előadókat, sokukat személyesen ismerem, és amikor beszélnek, buzgón jegyzetelek. Nem azt írom, amit mondanak, hanem ami eszembe jut arról: hogyan mondják. Inspirál és ösztönöz a személyes kapcsolat, a hangsúly, a kézmozdulat.

Szeretnék foglalkozni az autogámiával, mert meggyőződésem, hogy a narcizmus helyett ez az a magatartásforma, melynek feltárásával megérthetjük a csak magáról gondoskodó, magát becézgető harmincas-negyvenes nemzedék egyedülállóit. Biztos vagyok abban, hogy az autogámok ugyanúgy aggódnak magukért, ha tüsszentenek egyet, ahogy az anya félti lázas gyermekét, csak a legjobbat akarják maguknak, mint más ember a szeretteinek, tanfolyamokra járnak, hogy minél többet tudjanak meg magukról. Sőt azért is fizetnek, hogy valaki velük szemben üljön, és hallgassa őket, ahogy magukról beszélnek ahelyett, hogy fizetnének a sörért, és azt hallgatnák, ahogy egy másik ember beszél magáról. Tudom, mert látom, hogy az autogám ember nem feltétlenül önző vagy infantilis, sőt nem is okvetlenül szingli – egyszerűen csak úgy szereti önmagát, mint ahogy másokat szoktunk.

Vagy érdekelne a contactoholism, mert az az érzésem, hogy a mobil csörrenési sűrűsége, az érkező e-mailek és faxok száma kapcsolati trófeákként érvényesülnek a semmire rá nem érő embert piedesztálra emelő világban, és függőség-érzést alakít ki. Látom az elharapott, de azért pillanatnyi diadallal felragyogó félmosolyt, amikor egyórás együttlét alatt hatszor csipog a szerkentyű. Hallom: „Nézd már, csak egy kávéra szaladtam ki, és közben tizenhat mail jött!”. Érzem: várja, hogy keressék, mert ez igazolja a létét, minél keresettebb, annál inkább van. Itt és mindenhol, most és holnapután.

jeff4379, flickr.com

Nem tudok utánanézni, nincsenek ilyen szavak a keresőben. Lehet, hogy gondolatokra van szükségem adatok helyett. Talán magamnak is gondolkodnom kell, kitapogatni más irányokat, ahonnan eljuthatok elképzeléseimhez vagy épp a cáfolatukhoz. A gondolatnak azonban mostanság fizetett szabadsága van. Vagyis: minden keresőszolgáltató és keresőtechnológia abból indul ki, hogy a felhasználók a keresési eredmények kapcsán minél gyorsabban szeretnének eljutni a számukra legfontosabb oldalakra. A keresőgép befolyásolja az eredmények sorrendjét: a kereskedelmi web-üzemeltetők kapnak majd előkelő helyeket a találati listán. Duplacsavar, hogy a dokumentum fontosságát nemcsak a dokumentum tartalmából állapítja meg a technológia, hanem azt is figyelembe veszi, hogy eladdig hány hivatkozás mutat a dokumentumra.

Ha a hivatkozások száma a fokmérő, mint ahogy a nézettségi index ítél a tartalom minőségéről, ha a szponzorált hivatkozásokat beemelik a találatok közé – mert fizettek ezért –, akkor a pénz irányítja a gondolkodást, és a tudást megszerző tanulást. (Mennyi pénzért tudnám keresztülverni, hogy egy tudományos kiadó enciklopédiájában megjelenjen egy címszó az almáról mint puhatestű ragadozóról? Bízom benne, hogy még visszapattannék. Hogy vannak még szűrők, megállapodások, amelyek mindaddig érvényesek, amíg a tudomány nevű nagy törvényhozó új hatályos rendeletével nem változtat az addigi téziseken, premisszákon.)

pénzzel irányított

Kezdetben vala a cenzúra, mely a gondolat irtására hivatott intézmény, ám annak előtte vala a fegyver, mely egyszerűen és célzottan magát a gondolkodót irtotta, testi valójában. Evolúciós léptékkel mérve a közoktatás, sőt a nyomtatás is vadonatúj intézmény az emberi gondolkodás történetében, ehhez képest embrionális állapotban van a pénzzel irányított tudás és tanulás, ám rohamosan fejlődik. Az aktuális tudást sokszor az aktuális politikai helyzet strukturálta – ma a pénz jelöli ki minden személyes, személyesített tudás útját.

Baj ez? Lassan beállunk arra, hogy nem kifizetődő előre gondolkodni, tervezni. Jobban járunk, ha leszokunk az önálló gondolkodásról, amely fenyegetően időigényes ahhoz képest, hogy mennyi információt szerezhetünk néhány gombnyomással. „A legtöbb időskálát az emberi reakcióidők, szokások és más, fiziológiai és pszichológiai tényezők rögzítik; ezért a technikai eljárások gyorsulása úgy hatott, hogy a technikai operációk által érintett – politikai, szervezeti, gazdasági és kulturális – egységek méretét növelte. Vagyis ahelyett, hogy ugyanazokat a műveleteket hajtották volna végre rövidebb idő alatt, nagyobb méretű műveleteket hajtottak végre azonos idő alatt.” (Neumann János: Túlélhetjük-e a technikát? Természet Világa, 2003/3, Neumann-emlékszám.)

Shawn Harquail, flickr.com

Egyedül keresünk, nincs mellettünk tanár, könyvtáros, levéltáros vagy muzeológus, laborvezető. A tudást ekképp kereső embernek igen jó értékelő képességekkel kell rendelkeznie, hogy értelmesen és összefüggésekbe helyezve tudja befogadni a kiköpött információt. El kell döntenie, hogy megtalálta-e, ami érdekli. Biztos lehet-e abban, hogy igaz, amit talált, illetve honnan bizonyosodhat meg arról, hogy így van-e. Kevesen méltatják manapság a csoportos ismeretszerzés jelentőségét: ha a fél osztály nem érti a levezetést, akkor együtt könnyebbülünk meg, hogy nem vagyunk hülyék, míg gép előtt könnyen alulértékeli magát az ember(gyerek): miért nem értem? Az együttesen zajló megértésnek a közös tudás a gyümölcse: tudom, hogy mindenki így tudja. És ha kell, akkor e közös tudás alapján lépünk közösen… Jól felfogott érdeke az eladónak a szeparált ismeretszerző: könnyen meg lehet bármiről győzni, leginkább arról, hogy mit vegyen.

a retinára rávetül

„Legyünk nagyon őszinték: az információs társadalomról azért kell beszélnünk, mert a technológiai fejlődés lehetővé tette hogy nagy, globális, multinacionális vállalatok olyan mennyiségben és minőségben árasszák el termékeikkel a világot, ami elől nincs kitérés, ami elől nincs visszakozás.” (Alföldi István, a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság ügyvezető igazgatója). A virtuális tudás minden elemét cégek juttatják el hozzánk. A hardver, a szoftver, a keresőprogram, minden tartozék cégekhez tartozik. Cégek, amelyek nem az emberek tudását akarják növelni, hanem saját bevételüket. Reklámmal, kedvezményes akciókkal, promóciókkal. Meggyőzni akarnak, nem pedig tájékoztatni. Tudásszolgáltatás kényeztet bennünket, cserébe csak annyit kell vállalni, hogy a retinára rávetül a reklám mint a tudás elmaradhatatlan kiegészítője.

Nincsenek értékelési kritériumok: a média-függőség általános támogatást élvez a döntéshozók részéről. A tantervre vonatkozó vitaanyag szerint az iskola feladata, hogy az új elektronikus média megértésére, a keresett információ megtalálására és szelektív használatára nevelje a tanulót. Sikeres tanulási stratégiákra, önálló ismeretszerzésre, az információszerzés képességének fejlesztésére. A vitaanyagban írva vagyon, hogy a pedagógus ismeretátadó és számon kérő személyből az ismeretek közötti eligazodást segítő, tanácsadó, a megtalált információt értékelni, abban kételkedni tudó tanulók nevelője lesz. Mint ahogy az is, hogy a szövegszerkesztés, az ábra- és képszerkesztés, a multimédiafejlesztés, a prezentációkészítés, a táblázatkezelés, az adatbáziskezelés, a térinformatika fontos részterületekké váltak. Amikor az internet az alma materben szabadon, bárkinek, bármikor elérhető, véget ér minden disputa a reklám iskolai jelenlétéről.

Wendi Halet. flickr.com

A KSH adatai szerint ma Magyarországon számítógéppel dolgozik a foglalkoztatottak egyharmada. Tehát mégis az életnek tanulunk, és nem az iskolának … De mi értelme bármilyen táblázatnak, szivárványszínű és animálható diagramnak, ha készítőik nem tudnak alapösszefüggéseket ábrázolni, mélyebb szerkezetekben gondolkodni? Nem minden fogalmat határozhatunk meg szótárral – a leglényegesebbeket jelentésszerkezetbe kell ágyazni, és a fogékony életkorban ehhez a tanár személyes jelenléte – az alakja, a hangja, a mozdulatai, a szaga, igen, a szertárillatú köpenye – elengedhetetlen. Amit mond, és ahogy mondja, ahogy ismétli, folyton-folyvást, ahogy elismételteti, mindenkivel annyiszor, ahányszor csak kell. A tudni mit és tudni hogyan klasszikus pszichológiai kérdésfeltevése joggal egészülhetne ki a tudni kitől–tudni mikor–tudni hol feltételeivel. A tudás megjelenítése döntő a tudás átadhatóságában: a keresési eredmény szűkül, ha nem előzi meg a tudáskezelő ismeretek kiépülése.

megvárom, amíg megfilmesítik

Kósa András matematikus emlékeztette öt-hat évvel ezelőtt egy kerekasztal-beszélgetés résztvevőit: „Ezelőtt úgy harminc évvel még viccnek számított, hogy az amerikai főiskolás, amikor megkérdezték tőle, olvasta-e Einstein relativitáselméletét, így válaszolt: megvárom, amíg megfilmesítik. A dolog ma már nem annyira nevetséges, de ezen a területen a józanságra – egyre nagyobb mértékben – szükség van: a szóban forgó elmélet egyes részeit a médiumok és a különféle informatikai eszközök tényleg közelebb hozhatják, érthetőbbé tehetik, de nem hiszem, hogy annak írott tananyagokon keresztül való tanulmányozását helyettesíthetik.”

A tudás kikristályosodása, leülepedése titokzatos folyamat. Ha minden a helyére került, akkor nem fog megkövülni. De nem is állítható közvetlen viszonyba olyan mutatókkal, hogy a találat mikor referál a keresett szóra, vagy a találat milyen viszonyban van a keresési szándékkal, arra pedig mutató sincs, hogy a találathoz milyen módon rendelünk jelentést. Ám ha arra a tudásporcióra bukkannak rá a legtöbben, amiért a legtöbbet fizettek, akkor ez a találat kapja majd a legmagasabb hivatkozási értéket, és így minden ember szeme előtt egy bizonyos fogalom keresésekor ugyanazok az oldalak jelennek meg – lesznek dolgok, melyekről egy idő után mindenki ugyanazt, ugyanabban a sorrendben olvassa, tudja. Ha sok ilyen lesz, akkor pofonegyszerű módszerekkel hozzá lehet fogni a mesterséges kollektív tudat kialakításához – aki nem hiszi, járjon utána!

felső kép |  Brenda Gottsabend, flickr.com